A keleti népek körében szokás volt, hogy látványosan fejezték ki a bánatukat. Ezt tükrözik azok a bibliai beszámolók is, melyek a gyász vagy a kesergés egy-egy időszakáról számolnak be, sőt a bibliai Siralmak könyve teljes egészében a Jeruzsálem sorsa feletti kesergésről szól.

Okai: Az emberek azért keseregtek, hogy kifejezzék a megbánásukat (Ne 9:1, 2; Jón 3:5–9), vagy mert látták egy közelgő szerencsétlenség jeleit (Esz 4:3; Jr 6:26; Ám 5:16, 17), illetve mert szörnyű körülmények között éltek (Jóe 1:5–14). A kesergés leggyakoribb oka pedig kétségtelenül egy személy halála volt. Egy közeli családtag halálakor egy meghatározott időn át gyászoltak (1Mó 23:2; 27:41; 37:33–35); és egy szülőnek vagy az egyetlen fiúnak az elvesztése okozta a legnagyobb bánatot (Zs 35:14; Ám 8:10; Za 12:10). A nemzet vezetőinek halálakor is gyászoltak, és ez 7 naptól akár 30 napig is tarthatott (4Mó 20:29; 5Mó 34:8; 1Sá 31:8, 12, 13). Az egyiptomiak 70 napig siratták József apjának, Jákobnak a halálát, ezenkívül volt még egy hétnapos gyászszertartás Kánaánban (1Mó 50:3–11).

A bánat kifejezésének módjai: Az emberek a bánatukat hangos kesergéssel, sírással, valamint a külsejük megváltoztatásával, böjtöléssel, illetve az egyébként megszokott tevékenységeik elhanyagolásával fejezték ki. A sírásba jajveszékelés, hangos és keserű kiáltás vegyült (2Sá 1:11, 12; Esz 4:1). Akik keseregtek, verték a mellüket (Ézs 32:11, 12; Ná 2:7; Lk 8:52); gyakran megszaggatták a ruhájukat (Bí 11:35; 2Ki 22:11, 19); port vagy hamut hintettek a fejükre, és zsákruhába öltöztek (2Sá 13:19; 2Ki 6:30; Jób 2:11, 12); levették a sarujukat, és betakarták a fejüket vagy az arcukat (2Sá 15:30; 19:4); tépték vagy lenyírták a hajukat, leborotválták a szakállukat (Jób 1:20; Ezs 9:3; Jr 41:5). Mások pogány szokásokat követve, megvagdosták magukat (Jr 16:6; 47:5). A böjtölésen kívül talán úgy is gyászoltak, hogy nem dörzsölték be magukat olajjal, nem mosták a ruháikat (2Sá 14:2; 19:24; Dá 10:2, 3), és olykor a földre vagy a hamuba ültek (2Sá 13:31; Jób 2:8; Ézs 3:26).

Időnként bánatos hangvételű költeményeket is szereztek, melyeket gyászdalként adtak elő (2Sá 1:17–27; 3:33, 34; 2Kr 35:25). Ezeknek a daloknak az egyik fajtája volt a sig·gá·jónʹ. Ez a héber kifejezés jelenik meg a 7. zsoltár feliratában (Rbi8, lábj.), valamint egy ezzel rokon szó a Habakuk 3:1-ben (Rbi8, lábj.). A sig·gá·jónʹ nyilvánvalóan egy nagyon érzelmes dal volt, amelyet gyors ritmusváltások jellemeztek. Mindkét szerzeményben (Zs 7.; Ha 3:2–19) olvashatunk valamilyen veszélyről, esdeklésről vagy erőteljes érzésekről, valamint az ezeket követő, Jehovában való örvendezésről.

Olykor hivatásos siratókat fogadtak fel a temetésre, a zenészek pedig szomorú dallamokat játszottak (Jr 9:17, 18; Mt 9:23); őket utánozták a piactéren játszó kisgyermekek Jézus földi szolgálata idején (Mt 11:16, 17). Siratáskor  leginkább fuvolán játszottak (Jr 48:36; Mt 9:23; lásd: Josephus: A zsidó háború. III. könyv, IX. fej., 5. bek.).

A temetés után a nők szokás szerint ellátogattak a sírhoz, hogy sírjanak és keseregjenek (Jn 11:31). Előfordult, hogy a gyász ideje alatt közös étkezésen is részt vettek a gyászolók, amely néhány esetben alighanem különleges halotti tor volt (Hó 9:4; Jr 16:5, 7).

Gyászolással kapcsolatos tilalmak: Időnként Isten azt az utasítást adta a népének vagy a népe egyes tagjainak, hogy ne gyászolják bizonyos személyek halálát, például az elítélt gonosztevőkét (3Mó 10:1, 2, 6). Ezékiel próféta azt a parancsot kapta, hogy ne mutassa semmi jelét az elhunyt felesége miatt érzett bánatának. Ennek az volt a célja, hogy előjel legyen a Babilonban élő többi izraelitának, akik annyira megdöbbennek majd, hogy nem fognak gyászolni amiatt, hogy Isten végrehajtja az ítéletét a hűtlen Jeruzsálemen (Ez 24:15–24). Jeremiás is némiképp hasonló utasításokat kapott (Jr 16:5–13).

A mózesi törvény megtiltott bizonyos gyásszal kapcsolatos szokásokat, például, hogy valaki bevagdalja a testét, vagy ’kopaszra nyírja a szeme fölötti részt’ (3Mó 19:28; 5Mó 14:1), illetve, hogy visszaéljen a tizeddel, és halottra adjon belőle (5Mó 26:12–14). A papok nyíltan gyászolhatták a közvetlen családtagjaikat, de a főpapnak ez meg volt tiltva (3Mó 21:1–6, 10–12).

A gyász ideje: A Prédikátor 3:1, 4 szerint „ideje [van] a sírásnak, és ideje a nevetésnek; ideje a jajveszékelésnek, és ideje a szökdelésnek”. Mivel az emberiség halálra van ítélve, a bölcsek szíve „a gyásznak házában van”, nem pedig a vigasság házában (Pr 7:2, 4; vö.: Pl 14:13). Ez azt jelenti, hogy a bölcsek, ahelyett hogy az élvezeteket keresnék, inkább megragadják az alkalmat, hogy kifejezzék az együttérzésüket, és vigaszt nyújtsanak másoknak. Ez egyrészt abban segít, hogy emlékezzenek rá, ők is halandók, másrészt abban, hogy a szívükben mindig helyesen viszonyuljanak a Teremtőjükhöz.

A Szentírás ismerteti, hogy milyen megalapozott okai lehetnek annak, ha valaki gyászol vagy kesereg. Például egy szeretett személy halála (1Mó 42:38; 44:31); olyan hamis vallásos szokások, melyek szégyent hoznak Istenre, és utálatosak a szemében, az embert pedig sóhajtozásra és nyögésre késztetik (Ez 9:4; vö.: 1Ko 5:2); valakinek a saját vétke (Zs 38:4, 6–10). Jehova erre ösztönzi azokat, akik elsodródnak tőle: „térjetek vissza hozzám teljes szívetekkel, böjtöléssel, sírással és jajgatással. A szíveteket szaggassátok meg, és ne a ruháitokat!” (Jóe 2:12, 13; vö.: Jk 4:8, 9). A Bibliában máshol is inkább azon van a hangsúly, hogy egy személy ne külsőségekben mutassa ki a bánatát vagy a keserűségét, hanem a fájdalom a bensőjében, a szívében legyen, ami az őszinte szomorúság jele (Zs 31:9, 10; Pl 14:10; 15:13; Mk 14:72; Jn 16:6).

Még Jehova is úgy beszél magáról, mint aki ’bánkódik a szívében’ (1Mó 6:6; vö.: Ézs 63:9). Ezenkívül Isten szent szellemének is „bánatot” lehet okozni (Ef 4:30). Mivel ez a szellem az igazságosság gyümölcseit termi meg Isten szolgáiban (Ga 5:22–24), azok, akik nem értékelik Isten gondoskodását, a szent szellemet, illetve nem engedik, hogy az hatást gyakoroljon rájuk, és szembeszállnak a vezetésével, tulajdonképpen ’megbántják’ a szent szellemet. (Vö.: Ézs 63:10; 1Te 5:19.)

Kiegyensúlyozott nézet a kesergésről: Jézus földi szolgálatának idején az emberek még mindig igen látványosan gyászoltak, amihez gyakran nagy zűrzavar is társult (Mk 5:38, 39). Bár többször is előfordult, hogy maga Jézus is „felsóhajtott” vagy sírt (Jn 11:33–35, 38; Lk 19:41; Mk 14:33, 34; Héb 5:7), nincs feljegyzés arról, hogy a már korábban említett látványos módokon fejezte volna ki a szomorúságát. (Vö.: Lk 23:27, 28.) A tanítványai szintén kimutatták a bánatukat (Mt 9:15; Jn 16:20–22; Cs 8:2; 9:39; 20:37, 38; Fi 2:27). Pál szívében „nagy bánat és szüntelen fájdalom” volt a test szerinti rokonai miatt, akik nem voltak hívők (Ró 9:2, 3). Emellett attól félt, hogy majd keseregnie kell a korintuszi gyülekezet azon tagjai miatt, akik vétkeztek, és nem tanúsítottak megbánást (2Ko 12:21). Ezenkívül „sírva” említette azokat, akik letértek a helyes útról, hogy „Krisztus kínoszlopának ellenségeiként” járjanak (Fi 3:17–19). A keresztény gyülekezet iránti mély, szívből jövő törődése (2Ko 2:1–4) képesítetté tette őt arra, hogy megtanítsa másoknak, mennyire fontos a beleélés és az együttérzés, vagyis az, hogy ’sírjanak a sírókkal’ (Ró 12:15).

Jóllehet a gyász és a kesergés meggyengítheti az embert (Zs 6:6, 7; Lk 22:45; Cs 21:13; 2Ko 2:6, 7), a szentírási példákból látható, hogy a keresztények szomorúságát a reményük és az erőt adó örömük mindig mérsékli, sőt, háttérbe is szorítja (Mt 5:4; 1Ko 7:29, 30; 2Ko 6:10; vö.: Ne 8:9–12). Még Dávid királynak is kiegyensúlyozott, ésszerű és alapelvekre épülő nézőpontja volt a gyászról, ezért amikor a Betsabéval elkövetett házasságtöréséből született gyermeke megbetegedett, Dávid böjtölt, lefeküdt a földre, és keresni kezdte az igaz Istent a gyermekért.  Ám amikor megtudta, hogy a gyermek meghalt, felkelt a földről, megmosakodott, bedörzsölte magát olajjal, más ruhát vett magára, imádkozott Jehovához, majd ételt kért, és enni kezdett. A megdöbbent szolgáinak ezt a magyarázatot adta: „Most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Talán vissza tudom őt hozni? Én elmegyek hozzá, de ő nem tér vissza hozzám” (2Sá 12:16, 19–23). Később azonban Joáb kijózanító szavaira volt szüksége ahhoz, hogy túltegye magát a fia, Absolon halála miatt érzett mély bánatán (2Sá 18:33; 19:1–8).

Bár „az egész teremtés szüntelenül együtt nyög”, a keresztények szenvedései eltörpülnek az előttük álló dicsőséges reménység mellett (Ró 8:18–22; 1Pt 1:3–7). Továbbá a feltámadás ígérete miatt nem „[búsulnak] úgy, ahogy a többiek is teszik, akiknek nincsen reménységük” (1Te 4:13, 14).

Ha valaki kesereg és böjtöl, de közben nem engedelmeskedik Jehova szavának, annak nincsen semmi haszna (Za 7:2–7). Ezzel szemben „az Isten szerinti szomorúság . . . megmentésre vezető megbánást segít elő”. Az ilyen szomorúság abból ered, hogy a vétket elkövető személy úgy tekint a tettére, mint Isten ellen elkövetett bűnre. Ez arra ösztönzi, hogy Isten megbocsátását keresse, és hogy felhagyjon a bűnnel. „A világ szomorúsága ellenben halált hoz.” Ebben az esetben egy személy talán szomorúságot érez, amiért fény derült a vétségére, és mert emiatt veszteséget szenved, de nem vágyik Isten megbocsátására (2Ko 7:10, 11). Például Ézsau könnyeket hullatott, amikor önző módon abban reménykedett, hogy visszakapja az elsőszülöttségi jogát, amelyről korábban lemondott, ám ez sem Izsákra, sem Istenre nem volt hatással (Héb 12:16, 17).

Jelképes és prófétai értelem: A Szentírás még a földről is azt írja jelképes értelemben, hogy gyászol, mivel támadó seregek vagy valamilyen csapás károkat okozott benne (Jr 4:27, 28; Jóe 1:10–12; ellentét végett lásd: Zs 96:11–13). Az elhagyatott földön kinő a gaz, elhanyagolttá, gondozatlanná válik, mint az a személy, aki a gyász ideje alatt nem ápolja az arcát, a haját, és nem tartja rendben a ruháját. Ehhez hasonlóan az a föld, amelyen csapás sújtotta a termést, szintén gyászos látványt nyújt.

„Az Emberfiának jele” és Krisztus kinyilatkozása miatt a föld minden törzse „siránkozva veri [majd] magát” „bánatában” (Mt 24:30; Je 1:7). A prófécia szerint a jelképes ’Nagy Babilonra’ „egyetlen napon” jönnek el a csapásai: halál, kesergés és éhínség. Emiatt a belőle hasznot húzó emberek sírni és keseregni fognak (Je 18:2, 7–11, 17–19). Ezzel szemben az Új Jeruzsálem olyan körülményeket teremt a földön, amelyeknek köszönhetően örökre a múlté lesz a könny, a halál, a kesergés, a kiáltás és a fájdalom (Je 21:2–4).