Egy férfi és egy nő férjként és feleségként való életközössége az Isten által lefektetett irányadó mérték szerint. A házasság intézménye Jehova Istentől származik, ő vezette be és hozta létre Édenben. A házasság teremti meg a családi egységet, a családi kört. Alapvetően az volt a házasság célja, hogy általa szaporodjanak az emberi család tagjai, még több emberi teremtmény szülessen. Jehova, a Teremtő megalkotta a férfit és a nőt, majd elrendelte, hogy a házasság szolgáljon megfelelő elrendezésül az emberi faj szaporodására (1Mó 1:27, 28). Az első férfit és nőt Jehova adta össze az 1Mózes 2:22–24-ben leírtak szerint.

A házasság úgy lett megtervezve, hogy az egység tartós köteléke legyen a férfi és a nő között, hogy támogathassák egymást. Ha szeretet és bizalom hatja át közös életüket, nagyon boldogok lehetnek. Jehova társul alkotta a nőt a férfi számára, a férfi bordájából, így a nő a legközelebbi vér szerinti rokona lett a férfinak a földön, az ő saját teste (1Mó 2:21). Ahogyan Jézus is mondta, nem Ádám, hanem Isten jelentette ki a következőket: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és e g y testté lesznek.” Ez a megfogalmazás nem hagy kétséget afelől, hogy az egynejűség volt Jehova Isten eredeti irányadó mértéke a házasságra vonatkozóan (Mt 19:4–6; 1Mó 2:24).

A héberek körében az volt a megszokott, hogy az emberek házasságban éltek. A Héber Iratokban nincs agglegény jelentésű szó. Mivel a házasság fő célja a gyermeknemzés volt, érthető, hogy miért áldotta meg így Rebekát a családja: „legyél ezerszer tízezerré” (1Mó 24:60), és miért könyörgött így Ráhel Jákobnak: „Adj nekem gyermekeket, különben meghalok!” (1Mó 30:1).

A házasság hatással volt a családra, de nemcsak a családra, hanem az egész törzsre vagy patriarchális közösségre, mivel befolyásolhatta a törzs szilárdságát, valamint a gazdaságát is. Ezért természetes volt, és szükségesnek tűnt, hogy a feleség kiválasztásáról és az azzal kapcsolatos minden hivatalos és pénzügyi kérdésről a házasulandók szülei vagy gyámjai döntsenek, de néha a jelöltek beleegyezését kérték (1Mó 24:8), és gyakran szerelem is kísérte a házasságot (1Mó 29:20; 1Sá 18:20, 27, 28). Általában a fiatalember szülei kezdeményeztek, ők kérték meg a lány kezét, bár előfordult, hogy a lány apja tett házassági ajánlatot, főleg, ha nem voltak egyforma rangúak (Jzs 15:16, 17; 1Sá 18:20–27).

Úgy tűnik, az volt az általános szokás, hogy a férfiak a saját rokonaik között, illetve a saját törzsükben kerestek feleséget maguknak. Erre az alapelvre utal az, amit Lábán mondott Jákobnak: „Jobb, ha hozzád adom [a lányomat], mintha más férfihoz adnám” (1Mó 29:19). Ezt főleg Jehova imádói vették figyelembe, például Ábrahám, aki inkább elküldött valakit a hazájába, a rokonaihoz, hogy feleséget szerezzen a fia, Izsák számára, semmint hogy a kánaániták lányai közül válasszon, akik között lakott (1Mó 24:3, 4). Elítélték, ha valaki olyan személlyel akart házasságot kötni, aki nem volt Jehova imádója, és mindent megtettek, hogy lebeszéljék róla. Az ilyen házasságkötés a lojalitás hiányáról árulkodott (1Mó 26:34, 35). A Törvény megtiltotta az izraelitáknak, hogy házassági szövetségre lépjenek a hét kánaánita nemzet tagjaival (5Mó 7:1–4). Egy katona viszont feleségül vehetett egy olyan foglyul ejtett szüzet, aki valamelyik más, idegen nemzethez tartozott, miután eltelt egy tisztulási időszak, amely alatt a szűz elsiratta elhunyt szüleit, és minden kapcsolatot megszakított a korábbi vallásával (5Mó 21:10–14).

Menyasszonyár: A házassági szerződés megkötése előtt a fiatalember vagy az édesapja köteles volt menyasszonyárat fizetni a lány apjának (1Mó 34:11, 12; 2Mó 22:16; 1Sá 18:23, 25). Ezt alighanem kárpótlásnak tekintették a lány szolgálatának elvesztéséért, valamint a szülők fáradozásáért és kiadásaiért, melyek a lány nevelésével és oktatásával jártak. Némelykor az apának végzett szolgálat formájában fizették ki a menyasszonyárat (1Mó 29:18, 20, 27; 31:15). A Törvényben meg volt szabva, hogy mekkora árat kell fizetni egy el nem jegyzett szűzért, akit egy férfi elcsábított (2Mó 22:16).

Esküvői szertartás: Magának a házasságkötésnek az volt a központi, jellegzetes vonása, hogy a menyasszonyt ünnepélyes keretek között  az apja házából a férje házába vitték a megbeszélt napon; ezzel a házasság jelentőségét fejezték ki, vagyis azt, hogy a menyasszonyt befogadták a férje családjába (Mt 1:24). Ebből állt az esküvő a patriarchális időkben, a Törvény előtt. Teljesen polgári ügy volt. Nem volt semmilyen vallásos szertartás vagy formalitás, sem pap vagy lelkész, aki összeadta volna a párt, vagy érvényesítette volna a házasságot. A vőlegény elvitte a menyasszonyt a házába, illetve a szülei sátrába vagy házába. Az eseményt nyilvánosságra hozták, elismerték és feljegyezték, s ezzel a házasság kötelezte a feleket (1Mó 24:67).

Mindazonáltal amint megtörtént a megegyezés a házasságról, és a házasulandó felek eljegyezték egymást, úgy tekintettek rájuk, mint akiket már házasság köt össze. Lót lányai még az apjuk házában laktak, és az ő irányítása alatt álltak, a jegyeseikre mégis úgy hivatkoztak, mint Lót ’vejeire, akik el akarták venni a lányait’ (1Mó 19:14). Bár egy bizonyos filiszteus nő sosem lett Sámson felesége, csak a jegyese volt, a nőt mégis a feleségének nevezték (Bí 14:10, 17, 20). A Törvény kimondta, hogy ha egy eljegyzett lány paráznaságot követ el, neki és a bűnös férfinak meg kell halnia. Ha a lány hiába ellenkezett, megerőszakolták, akkor csak a férfinak kellett meghalnia. Ha azonban el nem jegyzett lányról volt szó, másképpen jártak el (5Mó 22:22–27).

A házasságokat nyilvántartásba vették. A Törvény alatt a házasságokról és az azokból következő gyermekszületésekről hivatalos feljegyzést vezettek az adott közösségben. Ennek köszönhetően ismerjük Jézus Krisztus pontos leszármazási vonalát (Mt 1:1–16; Lk 3:23–38; vö.: Lk 2:1–5).

Megünneplése: Bár az esküvő nem foglalt magában semmilyen hivatalos szertartást, nagyon vidám ünneplés kísérte Izraelben. Az esküvő napján a menyasszony általában apró részletekig kidolgozott előkészületeket tett a saját otthonában. Először megfürdött, és bedörzsölte magát illatos olajjal. (Vö.: Ru 3:3; Ez 23:40.) Néha szolgálólányok segítségével mellszalagot vett fel, és fehér köntöst, mely gyakran gazdagon volt díszítve, az anyagi helyzetéhez mérten (Jr 2:32; Je 19:7, 8; Zs 45:13, 14). Ha tehette, felékesítette magát díszekkel és ékszerekkel (Ézs 49:18; 61:10; Je 21:2), majd egy könnyű fátyolfélét öltött fel, mely tetőtől talpig beborította (Ézs 3:19, 23). Ez magyarázatot ad arra, hogy Lábán hogyan tudta olyan könnyen becsapni Jákobot, és annak tudta nélkül Leát adni neki Ráhel helyett (1Mó 29:23, 25). Rebeka egy kendővel eltakarta magát, amikor látta, hogy Izsák közeledik feléje (1Mó 24:65). Ez azt jelképezte, hogy a menyasszony alárendeli magát a vőlegénynek, azaz a vőlegény hatalmának (1Ko 11:5, 10).

A vőlegény szintén a legjobb ruháját öltötte fel, és legtöbbször tetszetős fejdíszt és koszorút is viselt a fején (Én 3:11; Ézs 61:10). A barátai kíséretében este elindult otthonról a menyasszony szüleinek házába (Mt 9:15). Onnan a menet, melyet zenészek és énekesek, sőt általában lámpavivők is kísértek, a vőlegénynek vagy a vőlegény apjának a házába tartott.

Az út mentén az emberek kíváncsian figyelték a menetet, hallgatták a menyasszony és a vőlegény ujjongó hangját. Némelyek, főleg lámpavivő hajadonok csatlakoztak a menethez (Jr 7:34; 16:9; Ézs 62:5; Mt 25:1). A vőlegény sokáig időzhetett az otthonában, azután pedig eltarthatott egy darabig, míg a menet elindult a menyasszony házából, így mivel már elég késő volt, néhányan, akik az úton várakoztak, elálmosodhattak és elszenderülhettek, ahogy Jézusnak a tíz szűzről szóló szemléltetésében is történt. Az éneklést és az ujjongást már messziről hallani lehetett, és akik meghallották, felkiáltottak: „Itt a vőlegény!” A szolgák azonnal üdvözölték a megérkező vőlegényt, és az esküvői vacsorára meghívottak bementek a házba. Miután a vőlegény és a kísérete bevonult, és becsukták az ajtót, a késve érkező vendégek már nem kaptak bebocsátást (Mt 25:1–12; 22:1–3; 1Mó 29:22). Nagy sértésnek tartották, ha valaki visszautasított egy esküvői meghívást (Mt 22:8). Volt, hogy a vendégek menyegzői ruhát kaptak (Mt 22:11), és gyakran az jelölte ki a helyüket az ünnepségen, aki meghívta őket (Lk 14:8–10).

A vőlegény barátja: „A vőlegény barátjának” fontos szerepe volt a szervezésben, és úgy gondoltak rá, mint aki bemutatta egymásnak a menyasszonyt és a vőlegényt. A vőlegény barátja örömmel hallotta, amint a vőlegény a menyasszonnyal beszélget, és boldog lehetett, hogy szolgálatait siker koronázta (Jn 3:29).

A szüzesség bizonyítéka: A vacsora után a férj a nászszobájába vitte a menyasszonyt (Zs 19:5; Jóe 2:16). A nászéjszakán egy rongyot vagy ruhadarabot használtak, amit később megőriztek vagy odaadtak a feleség szüleinek, hogy a lánynak jogi védelmet nyújtsanak szüzességének vérnyomai, ha valamikor esetleg azzal vádolnák, hogy nem volt szűz, vagy prostituált volt, mielőtt férjhez ment. Máskülönben megkövezhették volna, mivel szeplőtlen szűznek állította be magát a házasságkötésekor, és mivel nagy szégyent hozott apja házára (5Mó 22:13–21). Egyes közel-keleti népeknél  még nemrégiben is szokás volt, hogy megőrizték azt a bizonyos rongyot.

Jogok és kötelességek: A férj volt a ház feje, és neki kellett meghoznia a végső döntést a család boldogulását és pénzügyeit érintő kérdésekben. Ha úgy érezte, hogy a családot hátrányosan érintené a feleségének vagy a lányának valamilyen fogadalma, akár érvényteleníthette is azt. Ez nyilvánvalóan akkor is a férfi hatalmában állt, ha jegyben járt egy nővel (4Mó 30:3–8, 10–15). A férj volt a háznép ura, és a nő tulajdonosának (héb.: baʹʽal) tartották (5Mó 22:22).

A Példabeszédek könyve 31. fejezete leírja, hogy egyebek között milyen kötelességei voltak a feleségnek a férje, azaz tulajdonosa iránt; idetartozott például a házimunka, a ruhakészítés és a ruhák javítása, tisztítása, sőt az adásvétel egy része is, és a háznép általános felügyelete. A nő, bár alá volt rendelve a férjének, és bizonyos értelemben az ő tulajdona volt, kedvező helyzetben volt, és számos kiváltságot élvezett. A férjének szeretnie kellett őt, és ez a másodfeleségek és azok esetében is így volt, akiket egykor foglyul ejtettek. A férj nem bánhatott rosszul a feleségével, gondoskodnia kellett számára élelemről, ruháról, lakhelyről, és csorbítatlanul meg kellett adnia a házastársi jogát. Ezenkívül a férj nem tehette a kedvenc felesége fiát elsőszülötté a „gyűlölt” (más szóval kevésbé szeretett) feleség fiának a rovására (2Mó 21:7–11; 5Mó 21:11, 14–17). A hűséges héber férfiak szerették feleségüket, és ha a feleség bölcs volt, és Isten törvényével összhangban járt el, a férj gyakran hallgatott rá, illetve helyeselte, amit tesz (1Mó 21:8–14; 27:41–46; 28:1–4).

Még azt az el nem jegyzett szüzet is védték, akit egy nőtlen férfi elcsábított, hiszen annak feleségül kellett vennie a lányt – ha a lány apja beleegyezett –, és egész életében nem válhatott el tőle (5Mó 22:28, 29). Ha a férj hivatalosan azzal vádolta a feleségét, hogy nem volt szűz a házasságkötésükkor, és a vád hamisnak bizonyult, a férjet megbírságolták, és soha nem válhatott el a feleségétől (5Mó 22:17–19). Ha egy nőt titkolt házasságtöréssel vádoltak, pedig ártatlan volt, a férjének teherbe kellett ejtenie őt, hogy gyermeket szüljön, és így bizonyítsa ártatlanságát a többi ember előtt. A feleség emberi méltóságát tiszteletben tartották. Tilos volt közösülni vele a havivérzésekor (3Mó 18:19; 4Mó 5:12–28).

Tiltott házasságok: Tilos volt házassági szövetségre lépni olyanokkal, akik nem voltak Jehova imádói, kiváltképpen a Kánaán földjén élő hét nemzet tagjaival (2Mó 34:14–16; 5Mó 7:1–4), s emellett bizonyos fokú vérrokonokkal és házasság útján szerzett rokonokkal is (3Mó 18:6–17).

A főpap nem vehetett feleségül özvegyasszonyt, elvált, megbecstelenített vagy prostituált nőt; csakis szüzet vehetett el a népe közül (3Mó 21:10, 13, 14). A többi pap nem köthetett házasságot prostituált vagy megbecstelenített nővel, sem férjétől elvált asszonnyal (3Mó 21:1, 7). Az Ezékiel 44:22 szerint csak szüzet vehettek el Izrael házából, vagy olyan özvegyet, aki papnak volt az özvegye.

Ha egy lány örökölt, csak a törzsén belül mehetett férjhez. Így az örökség nem szállt egyik törzsről a másikra (4Mó 36:8, 9).

Válás: Amikor a Teremtő létrehozta a házasságot, nem intézkedett a válásról. A férfinak ragaszkodnia kellett a feleségéhez, és „e g y testté” kellett lenniük (1Mó 2:24). A férfinak tehát egy felesége volt, aki egy testnek számított vele. Csak az ember bűnbeesése, valamint az amiatti tökéletlensége és megromlása után kezdtek elválni az emberek.

Amikor Isten a Törvényt Izraelnek adta, úgy döntött, hogy nem teszi kötelezővé az eredeti irányadó mértéket, hanem szabályozza a válást, hogy az ne vezessen a családi elrendezés felbomlásához Izraelben, és ne idézzen elő indokolatlan nehézségeket. Ámde mikor Isten jónak látta, visszaállította az eredeti irányadó mértéket. Jézus kijelentette, hogy a keresztény gyülekezetet az az alapelv vezérli, hogy a „paráznaság” (gör.: por·neiʹa) az egyetlen jogos alap a válásra. Elmondta, hogy Isten az izraeliták keményszívűségére való tekintettel nem juttatta érvényre ezt az irányadó mértéket Mózes által (Mt 19:3–9; Mk 10:1–11).

A keresztény gyülekezetben eszerint a halálon kívül, mely automatikusan megszünteti a házassági köteléket, csak a „paráznaság” szolgáltat alapot a házasság felbontására, mivel a vétkes fél meg nem engedett módon vált egy testté másvalakivel. Az ártatlan fél emiatt felbonthatja a házasságot, ha akarja, és újra megnősülhet, illetve férjhez mehet (Mt 5:32; Ró 7:2, 3). Attól eltekintve, hogy a Görög Iratok „paráznaság” (gör.: por·neiʹa) esetén ezt az engedményt teszi, azt tanácsolja a keresztényeknek, hogy még csak a különélés mellett se döntsenek, akár hívő a házastársuk, akár nem, de ha mégis így tennének, nem létesíthetnek nemi kapcsolatot mással (1Ko 7:10, 11; Mt 19:9).

A Törvény alatt a férj elválhatott a feleségétől, ha „valami illetlenséget” talált benne (5Mó 24:1). Ez természetesen nem foglalta magában  a házasságtörést, mivel az halálbüntetést vont maga után. Olyan vétkekről lehetett szó, mint a férj vagy a férj apjának családja iránti nagyfokú tiszteletlenség, vagy valami, ami szégyent hoz a családjára. A férj köteles volt írott válólevelet adni a feleségének, ami azt sejteti, hogy a közösség előtt kellett hogy legyen megfelelő indoka a válásra. Minthogy a válólevél jogi dokumentum volt, feltételezhető, hogy a férjnek tanácskoznia kellett a város véneivel vagy vezetőivel. Az asszony azután újból férjhez mehetett, mivel a válólevél megvédte őt a házasságtörés esetleges későbbi vádjától. Nem válhatott el az a férj, aki a házasságkötésük előtt elcsábította a lányt, és az sem, aki a házasságkötés után hamisan azzal vádolta a feleségét, hogy hazudott, amikor szűznek mondta magát a házasságkötésükkor (5Mó 22:13–19, 28, 29).

Ha a válás után az asszony hozzáment egy másik férfihoz, és az később elvált tőle vagy meghalt, az első férje nem vehette újból feleségül. Ezzel elejét vették annak, hogy az asszony az első férjével összeszövetkezve elváljon a második férjétől, vagy akár annak halálát okozza, hogy ismét hozzámehessen az első férjéhez (5Mó 24:1–4).

Jehova gyűlölte a jogtalan válást, főként akkor, amikor egy hűséges imádójával hűtlenül bánt a férje, azért hogy egy pogány nőt vehessen feleségül, aki nem tartozott Isten kiválasztott, szövetséges népéhez (Ma 2:14–16; lásd: VÁLÁS).

Többnejűség: Mivel Istennek az volt az eredeti irányadó mértéke az emberekre nézve, hogy a férj és a feleség egy test legyen, nem akarta a többnejűséget, és az tilos is a keresztény gyülekezetben. A felvigyázóknak és a kisegítőszolgáknak, akiknek példát kell mutatniuk a gyülekezet számára, csak egy élő feleségük lehet (1Ti 3:2, 12; Tit 1:5, 6). Ez összhangban van azzal, amit az igaz házassággal szemléltetnek, tudniillik azzal a kapcsolattal, amely Jézus Krisztust a gyülekezetéhez, az egyetlen feleségéhez fűzi (Ef 5:21–33).

Jóllehet a váláshoz hasonlóan a többnejűség sem volt benne Isten eredeti elrendezésében, ő megtűrte azt a keresztény gyülekezet létrejöttéig. A többnejűségre nem sokkal Ádám bűnbeesése után találjuk az első példát. A Biblia először Káin egyik leszármazottjával, Lámekkel kapcsolatban említi, akiről ezt írja: „két feleséget vett magának” (1Mó 4:19). Az angyalok némelyikéről azt olvashatjuk a Bibliában, hogy az özönvíz előtt „az igaz Isten fiai. . . feleségeket vettek maguknak, mégpedig mindazokat, akiket kiválasztottak” (1Mó 6:2).

Az ágyasok tartása a patriarchális törvény és a törvényszövetség alatt egyaránt gyakorlat volt. Az ágyasok helyzete jogilag el volt ismerve; nem tekintették őket paráznáknak vagy házasságtörőknek. Ha egy férfi elsőszülött fia az ágyasától született, a Törvény értelmében ennek a fiúnak kellett megkapnia az elsőszülöttnek járó örökséget (5Mó 21:15–17).

Az ágyasság és a többnejűség kétségtelenül lehetővé tette, hogy az izraeliták sokkal gyorsabban szaporodjanak, ezért elmondható, hogy bár nem Isten hozta létre ezeket az elrendezéseket – ő csupán megengedte és szabályozta őket –, annak idején volt egy bizonyos céljuk (2Mó 1:7). Még Jákob is, akit az apósa csellel kényszerített többnejűségre, megáldatott 12 fiúval és néhány lánnyal, akiket két felesége és azok szolgálólányai, vagyis Jákob ágyasai szültek (1Mó 29:23–29; 46:7–25).

Keresztény házasság: Jézus Krisztus azzal, hogy részt vett egy menyegzőn a galileai Kánában, kifejezte, hogy helyesli a házasságot (Jn 2:1, 2). Ahogy már említettük, Isten eredeti irányadó mértéke az egynejűség, és Jézus Krisztus újra bevezette ezt a keresztény gyülekezetben (1Mó 2:24; Mt 19:4–8; Mk 10:2–9). Mivel a férfi és a nő eredetileg úgy lett megalkotva, hogy képes szeretetet és gyengédséget kifejezni, a házasságnak boldog, áldásos és békés egységnek kellett volna lennie. Pál apostol egyik szemléltetésében Krisztus a gyülekezetnek, vagyis a menyasszonynak a férje és feje. Ő a gyengéd szerető-kedvesség és törődés kiemelkedő példája, amellyel a férjnek a felesége iránt kell viseltetnie, úgy szeretve őt, mint a saját testét. Másfelől Pál arra is rámutat, hogy a feleségnek mélységes megbecsüléssel kell lennie a férje iránt (Ef 5:21–33). Péter apostol azt tanácsolja a feleségeknek, hogy rendeljék alá magukat a férjüknek, és tiszta viselkedésükkel, mélységes megbecsülésükkel, valamint csendes és szelíd szellemükkel nyerjék meg őt. Utánzásra méltó példaként hozza fel Sárát, aki „urának” hívta a férjét, Ábrahámot (1Pt 3:1–6).

A Keresztény Görög Iratok több helyen is hangsúlyozza a házasság tisztaságának és a házastársi hűségnek a fontosságát. „A házasság tiszteletre méltó legyen mindenkinél, és a házaságy beszennyezetlen, mert az Isten meg fogja ítélni a paráznákat és a házasságtörőket” – mondja Pál (Héb 13:4). Azt a tanácsot adja, hogy a férj és a feleség tiszteljék egymást, és adják meg a házastársuknak, ami jár.

Az apostol arra int, hogy ’csak az Úrban kössünk házasságot’, és ez megfelel annak a szokásnak,  melyet Isten ókori imádói gyakoroltak, hogy csak olyannal kötöttek házasságot, akik szintén igaz imádók voltak (1Ko 7:39). Ugyanakkor az apostol azt mondja azoknak, akik nem élnek házasságban, hogy figyelemelterelődés nélkül tudják szolgálni az Urat, ha egyedül maradnak. Azt írja, hogy az időre való tekintettel azok, akik megnősülnek, úgy éljenek, „mintha nem volna” feleségük, más szavakkal ne adják át magukat annyira a házassággal járó jogoknak és felelősségeknek, hogy ez teljesen lefoglalja az életüket, hanem keressék és szolgálják a Királyság-érdekeket, miközben persze nem zárják ki a házastársi kötelességeiket sem (1Ko 7:29–38).

Pál azt tanácsolta, hogy a fiatalabb özvegyeket ne vegyék fel azok jegyzékébe, akikről a gyülekezetnek kell gondoskodnia, csak mert azt mondják, hogy kizárólag a keresztényi szolgálattételnek szeretnék szentelni magukat; jobb volt, ha inkább újból férjhez mentek. Ezt azzal indokolta, hogy nemi ösztöneik arra késztethetik őket, hogy hitük kifejezésével ellentétben járjanak el, és ez odavezethet, hogy elfogadják a gyülekezettől az anyagi támogatást mint szorgalmas munkások, de közben azon igyekeznek, hogy férjet szerezzenek maguknak, s ezzel együtt tétlenkedők, mások dolgába avatkozók lesznek. Így kedvezőtlen ítéletet vonnának magukra. Ha férjhez mennek, gyermekeket szülnek, és háztartást vezetnek, miközben megtartják a keresztényi hitet, az hasznos elfoglaltságot ad nekik, és megvédi őket a pletykálkodástól, és attól, hogy olyasmikről beszéljenek, amikről nem kellene. Így a gyülekezet tud segíteni azoknak, akik valóban özvegyek, és akik jogosultak a támogatásra (1Ti 5:9–16; 2:15).

Cölibátus: Pál apostol arra figyelmeztet, hogy a közelgő hitehagyás egyik jellemzője a kötelező cölibátus lesz, az, hogy „tiltják a házasságot” (1Ti 4:1, 3). Az apostolok némelyike nős volt (1Ko 9:5; Lk 4:38). Pál a keresztény gyülekezetben szolgáló felvigyázókra és kisegítőszolgákra vonatkozó követelmények között megemlíti, hogy ezeknek a férfiaknak (ha nősek) csak egy feleségük lehet (1Ti 3:1, 2, 12; Tit 1:5, 6).

A keresztények és a házasságra vonatkozó polgári törvények: Jelenleg a föld legtöbb országában a polgári hatóságok, vagyis a ’császár’ törvényekkel szabályozza a házasságot, és a keresztényeknek rendes körülmények között be kell tartaniuk ezeket (Mt 22:21). A Biblia sehol sem ír olyan követelményről, hogy szükség lenne vallásos szertartásra vagy egy lelkész szolgálatára. A bibliai idők elrendezésével összhangban az mindenképpen követelmény, hogy a házasság az adott ország törvényeinek megfelelően legyen megkötve, és ha a törvény lehetőséget ad rá, a házasságkötések és a gyermekszületések anyakönyvezve legyenek. Mivel a ’császár’, azaz a kormányzatok hatáskörébe tartozik a házasság, a keresztények kötelesek hozzájuk fordulni a házasságuk törvényesítéséért. És ha valaki a társa házasságtörését Írás szerinti alapnak tekintve szeretné felbontani a házasságát, törvényesen el kell válnia, ha lehetséges. Az a keresztény, aki nem tartja kellően tiszteletben a bibliai és a jogi követelményeket, és úgy köt újra házasságot, megszegi Isten törvényeit (Mt 19:9; Ró 13:1).

Házasság és feltámadás: Jézust az ellenfeleinek egy csoportja, amely nem hitt a feltámadásban, szándékosan zavarba akarta hozni egy kérdéssel. Ő a válaszában elmondta, hogy „akiket méltónak tartanak arra, hogy elnyerjék azt a világrendszert és a halottak közül való feltámadást, azok nem nősülnek, és férjhez sem adatnak” (Lk 20:34, 35; Mt 22:30).

Jelképes értelem: Jehova a Szentírásban ismételten férjnek nevezi magát. Úgy tekintett magára, mint aki házasságban él Izrael nemzetével (Ézs 54:1, 5, 6; 62:4). Amikor Izrael fellázadt Jehova ellen bálványokat imádva, vagy másképpen vétkezve ellene, úgy beszéltek róla, hogy szajhává lett, mint egy hűtlen feleség, és ezzel okot adott rá, hogy Jehova elváljon tőle (Ézs 1:21; Jr 3:1–20; Hó 2.).

A galáciaiaknak írt levél 4. fejezetében Pál apostol Izrael nemzetét Hágárhoz, a rabszolganőhöz, Ábrahám ágyasához hasonlítja, a zsidó népet pedig Hágár fiához, Ismáelhez. Éppen úgy, ahogy Ismáel Ábrahám másodfeleségének a fia volt, a zsidók is Jehova „másodfeleségének” a gyermekei voltak. Izraelt a törvényszövetség kötötte össze Jehovával. Pál ’a fenti Jeruzsálemet’, Jehova ’asszonyát’ Sárához, Ábrahám szabad feleségéhez hasonlítja. Ennek a szabad asszonynak, ’a fenti Jeruzsálemnek’ a keresztények a szabad, szellemi gyermekei (Ga 4:21–31; vö.: Ézs 54:1–6).

Jehova Istennek, mint a legnagyszerűbb Atyának, Ábrahámhoz hasonlóan gondja van a fia, Jézus Krisztus menyasszonyának a kiválasztására; ez a menyasszony nem egy földi nő, hanem a keresztény gyülekezet (1Mó 24:1–4; 2Te 2:13; 1Pt 2:5). Jézusnak a gyülekezete első tagjait ’a vőlegény barátja’, Keresztelő János mutatta be, akit Jehova a Fia előtt küldött el (Jn 3:28, 29). A gyülekezet mint menyasszony „e g y szellem” Krisztussal, és az ő teste (1Ko 6:17;  Ef 1:22, 23; 5:22, 23). Ahogyan Izraelben a menyasszony megfürdött és felékesítette magát, Jézus Krisztus gondoskodik róla, hogy a menyegzőre készülődve a menyasszonya megfürödjön, hogy tökéletesen tiszta legyen, szennyfolt és szeplő nélküli (Ef 5:25–27). A 45. zsoltár és a Jelenések könyvének 21. fejezete úgy írja le a menyasszonyt, mint aki gyönyörűen fel van ékesítve a menyegzőre.

Ugyancsak a Jelenések könyvében Jehova jövendöl arról az időről, amikor közeledik a Fia menyegzője, s a menyasszonya felkészült, és fényes, tiszta, finom lenvászonba lesz öltözve. Azt mondja azokról, akiket meghívtak a Bárány menyegzői vacsorájára, hogy boldogok (Je 19:7–9; 21:2, 9–21). Jézus a halála előtti estén bevezette az Úr vacsoráját, halálának az emlékünnepét, és arra utasította a tanítványait, hogy később is tartsák meg ezt az ünnepet (Lk 22:19). Ezt addig kell megtartani, „míg meg nem érkezik” Jézus (1Ko 11:26). Ahhoz hasonlóan, ahogy az ókorban a vőlegény megérkezett a menyasszony házába, hogy elvigye a szüleitől az apja házába, ahol otthont készített neki, Jézus Krisztus is eljön, hogy elvigye felkent követőit korábbi, földi otthonukból, hogy ott legyenek, ahol ő van, az Atyja házában, az égben (Jn 14:1–3).

Lásd: SÓGORHÁZASSÁG.