Kedves figyelmesség vagy szánalom kifejezése, amely enyhülést hoz a hátrányos helyzetben lévőknek; gyöngéd könyörület; olykor az ítélet vagy a büntetés enyhítése.

Az „irgalom” szó legtöbbször a héber ra·chamímʹ és a görög eʹle·osz (igei alak: e·le·eʹó) szó fordításaként szerepel. Ha megvizsgáljuk  ezeket a szavakat és a használatukat, az segít felszínre hozni az árnyalataikat és az értelmüket. A héber rá·chamʹ szót így határozzák meg: „valaki sugárzik, valakit gyöngéd érzelem melegsége hat át. . .; valaki könyörületes” (B. Davies [szerk.]: A Hebrew and Chaldee Lexicon. 1957, 590. o.). Gesenius szótárszerkesztő ezt mondja a jelentéséről: „Úgy tűnik, hogy az az alapvető gondolat húzódik meg mögötte, hogy valaki gyöngédséggel dédelget, nyugtat valakit, illetve valaki gyengéd jellem” (E. Robinson [ford.]: A Hebrew and English Lexicon of the Old Testament. 1836, 939. o.). A rá·chamʹ szó nagyon közel áll a ’méh’ jelentésű főnévhez, és utalhat a ’bensőre’ (szó szerint: ’belekre’) is, amelyre kihat az, ha valakit melegség hat át, együtt érez valakivel vagy szánalmat érez valaki iránt. (Vö.: Ézs 63:15, 16; Jr 31:20.)

A Szentírásban csak egyszer fordul elő a rá·chamʹ úgy, hogy az ember Isten iránti érzését fejezi ki, mégpedig akkor, amikor a zsoltáríró kijelenti: „Szeretlek [a rá·chamʹ egyik alakja] téged, ó, Jehova, én erősségem!” (Zs 18:1). Ember és ember között: József mutatta ki ezt a tulajdonságot akkor, amikor „megindult a legbensőbb érzéseiben [a ra·chamímʹ egyik alakja]” az öccse, Benjámin iránt, és sírva fakadt (1Mó 43:29, 30; vö.: 1Ki 3:25, 26). Amikor emberek annak eshetőségével néztek szembe, hogy foglyul ejtőik (1Ki 8:50; Jr 42:10–12) vagy hatalommal bíró tisztviselők (1Mó 43:14; Ne 1:11; Dá 1:9) durván, könyörtelenül bánnak velük, azt kívánták és azért imádkoztak, hogy váljanak szánalmat vagy irgalmat érdemlővé a szemükben, vagyis hogy ezek a személyek bánjanak velük kedvesen, gyöngéden és figyelmesen. (Ellentét végett lásd: Ézs 13:17, 18.)

Jehova irgalma: Az irgalom szót leggyakrabban akkor használja a Biblia, amikor arról beszél, hogy Jehova miként bánt a szövetséges népével. A Szentírás azt, amikor Isten szánalmat (rá·chamʹ) tanúsít ezek iránt a személyek iránt, ahhoz hasonlítja, mint amikor egy asszony szánalmat mutat méhe gyermekei iránt, vagy egy apa irgalmat mutat a fiai iránt (Ézs 49:15; Zs 103:13). Mivel Izrael nemzete gyakorta eltévelyedett az igazságosságtól és szorult helyzetbe került, ezért többször is nagyon nagy szüksége volt irgalomból fakadó segítségre. Ha helyes volt a szívállapotuk, és Jehovához fordultak segítségért, ő könyörült rajtuk és kiterjesztette rájuk kegyét és jóakaratát, noha haragudott rájuk (5Mó 13:17; 30:3; Zs 102:13; Ézs 54:7–10; 60:10). Az is jelezte, hogy Isten könyörületének és irgalmának ’virradata’ közeleg, hogy elküldte a Fiát, akinek Izraelben kellett megszületnie (Lk 1:50–58, 72–78).

A görög eʹle·osz némileg magában hordozza a héber ra·chamímʹ szó jelentését. A Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words c. mű megjegyzi: „EʹLE·OSZ (ἔλεος): »a szánalom külső megnyilvánulása; feltételezi, hogy akire irányul, annak szüksége van rá, aki pedig kimutatja, az rendelkezik vele olyan mértékben, hogy kielégítse a szükségletet.«” Az ige (e·le·eʹó) rendszerint azt a gondolatot hordozza magában, hogy egy személy „együtt érez valakinek a gyötrelmével, és ez főleg tettekben megnyilvánuló együttérzés” (1981, 3. köt. 60–61. o.). Ennélfogva egyebek között a vakok, a démontól megszálltak, a leprásak vagy azok, akiknek a gyermekeit kínozta valamilyen baj, váltottak ki eʹle·oszt – vagyis irgalmat és szánalmat – másokból (Mt 9:27; 15:22; 17:15; Mk 5:18, 19; Lk 17:12, 13). Amikor az emberek úgy esdekeltek Jézusnak, hogy „irgalmazz nekünk”, ő csoda útján hozott enyhülést nekik. De nem rutinszerűen, közömbösen tette ezt, hanem „szánalomtól megindultan” (Mt 20:31, 34). Az evangéliumíró itt a szplan·khniʹzo·mai ige egyik alakját használja, mely ige a betű szerint ’belső részek’ jelentésű szplanʹkhna szóval áll rokonságban (Cs 1:18). Ez az ige a szánalom érzését fejezi ki, míg az eʹle·osz szó az ilyen szánalomnak a tevékeny megnyilvánulását, vagyis tettekben megmutatkozó irgalmat jelent.

Nem korlátozódik jogi eljárásra: Magyarul az „irgalom” szó legtöbbször valamiről való lemondást, valaminek az enyhítését jelenti, például amikor valaki enyhébb büntetést szab ki, ami irgalomból és együttérzésből fakad. Tehát sokszor jogi értelme van, mint amikor egy bíró megkegyelmez egy helytelenséget elkövetőnek, enyhítve az ítéleten. Mivel Isten irgalma mindig összhangban van a többi tulajdonságával és az igazságos irányadó mértékeivel, köztük az igazságosságával és az igaz voltával (Zs 40:11; Hó 2:19), és mivel minden ember örökölte a bűnt, és arra méltó, hogy a bűnért halállal fizessen (Ró 5:12; vö.: Zs 130:3, 4; Dá 9:18; Tit 3:5), ezért világos, hogy amikor Isten irgalmaz, az gyakorta magában foglalja a vétek megbocsátását vagy az ítélet, illetve büntetés enyhítését (Zs 51:1, 2; 103:3, 4; Dá 9:9; Mi 7:18, 19). De az előzőekből is látható, hogy a héber és görög szavak (ra·chamímʹ; eʹle·osz) nem korlátozódnak a megbocsátásra vagy arra, hogy Isten enyhítsen a bírói büntetésen. Ezek a kifejezések általában nem a vétek megbocsátását jelentik önmagában, hanem inkább azt, hogy az ilyen  megbocsátás utat nyit az irgalom előtt. Amikor Isten irgalmaz, természetesen sohasem hagyja figyelmen kívül az igazságosság tökéletes irányadó mértékeit. Ezért gondoskodott a Fia, Jézus Krisztus által a váltságáldozatról, amely lehetővé teszi a bűnök megbocsátását oly módon, hogy az igazságosság ne sérüljön (Ró 3:25, 26).

Az irgalom tehát leginkább nem elmarasztaló tettre, valamint valaminek (pl. büntetésnek) a visszatartására utal, hanem valamilyen kedvező tettre, kedves figyelmesség vagy szánalom kifejezésére, ami enyhülést hoz a hátrányos helyzetben lévőknek, azoknak, akiknek szükségük van irgalomra.

Jól érzékelteti ezt Jézusnak az a szemléltetése, amelyben egy szamáriai férfi meglátta az út szélén fekvő utazót, akit kiraboltak és megvertek. ’Felebarátnak’ bizonyult, mivel szánalomra indult, „irgalmasan cselekedett vele”, a sebeit kezelve és a férfi gondját viselve (Lk 10:29–37). Ennél az esetnél nem volt szó helytelenség megbocsátásáról vagy jogi eljárásról.

A Szentírás tehát rámutat, hogy Jehova Isten irgalmassága nem olyan tulajdonság, amely csak akkor kezd működni, amikor valaki úgy áll előtte, mintha ténylegesen „bíróság előtt” állna valamilyen helytelenség elkövetése miatt. Sokkal inkább olyan tulajdonság ez, amely része Isten személyiségének, vagyis azt mutatja, ahogyan ő rendes körülmények között reagál a szükséget szenvedők láttán, vagyis ez a tulajdonság a szeretetének az egyik vonása (2Ko 1:3; 1Jn 4:8). Ő nem olyan, mint a nemzetek hamis istenei, akik érzéketlenek és könyörtelenek. Épp ellenkezőleg, „Jehova könyörületes és irgalmas, lassú a haragra, és bővelkedik szerető-kedvességben. Jehova mindenkihez jó, és irgalmassága minden műve fölé kiterjed” (Zs 145:8, 9; vö.: Zs 25:8; 104:14, 15, 20–28; Mt 5:45–48; Cs 14:15–17). Ő „gazdag az irgalmasságban”, bölcsessége pedig „telve [van] irgalmassággal” (Ef 2:4; Jk 3:17). A Fia, aki feltárta, hogy milyen is az Atyja (Jn 1:18), a saját személyisége, beszéde és cselekedete által mutatta meg ezt. Amikor a sokaság kiment, hogy hallja őt, Jézus – még mielőtt látta volna, hogy az emberek hogyan reagálnak majd a szavaira – „megszánta [a szplan·khniʹzo·mai egyik alakja] őket”, mert „elcsigázottak és hányatott sorsúak voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Mk 6:34; Mt 9:36; vö.: Mt 14:14; 15:32).

Az emberiségnek szüksége van rá: Kétségtelen, hogy az emberiséget alapvetően és legjobban a bűnös állapota veri béklyóba, melyet ősatyjától, Ádámtól örökölt. Ezért mindenki rendkívüli mértékben szükséget szenved, és szánalomra méltó helyzetben van. Jehova Isten az egész emberiség iránt irgalmat tanúsít azáltal, hogy gondoskodott arról az alapról, amely által megszabadíthatja az embereket ettől a súlyos béklyótól, valamint a betegség és halál következményeitől (Mt 20:28; Tit 3:4–7; 1Jn 2:2). Irgalmas Isten lévén azért türelmes, mert „nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki megbánásra jusson” (2Pt 3:9). Jehova vágyik arra, hogy mindenkivel jót tegyen, és szívesebben teszi ezt (vö.: Ézs 30:18, 19), mivel ’nem gyönyörködik a gonosz halálában’, „nem szíve szerint sanyargatja vagy szomorítja meg az emberek fiait”, ahogy az például Júda és Jeruzsálem pusztulásakor is megfigyelhető volt (Ez 33:11; Si 3:31–33). Azért kénytelen másképp bánni bizonyos emberekkel, mert azok szívtelenek, makacsak, nem reagálnak jól a kegyességére és az irgalmára, és ezért ’zárja el’ irgalmát előlük (Zs 77:9; Jr 13:10, 14; Ézs 13:9; Ró 2:4–11).

Nem szabad elvárni: Habár Jehova nagyon irgalmas azokkal, akik őszintén közelednek hozzá, semmiképpen sem fogja felmenteni a büntetés alól azokat, akik nem bánják meg tetteiket, és igazán rászolgálnak a büntetésre (2Mó 34:6, 7). Nem szabad elvárni Isten irgalmát. Az ember nem vétkezhet büntetlenül, illetve nem mentesülhet helytelen tettei következményeitől – melyeket ezek természetszerűleg maguk után vonnak – vagy kimenetelétől (Ga 6:7, 8; vö.: 4Mó 12:1–3, 9–15; 2Sá 12:9–14). Lehet, hogy Jehova irgalmat tanúsít azáltal, hogy türelmes és hosszútűrő, lehetőséget adva az embernek arra, hogy kiigazítsa helytelen útját. Noha kifejezi nemtetszését, talán nem hagyja el őt teljesen, hanem irgalmasan továbbra is támogatja, valamilyen mértékben segítve és irányítást nyújtva. (Vö.: Ne 9:18, 19, 27–31.) De ha az illető nem reagál kedvezően, Jehova türelmének van határa, ezért a nevéért megvonja irgalmát és fellép ellene (Ézs 9:17; 63:7–10; Jr 16:5–13, 21; vö.: Lk 13:6–9).

Nem emberi irányadó mértékek vezérlik: Nem az emberek dolga irányadó mértékeket vagy kritériumokat felállítani arra vonatkozóan, hogy Isten miként mutassa ki az irgalmát. Az égből jól látva mindent, szem előtt tartva kiváló szándékát, és élve azzal a képességével, hogy jó előre látja a jövőt, és hogy olvasni tud a szívekben, ’irgalmas ahhoz, akihez irgalmas’ (2Mó 33:19; Ró 9:15–18; vö.: 2Ki 13:23; Mt 20:12–15). A rómaiaknak írt levél 11. fejezetében Pál apostol kifejti, hogy Isten miként mutatja meg páratlan bölcsességét és irgalmát  azzal, hogy lehetőséget ad a nem zsidóknak arra, hogy bejuthassanak az égi Királyságba. A nem zsidók nem tartoztak Isten népéhez, Izraelhez, ezért aztán korábban nem részesedtek Isten irgalmában, amely a vele való szövetséges kapcsolatból fakadt, ráadásul Isten iránti engedetlenségben éltek. (Vö.: Ró 9:24–26; Hó 2:23.) Pál elmondja, hogy először Izrael kapott lehetőséget, ám a legtöbb izraelita engedetlen volt. Ezért nyílt meg az út a nem zsidók előtt is arra, hogy részévé váljanak a ’papok királyságának és szent nemzetnek’, amelyre ígéretet kaptak (2Mó 19:5, 6). Majd Pál ezt a következtetést vonja le: „Az Isten ugyanis mindnyájukat [zsidókat és nem zsidókat] engedetlenségbe zárta össze, hogy mindnyájuk iránt irgalmasságot tanúsítson.” Krisztus váltságáldozata révén az összes emberben munkálkodó ádámi bűnt el lehetett távolítani, és ez a lehetőség mindazok előtt nyitva állt (beleértve a nem zsidókat is), akik hitet gyakoroltak, valamint Krisztus kínoszlopon való halála révén el lett távolítva a Törvény átka is (mely alá a zsidók kerültek), így aztán mindenki irgalomban részesülhetett. Végül az apostolból a következő szavak törtek elő: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily kikutathatatlanok az ítéletei, és kinyomozhatatlanok az útjai!” (Ró 11:30–33; Jn 3:16; Kol 2:13, 14; Ga 3:13).

Esedezés Isten irgalmáért: Azoknak, akik vágynak Isten irgalmára, keresniük kell őt, és azzal kell bizonyítaniuk, hogy helyes a szívállapotuk, hogy felhagynak helytelen tetteikkel és megszabadulnak az ártalmas gondolatoktól (Ézs 55:6, 7); helyénvaló félelmet kell tanúsítaniuk iránta, és értékelniük kell igazságos előírásait (Zs 103:13; 119:77, 156, 157; Lk 1:50); ha pedig letérnek az igazságos útról, nem szabad titkolniuk azt, hanem meg kell vallaniuk a vétküket, valamint őszinte bűnbánatot és szívből jövő szomorúságot kell tanúsítaniuk (Zs 51:1, 17; Pl 28:13). Ezenkívül egy másik elengedhetetlen dolog, hogy nekik is irgalmasnak kell lenniük másokkal. Jézus ezt mondta: „Boldogok az irgalmasok, mivel irgalmasságra fognak találni” (Mt 5:7).

Irgalmas adományok: A farizeusok irgalmatlanok voltak másokkal, ezért Jézus megdorgálta őket: „Menjetek hát, és tanuljátok meg, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot«” (Mt 9:10–13; 12:1–7; vö.: Hó 6:6). Jézus a Törvény súlyosabb dolgai közé sorolta az irgalmasságot (Mt 23:23). Mint korábban már megjegyeztük, az ilyen irgalom ugyan magában foglalhatta, hogy egy bíróság megkegyelmez valakinek, amire a farizeusoknak is – akik talán a szanhedrin tagjai voltak – lehetőségük lett volna, de nem korlátozódott csupán erre. Legfőképpen inkább arra utalt az irgalom, hogy valaki tevékenyen kimutatja a szánalmát vagy a könyörületét, vagyis irgalmas tetteket jelentett. (Vö.: 5Mó 15:7–11.)

Az irgalom anyagiak adományozásában is megnyilvánulhat. De ahhoz, hogy Isten szemében érjen valamit, helyes indítékból kell fakadnia (Mt 6:1–4). Azok az ’irgalmas adományok [az e·le·é·mo·szüʹné egyik alakja]’, amelyekben Dorkász bővelkedett (Cs 9:36, 39), anyagi javakat is magukban foglaltak, és ez kétségkívül azokra az irgalmas adományokra is igaz volt, amelyeket Kornéliusz ajánlott fel, és amelyek az imáival párosulva kedvező meghallgatást eredményeztek Istennél (Cs 10:2, 4, 31). Jézus elmondta, hogy a farizeusoknak az volt a mulasztásuk, hogy nem adták oda ’irgalmas adományokként azokat, amik belül voltak’ (Lk 11:41). Vagyis a valódi irgalomnak szívből kell fakadnia.

Jézus és a tanítványai különösen arról voltak ismertek, hogy az anyagiaknál jóval értékesebb szellemi adományokból adakoztak irgalmasan. (Vö.: Jn 6:35; Cs 3:1–8.) A keresztény gyülekezet tagjainak, főleg azoknak, akik a gyülekezetben „pásztorokként” tevékenykednek (1Pt 5:1, 2), ki kell fejleszteniük az irgalmat. Mind anyagi, mind szellemi téren „vidámsággal” kell irgalmat tanúsítaniuk, és sohasem szabad fukarkodniuk vele (Ró 12:8). Előfordulhat, hogy a gyülekezet egyes tagjainak meggyengül a hite, és szellemileg betegek lesznek, sőt, akár még kételyek is felmerülhetnek bennük. Mivel ezek a személyek a szellemi halál felé tartanak, keresztény hittársaik azt az ösztönzést kapják, hogy továbbra is árasszák ki rájuk irgalmukat, és segítsenek nekik elkerülni a pusztulást. Miközben folyamatosan irgalmasak azokkal, akiknek nem helyénvaló a viselkedésük, vigyázniuk kell, nehogy ők maguk is kísértésbe essenek, tudva azt, hogy nemcsak szeretniük kell az igazságosságot, hanem gyűlölniük is kell azt, ami rossz. Ennélfogva az irgalmuk semmiképpen sem jelenti azt, hogy elnéznék a helytelenséget (Júd 22, 23; vö.: 1Jn 5:16, 17; lásd: IRGALMAS ADOMÁNYOK).

Az irgalmasság diadalmasan ujjong az ítélet fölött: Jakab tanítvány kijelenti: „Mert aki irgalmatlanul cselekszik, ahhoz irgalmatlan lesz az ítélet. Az irgalmasság viszont diadalmasan ujjong az ítélet fölött” (Jk 2:13). A szövegkörnyezetből kiderül, hogy Jakab korábban az igaz imádat témáját fejtegette, és a gondolatait továbbfűzve elmondja, hogy az igaz imádat  magában foglalja azt is, hogy irgalmasan gondoskodunk a bajbajutottakról, nem kivételezünk, és nem különböztetjük meg a gazdagokat a szegények kárára (Jk 1:27; 2:1–9). Az ezt követő szavai is ezt sugallják, mivel azoknak a testvéreknek a szükségleteiről szólnak, akik ’mezítelenek, és nincs meg a napi eledelük’ (Jk 2:14–17). Így szavai összecsengenek Jézus szavaival, vagyis hogy az irgalmasok fognak irgalomra találni (Mt 5:7; vö.: Mt 6:12; 18:32–35). Isten ítéletekor az irgalmasok – akik szánalmat és könyörületet mutattak, valamint tevékenyen segítettek a szükségben lévőkön – Isten irgalmában részesülnek, így az ő irgalmuk lényegében diadalmasan ujjong bármilyen kedvezőtlen ítélet fölött, amelyet egyébként kiszabnának rájuk. Ahogy a példabeszéd is mondja: „Aki kegyes az alacsony sorúhoz, az Jehovának ad kölcsön, és Ő majd visszafizeti neki tettét” (Pl 19:17). Jakab kijelentését sok más írásszöveg is alátámasztja. (Vö.: Jób 31:16–23, 32; Zs 37:21, 26; 112:5; Pl 14:21; 17:5; 21:13; 28:27; 2Ti 1:16, 18; Héb 13:16.)

Isten Főpapjának irgalma: A hébereknek írt levél kifejti, hogy Jézusnak – aki jóval nagyobb Főpap, mint a papok ároni vonalán bárki más – miért kellett emberként eljönnie, szenvednie és meghalnia: „Ennélfogva mindenben hasonlóvá kellett lennie a »testvéreihez«, hogy irgalmas és hű főpappá legyen az Istennek végzett szolgálatban, azért hogy engesztelő áldozatot ajánljon fel a nép bűneiért.” Mivel próba alatt szenvedett, „segítségére tud sietni azoknak, akik próbára vannak téve” (Héb 2:17, 18). Akik Istenhez fordulnak Jézus által, ezt bizalommal tehetik meg, hiszen ismerhetik a Jézus életéről, szavairól és tetteiről szóló beszámolót. „Hiszen nem olyan főpapunk van, aki nem tud együtt érezni gyengeségeinkkel, hanem olyan, aki minden tekintetben próbára lett téve, mint mi magunk, de bűn nélkül. Járuljunk tehát beszédbeli nyíltsággal a ki nem érdemelt kedvesség trónjához, hogy irgalmasságot nyerjünk, és ki nem érdemelt kedvességet találjunk megfelelő időben jövő segítségül” (Héb 4:15, 16).

Az, hogy Jézus feláldozta az életét, az irgalom és a szeretet kiemelkedő megnyilvánulása volt. Égi Főpapként bizonyította az irgalmasságát, például azzal, ahogyan Pállal (Saullal) bánt, irgalmat mutatva iránta a tudatlansága miatt. Pál kijelenti: „De azért tanúsítottak irántam irgalmasságot, hogy Krisztus Jézus általam mint a legfőbb eset által mutathassa meg minden hosszútűrését, példaként azoknak, akik belé fogják vetni hitüket az örök életre” (1Ti 1:13–16). Mint ahogy Jézus Atyja, Jehova Isten sokszor irgalmas volt Izraellel, megszabadítva a népet az ellenségeitől és elnyomóitól, valamint békével és jóléttel áldva meg, úgy a keresztényeknek is biztos reményük lehet, hogy Isten a Fia által irgalmas lesz velük. Ezért írta Júdás: „tartsátok meg magatokat Isten szeretetében, miközben várjátok Jézus Krisztus, a mi Urunk irgalmasságát az örök életre” (Júd 21). Istennek a Krisztus által megnyilvánuló csodálatos irgalma arra ösztönzi az igaz keresztényeket, hogy ne adják fel a szolgálatukat, hanem önzetlenül lássák el (2Ko 4:1, 2).

Irgalmasság az állatokkal: A Példabeszédek 12:10 ezt mondja: „Az igazságos törődik háziállatának lelkével, a gonoszok irgalma azonban kegyetlen.” Míg az igazságos tudja, mire van szüksége a jószágainak, és van érzéke ahhoz, hogy mivel érheti el, hogy jól menjen soruk, addig a gonoszt nem hozza lázba, és nem indítja irgalomra az, hogy az állatnak szüksége van valamire. A világ önző, érzésektől mentes alapelvei szerint csupán attól függ, hogy valaki miként bánik az állataival, hogy azok milyen hasznot hozhatnak az embernek. Lehet, hogy ami egy gonosz szemében megfelelő gondozás, az valójában kegyetlenség. (Ellentét végett lásd: 1Mó 33:12–14.) Az igazságos, amikor a jószágaival törődik, azt veszi alapul, hogy Isten miként bánik az állatokkal, amelyek a teremtményei közé tartoznak. (Vö.: 2Mó 20:10; 5Mó 25:4; 22:4, 6, 7; 11:15; Zs 104:14, 27; Jón 4:11.)

Irgalom és kedvesség: Vannak más szavak is, melyek szoros kapcsolatban állnak a ra·chamímʹ és az eʹle·osz szavakkal, és gyakran használatosak, mégpedig a héber chéʹszédh, melynek jelentése: ’szerető-kedvesség’ (’lojális szeretet’) (Zs 25:6; 69:16; Jr 16:5; Si 3:22), valamint a görög khaʹrisz, melynek jelentése: ’ki nem érdemelt kedvesség’ (1Ti 1:2; Héb 4:16; 2Jn 3). A chéʹszédh abban különbözik a ra·chamímʹ szótól, hogy az az iránti odaadáson vagy lojális, szeretetteljes kötődésen van a hangsúly, aki iránt a kedvesség megmutatkozik, míg a ra·chamímʹ a gyöngéd együttérzésre vagy szánalomra helyezi a hangsúlyt. Ugyanígy, alapvetően az a különbség a khaʹrisz és az eʹle·osz között, hogy a khaʹrisz főleg az ingyenajándék és a ki nem érdemelt ajándék gondolatát hordozza magában, vagyis az adakozó bőkezűségét és nagylelkűségét hangsúlyozza, míg az eʹle·osz az irgalmas tetteket emeli ki, melyekkel valaki a bajbajutottak vagy hátrányos helyzetűek szükségletére reagál. Így Isten khaʹriszt (ki nem érdemelt kedvességet)  mutatott a saját Fia iránt, amikor „kedvesen megadta [e·kha·riʹsza·to] neki a nevet, amely minden más névnek felette áll” (Fi 2:9). Ez a kedvesség nem szánalomból fakadt, hanem mert Isten a szeretetéből kifolyólag nagylelkű. (Lásd: KEDVESSÉG.)