Az igaz Istenhez vagy hamis istenekhez gondolatban vagy fennhangon intézett kérés, hálaadás és magasztalás. Ha valaki beszél Istennel, még nem feltétlenül imádkozik hozzá, ami jól látható az Édenben vagy a Káinnal történtekből (1Mó 3:8–13; 4:9–14). Az a személy, aki imádkozik, tiszteli azt, akihez a szavait intézi, bízik benne, és odaadással van iránta, illetve elismeri, hogy függ tőle. Az imával kapcsolatos megannyi héber és görög szó a következő jelentéseket foglalja magában: kér, könyörög, esdve kér, könyörögve kér, fohászkodik, koldul, kegyért esedezik, keres, megkérdez, dicsér, hálát ad és áld.

Természetesen embertől is lehet kérni valamit, vagy hozzá is lehet könyörögni, és a héber és görög szavakat időnként ilyen értelemben használják (1Mó 44:18; 50:17; Cs 25:11). De ezekben az esetekben az ima szó nem használható. Lehet, hogy valaki „könyörög” valakinek, vagy „kérve kéri” őt, hogy tegyen meg valamit, de ettől még nem fogja az Istenének tekinteni. Nem fog például magában könyörögni hozzá, vagy akkor kérni őt, amikor nincs jelen. Istenhez azonban így is lehet imádkozni.

Az „Ima Meghallgatója”: Az egész Szentírás azt hangsúlyozza, hogy csakis Jehovához szabad imádkozni (Zs 5:1, 2; Mt 6:9), ő az „Ima Meghallgatója” (Zs 65:2; 66:19), és neki van hatalma ahhoz, hogy cselekedjen azok érdekében, akik hozzá imádkoznak (Mk 11:24; Ef 3:20). A Biblia szerint ostobaság, ha valaki hamis istenekhez vagy bálványokhoz imádkozik: a bálványok nem hallanak, és nem tudnak tenni semmit, azokat az isteneket pedig, akiket megjelenítenek, nem lehet egy napon említeni az igaz Istennel (Bí 10:11–16; Zs 115:4, 6; Ézs 45:20; 46:1, 2, 6, 7). A Kármel-hegyen próbára lett téve, hogy ki az igaz Isten: Baál vagy Jehova. A történtek jól szemléltetik, milyen ostobaság hamis istenekhez imádkozni (1Ki 18:21–39; vö.: Bí 6:28–32).

Jóllehet vannak, akik szerint Istenen kívül másokhoz is lehet imádkozni – például Isten Fiához –, a tények teljesen mást mutatnak. Azt el kell ismerni, hogy van egy-két példa a Bibliában, hogy valaki az égben lévő Jézus Krisztushoz intézte a szavait. István a halála előtt ezt mondta Jézusnak: „Úr Jézus, fogadd el szellememet” (Cs 7:59). A szövegkörnyezet azonban rávilágít, miért Jézusnak mondta ezt István: Épp ekkor kapott egy látomást, melyben látta „Jézust, amint ott áll az Isten jobbján”. Nyilvánvalóan úgy érezte, mintha tényleg Jézus előtt lenne, és úgy gondolta, nyugodtan elmondhatja a kérését annak a személynek, aki a keresztény gyülekezet feje (Cs 7:55, 56; Kol 1:18). Hozzá hasonlóan János apostol a Jelenések könyvének zárószavaiban ezt mondta: „Ámen! Jöjj el, Uram Jézus” (Je 22:20). De itt ugyancsak a szövegkörnyezet segít. János egy látomásban (Je 1:10; 4:1, 2) hallotta, amint Jézus az eljöveteléről beszélt, és azért mondta a fentieket Jézusnak, hogy kifejezze, mennyire várja már az eljövetelét (Je 22:16, 20). De e két eset egyike sem hasonlít arra a beszélgetésre, melyet János egy égi személlyel folytatott a Jelenések könyvében leírt látomásában (Je 7:13, 14; vö.: Cs 22:6–22). Semmi sem utal arra, hogy Jézus égbe menetele után a fentieken kívül a keresztények így szóltak volna Jézushoz. Ezért Pál apostol a következőket írta: „mindenben az ima és a könyörgés által hálaadással együtt tárjátok kéréseiteket az Isten elé” (Fi 4:6).

A KÖZELEDÉS ISTENHEZ szócikk bővebben taglalja, mit jelent az, hogy Krisztus Jézus által kell imádkoznunk Istenhez. Jézusnak az áldozatként bemutatott vére által „bátran beléphetünk a szent helyre az úton”, azaz bátran imádkozhatunk Istenhez, „igaz szívvel, a hit teljes bizonyosságában” (Héb 10:19–22). Ezért hát Jézus Krisztus az egyedüli „út”. Csak általa békélhetünk meg Istennel, és csak általa közeledhetünk Istenhez imában (Jn 14:6; 15:16; 16:23, 24;  1Ko 1:2; Ef 2:18; lásd: JÉZUS KRISZTUS: Nélkülözhetetlen szerepet tölt be Isten szándékában).

Kinek az imáját hallgatja meg Isten? Mindenki imádkozhat Jehova Istenhez, az ’Ima Meghallgatójához’ (Zs 65:2; Cs 15:17). Az idegen népekből valók még az alatt az idő alatt is fordulhattak imában Jehovához, amikor Izrael a ’saját tulajdona’, a szövetséges népe volt Istennek. A feltétel az volt, hogy el kellett ismerniük, hogy Isten Izraelt választotta ki az akarata megvalósításához, és hogy a jeruzsálemi templomban kell áldozatot bemutatni neki (5Mó 9:29; 2Kr 6:32, 33; vö.: Ézs 19:22). Krisztus halála után a zsidók és a nem zsidók között többé nem volt különbség (Ef 2:11–16). Péter az itáliai Kornéliusz otthonában felismerte, hogy „nem részrehajló az Isten, hanem minden nemzetben elfogadható előtte, aki féli őt, és igazságosságot cselekszik” (Cs 10:34, 35). Vagyis az a fontos, hogy milyen az ember szíve, és hogy mit tesz (Zs 119:145; Si 3:41). Azok, akik megtartják Isten parancsolatait, és ’azt teszik, ami kedves a szemében’, biztosak lehetnek benne, hogy Isten meghallgatja az imáikat (1Jn 3:22; Zs 10:17; Pl 15:8; 1Pt 3:12).

Másrészt viszont azok, akik figyelmen kívül hagyják Isten Szavát és törvényét, valamint vért ontanak, és gonoszul cselekszenek, nem számíthatnak arra, hogy Isten meghallgatja őket. Imájuk „utálatos” a szemében (Pl 15:29; 28:9; Ézs 1:15; Mi 3:4). Az ilyeneknek az imája akár még „bűn” is lehet (Zs 109:3–7). Mivel Saul király elbizakodott volt, és Isten ellen lázadt, kegyvesztetté vált a szemében: „Kérdezte ugyan Saul Jehovát, de Jehova soha nem válaszolt neki, sem álmokkal, sem az urimmal, sem a próféták által” (1Sá 28:6). Jézus elmondta, hogy a képmutatók, akik csak azért imádkoztak, hogy lenyűgözzenek másokat a vallásosságukkal, megkapták „teljes jutalmukat”, ám nem Istentől, hanem emberektől (Mt 6:5). Az istenfélőnek látszó farizeusok hosszú imákat mondtak, és azzal dicsekedtek, hogy ők erkölcsösebbek másoknál, Isten mégis elvetette őket a képmutatásuk miatt (Mk 12:40; Lk 18:10–14). A szavaikkal próbáltak közeledni Istenhez, de a szívük messze volt tőle és a Szavától (Mt 15:3–9; vö.: Ézs 58:1–9).

Annak, aki Istenhez imádkozik, hinnie kell Istenben, és abban, „hogy megjutalmazója. . . azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt” (Héb 11:6), továbbá „a hit teljes bizonyosságában” kell Isten elé járulnia (Héb 10:22, 38, 39). Az is létfontosságú, hogy elismerje, hogy bűnös, és ha súlyos bűnt követett el, ’meg kell enyhítenie Jehova arcát’ (1Sá 13:12; Dá 9:13). Ezt úgy teheti meg, hogy először is a saját szívét lágyítja meg: őszintén megbánja a tettét és megalázza magát (2Kr 34:26–28; Zs 51:16, 17; 119:58). Ekkor Isten talán enged a könyörgésének, megbocsát neki, és meghallgatja az imáját (2Ki 13:4; 2Kr 7:13, 14; 33:10–13; Jk 4:8–10). Többé nem fogja azt érezni, hogy Isten ’sűrű felhő mögé zárkózott, hogy ne jusson el hozzá az imádság’ (Si 3:40–44). Lehet, hogy valakinek az imája elől nem zárkózik el teljesen Isten, de ha ez a személy nem fogadja meg Jehova tanácsait, az imái ’akadályba ütközhetnek’ (1Pt 3:7). Isten akkor fog megbocsátani valakinek, ha ő is megbocsát másoknak (Mt 6:14, 15; Mk 11:25; Lk 11:4).

Mi mindenért helyénvaló imádkozni?

Az ima magában foglalhatja a bűnök megvallását (2Kr 30:22), kérést (Héb 5:7), áldást, hálaadást (Zs 34:1; 92:1) és fogadalomtételt (1Sá 1:11; Pr 5:2–6). Az az ima, melyet Jézus a követőinek tanított, minden bizonnyal csak egy minta, hiszen később sem Jézus, sem a tanítványok nem ragaszkodtak a szóhasználatához (Mt 6:9–13). Az ima bevezetőjében a legfontosabb dolgok vannak megemlítve: szenteltessék meg Jehova neve (melyet az édeni lázadáskor bemocskoltak), és valósuljon meg Isten akarata a megígért Királyság által (ennek a kormányzatnak az élén a megígért Mag, a Messiás áll) (1Mó 3:15; lásd: JEHOVA: Igazolni kell, hogy Jehova jogosan uralkodik, és meg kell szentelni a nevét). Ez az ima megköveteli, hogy aki imádkozik, félreérthetetlenül Isten oldalán álljon abban a vitakérdésben, mely Jehova jogos uralma körül forog.

A Lukács 19:11–27-ben feljegyzett példázatban Jézus elmondta, mit jelent a ’Királyság eljövetele’: azt, hogy végrehajtja Jehova ítéletét, elpusztítja az ellenségeit, továbbá megszabadítja és megjutalmazza azokat, akik benne reménykednek. (Vö.: Je 16:14–16; 19:11–21). Az a kérés tehát, hogy „legyen meg az akaratod, mint az égben, úgy a földön is”, elsősorban nem azt jelenti, hogy az emberek legyenek azok, akik véghezviszik Isten akaratát, hanem azt, hogy Isten valósítsa meg a földre és a lakosaira vonatkozó akaratát, megmutatva, hogy megvan ehhez a hatalma. Aki ezért imádkozik, természetesen azt is kifejezi, hogy ő is mindennél jobban szeretné, ha megvalósulna Isten akarata, és hogy aláveti magát annak (Mt 6:10; vö.: Mt 26:39). Aki azt kéri Istentől, hogy ’adja meg a mindennapi kenyerünket, védjen meg bennünket a kísértéstől,  és szabadítson meg minket a gonosztól’, azért teszi ezt, mert nagyon szeretné, ha továbbra is Isten kegyét élvezné. És nemcsak magára gondol, hanem a hittársaira is, hiszen szeretné, ha ők is Isten tetszésére lennének. (Vö.: Kol 4:12.)

A mintaimában említettek nagyon fontosak minden hithű embernek, és mindannyiuk szükségleteiről szólnak. A Szentírás beszámolóiból az is látszik, hogy másért is imádkozhatunk, olyan kisebb-nagyobb dolgokért, melyek személy szerint minket érintenek, illetve adódhatnak különleges helyzetek, melyeket szintén helyénvaló imába foglalni. Bár Jézus ezeket nem említette meg a mintaimában, de kapcsolódnak az általa felsorolt gondolatokhoz. Tehát a személyes imáinkban tulajdonképpen az élet minden területére kitérhetünk (Jn 16:23, 24; Fi 4:6; 1Pt 5:7).

Például mindannyian szeretnénk több ismeretre és bölcsességre szert tenni, vagy szeretnénk, ha jobban megértenénk valamit (Zs 119:33, 34; Jk 1:5). Ám egyeseknek talán különleges módon is szükségük van ezekre. Lehet, hogy Mózeshez hasonlóan bírói döntésekhez kérnek útmutatást Istentől (2Mó 18:19, 26; vö.: 4Mó 9:6–9; 27:1–11; 5Mó 17:8–13), vagy akkor van szükségük Isten segítségére, amikor ki kell nevezniük Isten népe közül némelyeket valamilyen különleges feladatra (4Mó 27:15–18; Lk 6:12, 13; Cs 1:24, 25; 6:5, 6). Kérhetnek erőt és bölcsességet, hogy eleget tudjanak tenni a megbízatásuknak, vagy hogy ki tudjanak állni egy próbát, és el tudjanak kerülni egy veszélyt (1Mó 32:9–12; Lk 3:21; Mt 26:36–44). Mivel mások a körülményeik, ezért más-más okból áldják Istent, és másért hálásak neki (1Ko 7:7; 12:6, 7; 1Te 5:18).

Az 1Timóteusz 2:1, 2-ben Pál apostol olyan imákról beszél, melyek „mindenfajta emberért” hangoznak el, „királyokra és mindazokra nézve, akik magas állásban vannak”. Jézus a tanítványaival töltött utolsó éjszakáján nem a világért imádkozott, hanem azokért, akiket Isten neki adott. Ők nem voltak a világból, ezért a világ gyűlölte őket (Jn 17:9, 14). Ez jól mutatja, hogy a világ vezetőiért mondott imába nem lehet bármit belefoglalni. Az apostol további szavaiból az tűnik ki, hogy ezek az imák végső soron Isten népe érdekében hangoznak el, azért, „hogy továbbra is nyugodt és csendes életet élhessünk teljes, Isten iránti odaadással és komolysággal” (1Ti 2:2). Korábban feljegyzett bibliai példák is alátámasztják ezt: Nehémiás azért imádkozott, hogy Isten ’szánja meg’ őt, amikor Artaxerxész király előtt áll (Ne 1:11; vö.: 1Mó 43:14); Jehova arra utasította az izraelitákat, hogy ’keressék annak a városnak [Babilonnak] a békéjét’, ahová száműzik őket, és imádkozzanak érte, ’mert annak békéje lesz az ő békéjük is’ (Jr 29:7). Ehhez hasonlóan a keresztények is imádkoztak amiatt, hogy az akkori uralkodók megfenyegették őket (Cs 4:23–30), illetve a bebörtönzött Péterért mondott imáikban kétségtelenül megemlítették azokat a hivatalos állásban levőket is, akiknek módjukban állt szabadon bocsátani az apostolt (Cs 12:5). Krisztus tanácsával összhangban azokért is imádkoztak, akik üldözték őket (Mt 5:44; vö.: Cs 26:28, 29; Ró 10:1–3).

Az emberek már a kezdetek kezdetétől hálát adtak Isten jóságáért, azért, hogy fenntartja őket, például gondoskodik ennivalóról (5Mó 8:10–18; ezenkívül figyeld meg: Mt 14:19; Cs 27:35; 1Ko 10:30, 31). Azonban nemcsak a fizikai áldásaiért kell hálásnak lennünk, hanem ’mindent’ nagyra kell becsülnünk, amit Istentől kapunk (1Te 5:17, 18; Ef 5:19, 20).

Mindent egybevéve egy személynek az segít eldönteni, hogy mit foglaljon bele az imájába, ha ismeri Isten akaratát, ugyanis Isten csak akkor adja meg neki azt, amit kért, ha az a tetszésére van. Ha valaki tudja, hogy Isten nem szereti a gonoszokat és azokat, akik figyelmen kívül hagyják a Szavát, nyilván nem fog olyan dolgokért imádkozni, melyek ellentétben állnak az igazságossággal és Isten kinyilatkoztatott akaratával (beleértve Isten Fiának a tanításait és mindazt, amit a tanítványai ihletés alatt lejegyeztek) (Jn 15:7, 16). Vagyis nem szabad kiragadni a szövegkörnyezetéből azt a gondolatot, hogy „bármit” (Jn 16:23) kérhetünk imában. Világos, hogy a ’bármi’-ben nincsenek benne olyan kérések, melyekről valaki tudja, vagy legalábbis joggal feltételezi, hogy nem tetszenek Istennek. János kijelenti: „mi azzal a bizalommal vagyunk iránta, hogy bármit kérünk is az akarata szerint, ő meghallgat minket” (1Jn 5:14; vö.: Jk 4:15). Jézus a következőket mondta a tanítványainak: „ha ketten közületek a földön egyetértenek bármely fontos dologban, amit csak kérnek, meglesz nekik az én égi Atyámnak köszönhetően” (Mt 18:19). Helyénvaló fizikai dolgokért imádkozni Istenhez – például élelemért –, de akkor már nem, ha ez anyagias vágyból fakad. Erről tanúskodnak a Máté 6:19–34 és az 1János 2:15–17 versek is. Azokért sem lenne helyes imádkozni, akiket Isten elítél (Jr 7:16; 11:14).

A Róma 8:26, 27 szerint bizonyos körülmények között egy keresztény talán nem tudja, mi az, amiért imádkozzon, ám Isten a ki nem mondott ’sóhajtásait’ is megérti. Pál apostol rámutat,  hogy ez Isten szellemének, vagyis tevékeny erejének köszönhető. Gondoljunk arra, hogy Isten a szellemével ihlette a Szentírást (2Ti 3:16, 17; 2Pt 1:21). Olyan események és helyzetek találhatóak benne, melyek Jehova később élő szolgáival is megtörténhetnek, illetve melyek megmutatják, milyen vezetésről gondoskodott Isten a szolgái számára, és hogyan segített nekik (Ró 15:4; 1Pt 1:6–12). Talán csak akkor jön rá egy keresztény, hogy amiért valószínűleg imádkozott (bár nem tudta, hogyan imádkozzon érte), benne van Isten szellem által ihletett Szavában, amikor már megkapta a szükséges segítséget. (Vö.: 1Ko 2:9, 10.)

Hogyan válaszol Isten az imákra? Bár az ókorban Isten „beszélgetett” néhány emberrel, ez egyáltalán nem volt általános, hiszen ezek az emberek Isten különleges képviselői voltak. Ilyen volt például Ábrahám vagy Mózes (1Mó 15:1–5; 2Mó 3:11–15; vö.: 2Mó 20:19). De Isten szavait még ilyen esetekben is angyalok közvetítették. (Vö.: 2Mó 3:2, 4; Ga 3:19.) Kivétel ezalól az, amikor a Fia a földön szolgált, és Isten vele vagy róla beszélt. Az sem volt megszokott, hogy az üzeneteit fizikai testet öltött angyalok vigyék el, ami abból is látható, hogy ez általában zavarba ejtette azokat, akiknek az üzenet szólt (Bí 6:22; Lk 1:11, 12, 26–30). Az esetek többségében Isten inkább próféták által válaszolt az imákra, illetve azáltal, hogy eleget tett vagy éppen nem tett eleget egy kérésnek. Jehova válasza sok esetben egyértelműen felismerhető volt: megszabadította a szolgáit az ellenségeik kezéből (2Kr 20:1–12, 21–24), vagy ínség idején kielégítette a fizikai szükségleteiket (2Mó 15:22–25). De a válasza a legtöbbször kétségkívül nem annyira könnyen észrevehető, hiszen Isten lelkierőt vagy értelmet ad az embernek, képessé teszi arra, hogy ragaszkodni tudjon az igazságossághoz, és el tudja látni az Isten által kapott feladatát (2Ti 4:17). A keresztények esetében még inkább elmondható, hogy az imáikra a válasz szellemi segítség formájában érkezik, nem olyan látványos módon, mint a korábbi időkben, amikor Isten megmutatta a hatalmát. De a szellemi segítség sem kevésbé fontos (Mt 9:36–38; Kol 1:9; Héb 13:18; Jk 5:13).

Egy ima akkor elfogadható, ha a megfelelő személyhez, Jehova Istenhez intézik; ha helyes dolgokat kérnek benne, olyanokat, melyek összhangban vannak Isten kinyilatkoztatott szándékával; ha megfelelő módon mondják el, azaz Krisztus Jézus által, akit Isten nevezett ki; és ha helyes indítékból és tiszta szívből fakad. (Vö.: Jk 4:3–6.) Mindezek mellett állhatatosságra is szükség van. Jézus azt mondta, hogy ’állandóan kérjünk, keressünk és zörgessünk’, sose adjuk fel (Lk 11:5–10; 18:1–7). Azt a kérdést tette fel, hogy amikor majd „megérkezik”, lesz-e valaki a földön, aki hisz az ima erejében (Lk 18:8). A Szentírásból egyértelműen kiderül, hogy ha úgy tűnik, Isten késlekedik a válaszával, az nem azért van, mert nem képes eleget tenni a kérésnek, vagy mert nem akar válaszolni (Mt 7:9–11; Jk 1:5, 17). Néhány esetben várni kell a válaszra, és az Isten által meghatározott időben fog megérkezni (Lk 18:7; 1Pt 5:6; 2Pt 3:9; Je 6:9–11). Jobbára viszont az a helyzet, hogy Isten hagyja, hogy aki hozzá fordul imában, megmutassa, mennyire komolyan szeretné azt, amit kér, mennyire vágyik rá, és mennyire őszinték az indítékai (Zs 55:17; 88:1, 13; Ró 1:9–11). Van, hogy hosszú időt kell várni az áldásra, csakúgy, ahogy Jákobnak is hosszú ideig kellett tusakodnia érte (1Mó 32:24–26).

És bár Jehova Istent a számok önmagukban nem késztetik cselekvésre, de azt észreveszi, hogy mennyire foglalkoztatja a szolgáit egy dolog, és ha azt látja, hogy ők együttesen a szívükön viselnek egy ügyet, cselekedni fog. (Vö.: 2Mó 2:23–25.) Ha viszont azt látja, hogy valamit félvállról vesznek a szolgái, vagy nem annyira foglalkoztatja őket, talán nem fog cselekedni. Jeruzsálem templomának az újjáépítését egy ideig nem támogatták az izraeliták lelkesedéssel (Ezs 4:4–7, 23, 24; Ag 1:2–12), meg-megszakadt a munka, és elhúzódott. Később azonban, amikor imádkoztak Istenhez, és nekifeszültek a munkának, Nehémiás irányításával mindössze 52 nap alatt felépültek a városfalak (Ne 2:17–20; 4:4–23; 6:15). Amikor Pál a korintuszi gyülekezetnek írt, arról beszélt, hogy Isten kiszabadította őt a halálos veszélyből, és megjegyezte: „Ti is tudtok segíteni az értünk való könyörgésetekkel, hogy sokan adjanak hálát értünk azért, ami kedvesen megadatott nekünk megannyi imádkozó arcnak köszönhetően” (2Ko 1:8–11; vö.: Fi 1:12–20). A Biblia újra meg újra hangsúlyozza, hogy a másokért mondott imának ereje van, függetlenül attól, hogy egyvalaki imádkozik-e, vagy egy egész csoport. Amikor Jakab arról írt, hogy ’imádkozzunk egymásért’, hozzátette: „Nagy ereje van az igazságos ember könyörgésének, amikor kifejti hatását” (Jk 5:14–20; vö.: 1Mó 20:7, 17; 2Te 3:1, 2; Héb 13:18, 19).

Jehova arra is felfigyel, ha valaki gyakran ’emel szót’ valamiért nála, a Legfőbb Uralkodónál. Aki imádkozik, az érveket sorakoztat fel arra,  hogy miért gondolja, hogy a kérése helyénvaló, illetve hogy helyes és önzetlen indítékból fakad. Ezenkívül azt is elismeri, hogy a saját érdekeinél vannak sokkal fontosabb tényezők is, melyek a kérése mellett szólnak. Megemlítheti például, hogy nem akar szégyent hozni Isten nevére, vagy hogy a kérése Isten népének a javára lenne, továbbá elmondhatja, hogy milyen hatással lenne másokra, ha Isten megtenne, illetve nem tenne meg valamit. Kérését arra alapozhatja, hogy Isten igazságos, könyörületes, és bővelkedik szerető-kedvességben. (Vö.: 1Mó 18:22–33; 19:18–20; 2Mó 32:11–14; 2Ki 20:1–5; Ezs 8:21–23.) Krisztus Jézus is ’szót emel’ a hűséges követői érdekében (Ró 8:33, 34).

A Zsoltárok könyvében számtalan ima és Istent dicsőítő ének található, melyekből megtudhatjuk, hogy milyeneknek kell lenniük az imáinknak. Jó megvizsgálni például a következő személyek imáit: Jákob (1Mó 32:9–12), Mózes (5Mó 9:25–29), Jób (Jób 1:21), Anna (1Sá 2:1–10), Dávid (2Sá 7:18–29; 1Kr 29:10–19), Salamon (1Ki 3:6–9; 8:22–61), Asa (2Kr 14:11), Josafát (2Kr 20:5–12), Illés (1Ki 18:36, 37), Jónás (Jón 2:1–9), Ezékiás (2Ki 19:15–19), Jeremiás (Jr 20:7–12; Siralmak könyve), Dániel (Dá 9:3–21), Ezsdrás (Ezs 9:6–15), Nehémiás (Ne 1:4–11), egyes léviták (Ne 9:5–38), Habakuk (Ha 3:1–19), Jézus (Jn 17:1–26; Mk 14:36) és Jézus tanítványai (Cs 4:24–30). (Lásd: FÜSTÖLŐSZER: Jelentősége; TESTHELYZETEK ÉS MOZDULATOK.)