Az ennek megfelelő görög kifejezés (a·po·szta·sziʹa) az a·phiʹszté·mi igéből ered, amelynek a szó szerinti jelentése: ’eltávolodik’. A főnévi alak a következő értelmet hordozza: ’elpártolás, elhagyás vagy lázadás’ (Cs 21:21, Rbi8, lábj.). A klasszikus görögben ezt a főnevet a politikai elpártolás megnevezésére használták, az igei alak pedig nyilván ilyen értelemben szerepel a Cselekedetek 5:37-ben, ahol arról olvasunk, hogy a galileai Júdás embereket „vont [a·peʹszté·sze, az a·phiʹszté·mi egyik alakja] maga után”. A görög Septuaginta ezzel a szóval utal az 1Mózes 14:4-ben a politikai lázadásra. A Keresztény Görög Iratokban azonban elsődlegesen a vallási elpártolás értelemben használatos, vagyis, hogy valaki az igaz ügynek, az imádatnak és az Istennek végzett szolgálatnak fordít hátat, ennélfogva elhagyja mindazt, amiben korábban hitt, teljesen megtagadja az elveit, illetve a hitét. Jeruzsálem vallási vezetői ilyenfajta hitehagyással vádolták Pált, azt állítva, hogy hátat fordított a mózesi törvénynek.

Helyénvaló azt állítani, hogy az első hitehagyott Isten fő ellensége volt, ahogyan arra a neve, a „Sátán” név is utal. Ő volt az, aki a hitehagyás útjára vitte az első emberpárt (1Mó 3:1–15; Jn 8:44). Az özönvíz után az emberek fellázadtak Noé Istene ellen, semmibe véve a kijelentéseit (1Mó 11:1–9). Egy későbbi időszakban Jóbot a három állítólagos vigasztalója hitehagyással vádolta, ezért úgy érezte, meg kell védenie magát (Jób 8:13; 15:34; 20:5). Védőbeszédében kitért arra, hogy hitehagyott nem járulhat Isten színe elé (Jób 13:16), és arra is utalt, hogy mennyire reménytelen a hitehagyott helyzete, ha Isten kivágja (Jób 27:8; vö. még Elihunak azokkal a kijelentéseivel, melyek a Jób 34:30; 36:13-ban olvashatók). Ezekben az írásszövegekben a héber chá·néfʹ főnév szerepel, melynek a jelentése: ’Istentől elidegenedett [személy]’, vagyis egy hitehagyott. A chá·néfʹ szó ige is lehet, és ebben az esetben ezt jelenti: „elhajlik Istentől, a vele ápolt jó kapcsolattól”, illetve „beszennyez, hitehagyásra vesz rá” (KBL. 317. o.).

Hitehagyás Izraelben: A Törvény első két parancsolata tiltotta a hitehagyás minden formáját (2Mó 20:3–6). És mielőtt az izraeliták beléptek az Ígéret földjére, Isten felhívta a figyelmüket arra, hogy mennyire veszélyes házasságra lépniük az ott élőkkel, mert ez hitehagyáshoz vezethet (5Mó 7:3, 4). Még ha közeli rokon vagy házastárs volt is az a személy, aki hitehagyásra bujtogatott, akkor is meg kellett őt ölni, amiért ’lázadást hirdetett Jehova Isten ellen’ (5Mó 13:1–15). Rúben, Gád és Manassé törzsének a tagjai hamar tisztázták magukat a vád alól, mely szerint hitehagyást követtek el azzal, hogy oltárt építettek (Jzs 22:21–29).

Izrael és Júda királyai között sok hitehagyott volt, például Saul (1Sá 15:11; 28:6, 7), Jeroboám (1Ki 12:28–32), Aháb (1Ki 16:30–33), Aházia (1Ki 22:51–53), Jórám (2Kr 21:6–15), Aház (2Kr 28:1–4) és Ámon (2Kr 33:22, 23). Idővel maga a nemzet is hitehagyottá vált, mert a tagjai hitehagyott papokra és prófétákra figyeltek (Jr 23:11, 15), illetve más becstelen személyekre, akik hízelgő szavakkal és hazug beszéddel rávették őket arra, hogy gátlástalanul cselekedjenek, erkölcstelenkedjenek, és elhagyják Jehovát, „az élő vizek forrását” (Ézs 10:6; 32:6, 7; Jr 3:1; 17:13). Az Ézsaiás 24:5 szerint „beszennyeződött [chá·nefáʹ] az ország a lakói alatt, mert megkerülték a törvényeket, megváltoztatták a rendelkezést, megszegték az időtlen időkre szóló szövetséget”. A megjövendölt pusztuláskor nem számíthattak irgalomra (Ézs 9:17; 33:11–14; So 1:4–6).

Miben különböznek a hitehagyottak az igaz keresztényektől?

A 2Tesszalonika 2:3-ban Pál apostol megjövendölte, hogy hitehagyás üti majd fel a fejét a magukat kereszténynek valló személyek között. Pál név szerint megemlített hitehagyottakat, köztük Himéneuszt, Alexandert és Filétuszt (1Ti 1:19, 20; 2Ti 2:16–19). Ahogyan az apostolok figyelmeztetéseiből látható, többféle oka volt a hitehagyásnak: hitetlenség (Héb 3:12), kitartás hiánya üldözés idején (Héb 10:32–39), a helyes erkölcsi irányadó mértékek elvetése (2Pt 2:15–22), ha valaki hamis tanítók ’elferdített szavaira’ figyelt, illetve „félrevezető ihletett kijelentésekre” (2Pt 2:1–3; 1Ti 4:1–3; 2Ti 2:16–19; vö.: Pl 11:9), valamint ha ’törvény által próbált igazságossá’ lenni (Ga 5:2–4). Előfordulhat, hogy a hitehagyottak – bár továbbra is azt vallják, hogy hisznek Isten Szavában – felhagynak az Istennek végzett szolgálattal, nem veszik komolyan a prédikáló- és tanítómunkát, mellyel megbízták Jézus Krisztus követőit (Lk 6:46;  Mt 24:14; 28:19, 20). Ezenkívül talán azt állítják, hogy Istent szolgálják, de közben elvetik a képviselőit, szervezetének a látható részét (Júd 8, 11; 4Mó 16:19–21). A hitehagyottak nemegyszer követőket akarnak szerezni maguknak (Cs 20:30; 2Pt 2:1, 3), és mivel szándékosan elhagyják a keresztény gyülekezetet, az „antikrisztus” részévé lesznek (1Jn 2:18, 19). Ahogyan a Szentírás megjövendölte, hogy pusztulás jön a hitehagyott izraelitákra, ugyanúgy megjövendölte ezt a keresztény gyülekezetet elhagyó hitehagyottakra vonatkozóan is (2Pt 2:1; Héb 6:4–8; lásd: TÁRSASÁG).

Abban az időszakban, amikor a Római Birodalom üldözte a korai keresztény gyülekezetet, előfordult, hogy az üldözők megpróbálták rábírni a magukat kereszténynek valló személyeket, hogy tagadják meg a hitüket. Voltak, akik ezt megtették, és tőlük megkövetelték, hogy azzal adják tanújelét a hitehagyásuknak, hogy füstölőszert ajánlanak fel egyes pogány isteneknek, vagy nyilvánosan káromolják Krisztus nevét.

Nyilvánvalóan különbség van aközött, ha valaki elesik egy gyengeség miatt, és aközött, ha hitehagyottként elpártol. Ez utóbbi tett azt foglalja magában, hogy egy személy tudatosan, készakarva letér az igazságosság ösvényéről (1Jn 3:4–8; 5:16, 17). Akár intellektuális, erkölcsi vagy szellemi a hitehagyás vélt alapja, Isten elleni lázadáshoz, és a Szavában található igazság elvetéséhez vezet (2Te 2:3, 4; lásd: TÖRVÉNYTELENSÉG EMBERE).