Rágalmazás, megszégyenítés vagy megvetés, akár jogosan, akár nem. Leggyakrabban a görög o·nei·di·szmoszʹ (és oʹnei·dosz) főnevet és a héber cher·páʹ főnevet fordítják így. (Vö.: 1Mó 30:23; Zs 69:9; Lk 1:25; Ró 15:3.)

A gyalázat oka természetesen a körülményektől függően sokféle lehet. A törvényszövetség idején gyalázatnak számított, ha egy izraelita férfi nem volt körülmetélve. (Vö.: Bí 14:3.) Ezért miután a pusztai vándorlás alatt született összes fiú és férfi végre körül lett metélve közvetlenül azt követően, hogy átkeltek a Jordánon, Jehova kijelentette: „Ma töröltem el Egyiptom gyalázatát rólatok!” (Jzs 5:2–9). Mivel a bizonyítékok azt mutatják, hogy az egyiptomiaknál szokás volt a körülmetélés, ez a vers azt jelentheti, hogy az egyiptomiaknak most már nem volt okuk gyalázni Izraelt azért, hogy a népből oly sok fiú és férfi nem volt körülmetélve (Jr 9:25, 26; lásd: KÖRÜLMETÉLÉS). Emellett a körülmetélkedés a Jehova és Ábrahám magva között köttetett „szövetség jele” is volt (1Mó 17:9–11). A pusztában felnőtt új nemzedék (a korábbi nemzedék ugyanis meghalt a pusztában) körülmetélése ekkor kiemelhette, hogy az Istennel kötött szövetség meg lett erősítve. A 40 évnyi vándorlás véget értével Isten éreztette, hogy a nép a kegyét élvezi; már bevezette őket az Ígéret földjére, és most meg fogja engedni, hogy meghódítsák azt. Ezért ha korábban az egyiptomiak gúnyolódtak, vagyis gyalázkodtak is, mert úgy tűnt a szemükben, hogy Jehova nem képes bevinni Izraelt a földjére, most világossá vált, hogy nem volt igazuk. Az új szövetség alatt lévő keresztényekre – akár zsidók, akár nem zsidók voltak – már nem hozott gyalázatot az, ha nem voltak körülmetélve (Ró 2:25–29; 3:28–30; 4:9–12; 1Ko 7:18, 19).

A héber asszonyoknál gyalázatnak számított, ha sokáig egyedülállók vagy özvegyek (Ézs 4:1; 54:4), valamint meddők (1Mó 30:23; Lk 1:25) maradtak. Ehhez az érzéshez nyilván Istennek az Ábrahám magvával kapcsolatos ígérete is hozzájárult, miszerint Ábrahám utódai olyanok lesznek, ’mint a homokszemek a tengerparton’ (1Mó 22:15–18; vö.: 1Mó 24:59, 60). Ezzel szemben Pál apostol dicsérőleg beszélt arról, ha egy férfi vagy egy nő egyedülálló marad, mert az a vágya, hogy figyelemelterelődés nélkül szolgálhassa Istent, az özvegyekre vonatkozóan pedig azt mondta: „boldogabb, ha úgy marad, ahogy van, az én véleményem szerint” (1Ko 7:25–28, 32–40; vö.: Mt 19:10–12).

Ellenben az olyan helytelenségek, mint a bálványimádás, a házasságtörés, a lopás és másfajta erkölcstelenségek változatlanul alapul szolgáltak a gyalázatra, mint ahogy az Isten iránti illojalitás minden formája is (2Sá 13:13; Pl 6:32, 33; Ró 1:18–32; 2:17–24).

Akik Isten helyeslését keresik, azok nem rágalmazhatnak másokat. A zsoltáríró a következőket mondta arról, aki vendég lehet Isten sátorában: „Nem tesz rosszat társával, és nem vesz ajkára gyalázkodást a hozzá közel állók ellen” (Zs 15:1, 3). Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember nem terjeszt rágalmakat a hozzá közel állókról. Aki becsapja az alacsony sorút vagy gúnyt űz belőle, valójában Istent gyalázza (Pl 14:31; 17:5), akárcsak azok, akik Isten szolgáit gyalázzák (Zs 74:18–23). Az ilyen gyalázkodás végül csapást hoz azokra, akik részt vesznek benne (So 2:8–10).

Jehova elnémítja népe gyalázóit: Amikor az izraeliták hamis imádatba vagy igazságtalanságokba bonyolódtak, Jehova Istent gyalázták, mert tettükkel úgy tüntették fel Jehova imádatát, mint ami semmivel sem jobb a körülöttük lévő nemzetek istenimádatánál (Ézs 65:7). Hűtlenségük okán Isten megengedte, hogy csapás érje őket, előidézve ezáltal, hogy gyalázattá váljanak a nemzetek között (Ez 5:14, 15). A nemzetek azonban nem fogták fel, hogy az ítélet Istentől jött, hanem annak tulajdonították, hogy Jehova képtelen megvédeni Izraelt, így aztán újabb gyalázat érte Jehovát. Amikor viszont Jehova ismét kegyeibe fogadta az izraelitákat, figyelembe véve a megbánásukat, megtisztította a nevét az ilyen gyalázattól (Ez 36:15, 20, 21, 30–36).

Bármikor adódik is úgy, hogy Isten látszólag elhagyja a népét, mások azt a következtetést vonják le, hogy ő nem védi meg vagy nem áldja meg őket, ezért gyalázatot zúdítanak a népére (Zs 31:9–11; 42:10; 74:10, 11; 79:4, 5; 102:8, 9; Jóe 2:17–19). Ő azonban végül megmutatja, hogy képes megmenteni őket, elnémítva a gyalázkodókat (Ne 1:3; 2:17; 4:4; 6:16).

Gyalázatot viselnek vagy hordoznak Krisztusért: Jehova szolgáit mindig is gyalázták megbízatásuk végzése közben azok, akikhez küldettek, és ma is így van ez. Jeremiás is (Jr 6:10;  15:15–18; 20:8), Krisztus Jézus is (Mt 27:44; Mk 15:32; Ró 15:3) és a követői is (Héb 10:33) tapasztalták ezt. Ha valakit Krisztusért gyaláznak, az örvendezésre ad okot, mert ha hűségesen kitart a gyalázkodás közepette, akkor végül nagyszerű jutalmat nyer az egekben (Mt 5:11; Lk 6:22, 23), és láthatja annak bizonyítékát, hogy Isten szelleme nyugszik rajta (1Pt 4:14). Ezért nem kell félnünk attól, hogy gyaláznak minket. Akik ismerik az igazságosságot, azoknak Jehova ezt mondja: „Ne féljetek a halandó emberek gyalázkodásától, és ne rettenjetek meg becsmérlő szavaiktól” (Ézs 51:7).

Jézus, noha tudta, hogy milyen nagy gyalázat fogja érni, mégis önként alávetette magát Atyja akaratának, egészen addig a pontig, hogy még a kínoszlopon való gyalázatos halált is vállalta (Ézs 53:3–7; Jn 10:17, 18; Héb 12:2; 13:12, 13). Mivel jót akart másoknak, nem a maga kedvében járt, hanem kész volt elviselni a gyalázkodást olyanok részéről, akik szavaikkal és tetteikkel Jehova Istent gyalázták. Pál apostol is kiemelte ezt, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy a szellemileg gyengék iránt mi lenne a helyénvaló viselkedés: „Mi azonban, akik erősek vagyunk, tartozunk hordozni azok gyengeségeit, akik nem erősek, és nem járhatunk a magunk kedvében. Mindegyikünk a felebarátjának tegyen kedvére abban, ami jó annak épülésére. Mert a Krisztus sem a maga kedvében járt, hanem, ahogy meg van írva: »Énrám hullottak azoknak gyalázásai, akik gyaláztak téged«” (Ró 15:1–3). Az előző fejezetben (Ró 14.) Pál egyes keresztények gyengeségeiről beszélt, akiknek bizonyos napok megtartása vagy némelyik eledel zavarta a lelkiismeretét; rámutatott, hogy törekednünk kell arra, hogy ne adjunk okot az ilyeneknek a botránkozásra, valamint hogy építeni kell az ilyen személyeket. Ez bizonyára azt jelenti, hogy akiknek biztos a tudásuk, szilárd a hitük és a lelkiismeretük, azoknak vissza kell fogniuk magukat a jogaik gyakorlásában, ami persze lehet, hogy nem lesz kellemes nekik. De mindenféle terhet – amelyet az ilyen gyengeség okozhat – viselniük és hordozniuk kell (tényleges értelemben is, és abban az értelemben is, hogy valaki ’elvisel valamit’ v. ’kitart valamiben’ [vö.: Ga 6:2; Je 2:2]), utánozva Krisztust. (Vö.: Mt 17:17–20; lásd még Mózesnek a 4Mó 11:10–15-ben olvasható megfogalmazását is.) Ezenkívül nem szabad teljes gőzzel csak azon igyekezniük, hogy a saját tevékenységükkel elnyerjék Isten kegyét, áldását és jutalmát, és közben félrelökniük a szellemileg gyengéket, mintha azok kerékkötők lennének, vagy engedniük, hogy az ellenség elszakítsa ezeket, amiért ők, az erősek, mellőzik őket és nem segítenek nekik. (Vö.: 1Ko 9:19–23; 10:23–33.)

Ne adjunk okot a gyalázkodásra a helytelenséggel: Igaz, hogy egy keresztény számít arra, hogy az igazságosságért gyalázat éri, de soha nem szabad úgy szenvednie, „mint gyilkos vagy tolvaj vagy gonosztevő vagy mások dolgába avatkozó” (1Pt 4:15, 16). Az egyik kívánalom, hogy valaki a keresztény gyülekezet felvigyázója legyen, az, hogy „jó bizonysága is legyen a kívülállóktól, nehogy gyalázatba. . . essen”. Ennek megtartásával elejét lehet venni annak, hogy szégyen érje ezt a tisztséget, valamint nem lesz alap arra, hogy kedvezőtlenül beszéljenek az igaz keresztényekről csak azért, mert a gyülekezet egyik élenjáró tagja helytelenül viselkedett (1Ti 3:7).