Az igazság ellentéte. A hazugság általában azt jelenti, hogy valaki valótlant állít, nem az igazat mondja annak, akinek jogában állna azt tudni, és ezt azért teszi, hogy félrevezesse azt a személyt, illetve, hogy a kárára legyen neki vagy valaki másnak. Nem csak szóbeli hazugságok léteznek. A hazugság tettekben is megnyilvánulhat, ha egy személy hazugságban él. A héber ige (ká·zavʹ) azt a gondolatot foglalja magában, hogy valaki valótlant mond (Pl 14:5). Egy másik héber igének, a sá·qarʹ szónak a jelentése: ’csalárdul bánik’ vagy ’hamisan cselekszik’; a főnévi alak jelentése pedig: ’hazugság’ (3Mó 19:11; Zs 44:17; Jr 37:14; Ézs 57:4). A héber sáwʼ szót olykor ekképpen adják vissza: ’hamisság’, ’hamis’; alapvetően olyasmire utal, ami mit sem ér, hiábavaló, üres (Zs 12:2; 5Mó 5:20; Zs 60:11; 89:47; Za 10:2). A héber ká·chasʹ (félrevezet) igének nyilván ez az alapjelentése: „csalódást okoz” (3Mó 19:11; Hó 9:2). A görög pszeuʹdosz szónak, illetve a hozzá kapcsolódó szavaknak a jelentése a hazugsághoz és a hamissághoz kötődik.

A hazugság Sátántól, az Ördögtől ered, ő a hazugság atyja (Jn 8:44). Az a hazugság, melyet egy kígyó által mondott az első nőnek, Évának, végül halált hozott az asszonyra és a férjére, Ádámra is (1Mó 3:1–5, 16–19). Ennek az első hazugságnak a hátterében az önzés állt, és helytelen vágyból fakadt. Az Ördög ezzel a hazugsággal akarta elérni, hogy az első emberpár őt szeresse, és neki engedelmeskedjen, ezért mutatta be magát a világosság angyalaként, egy jótevőként. (Vö.: 2Ko 11:14.) Azóta is minden rosszindulatú hazugságnak a hátterében az önzés vagy valamilyen helytelen vágy húzódik meg. Az emberek azért hazudnak, hogy elkerüljék a méltó büntetésüket, hasznot húzzanak másokból, szert tegyenek bizonyos előnyökre, anyagi javakra, illetve hogy elnyerjék az embertársaik dicséretét.

Különösen komoly hazugságoknak számítanak a vallási hazugságok, ezek ugyanis veszélyeztetik azoknak a jövőbeni életét, akik félre vannak vezetve általuk. Jézus Krisztus ezt jelentette ki: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, képmutatók! Mert beutazzátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyvalakit prozelitává tegyetek, és amikor az lesz belőle, gyehennára valóvá teszitek, kétszerte inkább magatoknál” (Mt 23:15). Ha egy személy felcseréli Isten igazságát „a hazugsággal”, azaz a bálványimádattal, akkor idővel lealacsonyító és hitvány tetteket fog gyakorolni (Ró 1:24–32).

A judaizmus azon vallási vezetőinek a példája, akik Jézus földi szolgálatának az idején éltek, jól mutatja, mi történhet azokkal, akik elvetik az igazságot. A vallási vezetők kitervelték, hogy megölik Jézust. Majd miután Jézus feltámadt, megvesztegették a sírt őrző katonákat, hogy ne mondják el a valóságot, inkább hazudjanak arra vonatkozóan, hogy mi történt Jézus testével (Mt 12:14; 27:1, 2, 62–65; 28:11–15; Mk 14:1; Lk 20:19).

Lehetetlen, hogy Jehova Isten hazudjon (4Mó 23:19; Héb 6:13–18), és ő gyűlöli ’a hazug nyelvet’ (Pl 6:16–19). Az izraelitáknak adott törvényében megkövetelte a kártérítést, ha valaki kárt szenvedett amiatt, hogy félrevezették, vagy rosszindulatú hazugság áldozata lett (3Mó 6:2–7; 19:11, 12). És ha egy személy hamisan tanúskodott, akkor azt a büntetést kellett kapnia, amit az ő hazugságai miatt szabtak volna ki egy másik személyre (5Mó 19:15–21). Istennek a rosszindulatú hazugságokra vonatkozó nézete, ami a Törvényből is látható, nem változott. Azoknak, akik szeretnék elnyerni a tetszését, nem szabad hazudozniuk (Zs 5:6; Pl 20:19; Kol 3:9, 10; 1Ti 3:11; Je 21:8, 27; 22:15). Nem élhetnek hazugságban, azt állítva, hogy szeretik Istent, és közben gyűlölik a testvérüket (1Jn 4:20, 21).  Anániásnak és a feleségének az életébe került az, hogy megpróbálták kijátszani a szent szellemet hazugsággal (Cs 5:1–11).

Ha viszont egy személy egy pillanatra meginog, és emiatt hazudik, az nem jelenti azt automatikusan, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el. Az az eset, amikor Péter háromszor megtagadta Jézust, rávilágít, hogy ha valaki őszintén megbánja a tettét, Isten megbocsát neki (Mt 26:69–75).

Bár a Biblia egyértelműen elítéli a rosszindulatú hazugságot, ez nem jelenti azt, hogy egy személy köteles feltárni valós információkat olyanoknak, akik nem jogosultak azokra. Jézus Krisztus ezt tanácsolta: „Ne adjátok a kutyáknak azt, ami szent, és gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy valamikor is megtiporják azokat lábukkal, azután megforduljanak, és széttépjenek benneteket” (Mt 7:6). Ezért volt az, hogy Jézus néhányszor nem volt hajlandó feltárni minden információt, illetve közvetlen választ adni bizonyos kérdésekre, amikor ez bajba sodorhatta volna (Mt 15:1–6; 21:23–27; Jn 7:3–10). Alighanem Ábrahámnak, Izsáknak, Ráhábnak és Elizeusnak a tettét is ilyen megvilágításban kell látnunk; ők mindannyian félrevezettek olyan személyeket, akik nem voltak Jehova imádói, illetve nem tártak fel nekik minden információt (1Mó 12:10–19; 20. fej.; 26:1–10; Jzs 2:1–6; Jk 2:25; 2Ki 6:11–23).

Jehova Isten megengedi, hogy „tévelygésnek munkálkodása” érje el azokat, akik a hamisságban lelik kedvüket, „hadd higgyék el a hazugságot” a Jézus Krisztusról szóló jó hír helyett (2Te 2:9–12). Ez az alapelv érvényesült évszázadokkal korábban az izraelita Aháb király esetében is. A hazug próféták arról biztosították Ahábot, hogy győzelmet fog aratni Rámót-Gileád felett, Jehova prófétája, Mikája azonban katasztrófát jövendölt. Jehova egy látomásban feltárta Mikájának, hogy megengedte egy szellemteremtménynek, hogy „megtévesztő szellem” legyen Aháb prófétáinak a szájában. Vagyis ez a szellemteremtmény hatalmába kerítette őket, hogy ne az igazat mondják, hanem azt, amit ők maguk akarnak mondani, illetve amit Aháb akar hallani. Bár Aháb figyelmeztetést kapott, mégis hagyta, hogy a próféták a hazugságaikkal rászedjék, és emiatt a végén az életével fizetett (1Ki 22:1–38; 2Kr 18.).