Egy érzés, melyet úgy fejezhet ki egy személy, hogy meghajol, letérdel, leborul, vagy más taglejtéssel kinyilvánítja az alárendeltségét; vagy egyszerűen az a tett, hogy valaki tiszteletet ad. Sok esetben a héber his·ta·chawáʹ, illetve a görög pro·szkü·neʹó szavakat helyesen „hódolat”-nak fordítják.

A his·ta·chawáʹ szó alapjelentése: ’lehajol, meghajol’ (1Mó 18:2). Ha valaki meghajolt, azzal a tiszteletét, illetve a hódolatát nyilvánította ki egy másik személy felé, például egy király (1Sá 24:8; 2Sá 24:20; Zs 45:11), egy főpap (1Sá 2:36), egy próféta (2Ki 2:15) vagy egy másfajta hatalommal rendelkező személy (1Mó 37:9, 10; 42:6; Ru 2:8–10), egy idősebb rokon (1Mó 33:1–6; 48:11, 12; 2Mó 18:7; 1Ki 2:19) vagy az előzékenység jeleként még egy idegen felé is (1Mó 19:1, 2). Ábrahám meghajolt a kánaánita Hét fiai előtt, akiktől sírhelyet akart vásárolni (1Mó 23:7). Izsák elmondta Jákobnak, amikor megáldotta, hogy nemzetek, sőt, még a saját ’testvérei’ is, meg fognak hajolni előtte (1Mó 27:29; vö.: 1Mó 49:8). Amikor a nép tagjai odamentek Dávid fiához, Absolonhoz, hogy meghajoljanak előtte, ő megfogta és megcsókolta őket, nyilván azért, hogy egyengesse a politikai karrierjét, és azt a látszatot keltse, hogy egyenrangú velük (2Sá 15:5, 6). Márdokeus nem volt hajlandó leborulni Hámán előtt, de nem azért, mert úgy gondolta, hogy ez a szokás helytelen, hanem bizonyára azért, mert ez a magas rangú tisztviselő, aki a perzsa udvarban szolgált, az amálekitáknak volt a leszármazottja, akikre Isten átkot mondott (Esz 3:1–6).

Az előbbi példák egyértelműen rávilágítanak, hogy önmagában ennek a héber szónak nem feltétlenül van vallási vonatkozása, és nem szükségszerűen utal imádatra. Ugyanakkor számos esetben a szó az imádattal kapcsolatos, vagy az igaz Isten imádatával (2Mó 24:1; Zs 95:6; Ézs 27:13; 66:23), vagy a hamis istenekével (5Mó 4:19; 8:19; 11:16). A múltban talán akkor hajoltak meg az emberek, amikor Istenhez imádkoztak (2Mó 34:8; Jób 1:20, 21), és gyakran olyankor is leborultak, amikor valamilyen kinyilatkoztatást kaptak Istentől, vagy tapasztalták valamilyen módon a kegyét, és így akarták kifejezni a hálájukat, a hódolatukat, és azt, hogy alázatosan alárendelik magukat az akaratának (1Mó 24:23–26, 50–52; 2Mó 4:31; 12:27, 28; 2Kr 7:3; 20:14–19; vö.: 1Ko 14:25; Je 19:1–4).

Ha valaki a tisztelete jeléül hajolt meg mások előtt, az elfogadható volt, ellenben Jehova azt megtiltotta, hogy rajta kívül bárki előtt meghajoljanak úgy, mintha isten lenne (2Mó 23:24; 34:14). Ehhez hasonlóan, a Szentírás félreérthetetlenül elítélte, ha egy ember meghajolt bármilyen bálvány vagy teremtett dolog előtt imádat céljából (2Mó 20:4, 5; 3Mó 26:1; 5Mó 4:15–19; Ézs 2:8, 9, 20, 21). Ennélfogva, amikor a Héber Iratokban arról olvasunk, hogy Jehova szolgái leborultak angyalok előtt, ezt csupán azért tették, mert elismerték, hogy az angyalok Isten képviselői, és nem azért, hogy hódolattal adózzanak nekik, mint isteneknek (Jzs 5:13–15; 1Mó 18:1–3).

A Keresztény Görög Iratokban: A görög pro·szkü·neʹó szó jelentéstartalma nagyon hasonló a héber his·ta·chawáʹ szóéhoz, mivel mindkét kifejezés azt a gondolatot hordozza, hogy egy személy hódolattal adózik  egy teremtménynek, illetve hogy Istent imádja, vagy egy istenséget. A pro·szkü·neʹó szóból talán nem annyira domborodik ki a hódolat kinyilvánításának a módja, mint a héber his·ta·chawáʹ szóból, ugyanis ez utóbbi érzékletesen közvetíti a leborulás, illetve a meghajlás gondolatát. A tudósok úgy gondolják, hogy a görög kifejezés a ’csókol’ jelentésű kü·neʹó igéből származik. Igazából abból derül ki, hogy leborulásról, illetve meghajlásról volt szó, ahogyan a Keresztény Görög Iratok (valamint a Héber Iratok görög Septuaginta fordítása) használja ezt a szót egy személy tevékenységének a leírására (Mt 2:11; 18:26; 28:9).

Akárcsak a héber szó esetében, a pro·szkü·neʹó szó kapcsán is a szövegkörnyezetet kell alapul venni, hogy meghatározzuk, mélységes megbecsülés értelemben vagy imádat értelemben jelent-e hódolatot. Ahol a Szentírás ezt a görög szót közvetlenül Istennel (Jn 4:20–24; 1Ko 14:25; Je 4:10) vagy a hamis istenekkel és a bálványaikkal kapcsolatban (Cs 7:43; Je 9:20) említi, ott egyértelmű, hogy imádatnak minősülő hódolatról van szó, és nem csupán az elfogadott normákon és a szokásokon alapuló, emberek irányában kimutatott hódolatról. Ezenkívül azokban az írásszövegekben, melyekben nincs kimondva, hogy kinek vagy minek adóznak hódolattal, Istent kell a hódolat tárgyának tekinteni (Jn 12:20; Cs 8:27; 24:11; Héb 11:21; Je 11:1). Másfelől azok, akik ’eljönnek Sátán zsinagógájából, és hódolnak’ a keresztények lába előtt, nyilván nem imádatot mutatnak be (Je 3:9).

Jézus egyik szemléltetésében olvashatunk arról, hogy egy rabszolga hódolt egy királynak (Mt 18:26). Kétségtelenül ilyen hódolatot nyilvánítottak ki az asztrológusok „a zsidók királya”, vagyis a gyermek Jézus előtt; látszólag ilyen hódolattal akart neki adózni Heródes is; illetve mielőtt Jézust oszlopra feszítették, a katonák is ilyenfajta hódolatot mutattak be csúfolódva neki. Tagadhatatlan, hogy egyikük sem tekintette Jézust Istennek vagy istenségnek (Mt 2:2, 8; Mk 15:19). Vannak olyan fordítók, akik javarészt úgy fordítják a pro·szkü·neʹó szót, amikor az Jézussal kapcsolatban szerepel, hogy „imád”, de nem bizonyított, hogy valóban ezt az értelmet kellene beleérteni. Inkább arról van szó, hogy a körülmények, melyek miatt hódolattal adóztak Jézusnak, nagyon hasonlóak voltak azokhoz, melyek miatt mások korábban prófétáknak és királyoknak hódoltak. (Vö. a Mt 8:2; 9:18; 15:25; 20:20-at az 1Sá 25:23, 24; 2Sá 14:4–7; 1Ki 1:16; 2Ki 4:36, 37-tel.) Gyakran azoknak a kijelentései, akik érintettek voltak ezekben az esetekben, feltárják, hogy ők ténylegesen Isten képviselőjének ismerték el Jézust, ezért nem mint Istennek vagy istenségnek hódoltak neki, hanem mint ’Isten Fiának’, a megjövendölt ’Emberfiának’, a Messiásnak, akinek Istentől kapott hatalma van. Sokszor, amikor hódolatot nyilvánítottak ki, a hálájukat fejezték ki egy-egy isteni kinyilatkozásért, vagy azért, hogy kegyben részesültek, ahogy erre vannak példák a korábbi időkből is (Mt 14:32, 33; 28:5–10, 16–18; Lk 24:50–52; Jn 9:35, 38).

Bár korábban a próféták, illetve az angyalok is elfogadták mások hódolatát, Péter nem engedte meg Kornéliusznak, hogy hódolattal adózzon neki. Ehhez hasonlóan a János látomásában szereplő angyal (v. angyalok) kétszer is megtiltotta az apostolnak, hogy hódoljon neki, és úgy utalt magára, mint aki János ’rabszolgatársa’, majd végezetül így intette: „Az Istent imádd [tói The·óiʹ pro·szküʹné·szon]!” (Cs 10:25, 26; Je 19:10; 22:8, 9). Krisztus földre jövetele kétségtelenül új irányadó mértékeket szabott arra vonatkozóan, hogy miként viselkedjenek egymással Isten szolgái. Ő ezt tanította a tanítványainak: „e g y a ti tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok . . . e g y a Vezetőtök, a Krisztus” (Mt 23:8–12), ugyanis benne teljesedtek a próféciák, ahogyan az angyal is elmondta Jánosnak, hogy „a Jézus mellett való tanúságtétel ihleti a prófétálást” (Je 19:10). Jézus nem más volt, mint Dávid Ura, a nagyobb Salamon és a Mózesnél nagyobb próféta (Lk 20:41–43; Mt 12:42; Cs 3:19–24). Péter tehát jól tette, hogy nem engedte, hogy Kornéliusz túl nagyra tartsa őt.

Ennélfogva János is más viszonyban állt a Jelenések könyvében említett angyallal vagy angyalokkal, mint azok az izraeliták, akiknek hajdanán angyalok jelentek meg, hiszen Isten az apostolt, mint felkent keresztényt, igazságosnak nyilvánította, és elhívta őt arra, hogy legyen az égi fia és a Királyság tagja. Az angyal (v. angyalok) egyértelműen felismerte ezt a változást, ami látható abból, hogy nem engedte meg Jánosnak, hogy hódoljon neki. (Vö.: 1Ko 6:3; lásd: IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS.)

Hódolat a megdicsőített Jézus Krisztusnak: Krisztus Jézust olyan magas állásba emelte az Atyja, hogy csakis az Atya áll felette. Vagyis „Jézus nevében minden térd [meghajol]: az égben levőké, a földön levőké és a föld alatt levőké, s minden nyelv nyíltan megvallja, hogy  Jézus Krisztus Úr az Istennek, az Atyának dicsőségére” (Fi 2:9–11; vö.: Dá 7:13, 14, 27). A Héberek 1:6 azt is feltárja, hogy még az angyalok is hódolnak a feltámasztott Jézus Krisztusnak. Az ebben a bibliaversben szereplő pro·szkü·neʹó szót számos fordítás úgy adja vissza, hogy „imád”, néhány pedig ekképpen: ’leborul elé’ (Csia), „hódolattal adózik” (NE). Bármilyen szóval éljenek is a fordítók, az nem befolyásolja az eredeti görög szó jelentését, és azt sem, hogy miként kell érteni azt, amit az angyalok tesznek, ennek ugyanis összhangban kell lennie a Szentírás többi részével. Jézus nyomatékosan kijelentette Sátánnak: „Jehovát, a te Istenedet imádd [a pro·szkü·neʹó szó egyik alakja], és egyedül neki végezz szent szolgálatot” (Mt 4:8–10; Lk 4:7, 8). Ehhez hasonlóan az angyal azt parancsolta Jánosnak, hogy ’az Istent imádja’ (Je 19:10; 22:9), és ez a felszólítás Jézus feltámadása és felmagasztalása után hangzott el, ami azt mutatja, hogy nem változott meg semmi arra vonatkozóan, hogy kit illet meg az imádat. Igaz, a 97. zsoltár, melyet az apostol a Héberek 1:6-ban idézett, arra utal, hogy Jehova Isten előtt kell ’meghajolni’, az apostol mégis Krisztus Jézusra vonatkoztatta ezt a verset (Zs 97:1, 7). Ám már ezt megelőzően rávilágított, hogy a feltámasztott Krisztus „az Isten dicsőségének visszatükröződése és magának a lényének pontos mása” (Héb 1:1–3). Ezért az „imádat”, melyet az angyalok látszólag a Fiúnak mutatnak be, valójában nem más, mint a Fiún keresztül bemutatott imádat Jehova Istennek, a Szuverén Uralkodónak, annak, „aki az eget, a földet, a tengert és a vizek forrásait alkotta” (Je 14:7; 4:10, 11; 7:11, 12; 11:16, 17; vö.: 1Kr 29:20; Je 5:13, 14; 21:22). Mindazonáltal a ’leborul elé’ és a „hódolattal adózik” kifejezések (az „imád” ige helyett) egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek az eredeti szavakkal, sem a Zsoltárok 97:7-ben szereplő héber szóval, sem a Héberek 1:6-ban olvasható göröggel, mert ezek a fordítások mind hűen közvetítik a his·ta·chawáʹ és a pro·szkü·neʹó szavak alapjelentését.