Bármi istennek nevezhető, amit imádattal vesznek körül, mivel az imádói hatalmasabbnak tartják őt maguknál, és hódolattal illetik. Az ember akár a saját hasát is istenítheti (Ró 16:18; Fi 3:18, 19). A Biblia sok istenről beszél (Zs 86:8; 1Ko 8:5, 6), de rámutat, hogy a nemzetek istenei hiábavaló istenek (Zs 96:5; lásd: ISTENEK ÉS ISTENNŐK).

Héber kifejezések: Az „Istennek” fordított héber szavak egyike az ʼÉl, amely valószínűleg azt jelenti, hogy ’hatalmas; erős’ (1Mó 14:18). Utalhat Jehovára, de más istenekre, sőt emberekre is. A szó gyakran tulajdonnevekbe is beépül; ilyen például az „Elizeus” ( jel.: ’Isten megmentés’) vagy a „Mikáel” (Ki olyan, mint Isten?). Az ʼÉl olykor határozott névelővel jelenik meg (há·ʼÉlʹ, betű szerint: ’az Isten’), és Jehovára utal, így különböztetve meg őt a többi istentől (1Mó 46:3; 2Sá 22:31; lásd: Rbi8, függ.: 1567. o.).

Az Ézsaiás 9:6 prófétailag úgy nevezi Jézus Krisztust, hogy ʼÉl gib·bórʹ, „Erős Isten” (de nem ʼÉl sad·dajʹ [mindenható Isten], amit Jehovára vonatkoztat az 1Mózes 17:1).

A többes számú ʼé·límʹ más istenekre utal – például a 2Mózes 15:11-ben („istenek”) –, de fenséget és kiválóságot kifejező többesként is előfordul, mint például a Zsoltárok 89:6-ban: „Ki lehetne olyan, mint Jehova, az Isten fiai között [bi·venéʹ ʼÉ·límʹ]?” Ebben a versben és még számos helyen a többes számú alak egyetlen személyre vonatkozik, és ez abból is látható, hogy az ʼÉ·límʹ szót mind a görög Septuaginta, mind a latin Vulgata az egyes számú The·oszʹ, illetve Deus szóval adja vissza.

A héber ʼeló·hímʹ (istenek), úgy tűnik, az ’erős’ jelentésű alapszóból származik, és az ʼelóʹah (isten) többes számú formája. Ez a többes alak jelölhet számos istent is (1Mó 31:30, 32; 35:2), gyakran azonban fenséget, méltóságot vagy kiválóságot kifejező többesként találhatjuk meg. A Szentírásban az ʼeló·hímʹ szó utalhat magára Jehovára, az angyalokra, a bálványistenekre (akár e. sz., akár t. sz.), és az emberekre is.

Jehovával kapcsolatban az ʼEló·hímʹ fenséget, méltóságot vagy kiválóságot kifejező többesként jelenik meg (1Mó 1:1). Aaron Ember így ír erről: „Az, hogy az Ót. [Ótestamentum] nyelvezetében teljesen háttérbe szorult a többes szám gondolata. . . [az ʼEló·hímʹ esetében] (Izrael Istenére vonatkoztatva), főleg abból látszik, hogy szinte kivétel nélkül egyes számú igei állítmány kíséri, és a melléknévi jelző is egyes számban áll mellette. . . [Az ʼEló·hímʹ szót] inkább nyomatékosító többesként kell felfognunk, amely a nagy Istenhez méltó nagyságot és fenséget fejezi ki (The American Journal of Semitic Languages and Literatures. XXI. köt. 1905, 208. o.).

Az ʼEló·hímʹ cím arra az erőre hívja fel a figyelmet, amelyet Jehova mint Teremtő mondhat magáénak. A teremtési beszámolóban ez a szó 35-ször szerepel önmagában, az Isten szavait és tetteit leíró ige pedig minden esetben egyes számban áll (1Mó 1:1–2:4). A határtalan erő tulajdonképpen Jehovában lakozik, benne összpontosul.

 A Zsoltárok 8:5 az angyalokra is az ʼeló·hímʹ szóval utal, ahogy azt Pál is megerősíti, amikor ezt a részt idézi a Héberek 2:6–8-ban. Az 1Mózes 6:2, 4 és a Jób 1:6; 2:1 úgy hívja őket, hogy benéʹ há·ʼEló·hímʹ, vagyis „Istennek fiai” (Kár.), „az igaz Isten fiai” (ÚV). Koehler és Baumgartner munkája, a Lexicon in Veteris Testamenti Libros a 134. oldalon ezt mondja: „(egyéni) isteni lények, istenek”, az 51. oldalon pedig ezt írja: „az (egyes) istenek”, és idézi az 1Mózes 6:2-t, a Jób 1:6-ot, 2:1-et és 38:7-et. Ezért az ʼeló·hímʹ szó a Zsoltárok 8:5-ben úgy lett visszaadva, hogy ’angyalok’ (LXX ) vagy ’Istenhez hasonlók’ (ÚV).

Az ʼeló·hímʹ bálványisteneket is jelölhet. Ez a többes alak olykor egyszerűen csak azt jelenti, hogy ’istenek’ (2Mó 12:12; 20:23), máskor pedig kiválóságot kifejező többesről van szó, és csupán egyetlen isten (v. istennő) értendő alatta. Ezek az istenek azonban semmiképpen sem voltak háromságistenek (1Sá 5:7b [Dágon]; 1Ki 11:5 [Astóret ’istennő’]; Dá 1:2b [Marduk]).

A Zsoltárok 82:1, 6-ban az ʼeló·hímʹ szó emberekre, Izrael emberi bíráira utal. Jézus ebből a zsoltárból idéz a János 10:34, 35-ben. Ezek az emberek olyan minőségben voltak istenek, hogy Jehovát képviselték, és az ő nevében beszéltek. Mózesnek ugyanígy „Isten” gyanánt kellett szolgálnia Áron és a fáraó előtt (2Mó 4:16, Rbi8, lábj.; 7:1).

Az Írásokban az ʼEló·hímʹ szót sokszor határozott névelő (há) előzi meg (1Mó 5:22). A há·ʼEló·hímʹ használata kapcsán F. Zorell megjegyzi: „A Szentírásban ez a szó legfőképpen az egyedüli igaz Istenre, Jahvéra utal. . . ’Jahve az [egyedüli igaz] Isten’; 5Mó 4:35; 4:39; Jzs 22:34; 2Sá 7:28; 1Ki 8:60 stb.” (Lexicon Hebraicum Veteris Testamenti. Róma, 1984, 54. o., szögletes zárójelezés a szerzőtől).

A görög kifejezés: Az ʼÉl és ʼEló·hímʹ leggyakoribb görög megfelelője a Septuaginta-fordításban, illetve az „Isten” vagy „isten” szó megfelelője a Keresztény Görög Iratokban a the·oszʹ.

Az igaz Isten, Jehova: Az igaz Isten nem névtelen Isten: Jehovának hívják (5Mó 6:4; Zs 83:18). Jehova a teremtői mivoltánál fogva Isten (1Mó 1:1; Je 4:11). Az igaz Isten valóságos Isten (Jn 7:28) és személy (Cs 3:19; Héb 9:24). Ő nem egy élettelen természeti törvény, amely élő törvényhozó nélkül fejti ki hatását. Nem is csupán vak erő, amely sorozatos véletlenek által hoz létre valamit. Az 1956-os The Encyclopedia Americana (XII. köt. 743. o.) a következőket írja az „Isten” címszó alatt: „A keresztény, muszlim és zsidó felfogás szerint a legfőbb Lény, az Ősok, általános értelemben pedig, ahogy a mai civilizált világban értik, szellemlény, aki önmagától létezik, örökkévaló, abszolút szabad és mindenható, aki különbözik az általa megteremtett, sokféle anyagtól, amelyet fenntart és ellenőrzése alatt tart. Úgy tűnik, nem is volt olyan történelmi korszak, amikor az emberiség ne hitt volna valamilyen természetfeletti alkotóban, valakiben, aki kormányozza a világegyetemet.”

Bizonyítékok az „élő Isten” létezésére: Azt, hogy Isten létezik, jól mutatja a rend, az erő és az összetettség, amely a teremtésben (a makro- és mikrovilágban egyaránt) megfigyelhető, és az is, ahogy a népével bánt a történelem során. A tudósok sokat tanulnak, amikor beletekintenek abba, amit az „isteni teremtés könyvének” nevezhetnénk. Egy könyvből csak akkor lehet tanulni, ha a szerzője értelmesen gondolta ki és állította össze a művét.

Ellentétben a nemzetek élettelen isteneivel, Jehova „az élő Isten” (Jr 10:10; 2Ko 6:16). Tevékenységének és nagyságának bizonyítékai mindenütt láthatók. „Az egek hirdetik Isten dicsőségét; keze művéről ad hírt az égboltozat” (Zs 19:1). Az embereknek nincs mivel indokolniuk, ha tagadják Isten létezését, és mentségük sincs, hiszen „ami tudható az Istenről, az nyilvánvaló közöttük, mert az Isten nyilvánvalóvá tette nekik. Mert az ő láthatatlan tulajdonságai világosan látszanak a világ teremtésétől fogva, mivel az alkotott dolgokból érzékelhetők, igen, az ő örök hatalma és istensége, úgyhogy nincs mentség számukra” (Ró 1:18–20).

A Biblia úgy ír Jehova Istenről, mint aki időtlen időktől fogva időtlen időkig, örökké él (Zs 90:2, 4; Je 10:6), és az örökkévalóság Királyának, a romolhatatlan, láthatatlan, egyedüli igaz Istennek mutatja be őt (1Ti 1:17). Őelőtte nem volt isten (Ézs 43:10, 11).

Felfoghatatlanul nagy, de megközelíthető: Az igaz Isten felfoghatatlanul nagy, és az emberi értelem számára kikutathatatlan a maga teljességében. A teremtmények sohasem remélhetik, hogy egyenlők lesznek Teremtőjükkel, vagy hogy meg fogják érteni gondolkodásának minden folyamatát (Ró 11:33–36). Mindazonáltal Isten megtalálható és megközelíthető, és mindent megad imádóinak, ami nélkülözhetetlen a jólétükhöz és boldogságukhoz (Cs 17:26, 27; Zs 145:16). Tudása és készsége mindig a zeniten van, hogy jó adományokkal és ajándékokkal  áldja meg teremtményeit, ahogy meg van írva: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, mert az égi világosság Atyjától jön alá, és őnála nincsen változás, nem fordul, mint az árnyék” (Jk 1:17). Jehova mindig az ő igazságos elrendezései szerint jár el, és minden tettének törvényes alapja van (Ró 3:4, 23–26). A teremtményei ezért egytől egyig teljesen megbízhatnak benne, tudva azt, hogy mindig ragaszkodik lefektetett alapelveihez. Ő nem változik meg (Ma 3:6), és nincsen „változás” abban, ahogy az alapelveit alkalmazza. Isten nem részrehajló (5Mó 10:17, 18; Ró 2:11), és lehetetlen, hogy hazudjon (4Mó 23:16, 19; Tit 1:1, 2; Héb 6:17, 18).

Tulajdonságai: Az igaz Isten nem egy mindenütt jelen levő Isten, hiszen azt olvassuk róla, hogy megvan a saját lakhelye (1Ki 8:49; Jn 16:28; Héb 9:24). Trónja az égben van (Ézs 66:1). Mindenható Isten lévén övé minden hatalom (1Mó 17:1; Je 16:14). ’Minden mezítelen és leplezetlen a szeme előtt’, és ő az, ’aki kezdettől fogva megmondja a véget’ (Héb 4:13; Ézs 46:10, 11; 1Sá 2:3). Hatalma és ismerete minden területre kiterjed, a világegyetem minden részére kihat (2Kr 16:9; Zs 139:7–12; Ám 9:2–4).

Az igaz Isten nem hús-vér lény, hanem szellem (Jn 4:24; 2Ko 3:17), jóllehet látását, erejét és egyéb tulajdonságait olykor emberi adottságokhoz hasonlítja. Ezért beszél jelképesen a ’karjáról’ (2Mó 6:6), a ’szeméről’ és a ’füléről’ (Zs 34:15), és rámutat, hogy az emberi szem és fül Teremtőjeként maga is lát és hall (Zs 94:9).

Isten legfőbb tulajdonságai között említhetjük a szeretetet (1Jn 4:8), a bölcsességet (Pl 2:6; Ró 11:33), az igazságosságot (5Mó 32:4; Lk 18:7, 8) és a hatalmat (Je 19:1). Ő a rend és béke Istene (1Ko 14:33). Minden tekintetben szent és tiszta (Ézs 6:3; Ha 1:13; Je 4:8), ezenkívül boldog (1Ti 1:11) és irgalmas (2Mó 34:6; Lk 6:36). A Szentírás Isten személyiségének sok más vonásáról is ír.

Pozíciója: Jehova a világegyetem szuverén ura, az örökkévalóság Királya (Zs 68:20; Dá 4:25, 35; Cs 4:24; 1Ti 1:17). Trónja úgy helyezkedik el, hogy mindenek felett áll (Ez 1:4–28; Dá 7:9–14; Je 4:1–8). Ő a Fenség (Héb 1:3; 8:1), a fenséges Isten, a Fenséges (1Sá 4:8; Ézs 33:21). Ő minden élet Forrása (Jób 33:4; Zs 36:9; Cs 17:24, 25).

Igazságossága és dicsősége: Az igaz Isten igazságos Isten (Zs 7:9). Ő a dicsőséges Isten (Zs 29:3; Cs 7:2). Fenségében mindenek felett áll (5Mó 33:26), mivelhogy fenségbe és erőbe öltözött (Zs 93:1; 68:34), és méltóságot meg pompát öltött magára (Zs 104:1; 1Kr 16:27; Jób 37:22; Zs 8:1). „Méltóság és pompa az ő tevékenysége” (Zs 111:3). Királysága dicsőségben pompázik (Zs 145:11, 12).

Szándéka: Istennek megvan a szándéka, amelyet véghez is fog vinni, és senki sem hiúsíthatja meg azt (Ézs 46:10; 55:8–11). Az Efézus 1:9, 10 szerint a szándéka az, hogy ’ismét egyesítsen mindent a Krisztusban, az egekben levőket és a földön levőket’. Krisztus által az értelmes teremtmények egész világát teljes összhangba fogja hozni magával. (Vö.: Mt 6:9, 10.) Jehova előtt senki sem létezett, tehát korban is övé az elsőség (Ézs 44:6). Mivel ő a Teremtő, minden más istennél előbb volt, és ’utána sem lesz egy sem’, mert a nemzetek soha nem képesek létrehozni valóságos, élő istent, aki képes lenne prófétálni (Ézs 43:10; 46:9, 10). Ő lévén az Alfa és az Omega (Je 22:13), egyes-egyedül ő a mindenható Isten. Jehova sikerrel fogja lezárni az istenséggel kapcsolatos vitakérdést, és örök időkre igazolva lesz, hogy ő az egyedüli mindenható Isten (Je 1:8; 21:5, 6). Ő soha nem felejti el és nem hagyja meghiúsulni szándékait vagy szövetségeit, ezért megbízható és lojális Istennek bizonyul (Zs 105:8).

Közlékeny Isten: Mivel Isten nagyon szereti teremtményeit, bőven ad nekik lehetőséget arra, hogy megismerjék őt és a szándékait. Az emberek három ízben a hangját is hallhatták a földön (Mt 3:17; 17:5; Jn 12:28). Beszélt angyalok közvetítésével (Lk 2:9–12; Cs 7:52, 53), szólt emberek által, akik utasításokat és kinyilatkoztatásokat kaptak tőle (mint például Mózes), de legfőképpen a Fia, Jézus Krisztus által közölte gondolatait (Héb 1:1, 2; Je 1:1). Írott Szava a gondolatközlési eszköze, mely által hiánytalanul felkészíti népét a szolgálatra, és vezeti az élet útján (2Pt 1:19–21; 2Ti 3:16, 17; Jn 17:3).

Élesen különbözik a nemzetek isteneitől: Az igaz Istent, a dicsőséges égitestek Teremtőjét olyan dicsőség és ragyogás övezi, amely a fizikai szemek számára elviselhetetlen, hiszen Istent ’nem láthatja ember úgy, hogy életben maradjon’ (2Mó 33:20). Csak az angyaloknak mint szellemteremtményeknek van olyan látásuk, amellyel szó szerint láthatják Isten arcát (Mt 18:10; Lk 1:19). Isten az embereket nem teszi ki ilyen hatásnak. Mivel azonban szerető-kedvességet mutat, segít nekik meglátni a Szavából az ő csodálatos tulajdonságait, oly módon is, hogy kinyilatkoztatta magát a Fia, Krisztus Jézus által (Mt 11:27; Jn 1:18; 14:9).

 Isten a Jelenések könyvében segít fogalmat alkotnunk arról, hogy milyen benyomást kelt a jelenléte. János apostol egy látomásban bizonyos értelemben „látta” Istent, vagyis a kinyilatkoztatás úgy hatott rá, mintha látná Őt a trónján. Isten nem úgy nézett ki, mint egy ember, hiszen ő semmilyen alakban sem jelent meg az embereknek, ahogy azt János később ki is jelentette: „Istent e g y ember sem látta soha” (Jn 1:18). Inkább a szikrázóan ragyogó, csiszolt drágakövekre hasonlított, amelyek szemet gyönyörködtetően csodálatosak, és lenyűgözik a szemlélőt. „Kinézetre olyan [volt], mint egy jáspiskő és egy vörös színű drágakő, a trón körül pedig kinézetre a smaragdhoz hasonló szivárvány” volt (Je 4:3). Isten tehát gyönyörű megjelenésével kellemes érzést és áhítatot kelt a szemlélőiben. A trónját ugyancsak a dicsőség, a nyugalom és a derű lengi körül. Erről tanúskodik a teljes körívű smaragdszivárvány, amely a vihar utáni kellemes békére és nyugalomra emlékeztet. (Vö.: 1Mó 9:12–16.)

Mennyire különbözik tehát az igaz Isten a nemzetek isteneitől! Ezek az istenek az ábrázolásokon gyakran groteszk, haragos, erőszakos, engesztelhetetlen és irgalmatlan alakokként jelennek meg, akik kiszámíthatatlanul nyilvánítják ki tetszésüket vagy nemtetszésüket. Rémisztőek és kegyetlenek, és nem riadnak vissza attól, hogy valamiféle alvilágban kínozzák a földi teremtményeket.

’Olyan Isten, aki kizárólagos odaadást vár el’: „Még ha vannak is, akiket »isteneknek« neveznek, akár az égben, akár a földön, mint ahogy van sok »isten« és sok »úr«, számunkra valójában e g y Isten van, az Atya” (1Ko 8:5, 6). Jehova a mindenható Isten, az egyedüli igaz Isten, aki joggal vár el kizárólagos odaadást (2Mó 20:5). Szolgái nem engedhetik meg, hogy más kerüljön az Istent megillető helyre szívükben vagy tevékenységeikben. Jehova azt kívánja meg imádóitól, hogy szellemmel és igazsággal imádják őt (Jn 4:24). Csakis Neki tartoznak tiszteletteljes félelemmel (Ézs 8:13; Héb 12:28, 29).

A Biblia más hatalmas személyeket is „istennek” nevez, például Jézus Krisztust. Igaz, ő az „egyszülött isten”, de világosan megmondta: „Jehovát, a te Istenedet imádd, és egyedül neki végezz szent szolgálatot” (Jn 1:18; Lk 4:8; 5Mó 10:20). Az angyalok ’Istenhez hasonlók’, de amikor János imádni akarta az egyiket, az nem hagyta, hanem ezt mondta: „Vigyázz! Ne tedd! . . . Az Istent imádd” (Zs 8:5; Héb 2:7; Je 19:10). A Biblia a héberek közötti tekintélyes embereket szintén ’isteneknek’ nevezi (Zs 82:1–7), de Isten nem akarta, hogy bármely ember is imádat tárgya legyen. Amikor Kornéliusz leborult, hogy hódoljon Péternek, az apostol megállította, ezt mondva: „Kelj fel; magam is ember vagyok” (Cs 10:25, 26). A hamis isteneket, amelyeket az édeni lázadás óta eltelt évszázadok során talált ki és formált meg az ember, semmiképpen sem szabad imádni. A mózesi törvény határozottan tiltja, hogy valaki elforduljon Jehovától, és amazokhoz térjen (2Mó 20:3–5). Jehova, az igaz Isten nem fogja örökké tűrni, hogy versengjenek vele a hamis, hiábavaló istenek (Jr 10:10, 11).

Krisztus a millenniumi uralma idején minden olyan hatalmat és erőt elsöpör, amely szembehelyezkedik Istennel, majd átadja a Királyságot Istenének és Atyjának. Akkor Isten lesz „minden mindenkinek” (Ró 8:33; 1Ko 15:23–28). Végül mindenki, aki csak él, el fogja ismerni, hogy Isten jogosan uralkodik, és szüntelenül dicséri majd Jehova nevét (Zs 150.; Fi 2:9–11; Je 21:22–27; lásd: JEHOVA).