Jézus Krisztus, amikor az apostolainak arra a kérdésére válaszolt, hogy mikor lesz a jelenléte, és mikor lesz vége a fennálló világrendszernek, egy példázatban, vagyis egy szemléltetésben beszélt egy ’hű és értelmes rabszolgáról’. A hű rabszolgát az ura kinevezte a háziszolgái fölé, hogy gondoskodjon az eledelükről. Mivel az ura elégedett volt a rabszolga munkájával, amikor hazatért (nyilván valamilyen utazásból), azzal jutalmazta meg, hogy mindene fölé kinevezte (Mt 24:3, 45–51).

A párhuzamos beszámolóban, a Lukács 12:42–48-ban található szemléltetésben a rabszolgát sáfárnak, azaz egy ház ügyintézőjének nevezi a Biblia, aki szolgák fölé van kinevezve, noha ő maga is egy szolga. Ilyen tisztséget gyakran láttak el az ókori időkben hűséges rabszolgák. (Vö.: 1Mó 24:2; továbbá József esetével az 1Mó 39:1–6-ban.) Jézus szemléltetésében a sáfár először csak azt a megbízatást kapja, hogy a kellő időben ossza ki a szolgaszemélyzetnek az eledelt, de később, mivel hűségesen és értelmesen végzi a szolgálatát, a megbízatása kibővül: az ura az egész vagyona fölé kinevezi őt. Annak meghatározásában, hogy ki az ’úr’ (gör.: küʹri·osz), segít, hogy Jézus már korábban utalt arra, hogy ő a tanítványainak az ura, és a tanítványok is így nevezték őt néhány esetben (Mt 10:24, 25; 18:21; 24:42; Jn 13:6, 13). De akkor mégis kit jelképez a hű és értelmes rabszolga vagy sáfár, és mit jelent az, hogy kiosztja az eledelt a háziszolgáknak?

A „rabszolga” szó egyes számban van. Ám ebből nem feltétlenül következik az, hogy a „rabszolga” egyetlen személy, vagyis hogy egyvalaki kapott ilyen kiváltságot. A Szentírásban van arra példa, hogy egy egyes számú főnév egy csoportra utal. Jehova például Izrael nemzetére mint csoportra utalt, amikor ezt mondta: „Ti vagytok az én tanúim [t. sz.]. . ., igen, szolgám [e. sz.], akit kiválasztottam” (Ézs 43:10). „Az antikrisztus” is egy csoport, amely több antikrisztusból áll (1Jn 2:18; 2Jn 7). Ehhez hasonlóan a rabszolgát is több személy alkotja. A kinevezését a vég idején kellett megkapnia; az volt a feladata, hogy kiossza a szellemi eledelt „a kellő időben” (Mt 24:3, 45; Lk 12:42). Jézus az első században megmutatta, hogy a keresztény gyülekezetben hogyan lesz kiosztva a szellemi eledel: mint ahogy kevés tanítványa által látta el fizikai táplálékkal a sokaságot, a szellemi táplálék kiosztásával is kevés személyt bízott meg (Mt 14:19; Mk 6:41; Lk 9:16). Jézus képzést adott az apostolainak arra a feladatra, hogy i. sz. 33 pünkösdje után szellemi táplálékról gondoskodjanak. Később csatlakoztak hozzájuk más vének is, és így létrejött a vezető testület, amely tisztázta a felmerülő kérdéseket, és irányította a Királyság jó hírének hirdetését és tanítását (Cs 2:42; 8:14; 15:1, 2, 6–29). Az apostolok halála után hitehagyás következett be. Ám a vég idején Jézus – ahhoz hasonlóan, mint amikor az első században kevesek által táplált sokakat – kiválasztott egy kis csoportot a szellemmel felkent férfiak közül, hogy ’a hű és értelmes rabszolgaként’ szolgáljon, melynek az a feladata, hogy szellemi eledelt készítsen és osszon szét Jézus jelenléte idején.

A háziszolgák – azok, akiket szellemi eledellel látnak el – mindazok, akik a keresztény gyülekezetet alkotják; ők lehetnek felkentek is, és más juhok is (Jn 10:16). A hű és értelmes rabszolgát alkotó személyek egyénenként háziszolgák, hiszen ők is részesülnek a kiosztott szellemi eledelből. Ha az uruk megígért eljövetelekor hűnek bizonyulnak, akkor nagyobb felelősséget bíznak rájuk. Az uruk „mindene fölé kinevezi” őket, amikor elnyerik az égi jutalmukat, és Krisztus társuralkodói lesznek. A 144 000 többi tagjával együtt osztoznak majd Krisztussal a mérhetetlen égi hatalmában (Mt 24:46, 47; Lk 12:43, 44).