A „ház” szó a Bibliában (héb.: baʹjith; gör.: oiʹkosz v. oi·kiʹa) egyebek mellett a következőket jelentheti: 1. háznép, illetve egy ember összes leszármazottja (1Mó 12:1; 17:13, 23; Ab 17, 18; Mi 1:5); 2. lakóház (1Mó 19:2–4); 3. tömlöc, illetve jelképes értelemben egy ország, ahol valakik rabszolgák (1Mó 40:3, 14; 2Mó 13:3); 4. állatok lakhelye (Jób 39:6; Zs 104:17); 5. pókháló (Jób 8:14); 6. királyi rezidencia vagy palota (2Sá 5:11; 7:2); 7. egy pap leszármazási vonala (1Sá 2:35); 8. királyi dinasztia (1Sá 25:28; 2Sá 7:11); 9. Jehova hajléka vagy temploma, szó szerinti és jelképes értelemben egyaránt (2Mó 23:19; 34:26; 1Ki 6:1; 1Pt 2:5); 10. Jehova lakhelye, maga az ég (Jn 14:2); 11. egy hamis isten szentélye (Bí 9:27; 1Sá 5:2; 1Ki 16:32; 2Ki 5:18); 12. a romlandó emberi test (Pr 12:3; 2Ko 5:1–4); 13. romolhatatlan szellemi test (2Ko 5:1); 14. az emberiség közös sírja (Jób 17:13; Pr 12:5); 15. egyazon mesterséget űző munkások csoportja (1Kr 4:21); 16. egy olyan épület, ahol hivatalos állami feljegyzéseket tároltak (Ezs 6:1).

A ház szó héber megfelelőjének (baʹjith) az egyik alakja gyakran alkotja tulajdonnevek részét. Példa erre: Bétel ( jel.: ’Isten háza’) és Betlehem ( jel.: ’kenyér háza’).

Miből és hogyan építkeztek? Az ókorban különféle lakhelyek voltak, akárcsak napjainkban. Az építkezés módszerei eltérőek voltak, attól függően, hogy mely időszakban történt, milyenek voltak az építkező lehetőségei, és hogy milyen építőanyagokhoz lehetett hozzájutni. Bábel építői például téglát használtak, nem követ, és „bitumen [szolgált nekik] habarcs gyanánt” (1Mó 11:3).

Az izraeliták közül sokan az elűzött kánaániták házába költöztek be, és ezt követően éveken át valószínűleg hasonló módon építkeztek (5Mó 6:10, 11). Úgy tűnik, a kőházak közkedveltek voltak (Ézs 9:10; Ám 5:11), mivel masszívabbak  voltak, és nagyobb biztonságot nyújtottak a betolakodókkal szemben, mint a vályogtéglából készült házak. A rablók könnyen bejuthattak a vályogházba, egyszerűen csak lyukat vájtak a ház falán. (Vö.: Jób 24:16.) A sík területeken azonban – ahol kevés jó minőségű mész- és homokkövet lehetett találni – napon szárított vályogtéglából vagy időnként kemencében kiégetett téglából készítették a lakóházak falait. A gerendákat szikomorfából, borókafából, és – főleg a jobb minőségű házak esetében – cédrusfából készítették (Én 1:17; Ézs 9:10).

A régészek többféle ókori palesztin ház romjait tárták fel. Az udvarban rendszerint volt egy tűzhely, és olykor kút vagy víztároló is (2Sá 17:18). A feltárt házak romjai arról árulkodnak, hogy nagyon eltérő volt a házak mérete. Az egyik háznak az alapterülete mindössze úgy 5×5 m volt, egy másiknak pedig 32×30 m. A szobák mérete általában úgy 3,5×3,5 m-től kezdve 4,5×4,5 m-es volt.

Néhány házat széles városfalra építettek (Jzs 2:15), de ha lehetett, kősziklára építették a házakat (Mt 7:24), és általában addig nem kezdték el a vályogtégla falrészt felhúzni, míg le nem raktak két-három sor követ. Ha a házat nem tudták kősziklára építeni, gyakran szilárd alapzatot készítettek, olyan mélyre ástak a földben, amilyen magasra tervezték a fal kőrészét a föld felszíne felett. Az alapot néha nagy, vágatlan kövekből készítették, a réseket pedig kisebb kövekkel töltötték fel. Voltak alapok, amelyeket faragott kövekből fektettek le. A régészek feltártak egy vályogtéglából épült házat, amelynek a kőből készült része több mint 0,5 m magas volt, egy másiké pedig úgy 1 m. Némelyik ház fala kb. 1 m vastag volt. A külső falat sok esetben egy fajta mésszel vakolták be (Ez 13:11, 15), és a vályogtégla falak utcára néző részét néha kaviccsal rakták ki, hogy megvédjék a felületét.

Az építőköveket egy alaposan megcsiszolt és gondosan elhelyezett sarokkőhöz igazították és erősítették. (Vö.: Zs 118:22; Ézs 28:16.) Általában agyag és szalma keveréke szolgált habarcs gyanánt. Ehhez a keverékhez időnként adtak még meszet, hamut, porrá tört cserepet, kagylót vagy mészkövet. Ezzel a keverékkel tapasztották egymáshoz a téglákat vagy a köveket, de a belső falakat is vakolták vele (3Mó 14:41, 42). Néhány esetben azonban olyan pontosan vágták a köveket, hogy nem is volt szükség habarcsra.

Padlózat: A padló, ideértve az udvar talaját is, döngölt föld volt, de kirakhatták kővel, téglával, illetve bekenhették mésszel is. Rendszerint egy földbe vájt mélyedésbe raktak tüzet, de a gazdagabb otthonokban szénserpenyővel fűtöttek (Jr 36:22, 23). A füst a tetőn lévő lyukon távozott (Hó 13:3). A paloták szobáiban feltehetően fapadló volt, mint a templomban (1Ki 6:15).

Ablakok: A falban lévő négyszögletes nyílások szolgáltak ablakként. Ezek némelyike elég nagy volt ahhoz, hogy átférjen rajta egy ember (Jzs 2:15; 1Sá 19:12; Cs 20:9). Rostélyt is tettek az ablakokra, főként azokra, amelyek az utcára néztek (Bí 5:28; Pl 7:6).

Ajtók: Az ajtókat általában fából készítették, és sarkokon forogtak (Pl 26:14), amelyek sarokfoglalatba voltak illesztve a fából vagy kőből készült szemöldökfában és küszöbben. Két függőleges faoszlop volt az ajtófélfa (2Mó 12:22, 23). Bár néhány háznak két bejárata volt, általában csak az utcáról nyíló ajtón keresztül lehetett az udvarra menni, ahonnan be lehetett jutni a ház összes helyiségébe.

Belsőépítészet és bútorok: A fényűző házakban a szobák falát cédrusfával vagy egyéb drága fával burkolták, aztán narancsvörösre festették (Jr 22:14; Ag 1:4). Néhány gazdag embernek ’elefántcsont háza’ volt, amelynek nyilván olyan szobái voltak, amelyeket elefántcsont berakással díszített fával burkoltak (1Ki 22:39; Ám 3:15). A főzőedényeken, tálakon, kosarakon és egyéb háztartási eszközökön kívül a berendezéshez tartoztak még az ágyak vagy pamlagok, székek, zsámolyok, asztalok és a lámpatartók. (Vö.: 2Sá 4:11; 2Ki 4:10; Zs 41:3; Mt 5:15.) Néhány gazdag ember otthonában a bútorokat elefántcsont berakással, illetve arany- és ezüstberakással díszítették. (Vö.: Esz 1:6; Ám 3:12; 6:4.)

Tető és felső szoba: A legtöbb tető lapos volt, és a Törvény megkövetelte az izraelitáktól, hogy a balesetek megelőzése végett készítsenek a tetőre korlátot (5Mó 22:8). Amennyiben a tető enyhén lejtett, az esővíz le tudott folyni. A tető faltól falig érő, masszív gerendákon nyugodott. Ezekre a gerendákra keresztbe még léceket fektettek, erre pedig ágak, nád és effélék kerültek. Mindezt egy több centiméteres földréteggel tapasztották be, amely agyag vagy agyag és mész keveréke volt. Könnyen lehetett nyílást ásni egy ilyen földből készült tetőn. Ezt tették azok a férfiak is, akik egy béna embert szerettek volna bejuttatni Jézushoz, hogy gyógyítsa meg (Mk 2:4). A tetőgerendákat gyakran kőalapba helyezett, fából készült oszlopsor tartotta. Az ilyen házak tetején fű nőhetett (Zs 129:6), és sokat kellett bajlódni azzal, hogy ne ázzon be a tető (Pl 19:13; 27:15; Pr 10:18). Valószínűleg még az esős évszak  kezdete előtt kijavították a tetőt, és lesimították, hogy jobban lefolyjon róla a víz.

A tetőkön zajlott az élet, békés és vészterhes időkben egyaránt (Ézs 22:1; Jr 48:38). A tetőről nyilvánosságra hozhattak valamit, illetve olyasmit tehettek ott, aminek hamar híre szaladt (2Sá 16:22; Mt 10:27). A tetőn lent szárítottak (Jzs 2:6), beszélgettek (1Sá 9:25), sétáltak hűvös estéken (2Sá 11:2), imádatot mutattak be az igaz Istennek vagy a hamis isteneknek (Jr 19:13; So 1:5; Cs 10:9), sőt, még aludtak is ott (1Sá 9:26). A betakarítás ünnepén lombsátrakat emeltek a háztetőkön és a házak udvaraiban (Ne 8:16).

A ház tetejére sokszor tetőszobát vagy felső szobát építettek. Ez egy kellemes, hűvös szoba volt, és gyakran ez volt a vendégszoba (Bí 3:20; 1Ki 17:19; 2Ki 1:2; 4:10). Voltak persze emeletes házak is, amelyeknek volt alsó és felső szintjük. Jézus egy nagy felső szobában tartotta meg a tanítványaival az utolsó pászkát, amivel egyben bevezette az Úr vacsoráját is. Ez a szoba lehetett akár tetőszoba, akár egy emeleten lévő szoba is (Lk 22:11, 12, 19, 20). És az is nyilván egy ház felső szobájában történt Jeruzsálemben, hogy Isten i. sz. 33 pünkösdjén úgy 120 tanítványra kitöltötte a szellemét (Cs 1:13–15; 2:1–4).

Általában az udvarból külső lépcső, illetve a szegényebb otthonokban létra vezetett fel a tetőre. Így, ha szükséges volt, a háztetőkön lévők anélkül távozhattak, hogy bementek volna a házba. Mivel sok házat szorosan egymás mellé építettek, gyakran át lehetett menni egyik tetőről a másikra. Mindezek ismeretében érthetőbbé válik, amit Jézus a Máté 24:17-ben és a Márk 13:15-ben tanácsolt. A jobb módúak házában belső lépcsőn lehetett feljutni az emeletre.

A Törvény védte a tulajdonjogot: Jehovának az volt a szándéka, hogy engedelmes népének a tagjai élvezzék, hogy a saját házaikban élhetnek. (Vö.: Ézs 65:21.) Ha valaki épített egy házat, és másvalaki elfoglalta, az olyan szerencsétlenségnek számított, amely az engedetlenségért járt (5Mó 28:30; Si 5:2). Aki még nem tudta felavatni az új házát, felmentést kapott a katonai szolgálat alól (5Mó 20:5, 6).

Isten Izraelnek adott törvényében voltak olyan rendelkezések, amelyek a tulajdonjogot védték. A Törvény elítélte, ha valaki más tulajdonát kívánta, beleértve a házát is (2Mó 20:17), és Jehova a prófétái által elítélően beszélt arról, hogy az emberek törvénytelenül elvették más házát (Mi 2:2; vö.: Ne 5:1–5, 11). A hitelező nem mehetett be az adós házába, hogy zálogot vegyen (5Mó 24:10, 11). Ha egy izraelita Jehovának szentelte a házát, visszavásárolhatta, ha a becsült ár 120 százalékát befizette a szentélybe (3Mó 27:14, 15). Azoknak is megmaradt a kiváltási joguk, legalábbis egy ideig, akik arra kényszerültek, hogy eladják a házukat. A fallal körül nem vett falvakban az eredeti tulajdonos visszavásárolhatta a házát, illetve a jubileumi évben vissza kellett adni azt neki. A fallal körbevett városokban azonban örökre a vásárló tulajdona lett a ház, amennyiben nem vásárolták azt vissza egy éven belül, amikor még fennállt a kiváltás joga. De a fallal körülvett lévita városokban lévő házak esetében időtlen időkig megmaradt a kiváltási jog. Ha a léviták nem tudták korábban visszavásárolni a házukat, a jubileumi évben vissza kellett azt adni nekik (3Mó 25:29–33).

Szellemi oktatás otthon: A legősibb időktől fogva az otthonok szolgáltak a tiszta imádat oktatásának a központjaként. Isten az Izraelnek adott törvényében külön megparancsolta az apáknak, hogy tanítsák a fiaikat, egyebek mellett akkor, amikor a házukban ülnek (5Mó 6:6, 7; 11:19). Ezenkívül Isten törvényét a házuk ajtófélfájára kellett írniuk, nyilván jelképes értelemben (5Mó 6:9; 11:20), és semmi olyasmit nem volt szabad otthon tartaniuk, aminek köze volt a bálványimádathoz (5Mó 7:26). Mivel az emberek otthonát ilyen szent célra használták, a ’rosszindulatú leprával’ fertőzött házat le kellett rombolni. (Lásd: LEPRA.) A leprás házra vonatkozó törvény arra emlékeztette az izraelitákat, hogy csak olyan házban élhetnek, amely tiszta Isten előtt (3Mó 14:33–57).

A kereszténység létrejöttével a házról házra végzett prédikálás és tanítás az igaz imádat kiemelkedő része lett (Cs 20:20). Jézus követői éltek azzal a vendégszeretettel, amelyet a „méltó” személyek, vagyis ’a béke barátai’ mutattak irántuk, és mindaddig az ilyen emberek házában maradtak, amíg el nem végezték a szolgálatukat az adott városban (Mt 10:11; Lk 10:6, 7; lásd: PRÉDIKÁLÓ, PRÉDIKÁLÁS: „Házról házra”). A keresztények csoportjai vagy gyülekezetei gyakran házakban jöttek össze, hogy rendszeresen megvizsgálják Isten Szavát (Ró 16:5; 1Ko 16:19; Kol 4:15; Flm 2). De ha valaki elfordult Krisztus tanításától, azt a keresztények nem fogadták az otthonaikban (2Jn 10).