’A kisebb világítótest, mely uralkodik az éjszakán’, és amelyet Isten azért adott, „hogy jelezze a meghatározott időket” (1Mó 1:16; Zs 104:19; Jr 31:35; 1Ko 15:41). A „hold” szó héber megfelelője (já·réʹach) nagyon közel áll a ’holdhónap’ jelentésű héber jeʹrach szóhoz. Mivel a holdhónap mindig az újhold (héb.: chóʹdhes) megjelenésekor kezdődött, az „újhold” kifejezést a ’hónapra’ is kezdték használni (1Mó 7:11; 2Mó 12:2; Ézs 66:23, Rbi8, lábj.). A görög sze·léʹné szót „holdnak” szokták fordítani, a görög mén szó pedig a holdciklus gondolatát hordozza (Lk 1:24; Ga 4:10; továbbá: Kol 2:16, ahol a ne·o·mé·niʹa [újhold] szó szerepel).

 A héber szövegben a ’fehér’ jelentésű levá·náʹ szóval háromszor utalnak költőien a telihold fehér ragyogására, mely a bibliai tájakon különösen szembetűnő (Én 6:10; Ézs 24:23; 30:26). A ’holdtöltét’ jelentő keʹszeʼ (v. keʹsze) szó is megjelenik kétszer (Zs 81:3; Pl 7:20, Kár.).

Mivel az újholdtól újholdig tartó szinodikus hónap átlagos hossza 29 nap 12 óra 44 perc, az ókorban a holdhónapok 29 vagy 30 naposak voltak. Ezt eleinte valószínűleg egyszerűen az újhold sarlójának feltűnését megfigyelve állapították meg, de a bizonyítékok arra mutatnak, hogy Dávid idejében már előre ki tudták számolni (1Sá 20:5, 18, 24–29). A száműzetés utáni időben íródott Misna (Ros-hasána 1:3–2:7) mégis arról számol be, hogy a zsidó szanhedrin az év hét hónapjának 30. napján, annak a napnak is a hajnalán összeült, hogy meghatározza az újhold időpontját. Jeruzsálem körül magas pontokra őrszemeket állítottak, akik mihelyt megpillantották az újholdat, jelentették a zsidó bíróságnak. Miután elegendő bizonyíték gyűlt össze, a bíróság kijelentette, hogy „megszenteltetett”, s ezzel hivatalosan kezdetét vette az új hónap. Ha felhő vagy köd miatt nem lehetett tisztán látni, akkor az előző hónapot 30 naposnak nyilvánították, és az új hónap a bíróság gyűlése utáni napon kezdődött el. A bejelentést állítólag az Olajfák hegyén gyújtott jelzőtűzzel is megerősítették, majd az ország egész területén tüzeket gyújtottak a magasabban fekvő pontokon. A jelek szerint később már hírnökökkel küldték szét a hírt.

Az időszámításunk szerinti negyedik században szabványosított vagy állandó naptárt vezettek be, mely szerint a zsidó hónapok meghatározott számú napból álltak, kivéve hesván, kiszlév és adár hónapot, melyek bizonyos számítások alapján máig is 29 vagy 30 naposak lehetnek.

Az újhold megünneplése: A zsidóknál minden egyes újhold idején megfújták a trombitákat, és áldozatokat ajánlottak fel a törvényszövetség előírásainak megfelelően (4Mó 10:10; 2Kr 2:4; Zs 81:3; vö.: Ézs 1:13, 14). Ami azt illeti, ilyenkor több mindent kellett felajánlásként bemutatni, mint amennyit sabbatnapokon volt szokás (4Mó 28:9–15). Bár az sehol sincs rögzítve, hogy az újhold pihenőnap lett volna, az Ámós 8:5 azt sejteti, hogy aznap szünetelt a munka. Úgy tűnik, ünnepi lakomákat rendeztek (1Sá 20:5), és arra is kiváló alkalom kínálkozott, hogy az emberek egybegyűljenek, és Isten törvényéről tanuljanak (Ez 46:1–3; 2Ki 4:22, 23; Ézs 66:23).

Minden év hetedik újholdja (mely etánim, más néven tisri hónap első napjára esett) sabbatnak számított, és a törvényszövetség előírása teljes nyugalmat rendelt el erre a napra (3Mó 23:24, 25; 4Mó 29:1–6). „A trombitafúvás napja” volt ez, de kiemelkedett a többi újhold közül, mivel azt jelezte, hogy közeledik az engesztelés napja, melyet a hónap tizedik napján tartottak (3Mó 23:27, 28; 4Mó 29:1, 7–11).

Holdimádat: Az izraeliták a hold járása alapján mérték az idő múlását, amire szükség volt a hónapok és az ünnepi időszakok meghatározásához. Ám tartózkodniuk kellett a holdimádat szokásától, mely a körülöttük élő nemzetek körében dívott. Szín, a holdisten, Urnak, Sumer fővárosának az istene volt, ahonnan Ábrahám a családjával elindult az Ígéret földjére. Ur lakosai sok istenben hittek, de Szín, a hímnemű holdisten volt a legfőbb istenük, és elsősorban neki szentelték a templomukat és az oltáraikat. Ábrahám és a vele levők Urból Háránba mentek, amely ugyancsak jelentős központja volt a holdimádatnak. Úgy tudjuk, hogy Ábrahám apja, Táré, aki Háránban halt meg, gyakorolta a bálványimádásnak ezt a formáját (1Mó 11:31, 32). Ezek a körülmények mindenképpen súlyt adnak Józsué szavainak, aki a Józsué 24:2, 14-ben feljegyzettek szerint így figyelmeztette Izraelt, miután bementek az Ígéret földjére: „Ezt mondta Jehova, Izrael Istene: »A[z Eufrátesz] Folyó túloldalán éltek régen ősatyáitok, Táré, Ábrahám atyja és Náhor atyja, és más isteneket szolgáltak.« Féljétek hát Jehovát, és szolgáljátok őt feddhetetlenül és igazságban, és távolítsátok el az isteneket, melyeket ősatyáitok szolgáltak a Folyó túloldalán és Egyiptomban, és szolgáljátok Jehovát!”

Jób szintén holdimádók között élt, és hűséges ember lévén visszautasította azt a szokást, hogy a hold felé fordulva megcsókolja a kezét (Jób 31:26–28). A szomszédos midiániták hold alakú díszeket használtak, sőt, még a tevéikre is aggattak ilyeneket (Bí 8:21, 26). Egyiptomban, ahol egy ideig Ábrahám, később pedig Izrael népe lakott, fontos szerepe volt a holdimádatnak, melyet a holdistennek, Thotnak, a számolás istenének mutattak be. Az egyiptomiak minden holdtöltekor feláldoztak neki egy disznót. Görögországban Hermész Triszmegisztosz (a háromszor legnagyobb Hermész) néven imádták. A holdimádat aztán az egész nyugati féltekén elterjedt; Mexikóban és Közép-Amerikában találtak ősi zikkurratukat, melyek a holdnak lettek szentelve. Az angolban a hét második napjának neve (nálunk ez a hét első napja)  az angolszászok holdimádatából ered, hiszen a Monday (hétfő) eredetileg azt jelentette, hogy „moon-day” (holdnap).

A holdimádók a holdnak tulajdonították a termékenységet, és attól várták a bő termést, sőt a jószág gyarapodását is. Kánaánban, ahol az izraeliták végül letelepedtek, a kánaánita törzsek erkölcstelen rítusok és szertartások kíséretében gyakorolták a holdimádatot. Olykor Astóret (Astarta) istennő jelképe alatt imádták a holdat. Astóretet Baál isten hitvesének tartották. Ennek a két istenségnek az imádata gyakran tőrbe ejtette az izraelitákat a bírák idejében (Bí 2:13; 10:6). Salamon király idegen feleségei beszennyezték Júdát a holdimádattal. Idegen istenek papjai irányították Júda és Jeruzsálem népét, amikor áldozati füstöt füstölögtettek a napnak, a holdnak és a csillagoknak, és ez a szokás egészen Jósiás király idejéig fennmaradt (1Ki 11:3–5, 33; 2Ki 23:5, 13, 14). Amikor a szidóniakon uralkodó pogány Etbaál király lánya, Jezabel hozzáment Ahábhoz, Izrael királyához, magával hozta Baál imádatát, és minden valószínűség szerint Astóretét, a holdistennőét is (1Ki 16:31). Az izraeliták újból találkoztak a holdimádattal a babiloni száműzetésben, ahol a babilóniai asztrológusok úgy vélték, hogy újholdkor érdemes jövendőt mondani (Ézs 47:12, 13).

Isten Szavának meg kellett volna óvnia az izraelitákat a holdimádattól. Rámutatott, hogy a hold csupán egy világítótest, mely alkalmas arra, hogy jelezze az idő múlását, és amelynek nincs személyisége (1Mó 1:14–18). Amikor már közeledtek Kánaán felé, Jehova külön figyelmeztette Izrael nemzetét, hogy ne imádjanak égitesteket, mintha azok őt jelképeznék. Aki mégis ezt tette, azt meg kellett kövezni (5Mó 4:15–19; 17:2–5). Isten később a prófétája, Jeremiás által megmondta, hogy Jeruzsálem elhunyt bálványimádó lakosainak a csontjait – a királyok, a papok és a próféták csontjait is – előhozzák majd a sírjaikból, és olyanok lesznek ezek a csontok, mint „a trágya a föld színén” (Jr 8:1, 2).

Egyesek az 5Mózes 33:14 szövegébe próbálják belemagyarázni, hogy ez egy bizonyíték a pogány befolyásra, illetve a holddal kapcsolatos babonaságra. A Károli-fordítás itt ’a hold sarjasztotta drágaságokról’ beszél. Újabb fordítások azonban rávilágítanak, hogy az itt ’holdnak’ fordított héber szó (jerá·chímʹ) valójában ’hónapokat’ vagy ’holdhónapokat’ jelent, és alapvetően azokra a hónapokra utal, amikor érnek a gyümölcsök.

Ehhez hasonlóan némelyek úgy vélik, hogy a Zsoltárok 121:6 az abba vetett hitre utal, hogy a hold fényétől meg lehet betegedni. De ha az egész zsoltárt elolvassuk, világossá válik, hogy ez a feltételezés megalapozatlan, hiszen a zsoltár inkább költői szavakkal biztosítja az olvasót arról, hogy Isten minden körülmények között és minden időben megvédi őt a bajtól, a nappali világosságban és az éjszakai holdfényben egyaránt.

Megint mások a görög sze·lé·ni·aʹzo·mai szóból eredő „holdkóros” szót kifogásolják, mely a Máté 4:24-ben és a 17:15-ben jelenik meg a Károli-fordításban. Figyelemre méltó, hogy egy bibliafordítás lábjegyzete alapján a holdkóros szót régen a következő értelemben használták: „A holdkórosság számos idegbaj, nyavalyatörés, tudathasadás stb. gyűjtőneve.” Illetve egy másik bibliafordítás a következő megjegyzést fűzi ehhez a kifejezéshez: „A görög szó azt az ókori babonát tükrözi, mely szerint ezt a betegséget a Hold változásai okozzák” (B.–D., lábj.; MKB, lábj.). A modern fordítások az „epilepsziás” szóval adják vissza. Máté nem azért használja ezt az epilepsziásokat jelölő, hétköznapi görög kifejezést ezen a két helyen, mert a holdnak tulajdonítja ezt a betegséget, sem nem azért, mert a Biblia ezt tanítja, hanem csupán azért, mert az akkor élők, akik görögül beszéltek, nyilván így nevezték általában az epilepsziásokat. Ehhez hasonlóan ma az angolul beszélő keresztények használják a Monday (hétfő) elnevezést a hét első napjára, de nem gondolják róla azt, hogy a holdnak van szentelve.

A keresztény korban: Krisztus Jézus és az apostolok napjaiban a zsidók körében már nem volt szokás a holdimádat. Az újholdat azért természetesen megünnepelték a törvényszövetséggel összhangban. Az ortodox zsidók még most is minden hónapban megünneplik az újholdat mint afféle kisebb engesztelési napot az éppen véget ért hónapban elkövetett bűnökért.

Niszán 14-én, amikor közeledett a holdtölte, eljött az ideje a pászka megünneplésének, valamint annak is, hogy Jézus bevezesse az emlékünnepet, vagyis az Úr vacsoráját, a haláláról való megemlékezésül (Mt 26:2, 20, 26–30; 1Ko 11:20–26).

Noha a törvényszövetség hatályát vesztette, némelyik zsidó származású keresztény – másokkal egyetemben – ragaszkodott ahhoz a szokáshoz, hogy megünnepelje az újholdat és a sabbatnapot, ezért Pálnak helyre kellett őket igazítania. Erre vonatkozó tanácsait a Kolosszé 2:16, 17-ben és a Galácia 4:9–11-ben találhatjuk meg.