Meghatározott cél vagy tevékenység érdekében egybegyűlt vagy egybehívott emberek csoportja. Az Új világ fordítás általában a héber qá·hálʹ szót fordítja ’gyülekezetnek’. Ez az ’összehív, egybegyűlik’ jelentésű alapszóból származik (4Mó 20:8; 5Mó 4:10), és gyakran akkor jelenik meg, ha szervezett csoportról van szó, úgymint az ’Izrael gyülekezete’ (3Mó 16:17; Jzs 8:35; 1Ki 8:14), az ’igaz Isten gyülekezete’ (Ne 13:1) és a ’Jehova gyülekezete’ (4Mó 20:4; 5Mó 23:2, 3; 1Kr 28:8; Mi 2:5) kifejezésekben. A qá·hálʹ különféle gyülekezésekkel kapcsolatban fordul elő, például amikor az emberek vallási okokból (5Mó 9:10; 18:16; 1Ki 8:65; Zs 22:25; 107:32), igazgatási ügyek intézése végett (1Ki 12:3) vagy hadviselés miatt (1Sá 17:47; Ez 16:40) gyűlnek egybe. A Prédikátor könyve Salamont „az egybegyűjtőnek” (héb.: qó·heʹleth) nevezi (Pr 1:1, 12). Ő mint király egybegyűjtötte, egybehívta a népet Jehova imádatára. Az egyik ilyen nevezetes alkalom az volt, amikor az újonnan felépült jeruzsálemi templomhoz hívatta alattvalóit (1Ki 8:1–5; 2Kr 5:2–6).

A Keresztény Görög Iratokban a ’gyülekezetnek’ fordított kifejezés az ek·klé·sziʹa. Ebből ered a magyar „eklézsia” szó. A görög ek·klé·sziʹa az ek (ki; -ból, -ből) és a ka·leʹó (hív) szavakra vezethető vissza, tehát olyan személyek csoportját jelöli, akiket valahonnan kihívtak vagy egybehívtak, akár hivatalosan, akár másként. Ez a kifejezés utal Izrael gyülekezetére a Cselekedetek 7:38-ban, és arra a ’gyűlésre’ is, amelyet Demetriusz, az ezüstműves csődített egybe Pál és társai ellen Efézusban (Cs 19:23, 24, 29, 32, 41). Legtöbbször mindamellett a keresztény gyülekezetet kell érteni alatta. Jelentheti a keresztény gyülekezetet általános értelemben (1Ko 12:28); utalhat egy adott városban működő gyülekezetre is, például a jeruzsálemire (Cs 8:1), az antiókiaira (Cs 13:1) vagy a korintuszira (2Ko 1:1); és vonatkozhat egy meghatározott csoportra is, amely valakinek az otthonában találkozik (Ró 16:5; Flm 2). Ezért olvashatunk különálló keresztény gyülekezetekről is, vagy ’Isten gyülekezeteiről’ (Cs 15:41; 1Ko 11:16).

A Septuaginta-fordításban a görög ek·klé·sziʹa szó rendszerint a héber qá·hálʹ megfelelőjeként szerepel, mint például a Zsoltárok 22:22-ben (21:23, LXX). (Vö.: Rbi8, lábj.)

Izrael gyülekezete: Izrael nemzetéről Mózes napjaitól fogva úgy esik szó, mint gyülekezetről. Jehova elrendezése szerint a gyülekezet irányításának nem demokratikusan (mintegy a nép által), hanem teokratikusan (Isten uralkodása szerint) kellett történnie. Ezért köttetett a törvényszövetség a nemzettel (2Mó 19:3–9; 24:6–8). Mivel e szövetség közvetítője Mózes volt, elmondhatták a következőket: „Parancsként törvényt adott nekünk Mózes, Jákob gyülekezetének tulajdonául” (5Mó 33:4). Jehova volt a Bírájuk, a Törvényadójuk és a Királyuk (Ézs 33:22). A nemzet tehát Isten gyülekezete volt, és „Jehova gyülekezetének” lehetett nevezni (4Mó 16:3; 1Kr 28:8).

A héber qá·hálʹ (gyülekezet) időnként a héber ʽé·dháʹ (közösség) szóval összefüggésben jelenik meg (3Mó 4:13; 4Mó 20:8, 10). Az ʽé·dháʹ a ’megszab’ jelentésű alapszóból ered, ezért megállapodás szerint egybegyűlt csoportra utal, és gyakran ’Izrael közösségét’ jelenti (2Mó 12:3). Izrael nemzetében a gyülekezet (qá·hálʹ; 4Mó 15:15) azokból állt, akik a tényleges héber népességet  alkották, míg a közösség (ʽé·dháʹ), úgy tűnik, magában foglalta mind az izraelitákat, mind a velük lakó jövevényeket (2Mó 12:19). Ennélfogva a körülmetélt jövevények, úgy látszik, a szó tágabb, általános értelmében voltak a gyülekezet tagjai (4Mó 15:14–16).

Voltak azonban kizáró okok is azt illetően, hogy ki tartozhat ’Jehova gyülekezetéhez’. Kasztrált férfi vagy olyan, akinek „levágták a hímvesszejét”, nem jöhetett a gyülekezetbe. A törvénytelen fiak, továbbá az ammonita és moábita férfiak ’a tizedik nemzedékig’ sem lehettek annak tagjai. Mindamellett az edomiták és az egyiptomiak „harmadik nemzedékként” született fiai már ’bemehettek Jehova gyülekezetébe’ (5Mó 23:1–8). Az a rendelkezés, hogy a házasságon kívül fogant fiak egészen ’a tizedik nemzedékig’ ki lesznek rekesztve, Jehova házasságtörést tiltó törvényét támogatta (2Mó 20:14). Bár a szexuálisan megcsonkított személyek nem jöhettek „Jehova gyülekezetébe”, az ilyenek vigaszt meríthettek Ézsaiás szavaiból, amelyeket az Ézsaiás 56:1–7-ben olvashatunk. Amiről Jehova általában véve gondoskodik a nemzetek számára, ideértve az áldásokat is, azt természetesen javukra fordíthatták az ókori Izraelben azok is, akik nem lehettek tagjai ’Jehova gyülekezetének’ (1Mó 22:15–18).

Izrael gyülekezetének tagjai irgalomra találtak, amennyiben tévedésből vétkeztek. Ha azonban szándékosan tettek valami rosszat, halállal lakoltak (4Mó 15:27–31). Például kiirtatott a gyülekezetből, és életével fizetett az, aki nem tisztította meg magát, amikor szertartásilag tisztátalan volt; aki tisztátalan állapotban evett a közösségi áldozat húsából; aki evett a felajánlások kövérjéből, illetve aki vért fogyasztott; vagy aki szent dolgokat evett, noha tisztátalan volt (4Mó 19:20; 3Mó 7:21–27; 17:10, 14; 22:3). Azért is halálbüntetés járt, ha valaki sabbaton dolgozott (2Mó 31:14), ha Moloknak adta utódait, ha szellemidézőkhöz és jövendőmondókhoz fordult, ha bizonyosfajta szexuális erkölcstelenséget követett el, és ha nem ’sanyargatta meg’ magát az évenkénti engesztelés napján (3Mó 20:1–6, 17, 18; 23:27–30; lásd még: 2Mó 30:31–33; 3Mó 17:3, 4, 8, 9; 18:29; 19:5–8).

Bár Izrael gyülekezete egyénekből állt, a nemzetet törzsek, családok és háznépek alkották. Ezt a szervezeti elrendezést látszik alátámasztani Ákán esete, amikor is Izrael először törzsenként lépett elő, majd következtek a családok, aztán a háznépek, végül pedig az életerős férfiak egyenként. Ezután Ákán lett kiválasztva, ő lévén a helytelenül cselekvő (Jzs 7:10–19).

Izraelben gyakran felelősséggel felruházott képviselők intézkedtek a nép érdekében (Ezs 10:14). Ezért volt, hogy a hajlék felállítása után az ajándékokat „a törzsek fejedelmei” hozták (4Mó 7:1–11). Ugyanígy a Nehémiás napjaiban készült „megbízható megállapodást” is a nemzetet képviselő papok, léviták és „a nép fői” erősítették meg pecséttel (Ne 9:38–10:27). Izrael pusztai vándorlása idején ugyancsak voltak úgynevezett ’közösség fejedelmei, összejövetelre hívottak, hírneves férfiak’. 250-en közülük csatlakoztak Kórahhoz, Dátánhoz, Abirámhoz és Ónhoz, és összegyűltek Mózes és Áron ellen (4Mó 16:1–3). Mózes Isten utasításának megfelelően kiválasztott 70 elöljárót Izrael vénei közül, hogy segítsenek neki „hordozni a nép terhét”, mert egyedül ezt már nem tudta megtenni (4Mó 11:16, 17, 24, 25). A 3Mózes 4:15 megemlíti ’a közösség véneit’, és úgy tűnik, hogy a nép képviselői a nemzet vénei, fői, bírái és elöljárói voltak (4Mó 1:4, 16; Jzs 23:2; 24:1).

A pusztában két ezüsttrombitával adtak jelt a közösség összehívására, illetve a tábor indítására. Ha mindkettőt megfújták, a közösség a megállapodás szerint ’összegyűlt’, hogy találkozzon Mózessel a találkozás sátrának bejáratánál. Ha csak egy szólt, akkor „a fejedelmek mint Izrael ezreinek a fejei” jelentek meg ugyanott (4Mó 10:1–4). Néha királyok hívták össze az embereket (1Ki 8:5; 2Kr 20:4, 5). Ezékiás például annak idején futárok által hívta Jeruzsálembe a népet a nagyszabású pászkaünnep megtartására (2Kr 30:1, 2, 10–13).

A későbbi időkben jelentős hatalom összpontosult a szanhedrinként ismert bírói testület kezében, amely 71 tagból, a főpapból és a nemzet 70 másik főemberéből állt. Ők alkották ’a vének gyűlését’ (Mt 26:59; Lk 22:66).

A babiloni száműzetés idején vagy nem sokkal azután általánossá vált a zsinagógák használata, és a zsidók ezekben az épületekben gyűltek össze. Idővel többfelé is létrejöttek ilyenek. A názáreti zsinagógában például Jézus is tanított (Lk 4:16–21). A zsinagógák valójában iskolákként működtek, ahol az Írásokat olvasták és tanították. Olyan helyek voltak, ahol imádkoztak és Istent dicsérték (Cs 15:21; lásd: ZSINAGÓGA).

Izrael gyülekezete egyedülálló helyzetben volt. Mózes így emlékeztette a népet: „szent népe vagy Jehovának, a te Istenednek. Téged választott Jehova, a te Istened, hogy a népe legyél, különleges tulajdona minden nép közül, mely a föld színén van” (5Mó 7:6). A zsidó gyülekezet azonban megszűnt Isten gyülekezete lenni, és  elvetésének oka az volt, hogy elutasította Isten Fiát (Cs 4:24–28; 13:23–29; Mt 21:43; 23:37, 38; Lk 19:41–44).

Isten keresztény gyülekezete: Mielőtt a zsidó nemzetet Jehova elvetette, és a nemzet megszűnt Isten gyülekezete lenni, Jézus Krisztus úgy beszélt magáról, mint a ’szikláról’, amelyre felépíti – úgymond – a ’gyülekezetét’ (Mt 16:18). Ezt Péter is, akihez beszélt, így értette, hiszen az apostol később jelképesen ’kőnek’ nevezte Jézust, akit az emberek elvetettek, de aki „Isten előtt választott és értékes”. ’Alapszegletkőnek’ mondta őt, akire úgy építheti fel valaki a hitét, hogy nem fog csalódni (1Pt 2:4–6; Zs 118:22; Ézs 28:16). Pál is egyértelműen rámutatott, hogy Jézus Krisztus az alap, amelyre a keresztény gyülekezet épül (Ef 2:19–22; 1Ko 3:11). Mivel a gyülekezet Jehováé, helyénvaló ’Isten gyülekezeteként’ utalni rá (Cs 20:28; Ga 1:13).

Krisztus egyszersmind feje is az őrá épülő keresztény gyülekezetnek (gör.: ek·klé·sziʹa). Ezért olvassuk, hogy Isten „mindent a lába alá vetett, és minden felett való fővé tette őt a gyülekezetnek, amely az ő teste, teljessége annak, aki mindent betölt mindenekben” (Ef 1:22, 23; lásd még: Kol 1:18).

Isten keresztény gyülekezete i. sz. 33 pünkösdjén lépett Izrael gyülekezetének helyébe, amikor Jeruzsálemben a szent szellem kitöltetett Jézus követőire. Ennek a gyülekezetnek az első leendő tagjai Jézus földi szolgálatának kezdetén, röviddel a megkeresztelkedése után lettek kiválasztva (Cs 2:1–4; Jn 1:35–43). Jézus az első követői közül kiválasztott 12 apostolt (Lk 6:12–16), majd később elhívta a tárzuszi Sault is. Ő lett a „nemzetek apostola” (Cs 9:1–19; Ró 11:13). A Bárány Jézus Krisztus 12 hű apostola, ideértve a Júdást felváltó Mátyást is, másodlagos alapja a keresztény gyülekezetnek (Cs 1:23–26; Je 21:1, 2, 14).

A Biblia úgy ír erről a gyülekezetről, mint ’az egekbe írt elsőszülöttek gyülekezetéről’, amely összesen 144 000 tagból áll Krisztus, a fő alatt (Héb 12:23; Je 7:4). Ezek az elhívottak ’az emberek közül vétettek meg’, hogy elvégezzenek egy különleges munkát itt a földön, és aztán együtt legyenek az égben Krisztussal a menyasszonyaként. Mint ahogy Isten héber gyülekezetéhez is csak bizonyos feltételek mellett tartozhatott valaki, ugyanúgy az is feltételekhez van kötve, hogy kik tartozhatnak ’Isten keresztény gyülekezetéhez’. Ennek a gyülekezetnek a tagjai szellemi értelemben szüzek, akik követik a Bárányt, Jézus Krisztust, bárhová megy is, „és semmilyen hazugság nem találtatott a szájukban; szeplő nélküliek ők” (Je 14:1–5).

Isten keresztény gyülekezetének tagjait maga Jehova választja ki (Ró 8:30; 2Te 2:13). Az első ilyen személyeket még az általa elvetett zsidó gyülekezetből hívta el, amely nem fogadta el a Fiát mint Messiást, de az i. sz. 36-ban elhívott Kornéliusztól kezdve már más nemzetbeliek is tagjai lehettek a keresztény gyülekezetnek. Ezért mondhatta Pál, hogy „nincsen sem zsidó, sem görög, nincsen sem rabszolga, sem szabad, nincsen sem férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézussal egységben” (Ga 3:28; Cs 10:34, 35; Ró 10:12; Ef 2:11–16). Igaz, a Mózes által közvetített és Izrael gyülekezete számára irányadó törvényszövetség törvényeit Krisztus betöltötte és Jehova Isten eltávolította azokat az útból (Mt 5:17; 2Ko 3:14; Kol 2:13, 14), de Isten keresztény gyülekezetének a tagjaira kiáradnak a nagyobb Mózes, Jézus Krisztus által közvetített új szövetség áldásai (Mt 26:28; Héb 12:22–24; Cs 3:19–23). Ezenkívül míg Izrael papjai és királyai olajjal kenettek fel (2Mó 30:22–30; 2Ki 9:6), addig azok, akiket Isten kiválaszt a keresztény gyülekezet tagjainak, szent szellemmel kenetnek fel (2Ko 1:21, 22; 1Jn 2:20), és Jehova Isten örökbe fogadja őket mint fiait (Ef 1:5).

A héber gyülekezet alapvetően vér szerinti izraelitákból állt. Az Isten felkent keresztény gyülekezetéhez tartozó személyek ellenben szellemi izraeliták. Ők alkotják a szellemi Izrael törzseit (Je 7:4–8). A vér szerinti izraeliták többségükben elutasították Jézus Krisztust, következésképpen „nem mindnyájan valóban »Izrael«”, mármint szellemi Izrael, „akik Izraeltől származnak” (Ró 9:6–9). Pál ezt írta Isten szellemi zsidókból álló, keresztény gyülekezetével kapcsolatban: „nem az a zsidó, aki külsőleg az, és a körülmetéltség sem az, amelyik külsőleg van a testen, hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az ő körülmetéltsége a szív körülmetéltsége szellem által” (Ró 2:28, 29).

Amikor a Keresztény Görög Iratok általános értelemben említi a ’gyülekezetet’, akkor rendszerint ennek 144 000 tagjára, vagyis Krisztus felkent követőire utal, magára Jézusra nem (Ef 5:32; Héb 12:23, 24). Az azonban, hogy a Héberek 2:12 ihletett szövege Jézus Krisztusra vonatkoztatja Dávidnak a Zsoltárok 22:22-ben feljegyzett szavait, megmutatja, hogy a ’gyülekezet’ kifejezés úgy is alkalmazható, hogy a gyülekezet feje, Jézus Krisztus is beleértendő. A hébereknek szóló levél írója, részben idézve Dávidot, kijelentette: „Hiszen az is, aki megszentel, és azok is, akiket megszentelnek, mindnyájan egytől  vannak, s ezért [Jézus Krisztus] nem szégyelli »testvéreknek« hívni őket, amint mondja: »Hirdetem nevedet a testvéreimnek; énekkel dicsérlek a gyülekezetben«” (Héb 2:11, 12). Mint ahogy Dávid Izrael gyülekezetéhez tartozott, és ott dicsérte Jehovát, úgy ez esetben Jézus Krisztusra is úgy tekinthetünk, mint aki tagja a szellemi gyülekezetnek, és a többieket ugyanott a ’testvéreinek’ nevezi. (Vö.: Mt 25:39, 40.) Dávid Jehova Isten izraelita gyülekezetéhez tartozott, és Jézus Krisztus is ennek volt a tagja, amíg a földön járt, és prédikált a tagjai körében. Egy maradék ebből a gyülekezetből részévé vált Jézus gyülekezetének.

A keresztény gyülekezet felépítése: Bár Isten keresztény gyülekezetei a legkülönfélébb helyeken jöttek létre, nem egymástól függetlenül működtek. Mindegyik elismerte a Jeruzsálemben tevékenykedő keresztény vezető testület hatalmát. Ez a vezető testület az apostolokból és olyan vénekből állt, akik a jeruzsálemi gyülekezetben szolgáltak. Nem voltak máshol is működő testületek, amelyek egymással versengtek volna a gyülekezet felvigyázásáért. A körülmetélkedés kérdése is a hűséges keresztény vezető testület elé került tisztázás végett az i. sz. első században. Amikor a vezető testület – a szent szellem vezetésével – döntést hozott, azt elfogadták, és minden keresztény gyülekezetnek alá kellett vetnie magát annak, amit annak tagjai készségesen meg is tettek (Cs 15:22–31).

A jeruzsálemi keresztény testület utazó képviselőket is kiküldött. Így Pál és mások ismertették a vezető testület imént említett döntését. A beszámoló szerint „amint átutaztak a városokon, átadták az ottaniaknak megtartás végett a rendeleteket, amelyeket a Jeruzsálemben levő apostolok és vének hoztak”. Ennek eredményeként „a gyülekezetek bizony továbbra is szilárdultak a hitben, és napról napra gyarapodtak számban” (Cs 16:4, 5). Korábban pedig, amikor az apostolok Jeruzsálemben „meghallották, hogy Szamária elfogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost; ezek pedig lementek, és imádkoztak értük, hogy kapjanak szent szellemet” (Cs 8:14, 15).

Az egyes gyülekezetek pontosan betartották a keresztény vezető testület útmutatásait. A vének kinevezését is ez a testület felügyelte (Tit 1:1, 5). A szent szellemtől vezetett keresztény vezető testület irányítása alatt így minden gyülekezetben felvigyázók, illetve segítők, vagyis kisegítőszolgák lettek kinevezve. Az ilyen bizalmi és felelős állásokat betöltő férfiaknak külön meghatározott képesítési feltételeknek kellett megfelelniük (1Ti 3:1–13; Tit 1:5–9). A vezető testület utazó képviselői, például Pál, Krisztust követték, és követésre méltó, nagyszerű példát mutattak (1Ko 11:1; Fi 4:9). Tulajdonképpen minden kinevezett szellemi pásztornak ’a nyáj példaképévé’ kellett válnia (1Pt 5:2, 3), szeretettel kellett törődnie a gyülekezethez tartozó egyénekkel (1Te 2:5–12), és igazi segítséget kellett nyújtania a szellemileg betegeknek (Ga 6:1; Jk 5:13–16; lásd: FELVIGYÁZÓ; SZOLGA; VÉN).

Így tehát ahogy Izrael gyülekezetének megszervezésekor Jehova a vénekre, főkre, bírákra és elöljárókra bízta az irányítást (Jzs 23:2), ugyanúgy a keresztény gyülekezet felvigyázásáról is gondoskodott, hiszen ott is véneket kellett kinevezni a bizalmi állásokba (Cs 14:23). Továbbá ahogy a felelős férfiak olykor Izrael egész gyülekezetét képviselték, például a bírói ügyekben (5Mó 16:18), ugyanúgy Isten elrendezése révén minden egyes keresztény gyülekezetet is a szent szellem által felhatalmazott felelős férfiaknak kellett képviselniük az ilyen ügyekben (Cs 20:28; 1Ko 5:1–5). Mindamellett ha nehézségek alakultak ki Isten keresztény gyülekezetének tagjai között, Jézus Krisztus azon szavai alapján kellett eljárni, melyek a Máté 18:15–17-ben lettek feljegyezve, illetve ezek alapján kellett a gondokat megoldani. (Ezek a szavak még azelőtt hangoztak el, hogy Jehova elvetette zsidó gyülekezetét; ennélfogva kezdetben annak szóltak.)

Jehova Isten elhelyezte a tagokat Krisztus szellemi ’testében’, úgy, „ahogy kedvére volt”. Pál kijelentette: „az Isten elhelyezte a különböző tagokat a gyülekezetben: először apostolokat, másodszor prófétákat, harmadszor tanítókat, azután hatalmas cselekedeteket, azután gyógyítások ajándékait, segítségnyújtó szolgálatokat, irányítási képességeket, különböző nyelveket.” Nem mindenki látott el ugyanolyan feladatot, de mindenkire szükség volt a keresztény gyülekezetben (1Ko 12:12–31). Pál kifejtette, hogy a keresztény gyülekezet „a szentek helyreigazítása céljából” kapott apostolokat, prófétákat, evangéliumhirdetőket, pásztorokat és tanítókat, mégpedig „szolgálat munkájára, a Krisztus testének felépítésére, míg el nem jutunk mindnyájan az egységre a hitben és az Isten Fiának pontos ismeretében, a felnőtt férfi szintjére, a termetnek arra a mértékére, amely a Krisztus teljessége szerint való” (Ef 4:11–16).

Izrael gyülekezetének Isten törvényeket adott, és segített megérteniük, hogy „nemcsak  kenyérrel él az ember, hanem Jehova szájának minden kijelentésével él az ember” (5Mó 8:1–3). Jézus Krisztus is elismerte, hogy az ember nem élhet csupán kenyérrel, „hanem minden kijelentéssel, amely Jehova szájából származik” (Mt 4:1–4). Ezért kellőképpen elő lett készítve, hogy a keresztény gyülekezet hozzájusson a szükséges szellemi eledelhez. Krisztus maga is beszélt arról a ’rabszolgáról’, aki által a keresztény ’háziszolgák’ megkapják az ilyen eledelt. Jézus a saját jelenlétéről és ’a világrendszer befejezéséről’ prófétálva rámutatott, hogy amikor az ’úr’ megérkezik, „mindene fölé kinevezi” ezt a ’hű és értelmes rabszolgát’ (Mt 24:3, 45–47).

Izrael gyülekezetében fontosak voltak az összejövetelek, ahol Jehovát imádták és törvényével foglalkoztak (5Mó 31:12; Ne 8:1–8). Ugyanígy Isten keresztény gyülekezetében is létfontosságúak az összejövetelek, ahol Jehovát imádják és az Írásokat tanulmányozzák. A hébereknek szóló levél írója arra intette olvasóit, hogy ne hagyjanak fel az ilyen egybegyűlésekkel (Héb 10:24, 25). A zsidó történelem egy későbbi szakaszában a zsinagógai hitélethez hozzátartozott az Írások olvasása és tanítása, az imádkozás és Isten dicsérete. Ezek a vonások a keresztény összejöveteli helyeken is tovább éltek, kivéve azokat a rituális szokásokat, amelyek végül is részévé váltak a zsinagógai istentiszteleteknek. A zsinagógában nem volt külön papi osztály. Bármelyik istenfélő zsidó férfi részt vehetett az Írások olvasásában és megmagyarázásában. Ugyanígy a korai keresztény gyülekezetben sem létezett papi és laikus osztály vagy hasonló felosztás. A nők természetesen sem itt, sem a zsinagógában nem tanítottak és nem gyakoroltak hatalmat a férfiak fölött (1Ti 2:11, 12).

Isten keresztény gyülekezetének az összejövetelein ékes rendnek kellett uralkodnia, összhangban azzal, hogy Jehova, aki létrehozta a gyülekezeti elrendezést Krisztus követői között, „nem a zűrzavar Istene, hanem a békéé”. Ennek a rendnek köszönhetően minden jelenlevő bőséges szellemi áldásnak örvendhetett (1Ko 14:26–35, 40; lásd: GYÜLEKEZÉS, KÖZÖSSÉG).