Szükségben levő személyeknek adott támogatás azért, hogy jobb legyen a helyzetük. Bár a Héber Iratokban nem szerepel konkrétan az „irgalmas adományok” kifejezés (néhány bibliafordításban „alamizsna” vagy „adomány”), a Törvényben világos utasítások szerepelnek arra vonatkozóan, hogy az izraelitáknak milyen kötelezettségeik voltak a szegények felé. Nem lehettek szűkmarkúak a szükségben lévő testvéreikkel, hanem nagylelkűen kellett bánniuk velük (5Mó 15:7–10).

Gondoskodás a szegényekről Izraelben: A Törvény megengedte, hogy egy személy bemenjen egy szőlőbe vagy egy gabonaföldre, és ott egyen a termésből, míg jól nem lakik; de nem vihetett el belőle (5Mó 23:24, 25). Amikor az izraeliták learatták a termésüket, nem arathatták le teljesen a szántóföldjük szélét, és a tallóznivalót se szedhették össze a földjeiken, az olajfáikról és a szőlőikben, mert a tallóznivaló a jövevényé, az apátlan fiúé és az özvegyé volt (3Mó 19:9, 10; 5Mó 24:19–21).

Az izraelitáknak minden harmadik évben az abból az évből származó termés teljes tizedét elő kellett hozniuk, és el kellett helyezniük a kapuikon belül, hogy a léviták, a jövevények, az apátlan fiúk és az özvegyek kaphassanak belőle (5Mó 14:28, 29; lásd: TIZED).

Minden hetedik évben, illetve minden ötvenedik, azaz a jubileumi évben parlagon kellett hagyni a földet, hogy teljes nyugalom sabbatja legyen a földnek; ezekben az években nem volt hagyományos aratás. Ekkor minden, ami magától termett, a szegényeké lehetett, bár a földbirtokosok, a rabszolgáik és a béreseik is ehettek belőle. De nyilvánvalóan a sabbatévben az izraeliták általában az elraktározott élelmiszert ették (2Mó 23:10, 11; 3Mó 25:1–7, 11, 12, 20–22).

Azok az alapelvek, amelyek a Törvényben lettek megfogalmazva a szegények iránti kötelezettségekről, a Héber Iratok más részeiben is megtalálhatók (Jób 31:16–22; Zs 37:21; 112:9; Pl 19:17; Pr 11:1, 2). Boldognak mondták azokat, akik törődtek a szegénnyel, és áldások vártak rájuk (Zs 41:1, 2; Pl 22:9). Ézsaiás napjaiban arra lettek felszólítva a hűtlen izraeliták, hogy osszák meg a kenyerüket az éhezővel, az otthontalanokat vigyék be a házukba, és adjanak ruhát a mezítelennek. Ha megtették ezeket, Isten helyeselte őket (Ézs 58:6, 7). Jehova Ezékielen keresztül ezt mondta egy igazságos emberről: „saját kenyerét adta az éhezőnek, és ruhát terített a mezítelenre” (Ez 18:7–9).

Tulajdonképpen nem lett volna szabad, hogy Izraelben legyenek szegények, hiszen Jehova megígérte, hogy megáldja a népét. Viszont volt egy feltétele annak, hogy ne legyenek szegények az izraeliták között: engedelmeskedniük kellett a Törvénynek. Ám annak következtében, hogy tökéletlenek voltak, és nem engedelmeskedtek Isten törvényének, mindig volt köztük szegény (5Mó 15:4, 5, 11). Ennek ellenére nyilván ritka volt a koldulás az ókori Izraelben, hiszen a Biblia mint veszedelemről beszél arról, hogy a gonoszok fiai koldulásra kényszerülnek (Zs 109:10; vö.: Zs 37:25; lásd: SZEGÉNY, SZEGÉNYSÉG).

Helytelen nézetek az adakozásról: A zsidók lassacskán nemcsak úgy tekintettek az irgalmas  adományok adására, mint ami tiszteletre méltó dolog, hanem úgy is, mint ami képes engesztelést szerezni a bűnökért. A Példabeszédek 11:4 ezt írja: „A kincseknek nem lesz hasznuk a bősz harag napján, az igazságosság azonban megszabadít a haláltól.” Azonban ezt a verset kezdték tágabb értelemmel felruházni a talmudi elképzeléssel összhangban: „A víz kioltja a lángoló tüzet; ekképp engeszteli ki a bűnöket az alamizsna” (The Jewish Encyclopedia. 1976, I. köt. 435. o.). Úgy tűnik, amikor Jézus Krisztus a földön volt, néhányan olyan látványosan adakoztak, hogy Jézus nemtetszően beszélt erről a hegyi beszédében (Mt 6:2–4).

A keresztények irgalmas adományai: A Jézus ’kicsiny nyájához’ tartozók arra lettek buzdítva, hogy ’adják el javaikat, és adjanak irgalmas adományokat’ (Lk 12:32, 33). A gazdag és fiatal elöljárónak hasonló tanácsot adott Jézus, majd hozzátette: „jöjj, légy a követőm!” (Mt 19:16–22; Lk 18:18–23; lásd még: Jn 13:29). Jézus erre a fajta adakozásra helyezte a hangsúlyt: „amik belül vannak, azokat adjátok oda mint irgalmas adományokat”. Feltehetőleg ez alatt a szív tulajdonságait értette, mivel közvetlenül ezután az igazságosságot és a szeretetet emeli ki (Lk 11:39–42).

Szervezett segélynyújtások: Annak következtében, hogy pünkösdkor kb. 3000 zsidó és prozelita csatlakozott a keresztény gyülekezethez, illetve a röviddel utána kezdődő folyamatos növekedés miatt, egy szokatlan helyzet állt elő a keresztények között, mely megkívánta, hogy átmenetileg létrehozzanak egy közös pénzalapot. Ez segítségére volt azoknak, akik távoli országokból érkeztek az ünnepre; így tovább maradhattak, mint azt eredetileg tervezték, és még többet tanulhattak az újonnan szerzett hitükről. Ennélfogva, akiknek volt valami tulajdonuk, eladták azt, és az ebből származó bevételt az apostoloknak adták, hogy szétosszák a szükségben levők között. „Mindazok, akik hívőkké lettek, együtt voltak, és mindenük közös volt”. De az egész elrendezés önkéntes alapon történt. Ez tűnik ki Péter Anániáshoz intézett kérdéséből is: „Amíg ott volt neked, vajon nem a tiéd volt, és az eladása után vajon nem te rendelkeztél vele továbbra is?” (Cs 2:41–47; 4:4, 34, 35; 5:4).

A jelek szerint idővel már nem voltak olyan gyakran nagyobb segélyakciók, ám a gyülekezetben a rászoruló özvegyek továbbra is kaptak élelmet. Ezzel kapcsolatban olvashatjuk azt, hogy zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberül beszélő zsidók ellen, „mivel özvegyeiket elhanyagolták az eledel naponkénti kiosztásánál”. A helyzet orvoslására az apostolok azt javasolták, hogy a gyülekezet válasszon ki hét képesített férfit, „akik telve vannak szellemmel és bölcsességgel”, és ők osszák szét az eledelt. A kiválasztott férfiakat az apostolok elé állították, akik, miután imádkoztak, kinevezték őket. A munkájukhoz kétségtelenül hozzátartozott a pénz kezelése, a vásárlások intézése, illetve az élelmiszer szétosztásáról készített feljegyzések vezetése (Cs 6:1–6). Amikor Pál az első levelét írta Timóteusznak, még mindig volt egy elrendezés az özvegyek megsegítésére; ez azokból az utasításokból látható, melyeket Timóteusznak adott arra vonatkozóan, hogy kik részesülhetnek ilyesféle anyagi segítségben (1Ti 5:3–16).

Az első századi gyülekezet az özvegyeken kívül más szükségben lévő hívőknek is nyújtott szervezett segítséget. És ez az adakozás is teljesen önkéntes volt, noha a gyülekezet kinevezett férfiainak az irányítása alatt történt (Cs 11:28–30; Ró 15:25–27; 1Ko 16:1–3; 2Ko 9:5, 7; lásd: SEGÉLY).

Az anyagi segítségnyújtás viszonylagos fontossága: A Keresztény Görög Iratok arra ösztönöz, hogy legyünk vendégszeretők, és osszuk meg a javainkat másokkal, ám a saját családtagjainkról való gondoskodásról és a szükségben lévő testvérek megsegítéséről úgy beszél, mint ami keresztényi követelmény (Ró 12:13; 1Ti 5:4, 8; Jk 2:15, 16; 1Jn 3:17, 18). Az igaz vallás egyik jellemzője, hogy a tagjai őszintén törődnek a szegényekkel (Jk 1:27; 2:1–4). Mi több, Jézus azt mondta, hogy az különbözteti meg a „juhokat” a „kecskéktől”, hogy jót tesznek-e ’a testvérei legkisebbjeinek egyikével’ (Mt 25:31–46). Ám a ’juhok’ nem pusztán emberségből segítenek, hanem mert felismerik, milyen szerepük van Krisztus követőinek (Mt 10:40–42).

Hogy az adakozás valódi boldogságot jelentsen az adakozónak, morgolódás nélkül kell adni, nem kelletlenül vagy kényszerűségből. „A vidám adakozót szereti az Isten” (2Ko 9:7; Cs 20:35; 1Pt 4:9). Továbbá az irgalmas anyagi adományok önmagukban nem elegendőek az örök élet elnyeréséhez, és Jézus Krisztus sem ezt tartotta a legfontosabbnak (Jn 17:3; 12:1–8).