(héb.:ʽó·révʹ; gör.: koʹrax):

Az első madár, amelyet a Biblia megnevez (1Mó 8:7). A holló az egyik legnagyobb varjúféle, a testhossza kb. 60 cm, a szárnyfesztávolsága pedig több mint 1 m-es is lehet. Fényes tollazata köztudottan koromfekete (Én 5:11), helyenként szivárványos acélkék vagy lilás árnyalatú, a testalja olykor zöldes. Az „étlapja” rendkívül változatos: az olajos magvaktól, bogyóktól, gabonafélék magvától kezdve a rágcsálókig, hüllőkig, halakig és a madárfiókákig mindent megeszik. Bár a holló megtámadja a kisebb állatok fiatal és gyenge egyedeit, alapvetően dögevő. Szokása, hogy a tetemek evésekor először az áldozat szemét és más lágy részeit fogyasztja el, még azelőtt, hogy erős csőrével felszakítaná annak hasát (Pl 30:17). Kitartóan repül; olykor erős, biztos szárnycsapásokkal halad, máskor nagy köröket írva könnyedén vitorlázik, miközben a talajt fürkészi, prédát lesve. Mivel folytonosan élelem után kutat, rendkívül messzi területekre is eljut.

A természettudósok szerint a ravasz holló egyike a legjobban alkalmazkodó és legéletrevalóbb madaraknak. Ezt figyelembe véve, valamint azt, hogy a holló kitartóan repül, és mindenfélét megeszik, még a döghúst is, nem meglepő, hogy Noé ezt a teremtményt küldte ki elsőként a bárkából, amikor az özönvíz után apadni kezdtek a vizek. A beszámoló azt sejteti, hogy ezt követően a holló már nem ment be a bárkába, csak pihenni tért vissza rá (1Mó 8:5–7).

A törvényszövetség alapján a holló tisztátalannak számított (3Mó 11:13, 15; 5Mó 14:12, 14), és „a maga neme szerint” kifejezést úgy értelmezik, hogy magában foglalja a varjút és más, vele rokon varjúféléket is, például a vetési varjút, a csókát, a havasi varjút; ezek a madarak mind előfordulnak Palesztinában.

A varjútól eltérően a holló általában az elhagyatott helyek lakója, sok esetben hegyvidékeken él, sőt még sivatagos területeken is. Ézsaiás látomásában is szerepel, mint olyan madár, amely Edom romjain tanyázik, ahol üresség és kietlenség van (Ézs 34:11). Emellett a hollóra az is jellemző, hogy felhalmozza az élelmet sziklahasadékokban, vagy elássa levelek alá. Nem véletlenül esett hát Isten választása erre a madárra, amikor csoda útján, hollók segítségével naponta kétszer kenyérrel és hússal látta el Illést, mialatt a próféta a Kérit völgyében rejtőzködött (1Ki 17:2–6).

A hollók kőszirteken, sziklás hegyfokokon és magas fák tetején fészkelnek. Egy életre választanak maguknak párt, és odaadó szülők. Jehova Isten, aki minden teremtményéről gondoskodik, ezzel a kérdéssel hívta fel Jób figyelmét Önmagára: „Ki készíti el a hollónak eledelét, midőn fiókái Istenhez kiáltanak segítségért, amikor csak kóvályognak, mert nincsen eleség?” (Jób 38:41). A zsoltáríró arra is rámutatott, hogy a Teremtő az, aki kedvesen gondoskodik arról az eledelről, amellyel a madárszülők – akik elrepülnek akár messzi területekre is – ellátják rikácsoló, éhes fiókáikat (Zs 147:7–9). Jézus is beszélt a hollókról, amikor arról biztosította a követőit, hogy az, aki gondot visel ezekről a madarakról, biztosan megadja földi szolgáinak is mindazt, amire szükségük van (Lk 12:24; vö.: Zs 104:27, 28; Mt 6:26).

Az ókorban a pogány népek rossz előjelnek és a halál előfutárának tartották a hollót, bizonyára amiatt, hogy a madár meglehetősen nagy testű, sötét tollazatú, és gyászosan károg. A görögök pedig a prófétálással hozták összefüggésbe ezt a bátor, sokszor szemtelen madarat, talán amiatt, hogy a holló híres a ravaszságáról és a furfangos észjárásáról. A holló Apollón istennek és egy jóslással foglalkozó papi rendnek volt a szent madara; a rend néhány tagja még feketébe is öltözött.

Gedeon bíró idejében Midián egyik fejedelmét Orebnek hívták, és ennek a névnek a jelentése: ’holló’ (Bí 7:25).