Olyan ismeretek, tantételek vagy szokások összessége, amelyek apáról fiúra szállnak, vagy amelyek elfogadott gondolkodás-, illetve cselekvési formává váltak. A görög pa·raʹdo·szisz szó betű szerint azt jelenti, hogy ’az, amit hozzáadnak’, ennélfogva ’az, ami szóban vagy írásban terjed’ (1Ko 11:2, Int). A szót a Keresztény Görög Iratokban egyaránt alkalmazzák azokra a hagyományokra, amelyek megfelelőek vagy elfogadhatóak voltak az igaz imádatot tekintve, és azokra, amelyek helytelenek voltak, vagy amelyeket úgy követtek, illetve tekintettek, hogy károssá és visszataszítóvá váltak.

A zsidók az évszázadok során sok hagyományt alakítottak ki. Volt, amelyik a ruházattal és a társadalmi élettel függött össze, például a menyegzőkkel és a temetésekkel (Jn 2:1, 2; 19:40). Emellett az i. sz. első században a zsidó imádat néhány megnyilvánulási formája is szokássá vagy hagyománnyá vált. Idesorolhatnánk, hogy bort használtak a pászka megtartásakor, vagy hogy megünnepelték a templom újbóli felavatását (Lk 22:14–18; Jn 10:22). Jézus és az apostolai nem kifogásolták az ilyesmit, noha tudták, hogy a Törvény nem követeli meg ezeket. Amikor a zsinagóga lett a zsidók elfogadott imádati helye, az volt a szokás vagy hagyomány, hogy minden sabbaton imádatot mutattak be ott. Lukács elmondása szerint Jézusnak is „szokása volt” elmenni oda (Lk 4:16).

Elfogadhatatlan hagyományok: Mindazonáltal a zsidó vallási vezetők sok olyan szóbeli hagyományt is hozzátoldottak az írott Szóhoz, amelyek szerintük nélkülözhetetlenek voltak az igaz imádathoz. Pál (Saul) a kereszténnyé válása előtt még farizeusként rendkívüli buzgósággal ragaszkodott a judaizmus hagyományaihoz.  Ezek között persze voltak elfogadhatók is, de helytelenek is. Ám azáltal, hogy „emberek parancsait” követte mint ’tanokat’, végül a keresztények üldözője lett (Mt 15:9). Az ilyen gondolkodású zsidók például ’általában nem ettek addig, amíg meg nem mosták a kezüket könyökig, mivel erősen ragaszkodtak a régiek hagyományához’ (Mk 7:3). Nem higiéniai okokból követték ezt a szokást, hanem rituális formaságból, amely állítólag vallási szempontból érdemnek számított. (Lásd: KÉZMOSÁS.) Krisztus rámutatott, hogy semmilyen indokkal nem bírálhatják a tanítványait azért, mert nem követik ezt és az „emberek” más, szükségtelen „parancsait” (Mt 15:1, 2, 7–11; Mk 7:4–8; Ézs 29:13). Ezenkívül a ’korbánra’ (Istennek odaszentelt ajándékra) vonatkozó hagyományukkal a vallási vezetők érvénytelenné tették Isten Szavát, áthágva Isten parancsolatát (2Mó 20:12; 21:17; Mt 15:3–6; Mk 7:9–15; lásd: KORBÁN).

Sem Jézus, sem a tanítványai nem idéztek soha a zsidók szóbeli hagyományából, hogy alátámasszák tanításaikat, hanem Isten írott Szavára hivatkoztak (Mt 4:4–10; Ró 15:4; 2Ti 3:15–17). Miután megalakult a keresztény gyülekezet, az Írás-ellenes zsidó hagyományok követése lényegében olyan ’gyümölcstelen viselkedésformának’ számított, amelyet a zsidók ’hagyományként kaptak az ősatyáiktól’ (gör.: pa·tro·pa·ra·doʹtu, ’atyák által átadott’) (1Pt 1:18). Kereszténnyé válásukkor ezek a zsidók felhagytak az ilyen hagyományokkal. Amikor Kolosszéban néhány hamis tanító szorgalmazta ennek a helytelen imádati formának a gyakorlását, Pál figyelmeztette a keresztényeket ’az emberek hagyománya szerint való filozófia és üres megtévesztés’ veszélyeire. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a judaizmus hagyományaira gondolt (Kol 2:8, 13–17).

Keresztény hagyományok: Ha a hagyomány alatt szóban vagy személyes példa által átadott irányelveket értünk, akkor azt a felvilágosítást, amelyet Pál apostol közvetlenül Jézustól kapott, helyénvaló volt úgy továbbadni a keresztény gyülekezeteknek, mint elfogadható keresztény hagyományt. Erről beszélhetünk az Úr vacsorája megünneplésének esetében is (1Ko 11:2, 23). Az apostolok tanításai és példája megalapozott hagyománynak számított. Ezért Pál, aki saját kezével fáradozott, csak hogy ne legyen anyagilag terhére a testvéreknek (Cs 18:3; 20:34; 1Ko 9:15; 1Te 2:9), arra buzdíthatta a tesszalonikai keresztényeket, hogy ’húzódjanak vissza’ „minden olyan testvértől, aki rendetlenül jár, és nem a szerint a hagyomány [pa·raʹdo·szin] szerint”, amelyet kaptak. Aki nem dolgozott, az nyilvánvalóan nem utánozta az apostolok nagyszerű példáját vagy hagyományát (2Te 3:6–11).

Az Isten tiszta és beszennyezetlen imádatához szükséges hagyományok idővel az ihletett Szentírás részévé váltak. Ezért a Jézus és az apostolok által továbbadott, és az élethez létfontosságú hagyományok és előírások nem lettek a szájhagyományra bízva, hogy idővel eltorzuljanak, hanem pontosan fel lettek jegyezve a Bibliában a későbbi időkben élő keresztények javára (Jn 20:30, 31; Je 22:18).