Nem izraelita származású személy, nem zsidó; héberül: nokh·ríʹ vagy ben-né·khárʹ. Ez utóbbi kifejezés betű szerinti jelentése: ’egy idegen (ország) fia’ (5Mó 14:21; 2Mó 12:43, Rbi8, lábj.). A héberek körében lévő idegenek között voltak béresek, kereskedők, hadifoglyok, olyan kánaániták, akiket nem öltek meg, illetve nem űztek ki az Ígéret földjéről, és olyan személyek is, akik átmenetileg tartózkodtak az országban (Jzs 17:12, 13; Bí 1:21; 2Sá 12:29–31; 1Ki 7:13; Ne 13:16).

Bár a törvényszövetség korlátozta az idegenek jogait, mindaddig igazságosan és pártatlanul kellett velük bánni, és vendégszeretettel kellett őket fogadni, amíg engedelmeskedtek az ország törvényeinek. Az idegen, mivel őt nem fűzte szoros kapcsolat Izraelhez, különbözött a körülmetélt prozelitától, aki Izrael gyülekezetének a tagjává vált azáltal, hogy teljes egészében elfogadta a törvényszövetséggel járó felelősségeket. Emellett az idegen különbözött a telepestől is, aki hosszabb ideig szándékozott az Ígéret földjén lakni, és aki, ennélfogva, egyrészt eleget tett bizonyos jogi követelményeknek, másrészt élvezhetett bizonyos jogokat és kiváltságokat. (Lásd: JÖVEVÉNY.)

Amíg az izraeliták jövevények voltak Kánaánban és Egyiptomban, Jákob fiainak és leszármazottaiknak a háznépe sok nem izraelita személlyel gyarapodott. Ez amiatt történt, hogy a zsidók szolgákat fogadtak fel, akik együtt éltek a családdal, illetve rabszolgákat vásároltak. Ezeknek a személyeknek az ábrahámi szövetség alapján körül kellett metélkedniük (1Mó 17:9–14). Voltak olyanok is, akik házasságra léptek a zsidókkal, és a kivonuláskor az utódaikkal együtt az izraelitákkal tartottak a nagy létszámú elegy nép tagjaiként (2Mó 12:38; 3Mó 24:10; 4Mó 11:4).

Miután Izrael letelepedett az Ígéret földjén, az idegenek, például azok a kánaániták, akiket nem űztek ki, gondot jelentettek a zsidóknak (Bí 2:2, 3). Ezenkívül kereskedők és mesteremberek is ellátogattak Izrael földjére (Ez 27:3, 17; 2Sá 5:11; 1Ki 5:6–18). Az ország fellendülésével az izraelitáknak nőtt a vagyonuk, és valószínűleg egyre több béresük lett az Ígéret földjén. (Vö.: 5Mó 8:11–13; 3Mó 22:10.) Idővel az idegenek – köztük a gátiak, a kereteusok és a peleteusok – csatlakoztak az izraeliták seregeihez, és kezdték megbecsülni a héber elöljáróikat és tiszteletben tartani az izraeliták vallását (2Sá 15:18–21).

A törvényszövetség rendelkezései: Jehova a törvényszövetség által alapvető rendeleteket fektetett le azért, hogy meghatározza, miként bánjanak az idegenekkel, és azért, hogy megvédje az izraeliták közösségét, valamint állampolgárainak meg az alárendeltjeiknek a gazdasági, vallási és politikai sérthetetlenségét. Az izraeliták nem ápolhattak semmilyen kapcsolatot az idegenekkel, főként vallási téren nem (2Mó 23:23–25; 5Mó 7:16–26; Jzs 23:6, 7). Ezenkívül nem köthettek sem velük, sem az isteneikkel szövetséget (2Mó 34:12–15; 23:32; 5Mó 7:2). Jehova időről időre felhívta a figyelmüket arra, hogy egyáltalán nem szabad meghajolniuk az idegenek istenei előtt (2Mó 20:3–7; 23:31–33; 34:14), és tilos volt akár csak tudakozódniuk vagy érdeklődniük az idegenek vallási szokásai felől (5Mó 12:29–31).

Az izraelitáknak tilos volt házassági szövetségre lépniük az idegenekkel, elsősorban azért, mert fennállt annak a veszélye, hogy beszennyeződik a tiszta imádat (2Mó 34:16; 5Mó 7:3, 24; Jzs 23:12, 13). Hét kánaánita nemzet városainak az összes lakosát meg kellett ölniük (5Mó 7:1; 20:15–18). Ám ha nem a hét nemzet egyik városának az elfoglalásáról volt szó, az izraelita katona feleségül vehetett magának egy szüzet a város lakosai közül, miután letelt a szűz nőnek a tisztulási időszaka. Ezekben az esetekben nem történt tényleges szövetségre lépés egy idegen törzzsel vagy családdal, ugyanis a nő szüleit megölték a város bevételekor (5Mó 21:10–14; 4Mó 31:17, 18; 5Mó 20:14).

Egy további korlátozás volt az, hogy a körülmetéletlen idegen nem ehetett a pászkából (2Mó 12:43). A jelek szerint azonban az idegenek felajánlhattak áldozatokat a papi elrendezés útján, amennyiben a felajánlás megfelelt az Isten által lefektetett irányadó mértékeknek (3Mó 22:25). Természetesen az idegenek soha nem léphettek be a szentélybe (Ez 44:9), de elmehettek Jeruzsálembe, és ’imádkozhattak Isten háza felé fordulva’. Ilyenkor vélhetően nem üres kézzel mentek, hanem vittek magukkal áldozati felajánlást (1Ki 8:41–43).

Ami a kormányzást illeti, az idegenek nem töltöttek be semmilyen politikai tisztséget, és soha nem is lehettek királyok (5Mó 17:15). Habár az izraeliták, a jövevények és a telepesek menedékvárosokba menekülhettek – amelyek azoknak voltak fenntartva, akik nem szándékosan öltek  embert –, a Szentírás nem említi, hogy ez a fajta elrendezés az idegenekre is vonatkozott (4Mó 35:15; Jzs 20:9).

Az izraelitáknak tilos volt megenniük olyan állatot, amelyet nem véreztettek ki, ugyanakkor a törvény engedélyezte, hogy az idegeneknek eladják az ilyen tetemeket (5Mó 14:21). A sabbatévekben egy izraelitától nem volt szabad azt követelni, hogy adja meg a tartozását, de az idegen kivétel volt ezalól, őt ’megszorongathatták’, hogy fizessen (5Mó 15:1–3). Az izraeliták egymástól nem szedhettek kamatot, de az idegentől igen (5Mó 23:20).

Bajt okoztak: Józsué idejében és az őt követő bírák időszakában sok idegen élt az országban, és állandóan bajt okoztak (Jzs 23:12, 13). Miután Izrael fiai meghódították az Ígéret földjét, azokat a kánaánita idegeneket, akik megmaradtak, rabszolgamunkára kényszerítették (Jzs 16:10; 17:13; Bí 1:21, 27–35), de mivel nem űzték ki őket, és nem törölték el az imádatukat, jóllehet Jehova ezt parancsolta (Bí 2:1, 2), a kánaániták folytatták a bálványimádó és lealacsonyodott vallási tevékenységeiket. Emiatt az izraeliták újra és újra hamis imádatba keveredtek (Zs 106:34–39), főleg a Baálok és az Astóret-képmások imádatába (Bí 2:11–13). Ezek a kánaánita idegenek még Dávid és Salamon uralma idején is Izraelben laktak. Maga Salamon is kényszermunkára fogta őket a templomépítéskor és egyéb építkezésekkor (1Ki 9:20, 21; lásd: KÉNYSZERMUNKA).

Isten parancsa ellenére Salamon sok idegenből való feleséget vett magának, akik idővel elfordították a szívét Jehova tiszta imádatától, hogy idegen isteneket kövessen (1Ki 11:1–8). Végzetes következményei lettek annak, hogy a hamis vallás beszivárgott a legmagasabb kormányzati szintre: kettészakadt a nemzet, és végül a tagjait száműzetésbe hurcolták Babilonba, mivel a Salamont követő királyok, mind Júda, mind Izrael királyai hamis imádatra vették rá a népet. Végezetül a nemzeten beteljesedett mindaz az átok, amely meg lett jövendölve, hogy elkerülhetetlenül utoléri őket, ha megszegik a Törvényt (1Ki 11:9–11; 2Ki 15:27, 28; 17:1, 2; 23:36, 37; 24:18, 19; 5Mó 28:15–68).

Miután Izrael fiainak egy hűséges maradéka visszatért a babiloni száműzetésből, sok izraelita idegen feleséget vett magának (Ezs 9:1, 2; Ne 13:23–25). E helytelen eljárásuk határozott lépéseket tett szükségessé. Ezsdrás és Nehémiás utasítására el kellett küldeniük az idegen feleségeiket és fiaikat (Ezs 10:2–4, 10–19, 44; Ne 13:1–3, 27–30). Más idegenekkel szemben is fel kellett lépni, amiért azok helytelenül viselkedtek (Ne 13:7, 8, 16–21).

A hódító babilóniaiak könyörtelenül bántak a zsidókkal Jeruzsálem elpusztításakor (Si 2:5–12, 19–22). A szabadulásuk után a zsidók állandó összetűzésben álltak az Ígéret földje körül élő idegenekkel, és kiváltképp Szíria görög uralkodói sanyargatták őket. Ahhoz, hogy a zsidók megóvják a helyreállított imádatukat, ellen kellett állniuk IV. Antiokhosz Epiphanész ádáz üldözésének, aki próbálta hellenizálni őket. A száműzetés utáni századokban az izraeliták minduntalan a függetlenségükért küzdöttek, emiatt a judaizmus buzgó gyakorlóivá váltak, és néhányan túlzottan hazafiasak lettek. Feltehetően ezek a tényezők és az is, hogy a zsidók attól féltek, hogy ha idegenekkel házasodnak össze, akkor keveredni fognak más nemzetekkel, hozzájárult ahhoz, hogy többé nem követték azt az elfogulatlan szemléletmódot az idegenekkel való bánásmódjukban, amelyről olyannyira egyértelműen ír a Héber Iratok. (Vö.: 1Ki 8:41–43; 2Kr 6:32, 33; Ézs 56:6, 7.)

Az i. sz. első században: A zsidók leginkább a vallási vezetőik befolyása miatt váltak tartózkodóvá és kimértté az i. sz. első században. Példa erre az, hogy mennyire megvetették a szamáriaiakat, egy olyan nép tagjait, akik az izraeliták és az idegenek közös leszármazottai voltak. A zsidók általában véve ’nem érintkeztek a szamáriaiakkal’, még attól is vonakodtak, hogy inni kérjenek tőlük (Jn 4:9). De Jézus egyértelművé tette, hogy helytelen ez a szélsőséges hozzáállás (Lk 10:29–37).

Krisztus váltságáldozata alapján létrejött az új szövetség, és ezzel a szövetséggel véget ért az az idő, amikor a Törvény elkülönítette a zsidókat a nem zsidóktól (Ef 2:11–16). Ennek ellenére az első századi tanítványok még i. sz. 33 pünkösdje után is csak lassacskán értették meg ezt a változást. Az általános, bevett zsidó nézetet tükrözte az, amit Péter a nem zsidó Kornéliusznak mondott: „Jól tudjátok, mennyire nincs megengedve egy zsidónak, hogy egy más nemzetséghez tartozó emberhez csatlakozzon, vagy közeledjen hozzá” (Cs 10:28). A János 18:28 rávilágít, hogy a zsidók úgy vélték, ha valaki belép egy nem zsidó otthonába, akkor szertartásilag tisztátalanná válik. Habár a Mózes által adott Törvény nem közölt konkrét rendelkezést ilyen kismértékű társas érintkezéssel kapcsolatban, az előbb említett nézet általánosan elfogadott volt a zsidók, és főként a vallási vezetőik körében. Időbe telt, mire a korai zsidó keresztények megszabadultak a közfelfogás béklyójától,  és felismerték azt a tényt, amelyet Pál apostol hangsúlyozott, miszerint azok szemében, akik felöltik „az új [keresztény] egyéniséget”, „nincsen sem görög, sem zsidó, sem körülmetéltség, sem körülmetéletlenség, idegen, szkíta, rabszolga, szabad, hanem Krisztus minden, és ő van mindenekben” (Ga 2:11–14; Kol 3:10, 11).

Az „idegen”-nek fordított görög szó a barʹba·rosz, amely alapvetően olyan személyt jelölt, aki nem beszélt görögül. (Lásd: BARBÁR.)