Annak a hangszernek a neve, amelyet a Biblia először említ (1Mó 4:21; Berns., Haft., IMIT, Kecsk., SM, ÚV). A héber kin·nórʹ (hárfa) szó számos bibliafordításban úgy lett fordítva, hogy „líra” (JB, Mo, Ro, RS). A kin·nórʹ a Bibliában 42-szer fordul elő, a Septuaginta fordítói kb. feleennyi alkalommal a görög ki·thaʹra szóval adták vissza. A ki·thaʹra a lírához (gör.: lüʹra) hasonló hangszer, de vékonyabb hangszekrénye volt. A modern fordítások általában úgy adják vissza a Keresztény Görög Iratokban ezt a szót, hogy „hárfa” (1Ko 14:7; Je 5:8). Az egyiptomi emlékműveken lévő ábrázolásai arra mutatnak, hogy az ókori hárfák sokféle típusúak és alakúak voltak, és a húrjaik száma is eltérő volt. Mindezek ismeretében néhányan úgy vélik, hogy a kin·nórʹ amolyan általános kifejezés lehetett, és ezzel utaltak minden olyan hangszerre, amelyre valamelyest jellemzőek voltak az ókori hárfa fő vonásai.

A Héber Iratokból mindössze az a következtetés vonható le, hogy a kin·nórʹ egy hordozható és viszonylag könnyű hangszer volt, hiszen lehetett rajta játszani, ha menetben haladtak, sőt még egy prostituált is kísérhette az énekét ezzel, miközben keresztülment a városon (1Sá 10:5; 2Sá 6:5; Ézs 23:15, 16). Egyes hárfákat „almuggimfából” készítettek (1Ki 10:12). A húrokat talán juhok vékonybeléből készítették, de az is lehet, hogy sodrott növényi rostokat is használtak.

Dávid, aki gyakorlottan játszott a kin·nórʹ-on a „kezével” (1Sá 16:16, 23), kiemelkedő szerepet szánt ennek a hangszernek – a ’húros hangszerrel’ (néʹvel) együtt – a zenekarban, amely később Salamon templomában játszott (1Kr 25:1; 2Kr 29:25). Amikor Nehémiás felavatta Jeruzsálem falát, a kin·nórʹ hozzájárult az alkalom öröméhez (Ne 12:27). Mivel a kin·nórʹ alapvetően „kellemes” hangszer volt a ’vigasságra’, nem szólalt meg az ítélet és a büntetés idején (Zs 81:2; Ez 26:13; Ézs 24:8, 9). A babiloni száműzetéstől elszomorodva az izraeliták nem éreztek arra indíttatást, hogy a hárfáikon játsszanak, hanem a nyárfákra akasztották a hangszereiket (Zs 137:1, 2).

Mivel nem tudjuk, hogy pontosan milyen hangszer a kin·nórʹ, a néʹvelről (húros hangszer) pedig még kevesebbet tudunk, így bárminemű összehasonlítás csak feltételezésen alapulhat. Az 1Krónikák 15:20, 21 megemlíti az ’alamótra hangolt húros hangszereket [nevá·límʹ ‹t. sz.›]’ és a ’seminitre hangolt hárfákat [kin·nó·róthʹ ‹t. sz.›]’. Ha az ’alamót’ kifejezés egy magasabb hangfekvésre utal, a ’semminit’ pedig egy mélyebb hangfekvésre, akkor az azt jelentheti, hogy a kin·nórʹ volt a nagyobb, mélyebb hangmagasságú hangszer. Másrészről viszont ennek az ellenkezője is igaz lehet (ez az általános állásfoglalás), ha pedig ez a helyzet, akkor az alamót és a seminit kifejezéseket azért említi meg itt, mert ezeket a hangszereket ilyen speciális hangfekvésekre lehetett hangolni. Bármelyik is a helyes álláspont, az biztos, hogy mindkét hangszer hordozható volt.

Úgy tűnik, hogy a Dániel 3:5, 7, 10, 15-ben szereplő arámi szó, a szab·bekháʼʹ, a ’kis hárfára’ utal. A szab·bekháʼʹ-t egyesek kicsi, háromszög alakú, éles hangú, négyhúrú hárfaként írják le, ez a leírás összhangban van ezzel a fordítással. (Lásd: HÚROS HANGSZER.)