Egy eszköz, amely által megnyilvánul Istennek a világmindenség feletti uralma, illetve amelyet felhasznál a szándéka megvalósításához (Zs 103:19). A Szentírás ezt a szókapcsolatot főleg annak érzékeltetésére használja, hogy Isten egy királyi kormányzat által juttatja kifejezésre, hogy ő a legfőbb Úr. Ennek a kormányzatnak az élén a Fia, Krisztus Jézus áll.

A „királyság”-nak fordított szó a Keresztény Görög Iratokban a ba·szi·leiʹa, melynek a jelentése: „királyság, birodalom, egy király által kormányzott terület vagy ország; királyi hatalom, tekintély, uralom, uralkodás; királyi méltóság, királyt megillető cím és tisztelet” (The Analytical Greek Lexicon. 1908, 67. o.). Márk és Lukács gyakran használja „az Isten királysága” kifejezést, Máté beszámolójában pedig az ennek megfelelő kifejezés, ’az egek királysága’ olvasható mintegy 30-szor. (Vö. a Mk 10:23-at és a Lk 18:24-et a Mt 19:23, 24-gyel; lásd: ÉG: A szellemi ég; KIRÁLYSÁG.)

Isten kormányzata a felépítését és a működését tekintve tisztán teokrácia (gör.: the·oszʹ, ’isten’, és kraʹtosz, ’uralom’), Isten általi uralom. A „teokrácia” kifejezést az i. sz. első századi zsidó történetírónak, Josephusnak tulajdonítják, nyilván ő alkotta meg ezt az összetett szót az egyik művében (Apión ellen. II. könyv, 16.). Arról a kormányzatról, amelynek az irányítása alá került Izrael népe a Sínai-pusztában, Josephus ezt írta: „némelyek a királyi hatalomra, mások a csekély számú hatalmasokra, ismét mások magukra a tömegekre bízták rá az államhatalom gyakorlását. A mi törvényhozónk azonban ezek közül egyiket sem fogadta el, hanem – némileg önkényes kifejezéssel élve – az állam jellegét theokráciának [gör.: the·o·kra·tiʹan] nyilvánította, a vezetést és a hatalmat tehát magára Istenre bízta.” Mivel ez a kormányzat tisztán teokrácia volt, egyetlen emberi törvényhozó sem hozhatta létre – például Mózes sem –, csakis Isten. A Szentírásban található feljegyzés azt mutatja, hogy pontosan erről volt szó.

A kifejezés eredete: A „király” (héb.: meʹlekh) kifejezést nyilvánvalóan a világméretű özönvíz után kezdték használni az emberi nyelvben. Az első földi királyságot Nimród, ’a Jehovának ellenszegülő, hatalmas vadász’ alapította (1Mó 10:8–12). Ezt követően az Ábrahám idejéig tartó időszakban városállamok és nemzetek jöttek létre, valamint sok-sok király lett. Sálem király-papjának (aki a Messiás prófétai előképeként szolgált [1Mó 14:17–20; Héb 7:1–17]), Melkisédeknek a királyságát kivéve ezek közül a földi királyságok közül egyik sem képviselte Isten uralmát, illetve egyiket sem alapította maga Isten. Az emberek az általuk imádott hamis isteneket is királyokká tették, azt a képességet tulajdonítva nekik, hogy uralkodói hatalommal tudnak felruházni embereket. Tehát az, hogy Jehova a „Király [Meʹlekh]” címet önmagára alkalmazta – ahogyan az a Héber Iratoknak az özönvíz utáni beszámolóiból látható –, azt mutatja, hogy Isten egy emberek által alkotott és használt címet alkalmazott. Hogy Isten ezt a kifejezést használta, az azt tükrözi,  hogy őt, és nem elbizakodott emberi uralkodókat vagy ember alkotta isteneket kell „Király”-nak tekinteni, illetve azoknak engedelmeskedni (Jr 10:10–12).

Jehova természetesen Szuverén Uralkodó volt már jóval azt megelőzően, hogy az emberek királyságokat hoztak létre, valójában már az emberek létezése előtt az volt. Milliókat számláló angyalfiai az igaz Istenként és a Teremtőjükként tisztelték őt, és engedelmeskedtek neki (Jób 38:4–7; 2Kr 18:18; Zs 103:20–22; Dá 7:10). Bármi legyen is a címe, Ő az, akit a teremtés kezdetétől fogva úgy ismernek el, mint azt a Valakit, akinek akarata jogosan mindenek fölött álló.

Isten uralma az emberi történelem hajnalán: Hasonlóképpen az első két emberi teremtmény, Ádám és Éva is úgy ismerte Jehovát, mint aki az Isten, az ég és a föld Teremtője. Elismerték a hatalmát, és hogy joga van parancsokat adni, felszólítani az embereket, hogy tegyenek eleget bizonyos kötelezettségeknek, illetve, hogy tartózkodjanak bizonyos cselekedetektől. Joga van ahhoz, hogy kijelölje a lakóhelyüket és a megművelendő földjüket, valamint ahhoz, hogy más teremtményei fölötti hatalmat ruházzon rájuk (1Mó 1:26–30; 2:15–17). Bár Ádámnak megvolt a képessége, hogy szavakat alkosson (1Mó 2:19, 20), nincs arra bizonyíték, hogy ő alkotta volna meg a „király [meʹlekh]” címet azért, hogy azt az Istenére és a Teremtőjére alkalmazza, noha Jehovát a legfőbb hatalomnak ismerte el.

Amint azt a Mózes első könyvének első fejezetei feltárják, Isten úgy uralkodott az ember fölött az Édenben, hogy az jótékony hatású volt, és nem volt túlontúl korlátozó. Az embernek az Istenhez fűződő kapcsolata engedelmességet kívánt meg, olyat, mint amikor a fiú engedelmeskedik az apjának. (Vö.: Lk 3:38.) De nem kellett eleget tennie egy terjedelmes törvénygyűjteményben foglaltaknak (vö.: 1Ti 1:8–11); Isten követelményei egyszerűek voltak, és ésszerűek. Semmi sem utal arra, hogy Ádám úgy érezte, korlátok közé van szorítva, mivel minden lépését árgus szemmel figyelik; úgy tűnik, hogy Isten a tökéletes emberrel inkább időszakosan, a szükségletnek megfelelően kommunikált (1Mó 1–3.).

Isten uralma új módon fejeződik ki: Az első emberpárt Isten egyik szellemfia arra uszította, hogy nyíltan szegje meg Isten parancsát, ez pedig valójában lázadás volt Isten hatalma ellen (1Mó 3:17–19; lásd: FA: Jelképes értelem). Isten ezen ellenségének (héb.: szá·tánʹ) az álláspontja egy fajta kihívás volt, ami azzal járt, hogy meg kell vizsgálni, hogy jogosan uralkodik-e Jehova a világmindenség felett. (Lásd: JEHOVA: A legfőbb vitakérdés erkölcsi jellegű.) A föld volt az a hely, ahol ez a vitakérdés fölmerült, és helyénvalóan itt is fog rendeződni (Je 12:7–12).

Az első lázadók felett kimondott ítélet elhangzásakor Jehova Isten egy jelképes szavakba öntött próféciát mondott, melyben ismertette azon szándékát, hogy egy képviselőt, egy ’magot’ használ fel a lázadó erőkkel való végső leszámolásra (1Mó 3:15). Így Jehova uralma – annak megnyilvánulása, hogy ő a legfőbb Úr –, új vonást ölt magára, vagyis új módon fejeződik ki, válaszul a kialakult lázadásra. Abból, ahogyan fokozatosan feltárultak ’a királyság szent titkai’ (Mt 13:11), kiderült, hogy ez az új vonás magában foglalja egy másodlagos kormányzat létrehozását, egy uralkodói testületét, amelynek élén egy megbízott uralkodó áll. A ’magra’ vonatkozó ígéret Krisztus Jézusnak a királyságában válik valóra, aki együtt fog uralkodni választott társaival (Je 17:14; lásd: JÉZUS KRISZTUS: Nélkülözhetetlen szerepet tölt be Isten szándékában). Az Édenben elhangzott ígéret óta fokozatosan bontakozik ki Istennek az a szándéka, hogy létrehozza ezt a Királyság-magot. Ez a Biblia fő témája, illetve a kulcs ahhoz, hogy megértsük, hogyan bánik Jehova a szolgáival és általában véve az emberiséggel.

Figyelemre méltó, hogy Isten roppant hatalommal és erővel ruházott fel teremtményeket (Mt 28:18; Je 2:26, 27; 3:21), hiszen az ellensége által felvetett vitakérdés egyik fő pontja Isten valamennyi teremtményének a feddhetetlenségét érinti, vagyis hogy teljes szívű-e Isten iránt az odaadásuk, és lojálisak-e a főségéhez. (Lásd: FEDDHETETLENSÉG: Érintve van a legfőbb vitakérdésben.) Az, hogy Jehova Isten ilyen rendkívüli hatalmat és erőt ruházhatott bizalommal a teremtményeire, önmagában véve fényesen tanúsítja, hogy kiváló erkölcsi alapelvek szerint uralkodik, hozzájárul annak bizonyításához, hogy jogosan uralkodik, és leleplezi az ellenségétől származó állítások hamis voltát.

Bebizonyosodott, hogy szükség van Isten kormányzatára: Az emberi lázadás kezdetétől fogva az özönvíz idejéig olyan állapotok alakultak ki, amelyekből világosan látszódott, hogy az emberiségnek szüksége van az Isten által gyakorolt főségre. Az emberi társadalomnak hamarosan megosztottsággal, erőszakkal  és gyilkossággal kellett szembenéznie (1Mó 4:2–9, 23, 24). Hogy 930 éves életideje alatt a bűnös Ádámnak mennyire terjedt ki a patriarchális hatalma a gyarapodó számú leszármazottai felett, az nincs feltárva. De a hetedik nemzedék idejére már eluralkodott az istentelen magatartás (Júd 14, 15), és Noé idejére (aki kb. 120 évvel Ádám halálát követően született) a körülmények annyira rosszra fordultak, hogy „megtelt a föld erőszakkal” (1Mó 6:1–13). Ehhez az állapothoz hozzájárult az, hogy voltak olyan szellemteremtmények, akik felhatalmazás nélkül beavatkoztak az emberi társadalom életébe, ami ellentétben állt Isten akaratával és szándékával (1Mó 6:1–4; Júd 6; 2Pt 2:4, 5; lásd: NEFILEK).

Habár a föld a lázadás székhelyévé vált, Jehova nem mondott le a föld feletti uralmáról. A világméretű özönvíz bizonyítékul szolgált arra, hogy Istennek továbbra is megvolt a hatalma és a képessége ahhoz, hogy megvalósítsa az akaratát a földön, ugyanúgy, mint a világegyetem bármely más részén. Ehhez hasonlóan az özönvíz előtti időben azt is megmutatta, hogy készségesen irányítja és vezeti azokat a személyeket, akik keresik őt, ilyen volt Ábel, Énók és Noé. Főként Noé esete példázza azt, hogy Isten uralmat gyakorol a készséges földi alattvalói fölött, parancsokat ad nekik, irányítja, védelmezi és megáldja őket, illetve a családjukat; valamint Noé esete bizonyítékul szolgál arra, hogy más földi teremtmények, így az állatok is, Isten felügyelete alatt állnak (1Mó 6:9–7:16). Jehova azt is feltárta, hogy nem fogja megengedni a tőle elidegenedett emberi társadalomnak, hogy szüntelenül csak romlást hozzon a földre; nem tartotta vissza magát attól, hogy a gonosztevők feletti igazságos ítéletét akkor és úgy hajtsa végre, amikor és ahogyan jónak látja. Ezenfelül bemutatta, hogy Szuverén Úrként ellenőrzése alatt tudja tartani a föld természeti erőit, és a légkörét is (1Mó 6:3, 5–7; 7:17–8:22).

Az özönvíz utáni korai társadalom és annak problémái: Úgy tűnik, hogy az özönvizet követően az emberiség alapvetően patriarchális társadalomra rendezkedett be, aminek köszönhetően viszonylagos biztonság és rend volt. Az emberiségnek ’be kellett töltenie a földet’, de ez nem csupán azt jelentette, hogy utódokat kellett nemzeniük, hanem azt is, hogy fokozatosan ki kellett terjeszteniük az emberi lakhatásra alkalmas területet az egész földgolyón (1Mó 9:1, 7). Ezek a tényezők már önmagukban is ésszerűen megakadályozták volna a társadalmi problémák elharapódzását, mert általában családi körön belül tartották volna azokat, és elkerülhetővé tették volna a súrlódást, mely gyakran kialakul sűrűn lakott területen, vagy ott, ahol zsúfoltság van. Az engedély nélküli építkezés Bábelnél éppen ellenkező irányba tett lépés volt, mivel az emberek egy helyre tömörültek, és ez gátolta, hogy ’szétszóródjanak az egész föld színén’ (1Mó 11:1–4; lásd: NYELV II.). Ekkor történt az is, hogy Nimród hátat fordított a patriarchális uralomnak, és megalapította az első ’királyságot’ (héb.: mam·lá·kháʹ). Nimród, aki kusita személy volt, és Hám leszármazottja, betört egy szemita területre, Assur (Asszíria) földjére, és városokat épített ott, melyek azután a birodalma részét képezték (1Mó 10:8–12).

Isten azzal, hogy összezavarta az emberi nyelvet, útját állta annak, hogy az emberek Sineár síkságára tömörüljenek; ők viszont általában követték a Nimród által bevezetett uralkodói mintát azokon a területeken, ahová a különböző családjaik vándoroltak. Ábrahám napjaiban (i. e. 2018–1843) királyságok voltak az ázsiai Mezopotámiától kezdve Egyiptomig, ahol is a királyt inkább „fáraónak”, mintsem meʹlekh-nek hívták. De ezek a királyságok nem nyújtottak biztonságot. A királyok hamarosan katonai szövetségeket hoztak létre, és agresszív, zsákmány- és fogolyszerző hadjáratokat indítottak még messzi területekre is (1Mó 14:1–12). Néhány városban az idegenek homoszexuálisok támadásának voltak kitéve (1Mó 19:4–9).

Az emberek tehát nyilván azért, hogy biztonságra leljenek, közösségekbe tömörültek (vö.: 1Mó 4:14–17), de hamarosan szükségesnek látták, hogy a városaikat fallal vegyék körül, és hogy végül megerősítsék azokat a fegyveres támadások ellen. Az ismert legkorábbi világi feljegyzések – amelyek közül sokat Mezopotámia területén találtak meg, ott, ahol Nimród eredetileg megalapította a királyságát – tele vannak olyan beszámolókkal, amelyek viszályról, kapzsiságról, ármánykodásról és vérontásról szólnak. A fellelt, nem bibliai törvénygyűjtemények közül a legrégebbiek, például Lipit-Istar, Esnunna és Hammurápi törvényei, azt mutatják, hogy az emberi élet nagyon bonyolulttá vált; a társadalmi súrlódások miatt különféle gondok ütötték fel a fejüket: lopás, csalás, kereskedelmi nehézségek; a bérlemények fizetése miatti viták, illetve tulajdonjogi viták; kölcsönnel, kamattal, házastársi hűtlenséggel, orvosi tiszteletdíjjal, illetve orvosi mulasztással kapcsolatos kérdések; tettleges bántalmazások;  és sok egyéb dolog. Noha Hammurápi azt mondta magáról, hogy ő „a tehetséges király” és „a tökéletes király”, az uralmával és a törvényeivel mégsem tudta megoldani a bűnös emberiség gondjait, ahogyan a többi ókori királyság sem (ÓKTCh. 148. o.; vö.: Pl 28:5). Ezekben a királyságokban kiemelkedő helyen állt a vallás, de nem az igaz Isten imádata. Bár a papság szorosan együttműködött az uralkodó osztállyal, és a király kegyét élvezte, mindez nem szolgálta a nép erkölcsi épülését. Az ősi vallásos ékírásos szövegek nem felemelőek szellemileg, és nem tartalmaznak erkölcsi útmutatást; az imádott istenekről azt tárják fel, hogy civakodó, erőszakos, buja istenek, olyanok, akiket nem vezérelnek igazságos irányadó mértékek vagy célok. Az embereknek szükségük volt Jehova Isten királyságára, ha békében és boldogságban akartak élni.

Isten kinyilvánítja a hatalmát Ábrahám és a leszármazottai érdekében: Igaz, azoknak is megvoltak a maguk bajai, és azok között is voltak súrlódások, akik Jehova Istent tekintették a Főnek. Ám ők segítséget kaptak ahhoz, hogy megoldják, illetve hogy elviseljék azokat oly módon, ami összhangban van Isten igazságos irányadó mértékeivel, és anélkül, hogy lealacsonyodnának. Isten megvédte és megerősítette őket (1Mó 13:5–11; 14:18–24; 19:15–24; 21:9–13, 22–33). Miután a zsoltáríró rámutatott, hogy Jehova „bírói döntései az egész földre kihatnak”, ezt mondta Ábrahámról, Izsákról és Jákobról: „kevesen voltak, bizony, nagyon kevesen, és jövevényként laktak ott [Kánaánban]. Nemzetről nemzetre vándoroltak, egyik királyságtól a másik népig. Nem engedte meg [Jehova] egyetlen embernek sem, hogy kárt okozzon nekik, sőt, királyokat feddett meg miattuk, így szólva: »Ne nyúljatok felkentjeimhez, és ne bántsátok prófétáimat!«” (Zs 105:7–15; vö.: 1Mó 12:10–20; 20:1–18; 31:22–24, 36–55). Ez is azt bizonyította, hogy Istennek a föld feletti uralma még mindig érvényben volt, és Ő érvényesíthette is azt a szándékának kibontakoztatásával összhangban.

A hűséges patriarchák nem csatlakoztak egyetlen kánaáni városállamhoz vagy királysághoz sem, de más területeken lévőkhöz sem. Nem keresték a biztonságot emberi királyok uralma alá tartozó városokban, hanem inkább sátrakban éltek jövevényekként, mint „idegenek és ideiglenes lakosok azon a földön”, hittel várva „a valódi alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója az Isten”. Elfogadták Istent Uralkodójuknak, vártak arra a jövőbeni égi elrendezésre, amely által Isten uralkodni fog a föld felett, és amely az ő szuverén hatalmán és akaratán alapul szilárdan, bár ennek a reménynek a megvalósulása akkor még ’távol’ volt (Héb 11:8–10, 13–16). Így Jézus később, miután már Isten felkente királlyá, ezt mondhatta: „Ábrahám. . . nagyon örvendezett annak a kilátásnak, hogy láthatja a napomat, és látta, és örvendezett” (Jn 8:56).

Jehova a Királyság-maggal (1Mó 3:15) kapcsolatos ígéretének a kibontakoztatásában további lépésként szövetséget kötött Ábrahámmal (1Mó 12:1–3; 22:15–18). Előre megmondta, hogy „királyok származnak” majd Ábrahámtól (Ábrámtól) és a feleségétől (1Mó 17:1–6, 15, 16). Bár Ábrahám unokájának, Ézsaunak a leszármazottai sejkségeket és királyságokat hoztak létre, Isten Ábrahám másik unokájának, Jákobnak ismételte meg a királyi leszármazottakra vonatkozó prófétai ígéretét (1Mó 35:11, 12; 36:9, 15–43).

Az izraelita nemzet létrehozása: Évszázadokkal később, a megfelelő időben (1Mó 15:13–16) Jehova Isten a következőket tette Jákob leszármazottaiért, akik akkorra már több millióan voltak (lásd: KIVONULÁS: Hányan vonultak ki?): megvédte őket az egyiptomi kormány által indított népirtó hadjárat idején (2Mó 1:15–22), és végül megszabadította őket az egyiptomi uralom alatti kíméletlen rabszolgaságtól (2Mó 2:23–25). Isten a képviselői, Mózes és Áron által parancsot adott az egyiptomi uralkodónak, ám azt a fáraó gorombán elutasította, mert szerinte olyan forrásból származott, amelynek nem volt hatalma az egyiptomi ügyek felett. A fáraó több ízben sem volt hajlandó elismerni, hogy Jehova a legfőbb Úr, ezért Isten csapások formájában megmutatta a hatalmát (2Mó 7–12.). Isten ezáltal bebizonyította, hogy nagyobb hatalma van a természeti elemek és a földi teremtmények fölött, mint bármely földi királynak (2Mó 9:13–16). Szuverén hatalma kinyilvánításának a csúcspontja ekkor az volt, hogy a fáraó haderőit olyan módon semmisítette meg, hogy azt a nemzetek egyetlen kérkedő, hadakozó királya sem tudná soha megismételni (2Mó 14:26–31). Mózesnek és az izraelitáknak jó okuk volt rá, hogy így énekeljenek: „Jehova királyként fog uralkodni időtlen időkig, sőt örökké” (2Mó 15:1–19).

Jehova ezután további bizonyítékát adta annak, hogy hatalma van a föld felett, az életadó vízforrások és a madárvilág felett, valamint megmutatta, hogy még egy száraz, barátságtalan vidéken is képes megvédeni és fenntartani  a nemzetét (2Mó 15:22–17:15). Miután mindezt megtette, elmondta a megszabadított népének, hogy ha alávetik magukat a hatalmának és a szövetségének, akkor különleges tulajdonává lehetnek minden nép közül, mert ahogy mondta: „enyém az egész föld.” Emellett ’papok királyságává és szent nemzetté’ válhatnak (2Mó 19:3–6). Amikor állást foglaltak, hogy készségesen alávetik magukat az uralmának, akkor Jehova a Királyi Törvényhozójuk lett, mivel egy királyi rendeletekből álló, terjedelmes törvénygyűjteményt adott nekik, amit hatalmának és dicsőségének a dinamikus és félelmet keltő megnyilvánulása kísért (2Mó 19:7–24:18). A hajlék, más néven a találkozás sátra, és főleg a szövetségláda a láthatatlan, égi Államfő jelenlétét jelezte (2Mó 25:8, 21, 22; 33:7–11; vö.: Je 21:3). Az esetek többségében ugyan Mózes vagy más kinevezett férfi hozott ítéletet Isten törvényeivel összhangban, időnként azonban Jehova személyesen is közbelépett, ítélkezett, és megbüntette a törvényszegőket (2Mó 18:13–16, 24–26; 32:25–35). A felszentelt papság tevékenysége arra irányult, hogy fenntartsa a nemzet és az égi Uralkodója közötti jó kapcsolatot, segítve a népnek abbeli erőfeszítésében, hogy megfeleljen a törvényszövetségben foglalt magas irányadó mértékeknek. (Lásd: PAP.) Így az Izrael felett uralkodó kormányzat valódi teokrácia volt (5Mó 33:2, 5).

Istenként és Teremtőként, az egész föld feletti úgynevezett „kisajátítási jog” birtokában, és mint „az egész föld Bírája” (1Mó 18:25), Jehova Ábrahám magvának jelölte ki Kánaán földjét (1Mó 12:5–7; 15:17–21). Fő Ítélet-végrehajtóként ekkor megparancsolta az izraelitáknak, hogy az ítélet alatt álló kánaániták kezében lévő területet vegyék el erővel, és hajtsák végre rajtuk a halálos ítéletet (5Mó 9:1–5; lásd: KÁNAÁN, KÁNAÁNITA 2.: Izrael meghódítja Kánaánt).

A bírák ideje: Három és fél évszázadon át, azt követően, hogy az izraeliták sok kánaánita királyságot elfoglaltak, Jehova Isten volt a nemzet egyedüli királya. Különböző időszakokban, harcok idején vagy békeidőben, Isten által választott bírák vezették a nemzetet, illetve annak egy részét. Gedeon bírónak a Midián felett aratott győzelme a népnek azt a közös kívánságát eredményezte, hogy legyen a nemzet uralkodója, de ő ezt elutasította, mert Jehovát ismerte el igazi uralkodónak (Bí 8:22, 23). Abimélek, Gedeon törtető fia viszont királyságot alapított a nemzet egy kis része felett, de ennek rövidesen véget vetett a tragikus halála (Bí 9:1, 6, 22, 53–56).

Általánosságban véve a bírák idejéről ezt írja a Biblia: „Azokban a napokban nem volt király Izraelben. Mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott a saját szemében” (Bí 17:6; 21:25). Ez nem jelentette azt, hogy nem volt jogi korlátozás. Minden városban voltak bírák, vének, hogy rendezzék a jogi kérdéseket és vitákat, és hogy igazságot szolgáltassanak (5Mó 16:18–20; lásd: BÍRÁSKODÁS). A lévita papság fő irányító hatalomként működött, Isten törvényére oktatta a népet, ezenkívül a főpapnál volt az urim és a tummim, amelyeknek a segítségével a nehéz ügyekben tanácsot kértek Istentől. (Lásd: FŐPAP; PAP; URIM ÉS TUMMIM.) Aki javára fordította ezeket a gondoskodásokat, emellett ismeretet szerzett Isten törvényéből, és alkalmazta is azt, annak megbízható lett a lelkiismerete. Ilyen esetben nem eredményezett rosszat, hogy azt tette, „ami jónak látszott a saját szemében”. Jehova megengedte, hogy a nép a szemléletmódjával és az életútjával megmutassa, hogy készséges-e vagy sem. A nemzet élén nem volt emberi uralkodó, aki ellenőrizte volna a városi bírák munkáját, megparancsolta volna az ország lakosainak, hogy vegyenek részt bizonyos tevékenységekben, vagy felsorakoztatta volna őket a nemzet védelme érdekében. (Vö.: Bí 5:1–18.) Így hát a kialakuló rossz állapotok oka az volt, hogy a többség nem volt hajlandó figyelembe venni égi Királya szavát és törvényét, és nem akarta javára fordítani a gondoskodásait (Bí 2:11–23).

Emberi királyt kérnek: Majdnem 400 évvel a kivonulás után és több mint 800 évvel azután, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, az izraeliták emberi királyt kértek, hogy az vezesse őket, ahogy az más nemzeteknél is szokás volt. A kérésükkel Jehova királyi uralmát utasították el (1Sá 8:4–8). Igaz, a nép helyénvalóan várta, hogy Isten egy királyságot hozzon létre, összhangban azzal az ígéretével, amelyet Ábrahámnak és Jákobnak tett, és amelyről már volt szó korábban a cikkben. E reményüknek további alapja volt még: Jákob próféciája, amelyet a halálos ágyán mondott Júdáról (1Mó 49:8–10), Jehovának az Izraelhez intézett szavai a kivonulás után (2Mó 19:3–6), a törvényszövetségben foglaltak (5Mó 17:14, 15), sőt részben még az az üzenet is, amelyet Isten Bálám prófétával mondatott (4Mó 24:2–7, 17). Sámuel hűséges édesanyja, Anna imában fejezte ki ezt a reményét (1Sá 2:7–10). Mindezek ellenére  Jehova nem tárta fel teljes egészében a Királyságra vonatkozó „szent titkát”, és nem jelezte, mikor jön el az általa megfelelőnek tartott idő a Királyság megalapítására, és azt sem közölte, milyen lesz ennek a kormányzatnak a felépítése és az összetétele, de azt sem, vajon égi kormányzat lesz-e vagy földi. Ezért hát elbizakodottságra vallott, hogy a nép emberi királyt kért.

Mivel az a veszély fenyegette az izraelitákat, hogy a filiszteusok és az ammoniták megtámadják őket, ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy egy látható, királyi fővezért kértek. Ezzel kimutatták, hogy nem hisznek abban, hogy Isten meg tudja védeni őket, vezetni tudja őket és gondoskodni tud róluk, legyen szó akár a nemzetről, akár az egyénekről (1Sá 8:4–8). Bár a nép indítéka rossz volt, Jehova Isten mégis teljesítette a kívánságukat, de elsősorban nem azért, hogy a kedvükben járjon, hanem azért, hogy véghezvigye az ő jó szándékát, ami a „mag” által megvalósuló, jövőbeli Királyságára vonatkozó „szent titok” folyamatos feltárulásában nyilvánul meg. Jehova ugyanakkor feltárta a népnek, hogy az emberek királyi uralmának lesznek árnyoldalai, és terheket ró majd Izraelre (1Sá 8:9–22).

A Jehova Isten által kinevezett királyoknak az ő földi képviselőiként kellett szolgálniuk, és a legkevésbé sem volt szabad háttérbe szorítaniuk Jehovának a nemzet fölött gyakorolt szuverén hatalmát. A trón valójában Jehováé volt, ők csak megbízott királyként ültek rajta (1Kr 29:23). Jehova adott parancsot az első király, Saul felkenetésére (1Sá 9:15–17), és egyúttal feltárta a nemzet hitének a hiányát (1Sá 10:17–25).

Ahhoz, hogy a királyi uralom áldásokat eredményezzen, mind a királynak, mind a nemzetnek tisztelnie kellett Isten hatalmát. Ha a valóságtól elrugaszkodottan máshonnan várták az irányítást és a védelmet, a királyukkal együtt elvesztek (5Mó 28:36; 1Sá 12:13–15, 20–25). A királynak vigyáznia kellett, hogy a bizalmát ne vesse katonai erőbe, ne vegyen magának sok feleséget, és ne uralkodjon el rajta a gazdagság utáni sóvárgás. Királyi uralmát teljes egészében a törvényszövetséggel összhangban kellett gyakorolnia. Isten parancsa kötelezte arra, hogy készítsen magának egy másolatot a Törvényről, olvassa azt mindennap, így talán megőrzi helyénvaló félelmét a legfőbb hatalom iránt, alázatos marad, és ragaszkodik az igazságos életúthoz (5Mó 17:16–20). Mindaddig, amíg így tett – teljes szívből szeretve Istent, és szeretve felebarátját, mint önmagát –, az uralmát áldások kísérték, és nem lehetett igazi ok a panaszra elnyomás vagy megpróbáltatás miatt. De Jehova, ahogyan a népnek, úgy a királyoknak is megengedte, hogy kimutassák, mi van a szívükben: készek-e elismerni Isten hatalmát és akaratát vagy sem.

Dávid példaértékű uralma: Mivel a Benjámin törzséből való Saul nem tisztelte ’Izrael Kiválóságának’ a felsőbb hatalmát és az elrendezéseit, elvesztette Isten kegyét, és azt a lehetőséget, hogy a leszármazottai kövessék a trónon (1Sá 13:10–14; 15:17–29; 1Kr 10:13, 14). A Jákob halálos ágyán elhangzott prófécia további beteljesedése volt az, hogy Sault a Júdától származó Dávid követte a trónon (1Mó 49:8–10). Bár Dávid emberi gyengeségből hibákat követett el, az uralma példaértékű volt a Jehova Isten iránti szívből jövő odaadása miatt, és mert alázatosan alávetette magát Isten hatalmának (Zs 51:1–4; 1Sá 24:10–14; vö.: 1Ki 11:4; 15:11, 14). Amikor átvette a templomépítésre szánt hozzájárulásokat, az összegyűlt nép előtt így imádkozott Istenhez: „Tiéd, ó, Jehova, a nagyság, a hatalom, a szépség, a kiválóság és a méltóság; mert minden, ami az egekben és a földön van, a tiéd. Tiéd a királyság, ó, Jehova, aki fölemelkedsz mindenek fejévé. Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, és te uralkodsz mindenek felett; erő és hatalom van kezedben, és a te kezed képes naggyá és erőssé tenni mindeneket. Most azért, ó, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük szépséges nevedet” (1Kr 29:10–13). A fiának, Salamonnak adott utolsó tanácsa is jól tükrözi, mennyire helyes nézőpontból tekintette Dávid a földi királyi uralom és annak Forrása közötti kapcsolatot (1Ki 2:1–4).

Amikor a Jehova jelenlétét szemléltető szövetségládát a fővárosba, Jeruzsálembe vitték, Dávid így énekelt: „Örüljenek az egek, és vigadjon a föld! Mondják el a nemzetek között: »Maga Jehova lett a király!«” (1Kr 16:1, 7, 23–31). Ez arra világít rá, hogy bár Jehova a teremtés kezdetétől fogva uralkodik, uralmát különböző módokon nyilváníthatja ki, ami lehetővé teszi, hogy egy-egy különleges időben vagy alkalommal úgy beszéljenek róla, hogy ő „lett a király”.

Szövetség egy királyságra: Jehova szövetséget kötött Dáviddal egy királyságra. Megígérte neki, hogy megszilárdítja a királyságát, és az mindörökre az ő leszármazási vonalán marad. Ezt mondta: „fölemelem magodat teutánad. . ., és megszilárdítom királyságát. . . A te házad és a te királyságod időtlen időkig rendíthetetlen  marad előtted. A trónod időtlen időkig szilárd lesz” (2Sá 7:12–16; 1Kr 17:11–14). Ez a dávidi dinasztiával kötött jogerős szövetség egyrészt további bizonyítéka volt annak, hogy teljesedik Istennek az Édenben elhangzott ígérete, mely egy megjövendölt ’mag’ (1Mó 3:15) által létrehozandó Királyságra vonatkozik, másrészt további részleteket tárt fel, hogy felismerhető legyen a ’mag’, amikor annak meg kell érkeznie. (Vö.: Ézs 9:6, 7; 1Pt 1:11.) Az Isten által kinevezett királyok fel lettek kenve ahhoz, hogy betölthessék a tisztségüket, ennélfogva illett rájuk a „messiás” kifejezés, amelynek a jelentése ’felkent’ (1Sá 16:1; Zs 132:13, 17). Így érthető, hogy az a földi királyság, melyet Jehova létrehozott Izraelben, kis méretekben bemutatta, milyen lesz a Messiásnak, Jézus Krisztusnak, ’Dávid fiának’ az eljövendő Királysága (Mt 1:1).

Az izraelita királyságok hanyatlása és bukása: Mivel az izraeliták nem ragaszkodtak Jehova igazságos útjaihoz, a körülmények olyan mértékű elégedetlenséget váltottak ki – alig a harmadik király uralmának a végén és a negyedik uralmának a kezdetén –, hogy az lázadáshoz és a nemzet kettészakadásához vezetett (i. e. 997-ben). Létrejött egy északi és egy déli királyság. Jehovának a Dáviddal kötött szövetsége mindamellett érvényben maradt a Júda déli királyságában uralkodó királyok vonalán. Az évszázadok során kevés hűséges király volt Júdában, Izrael északi királyságában pedig egyáltalán nem volt. Az északi királyság történelme bálványimádásról, ármánykodásról, gyilkosságokról szólt, és gyakran gyorsan követték egymást a királyok. A nép szenvedett az igazságtalanság és az elnyomás miatt. Az északi királyság megalakulása után körülbelül 250 évvel Jehova megengedte Asszíria királyának, hogy megsemmisítse e királyságot (i. e. 740-ben) az Isten ellen lázadó életútja miatt (Hó 4:1, 2; Ám 2:6–8).

Bár Júda királysága a dávidi uralkodóház miatt szilárdabb volt, a déli királyság végül túltett az északi királyságon az erkölcstelenségben, annak ellenére, hogy az istenfélő királyai – mint amilyen Ezékiás és Jósiás volt – erőfeszítéseket tettek, hogy az alattvalókat jó irányba tereljék: ne legyenek többé bálványimádók, hanem engedelmeskedjenek Jehova szavának és vessék alá magukat a hatalmának (Ézs 1:1–4; Ez 23:1–4, 11). Jellemző volt a társadalmi igazságtalanság, zsarnokság, kapzsiság, becstelenség, vesztegetés, fajtalankodás, rablótámadás, vérontás, valamint a vallási képmutatás, amely Isten templomát ’rablók barlangjává’ tette. Mindezeket Jehova prófétái elítélték a figyelmeztető üzeneteikben, melyeket az uralkodókhoz és a néphez intéztek (Ézs 1:15–17, 21–23; 3:14, 15; Jr 5:1, 2, 7, 8, 26–28, 31; 6:6, 7; 7:8–11). Sem a hitehagyott papoktól jövő támogatás, sem a más nemzetekkel kötött politikai szövetség által nem tudta e hűtlen királyság elkerülni a közelgő bukást (Jr 6:13–15; 37:7–10). I. e. 607-ben a babilóniaiak lerombolták a fővárosát, Jeruzsálemet, Júdát pedig letarolták (2Ki 25:1–26).

Jehova királyi pozíciója nem szenved csorbát: Izrael és Júda királyságának a megsemmisítése egyáltalán nem azt tükrözte, hogy rossz Jehova Isten uralma, és egyáltalán nem azt mutatta, hogy Jehova gyenge. Jehova Izrael nemzetének az egész történelme során világossá tette, hogy neki a készséges szolgálat és a készséges engedelmesség számít (5Mó 10:12–21; 30:6, 15–20; Ézs 1:18–20; Ez 18:25–32). Oktatott, feddett, fegyelmezett, figyelmeztetett és büntetett. De nem használta fel a hatalmát arra, hogy akár a királyt, akár a népet igazságos életre kényszerítse. A kialakult rossz állapotokat, a szenvedést, a csapásokat mind maguknak köszönhették, mert makacsul megkeményítették a szívüket, és ragaszkodtak a független életútjukhoz, ami ostobaságra vallott, hisz a legjobb érdekeik ellen volt (Si 1:8, 9; Ne 9:26–31, 34–37; Ézs 1:2–7; Jr 8:5–9; Hó 7:10, 11).

Jehova megmutatta a szuverén hatalmát, mivel, amíg jónak látta, visszatartotta az erőszakos, telhetetlen Asszíriát és Babilont, sőt úgy irányította ezeket a hatalmakat, hogy a saját próféciáit teljesítsék be (Ez 21:18–23; Ézs 10:5–7). Amikor Jehova végül megvonta a védelmét a nemzetétől, ezzel azt fejezte ki, hogy Szuverén Uralkodóként igazságosan ítélkezik (Jr 35:17). Izrael és Júda pusztulása nem döbbentette meg Isten engedelmes szolgáit, mert őket Isten előre figyelmeztette a próféciái által. A gőgös uralkodók megalázása Jehova ’ragyogó fenségét’ emelte ki (Ézs 2:1, 10–17). Mindezeken túl azonban a legfontosabb az, hogy bemutatta, még akkor is képes megvédeni és megőrizni azokat a személyeket, akik úgy tekintenek rá, mint Királyukra, ha éhínség, betegség, öldöklés veszi körül őket, vagy ha üldözik őket azok, akik gyűlölik az igazságosságot (Jr 34:17–21; 20:10, 11; 35:18, 19; 36:26; 37:18–21; 38:7–13; 39:11–40:5).

Izrael utolsó királyát figyelmeztették, hogy hamarosan elveszik tőle a koronát. Ez a korona azt a királyi uralmat jelképezte, amely élén  Jehova felkent királyi képviselője állt. A felkent királyokból álló, dávidi királyi uralmat nem gyakorolják addig, „mígnem eljön az, akié a törvényes jog”, és Jehova neki adja azt (Ez 21:25–27). Így hát megszűnt létezni az előképi királyság, amely akkor romokban hevert, és a figyelem ismét az eljövendő ’magra’, a Messiásra irányult.

A nemzetek, például Asszíria és Babilon, elpusztították Izraelnek és Júdának a hitehagyott királyságát. Bár Isten azt mondja önmagáról, hogy ő ’támasztja’ vagy ’hozza’ e nemzeteket ezekre az elítélt királyságokra (5Mó 28:49; Jr 5:15; 25:8, 9; Ez 7:24; Ám 6:14), nyilvánvaló azonban, hogy ez hasonló értelmű ahhoz, hogy Isten keményítette meg a fáraó szívét. (Lásd: ELŐRETUDÁS, ELŐREELRENDELÉS: Egyénekkel kapcsolatban.) Isten azáltal ’hozta’ ezeket a támadó erőket, hogy megengedte, hogy véghezvigyék a szívükben már megfogalmazódott kívánságot (Ézs 10:7; Si 2:16; Mi 4:11), és levette védelmező ’kezét’ a nagyravágyásuk és a kapzsiságuk tárgyáról (5Mó 31:17, 18; vö. az Ezs 8:31-et az Ezs 5:12; Ne 9:28–31; Jr 34:2-vel). A hitehagyott izraeliták makacsul vonakodtak alávetni magukat Jehova törvényének és akaratának, ezért „szabadulást [kaptak] a kardra, a járványos betegségre és az éhínségre” (Jr 34:17). A támadó pogány nemzetek azonban nem váltak helyeseltté Isten szemében, és nem is tette „tisztává a kezüket” az, hogy könyörtelenül elpusztították az északi és a déli királyságot, valamint a fővárost, Jeruzsálemet és annak szent templomát. Ennélfogva Jehova, az egész föld Bírája jogosan mondhatott ítéletet felettük, amiért ’kifosztották örökségét’, és ugyanolyan pusztulásra ítélhette őket, mint amilyet ők vittek véghez a szövetséges népén (Ézs 10:12–14; 13:1, 17–22; 14:4–6, 12–14, 26, 27; 47:5–11; Jr 50:11, 14, 17–19, 23–29).

Látomások Isten Királyságáról Dániel napjaiban: Dániel próféciája teljes egészében Istennek a világmindenség feletti jogos uralmát hangsúlyozza, világosabbá téve Jehova szándékát. Dániel a Júdát legyőző világhatalom fővárosában élt száműzetésben, amikor Isten feltárta általa a babilóniai uralkodó egyik látomásának a jelentését. Ez a látomás megjövendölte a világhatalmak színre lépését, és a végső pusztulásukat, melyet Jehova örökké tartó Királysága idéz elő. A királyi udvart kétségtelenül ámulatba ejtette, hogy a Jeruzsálemet meghódító Nabukodonozor ekkor arra érzett késztetést, hogy hódolata jeleként leboruljon a száműzött Dániel előtt, és elismerje, hogy Dániel Istene „a királyok Ura” (Dá 2:36–47). Jehova Nabukodonozornak a kivágott fáról szóló álombeli látomása révén is erőteljesen tudatta, hogy „a Legfelségesebb uralkodik az emberek királyságán, és annak adja azt, akinek akarja, és az emberek közül a legalacsonyabb rangút állítja az élére” (Dá 4.; e látomást a NEMZETEK MEGHATÁROZOTT IDEJE címszó alatt tárgyaljuk). Amikor beteljesedett a birodalom uralkodóján, Nabukodonozoron az álom rá vonatkozó része, ismételten el kellett ismernie Dániel Istenét ’az egek Királyának’, annak a Valakinek, aki „a saját akarata szerint cselekszik az egek seregével és a föld lakóival. Nincs, aki lefoghatná a kezét, vagy azt mondhatná neki: »Mit cselekszel?«” (Dá 4:34–37).

Amikor Babilon több nemzet feletti uralma a vége felé közeledett, Dániel prófétai látomásokban látta az egymás után következő, vadállatias vonásokat felmutató birodalmakat. Látta, amint Jehova méltóságteljes égi Törvényszéke összeül, ítéletet hoz a világhatalmak felett, és kijelenti, hogy méltatlanok az uralkodásra. Ezek után Dániel észrevette, hogy „egy emberfiához hasonló valaki jött [aki] uralkodói hatalmat, méltóságot és királyságot kapott, hogy a népek, nemzetek és nyelvi csoportok mind őt szolgálják. Uralma időtlen időkig tartó uralom, amely nem múlik el”. Dániel továbbá tanúja volt annak, hogy az utolsó világhatalom háborút indít „a szentek” ellen – kihívva ezzel maga ellen a megsemmisítést –, és annak is, hogy „a királyságot, uralkodói hatalmat és az egész ég alatt lévő királyságok fenségét a legfőbb Úr [Jehova Isten] szentjeiből álló népnek” adják (Dá 7., 8.). Így nyilvánvalóvá vált, hogy a megígért ’mag’ egy olyan kormányt foglal magában, amely nemcsak egy királyi főből, az ’emberfiából’ áll, hanem társuralkodókból is, „a legfőbb Úr szentjeiből”.

Isten kinyilvánítja a hatalmát Babilonnal és a méd–perzsa birodalommal szemben: Istennek a hatalmas Babilon ellen hozott elkerülhetetlen ítéletét hirtelen és váratlanul hajtották végre; Babilon napjai meg voltak számlálva, és véget is értek (Dá 5:17–30). Az utána következő méd–perzsa uralom alatt Jehova további részleteket tárt fel a messiási Királyságról; megmondta, mikor jelenik meg a Messiás, megjövendölte, hogy „kiirtják”, és azt is, hogy Jeruzsálem városát és annak szent helyét másodszor is elpusztítják (Dá 9:1, 24–27; lásd: HETVEN HÉT). És Jehova Isten, ahogyan már  a babilóniai uralom alatt is tette, ismét megmutatta, hogy képes megvédeni azokat, akik a hivatalos szervek haragjával vagy a halállal szembenézve is elismerik, hogy ő a legfőbb Úr, és bemutatta, hogy hatalma van mind a természeti elemek, mind a vadállatok felett (Dá 3:13–29; 6:12–27). Ő idézte elő, hogy Babilon kapui az előre meghatározott időben szélesre táruljanak; ezzel szabaddá tette a szövetséges népét, hogy az visszatérjen hazájába, és újjáépítse Jehova házát (2Kr 36:20–23). Mivel megszabadította a népét, ez a bejelentés hangozhatott el Sionhoz szólva: „Király lett a te Istened!” (Ézs 52:7–11). Ezt követően Jehova meghiúsította a népe ellen irányuló összeesküvéseket, leleplezte az alacsonyabb rangú hivatalnokok fondorlatát, és érvénytelenítette a kedvezőtlen kormányzati rendeleteket, arra indítva különböző perzsa királyokat, hogy működjenek vele együtt az akaratának véghezvitelében (Ezs 4–7.; Ne 2., 4., 6.; Esz 3–9.).

Így haladt előre Jehova Isten szándéka a megvalósulás felé évezredeken át változatlanul és feltartóztathatatlanul. Függetlenül attól, hogy a földön hogyan alakultak az események, Jehova mindenkor olyannak bizonyult, aki ura a helyzetnek; mindig az ellenséges emberek és az Ördög előtt járt. Nem engedte, hogy bármi is megakadályozza, hogy maradéktalanul megvalósítsa a szándékát, az akaratát. Izrael nemzete prófétai előképül szolgált, ezenkívül a vele történt események előre jelezték, hogyan bánik Isten a jövőben az emberekkel, és azt is szemléltették, hogy ha az ember nem ismeri el Isten főségét teljes szívből, és nem veti alá magát annak egész szívvel, akkor nem lehet tartós az egyetértés, a béke és a boldogság. Az izraeliták élvezték az abból fakadó áldásokat, hogy közös volt az eredetük, a nyelvük és az országuk. Az ellenségeik is közösek voltak. De csak addig voltak egységesek, erősek, igazságosak, és addig élvezték valóban az életet, amíg lojálisan, hűségesen imádták és szolgálták Jehova Istent. Amikor meggyengült Jehova Istennel a kapcsolatuk, a nemzet gyors hanyatlásnak indult.

„Elközeledett” Isten Királysága: Mivel a Messiásnak Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazási vonalán kellett eljönnie, valamint Júda törzséből származónak és ’Dávid fiának’ kellett lennie, ezért meg kellett születnie emberként, vagyis, Dániel próféciájának a szavai szerint, ’emberfiának’ kellett lennie. Amikor pedig „az idő teljességének határa elérkezett”, Jehova Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, és aki megfelelt az összes jogi követelménynek ahhoz, hogy örökölhesse „atyjának, Dávidnak a trónját” (Ga 4:4; Lk 1:26–33; lásd: JÉZUS KRISZTUS NEMZETSÉGTÁBLÁZATA). Hat hónappal Jézus születése előtt megszületett János, ő lett Keresztelő János, akinek Jézus előfutárává kellett válnia (Lk 1:13–17, 36). E gyermekek szüleinek a szavaiból kitűnik, hogy a szülők nagyon várták Isten uralmát (Lk 1:41–55, 68–79). Jézus megszületésekor angyali küldöttek jelentették be, milyen jelentőségteljes esemény történt, és a szavaik Isten dicsőséges tetteire is rámutattak (Lk 2:9–14). Simeonnak és Annának a templomban elhangzó szavai is a megmentésbe és a szabadításba vetett reményüket fejezték ki (Lk 2:25–38). Mind a bibliai feljegyzésekből, mind a világi bizonyítékokból kiderül, hogy a zsidók körében nagy volt a várakozás, számítottak rá, hogy a Messiás hamarosan eljön. Sokukat azonban főleg az érdekelte, hogy felszabaduljanak a római uralom súlyos igája alól. (Lásd: MESSIÁS.)

János megbízatása az volt, hogy visszafordítsa az emberek szívét Jehovához – a szövetségeihez, és ahhoz ’a kiváltsághoz, hogy félelem nélkül szent szolgálatot végezzenek neki lojalitással és igazságossággal’ –, így készítve elő Jehovának egy „felkészített népet” (Lk 1:16, 17, 72–75). János egyértelműen fogalmazva elmondta a népnek, hogy elérkezett Isten ítéletének az ideje, és hogy „elközeledett az egek királysága”. Arra sürgette őket, hogy tartsanak bűnbánatot, és hagyjanak fel az engedetlen életútjukkal, amely ellentétes Isten akaratával és törvényével. Ez megint azt hangsúlyozta, hogy Jehova csakis készséges alattvalókat szeretne, olyan személyeket, akik elismerik és értékelik útjai és törvényei igazságos voltát (Mt 3:1, 2, 7–12).

A Messiás akkor jött el, amikor Jézus megjelent János előtt, hogy megkeresztelkedjen, és Isten ekkor kente fel őt szent szellemmel (Mt 3:13–17). Ezáltal Jézus lett a Király-jelölt, az a Valaki, akiről Jehova Törvényszéke elismerte, hogy a dávidi trón jogos várományosa, ezt a jogot pedig akkor már hat évszázada senki sem gyakorolta. (Lásd: JÉZUS KRISZTUS: Megkeresztelkedése.) Jehova ezenfelül szövetséget kötött a helyeselt Fiával egy égi Királyságra, azzal a céllal, hogy Jézus, az ókori Sálemben élt Melkisédekhez hasonlóan, Király is, és Pap is legyen (Zs 110:1–4; Lk 22:29; Héb 5:4–6; 7:1–3; 8:1; lásd: SZÖVETSÉG). Ábrahám megígért ’magvaként’ ez az égi Király-Pap lesz Isten Főközvetítője a mindenféle nemzetből való  emberek áldására (1Mó 22:15–18; Ga 3:14; Cs 3:15).

Fia földi életének kezdetén Jehova kinyilvánította a királyi hatalmát Jézus érdekében. Eltérítette az eredeti útirányuktól a keleti asztrológusokat, akik tájékoztatni akarták a kegyetlen Heródes királyt a kisgyermek hollétéről, és arra késztette Jézus szüleit, hogy meneküljenek Egyiptomba, mielőtt Heródes emberei lemészárolják a kisgyermekeket Betlehemben (Mt 2:1–16). Mivel az Édenben elhangzott első prófécia előre megmondta, hogy ellenségeskedés lesz a megígért mag és a kígyó magva között, ez a Jézus élete ellen irányuló merénylet csakis azt jelenthette, hogy Isten ellensége, Sátán, az Ördög volt az, aki próbálta meghiúsítani Jehova szándékát, de mindhiába (1Mó 3:15).

Miután a megkeresztelt Jézus mintegy 40 napot Júda pusztájában töltött, Jehova uralmának eme fő ellenségével találta szembe magát. Ez a szellemteremtmény Jézust különböző úton-módon olyan körmönfont javaslatokkal környékezte meg, amelyeknek az volt a céljuk, hogy Jézus megsértse Jehova kinyilatkoztatott akaratát és szavát. Sátán még azt is felajánlotta a felkent Jézusnak, hogy neki adja a föld összes királysága feletti uralmat, anélkül hogy Jézusnak meg kellene küzdenie érte, vagy bármilyen szenvedést kellene kiállnia érte – cserébe azért, hogy Jézus mindössze egyszer imádatot mutat be neki. Amikor Jézus ezt elutasította – s ezzel Jehovát ismerte el az egyedüli igaz Szuverén Úrnak, aki minden jog szerinti hatalom forrása, és akinek az imádat jár –, Isten ellensége más hadicseleket is bevetett Jehova Képviselője ellen, emberi megbízottait használva fel különféleképpen, ahogyan már jóval korábban, Jób esetében tette (Jób 1:8–18; Mt 4:1–11; Lk 4:1–13; vö.: Je 13:1, 2).

Milyen értelemben volt Isten Királysága azok ’között’, akiknek Jézus prédikált?

Jézus bízva abban, hogy Jehova a hatalmával képes őt megvédeni és sikeressé tenni, megkezdte nyilvános szolgálatát, és bejelentette Jehova szövetséges népének, hogy „betelt a meghatározott idő”, és elközeledett Isten Királysága (Mk 1:14, 15). Annak meghatározására, hogy milyen értelemben ’közeledett el’ a Királyság, talán Jézusnak azokat a szavait lehetne idézni, amelyeket bizonyos farizeusokhoz intézett, vagyis hogy „az Isten királysága közöttetek van” (Lk 17:21). Ezzel az írásszöveggel kapcsolatban egy bibliai szótár megállapítja: „Bár ezt a verset gyakran idézik úgy, mint ami Jézus »titokzatosságának« vagy »elmélyültségének« a példája, ez az értelmezés azonban leginkább arra a régi fordításra épül, amely úgy szól, hogy »ti bennetek« [Kár.]. . . Az az elmélet, amely szerint Isten királysága egy belső, elmebeli állapot vagy a személyes megmentés állapota, ellentétes a vers szövegkörnyezetével és a teljes Úsz.-gel [Újszövetséggel] is” (IDB. 2. köt. 883. o.). Mivel a ’királyság [ba·szi·leiʹa]’ „királyi méltóság”-ra is utalhat, nyilvánvaló, hogy Jézus arra gondolt, hogy ő, mármint Isten királyi képviselője, akit Isten királyi uralomra kent fel, közöttük volt. Nemcsak jelen volt ilyen minőségben, hanem hatalma is volt ahhoz, hogy Isten királyi hatalmát tanúsító tetteket hajtson végre, és felkészítsen jelölteket arra a tisztségre, amelyet az eljövendő Királyság-uralmában töltenek majd be. Ezért volt elmondható, hogy „elközeledett” a Királyság. Bizony jelentőségteljes idő volt az.

Erővel és hatalommal bíró kormányzat: Jézus tanítványai felismerték, hogy a Királyság Istennek egy valóságos kormányzata, de azt nem értették, mire terjed ki e Királyság uralma. Nátánael ezt mondta Jézusnak: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya” (Jn 1:49). A tanítványok tudták, hogy mit jövendölt Dániel próféciája a ’szentekről’ (Dá 7:18, 27). Jézus egyértelmű ígéretet tett arra a követőinek, az apostoloknak, hogy „trónon” fognak ülni (Mt 19:28). Jakab és János kiváltságos pozíciót akartak maguknak a messiási kormányzatban, és Jézus elismerte, hogy lesznek is kiváltságos tisztségek, de kijelentette, hogy csak az Atyjának, a Szuverén Uralkodónak van joga ilyen tisztségeket adni (Mt 20:20–23; Mk 10:35–40). Jóllehet a tanítványai tévesen azt gondolták, hogy a Messiás királyi uralma csak a földre fog kiterjedni, és különösképpen a test szerinti Izraelre – még a feltámasztott Jézus égbe menetelének napján is ezt hitték (Cs 1:6) –, azt viszont pontosan megértették, hogy egy kormányzati elrendezést takar. (Vö.: Mt 21:5; Mk 11:7–10.)

Jehovának a földi teremtményei feletti királyi hatalmát a királyi Képviselője látható módon, sokféleképpen kimutatta. Isten Fiának hatalma volt Isten szelleme, vagyis tevékeny ereje által a szél, a tenger, a növényzet, a halak, sőt a táplálék szerves alkotóelemei fölött is, például megszaporította az ételt. Ezek a rendkívüli  tettek mély tiszteletet váltottak ki a tanítványaiból a hatalma iránt (Mt 14:23–33; Mk 4:36–41; 11:12–14, 20–23; Lk 5:4–11; Jn 6:5–15). Még megindítóbb volt azonban, ahogyan az Istentől kapott hatalmát az emberi test felett gyakorolta: mindenféle betegséget meggyógyított, a vakságtól kezdve a lepráig, sőt még halottakat is életre keltett (Mt 9:35; 20:30–34; Lk 5:12, 13; 7:11–17; Jn 11:39–47). A meggyógyított leprásokat elküldte, hogy jelentkezzenek az Isten által felhatalmazott, de általában véve hitetlen papoknál, „tanúságul nekik” (Lk 5:14; 17:14). Végül megmutatta, hogy Istennek van hatalma az emberfölötti szellemi lényeken is. A démonok elismerték, hogy Jézus hatalmat kapott, és nem merték próbára tenni az erejét, hanem a parancsára inkább szabadon engedték az általuk megszállt embereket (Mt 8:28–32; 9:32, 33; vö.: Jk 2:19). Az, hogy Jézus kiűzte a démonokat Isten szelleme által, azt mutatta, hogy Isten Királysága valóban ’utolérte’ a hallgatóit (Mt 12:25–29; vö.: Lk 9:42, 43).

Mindez nyilvánvaló bizonyítéka volt annak, hogy Jézus királyi hatalommal bír, és hogy ez a hatalom nem valamilyen földi, emberi vagy politikai forrásból jön. (Vö.: Jn 18:36; Ézs 9:6, 7.) Jézus azt mondta a bebörtönzött Keresztelő János hírvivőinek, akik tanúi voltak ezeknek a rendkívüli tetteknek, hogy menjenek vissza Jánoshoz, és mondják el neki, amit láttak és hallottak, megerősítve azt, hogy valóban Jézus „az Eljövendő” (Mt 11:2–6; Lk 7:18–23; vö.: Jn 5:36). Jézus tanítványai látták és hallották a Királyság-hatalom bizonyítékait, és ez volt az, amire a próféták is vágytak (Mt 13:16, 17). Ezenkívül Jézus hatalmat tudott adni a tanítványainak azért, hogy kinevezett követeiként az övéhez hasonló hatalmat tudjanak gyakorolni; ezáltal súlya lett annak a kijelentésüknek, hogy „elközeledett az egek királysága” (Mt 10:1, 7, 8; Lk 4:36; 10:8–12, 17).

Ki mehet be a Királyságba? Jézus hangsúlyozta, hogy a lehetőségek különleges időszaka jött el. Előfutáráról, Keresztelő Jánosról ezt mondta: „az asszonyoktól születettek között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál, de az egek királyságában a kisebb is nagyobb nála. Keresztelő János napjaitól pedig mindmostanáig az egek királysága a cél, amelynek elérésére törekednek [bi·aʹze·tai] az emberek, és akik erre törekednek [bi·a·sztaiʹ], megragadják azt. [Vö.: Maszny., Raff.] Mert a Próféták és a Törvény mind Jánosig prófétáltak” (Mt 11:10–13). Ilyenformán János szolgálatának a napjai, amelyek a kivégzésével hamarosan véget értek, egy időszaknak a végét, és egy újnak a kezdetét jelezték. Az ebben a szövegben használt görög bi·aʹzo·mai igéről ezt mondja a Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words c. bibliai szótár: „Ez az ige erőteljes igyekezetet sejtet” (1981, 3. köt. 208. o.). A Máté 11:12-ről egy német tudós, Heinrich Meyer kijelenti: „Így érzékelteti a közelgő messiási királyságra való buzgó, rendületlen törekvést és az érte való küzdelmet. . . A királyság iránti érdeklődés ennyire élénk és fokozott (többé már nem a nyugodt várakozás jellemzi). Ennek megfelelően a [bi·a·sztaiʹ] szó hívőkre vonatkozik [s nem ellenséges támadókra], akik keményen küzdenek, hogy birtokolják azt” (Kritisch exegetisches Handbuch über das Evangelium des Matthäus. 1864, 272–273. o.).

Nem könnyű elnyerni azt a kiváltságot, hogy valaki tagja legyen Isten Királyságának; nem olyan, mint besétálni egy nyitott városkapun különösebb ellenállás nélkül. Sőt, a Szuverén Úr, Jehova Isten akadályokat állított fel, nehogy bejusson bárki a Királyságba, aki nem méltó rá. (Vö.: Jn 6:44; 1Ko 6:9–11; Ga 5:19–21; Ef 5:5.) Azoknak, akik be akarnak jutni, egy keskeny úton kell haladniuk, meg kell találniuk a szűk kaput, állandóan kérniük, keresniük, zörgetniük kell, így nyernek bebocsátást. Azért találják ’keskenynek’ az utat, mert korlátozza a rajta járókat, megakadályozza őket abban, hogy kárt okozzanak maguknak vagy másoknak (Mt 7:7, 8, 13, 14; vö.: 2Pt 1:10, 11). Jelképes értelemben talán el kell veszíteniük a fél szemüket vagy az egyik kezüket, hogy bemehessenek (Mk 9:43–47). A Királyság nem plutokrácia, vagyis nem a gazdagok uralma, amelyben bárki meg tudná vásárolni a Király jóindulatát; a gazdag embernek (gör.: pluʹszi·osz) nehéz bejutni a Királyságba (Lk 18:24, 25). Nem is arisztokrácia; nem számít, hogy valakinek kiemelkedő pozíciója van-e az emberek között (Mt 23:1, 2, 6–12, 33; Lk 16:14–16). Azok, akik csodálatot kiváltó vallási hátterük és hírnevük miatt látszólag „elsők”, „utolsók” lesznek, „az utolsók [pedig] elsők” abban az értelemben, hogy megkapják a Királysággal kapcsolatos áldásos kiváltságokat (Mt 19:30–20:16). A köztiszteletben álló, ugyanakkor képmutató farizeusok, akik az előnyös pozíciójukban bíztak, meglátják, amint a jó útra tért szajhák és adószedők előttük mennek be a Királyságba (Mt 21:31, 32; 23:13). Hiába mondják azt Jézusnak, hogy „Uram, Uram”,  ő minden képmutató személyt, aki nem tiszteli Isten szavát és akaratát – amelyet Jézus tárt fel –, a következő szavakkal vet el: „Soha nem ismertelek titeket! Távozzatok tőlem, ti, akik törvénytelenséget műveltek!” (Mt 7:15–23).

Azok mehetnek be a Királyságba, akik az anyagi érdekeiket a második helyre teszik, és először a Királyságot meg Isten igazságosságát keresik (Mt 6:31–34). Krisztus Jézushoz, Isten felkent Királyához hasonlóan, ők is szeretik az igazságosságot, és gyűlölik a gonoszságot (Héb 1:8, 9). Szellemi gondolkodásúak, irgalmasak, tiszta szívűek, békeszerzők, akiket ugyan gyaláznak és üldöznek, mégis ők a Királyság jövőbeni tagjai (Mt 5:3–10; Lk 6:23). Amikor Jézus azt kérte az ilyen személyektől, hogy vegyék fel az ’igáját’, azzal arra utalt, hogy vessék alá magukat a királyi hatalmának. Ez az iga azonban kellemes volt, a vele járó teher pedig könnyű volt azoknak, akik a Királyhoz hasonlóan ’szelíd és alázatos szívűek’ voltak (Mt 11:28–30; vö.: 1Ki 12:12–14; Jr 27:1–7). Ez a kijelentése kétségtelenül szívmelengető volt a hallgatóinak, mert arról biztosította őket, hogy az uralmára nem lesz jellemző egyetlen nemkívánatos tulajdonság sem, amely sok korábbi uralkodót jellemzett, akár izraelita volt, akár nem. Okot adott arra, hogy higgyék, az uralma alatt nem vetnek ki súlyos adókat, nem lesz kényszermunka, sem semmiféle kizsákmányolás. (Vö.: 1Sá 8:10–18; 5Mó 17:15–17, 20; Ef 5:5.) Ahogyan azt Jézus későbbi szavai mutatják, nemcsak a közelgő Királyság-kormányzat Feje kész önzetlenséget tanúsítani, akár az életét adva a népéért, hanem azok is mindnyájan, akik ebben a kormányzatban a társai, olyan személyek, akik arra törekednek, hogy inkább ők szolgáljanak, mint hogy őket szolgálják (Mt 20:25–28; lásd: JÉZUS KRISZTUS: Cselekedetei és tulajdonságai).

Létfontosságú a készséges engedelmesség: Maga Jézus tanúsította a legmélyebb tiszteletet az Atyja, mint legfőbb Úr akarata és hatalma iránt (Jn 5:30; 6:38; Mt 26:39). Jézus zsidó követőinek mindaddig a törvényszövetség szerint kellett élniük, amíg az érvényben volt, illetve másokat is a törvényszövetség iránti engedelmességre kellett buzdítaniuk. Aki ellentétes úton járt, az nem kapott lehetőséget arra, hogy bekerüljön a Királyságába. Ennek a tiszteletnek és engedelmességnek azonban szívből kellett jönnie. Azt jelentette, hogy megtartják azokat az alapelveket, amelyek jogosságot, irgalmat és hűséget tükröznek, nem pedig azt, hogy pusztán formálisan vagy mereven betartják a Törvényt, csak a konkrét követelményekre fektetve a hangsúlyt (Mt 5:17–20; 23:23, 24). Volt egy írástudó, aki elismerte Jehova egyedülálló pozícióját, és felismerte, hogy „ha valaki szereti [Jehovát] egész szívével, egész értelmével és egész erejével, és az, ha valaki úgy szereti felebarátját, mint önmagát, sokkal többet ér, mint minden egészen elégő felajánlás és áldozat”. Jézus ezt mondta ennek az írástudónak: „Nem vagy messze az Isten királyságától” (Mk 12:28–34). Jézus tehát minden tekintetben világossá tette, hogy Jehova Isten csakis készséges alattvalókat keres, olyanokat, akik szeretik az igazságos útjait, és szívből vágynak arra, hogy a szuverén hatalma alatt éljenek.

Szövetséges viszony: Jézus az utolsó éjszakán, amelyet a tanítványaival töltött, beszélt egy „új szövetség”-ről, amely a váltságáldozata eredményeként lép életbe a követőire nézve (Lk 22:19, 20; vö.: 12:32). Ő maga a Közvetítője ennek a szövetségnek, amely a követői és a Szuverén Úr, Jehova között köttetik (1Ti 2:5; Héb 12:24). Továbbá Jézus maga is kötött egy szövetséget a követőivel „egy királyságra”, hogy osztozhassanak vele a királyi kiváltságaiban (Lk 22:28–30; lásd: SZÖVETSÉG).

Győzelem a világ felett: Habár Jézus ezt követő letartóztatása, bírósági tárgyalásai, majd kivégzése látszólag gyengének tüntették fel a királyi helyzetét, ezek valójában erőteljesen bizonyították Isten próféciáinak a beteljesedését, és ezért engedte meg Isten, hogy megtörténjenek (Jn 19:10, 11; Lk 24:19–27, 44). Mivel Jézus mindhalálig lojális és feddhetetlen volt, bebizonyította, hogy ’a világ uralkodójának’, Isten ellenségének, Sátánnak „nincs [felette] hatalma”, ellenkezőleg, Jézus ’legyőzte a világot’ (Jn 14:29–31; 16:33). Ezenfelül Jehova még akkor is a tanújelét adta a felsőbb hatalmának, amikor a Fia a kínoszlopon függött: a nap elsötétült egy időre, heves földrengés volt, és kettéhasadt a templom nagy függönye (Mt 27:51–54; Lk 23:44, 45). Majd a harmadik napon sokkal nagyobb bizonyítékát adta annak, hogy ő a legfőbb Úr: feltámasztotta a Fiát szellemi életre, annak ellenére, hogy erőtlen emberi próbálkozásokkal ezt meg akarták akadályozni azáltal, hogy őröket állítottak Jézus lezárt sírjához (Mt 28:1–7).

’Szeretett Fiának királysága’: Tíz nappal Jézus égbe menetelét követően, i. sz. 33 pünkösdjén, Jézus kitöltötte a szent szellemet a tanítványaira, így bizonyítékot kaptak arra, hogy Jézus „felmagasztaltatott az Isten jobbjára”  (Cs 1:8, 9; 2:1–4, 29–33). Ezzel életbe lépett az „új szövetség” rájuk nézve, és egy új „szent nemzet”, a szellemi Izrael magva lettek (Héb 12:22–24; 1Pt 2:9, 10; Ga 6:16).

Krisztus ekkor az Atyjának a jobbján ült, és a gyülekezet Feje volt (Ef 5:23; Héb 1:3; Fi 2:9–11). A Szentírás azt mutatja, hogy i. sz. 33 pünkösdjétől kezdődően egy szellemi királyság lett felállítva, és az gyakorolt hatalmat a tanítványai fölött. Amikor Pál apostol az első századi Kolosszéban élő keresztényeknek írt, úgy utalt Jézus Krisztusra, mint aki már királyságot kapott: „[Isten] megszabadított bennünket a sötétség hatalmából, és átvitt minket szeretett Fiának királyságába” (Kol 1:13; vö.: Cs 17:6, 7).

Krisztus királysága i. sz. 33 pünkösdjétől fogva egy szellemi királyság, mely a szellemi Izrael felett uralkodik, vagyis olyan keresztények felett, akik Isten szelleme által születtek, hogy az ő szellemi gyermekei legyenek (Jn 3:3, 5, 6). Amikor ezek a szellem által született keresztények elnyerik égi jutalmukat, nem lesznek többé Krisztus szellemi királyságának a földi alattvalói, hanem Krisztussal együtt királyok lesznek az égben (Je 5:9, 10).

„A mi Urunknak és az ő Krisztusának királysága”: János apostol az i. sz. első század vége felé leírta, amit kinyilatkoztatás által látott, azt, hogy a jövőben Jehova Isten új módon fejezi ki az uralmát a Fia által. Abban az időben el lehet majd mondani – ahogyan az Dávid idejében is elmondható volt, amikor a szövetségládát felvitték Jeruzsálembe –, hogy Jehova ’magához vette nagy hatalmát, és királyként kezdett uralkodni’. Ekkor jelentik be az égben harsány hangok, hogy „a világ királysága a mi Urunknak és az ő Krisztusának királysága lett, és ő királyként fog uralkodni örökkön-örökké” (Je 11:15, 17; 1Kr 16:1, 31).

A ’mi Urunk’, a Szuverén Úr, Jehova az, aki megmutatja „a világ királysága” feletti hatalmát, azáltal hogy új módon fejezi ki, hogy a földünk felett ő a legfőbb Uralkodó. A Fiának, Jézus Krisztusnak segítői szerepet szán ebben a Királyságban, ezért fogalmaz így a Biblia: „a mi Urunknak és az ő Krisztusának királysága”. Ez a Királyság több mindenre terjed ki, mint ’szeretett Fiának királysága’, amelyről a Kolosszé 1:13 beszél. ’Szeretett Fiának királysága’ i. sz. 33 pünkösdjén kezdődött, és Krisztus felkent tanítványai felett van hatalma, „a mi Urunknak és az ő Krisztusának királysága” pedig ’a nemzetek meghatározott idejének’ a végén jön létre, és a föld egész emberisége fölött van hatalma (Lk 21:24).

Miután Jézus Krisztus részt kap ’a világ királyságából’, megteszi a szükséges lépéseket, hogy megtisztítsa azt azoktól, akik szemben állnak Isten uralmával. Az első lépésre az égi birodalomban kerül sor; legyőzik Sátánt és a démonait, azután levetik őket a földi birodalomba. Majd elhangzik ez a kijelentés: „Most lett meg a megmentés, az erő és a királyság a mi Istenünktől, és az ő Krisztusának hatalma” (Je 12:1–10). A fő ellenség, Sátán a számára fennmaradó rövid időszakban továbbra is beteljesíti az 1Mózes 3:15-ben olvasható próféciát azáltal, hogy háborút visel az asszony „magvából megmaradtak” ellen, a „szentek” ellen, akiknek az a kilátásuk, hogy Krisztussal együtt fognak uralkodni (Je 12:13–17; vö.: Je 13:4–7; Dá 7:21–27). Jehova ’igazságos rendeletei’ mindazonáltal nyilvánvalóvá válnak, és ítéletei csapásként jönnek a vele szemben állókra, aminek következtében elpusztul a misztikus Nagy Babilon, amely Isten szolgáinak az első számú üldözője a földön (Je 15:4; 16:1–19:6).

Ezután „a mi Urunknak és az ő Krisztusának királysága” elküldi az égi seregeit, hogy harcoljanak az összes földi királyság uralkodója és azok hadseregei ellen Armageddonkor, ez pedig a pusztulásukat eredményezi (Je 16:14–16; 19:11–21). Ez lesz a válasz az Istenhez intézett következő kérésre: „Jöjjön el a királyságod. Legyen meg az akaratod, mint az égben, úgy a földön is” (Mt 6:10). Sátánt ezután a mélységbe vetik, és elkezdődik egy ezeréves időszak, amely alatt Krisztus Jézus és társai királyokként és papokként uralkodnak majd a föld lakosai felett (Je 20:1, 6).

Krisztus „átadja a királyságot”: Krisztusnak az ő jelenléte alatti uralmáról Pál apostol is írt. Miután Krisztus feltámasztja az övéit a halálból, hozzálát, hogy ’semmivé tegyen minden kormányzatot és minden hatalmat és erőt’ (magától értetődő, hogy az összes olyan kormányzatra, hatalomra és erőre utal, amely szembeszáll Istennek mint legfőbb Úrnak az akaratával). Majd a millenniumi uralma végén „átadja a királyságot Istenének és Atyjának”, és saját magát is aláveti „Annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenkinek” (1Ko 15:21–28).

Ha Krisztus „átadja a királyságot Istenének és Atyjának”, akkor milyen értelemben „örök” a Királysága, ahogyan azt többször is kijelenti a Szentírás? (2Pt 1:11; Ézs 9:7; Dá 7:14; Lk 1:33;  Je 11:15). Krisztus Királysága „soha nem fog elpusztulni”, az, amit megvalósít, örökre megmarad, őt pedig örökké tisztelni fogják a Messiás-Királyként betöltött szerepéért (Dá 2:44).

Az ezeréves uralom alatt Krisztusnak a föld feletti uralma magában foglalja majd az engedelmes emberiség érdekében végzett papi teendőket is (Je 5:9, 10; 20:6; 21:1–3). Ezáltal véget ér a bűn és a halál királyi uralma az engedelmes emberiség felett – amely a bűn és a halál törvénye alá volt vetve –, és a ki nem érdemelt kedvesség és az igazságosság fog uralkodni (Ró 5:14, 17, 21). Jézus „segítőnk az Atyánál”, méghozzá abban az értelemben, hogy engesztelő áldozat a tökéletlen emberek által elkövetett bűnökért, de mivel a bűn és a halál teljesen el lesz távolítva a föld lakosairól, ezért Jézusnak ez a szolgálata szükségtelenné válik (1Jn 2:1, 2). Az emberiség visszakerül abba az eredeti állapotba, amelyet a tökéletes Ádám élvezett az Édenben. Amíg Ádám tökéletes volt, nem volt szüksége arra, hogy valaki közvetítsen közte és Isten között azért, hogy engesztelést végezzen érte. Ehhez hasonlóan, amikor Jézus ezeréves uralma véget ér, a föld lakosainak – anélkül hogy törvényes közbenjáróhoz vagy segítőhöz folyamodnának – lehetőségük, sőt kötelességük lesz számot adni Jehova Istennek mint a Legfőbb Bírónak. Így Jehova – akié a legfőbb hatalom – lesz „minden mindenkinek”. Ez azt jelenti, hogy teljesen megvalósul Istennek az a szándéka, hogy „ismét egyesít mindent a Krisztusban, az egekben levőket és a földön levőket” (1Ko 15:28; Ef 1:9, 10).

Jézus millenniumi uralma teljesen betölti majd a célját. A föld, amely egykor a lázadás székhelye volt, helyre lesz állítva, tökéletes, tiszta állapotba kerül, és vitathatatlanul a világmindenség szuverén urának az uralma alá fog tartozni. Nem lesz semmilyen pótkirályság Jehova és az engedelmes emberiség között.

Ezt követően azonban végső próba alá kerül az összes földi alattvaló feddhetetlensége és odaadása. Sátánt kiengedik a mélységből, ahol fogságban volt. Azok, akik engednek a csábításának, ugyanazt vonják kétségbe, mint amit az Édenben vontak kétségbe: van-e Istennek joga uralkodni. Ez abból látható, hogy megtámadják „a szentek táborát és a szeretett várost”. Mivel a felvetett kérdés jogilag már rendezve lett, és az ügy lezárására az égi Törvényszék hozott döntést, nem lesz megengedve, hogy ez a lázadás hosszan tartson. Azok, akik nem állnak ki lojálisan Isten mellett, nem tudnak többé Krisztus Jézushoz mint egy ’segítőhöz’, egy ’engesztelő áldozathoz’ fordulni, mivel nekik is Jehova Isten lesz „minden”, nem lesz lehetőség fellebbezésre, vagy hogy közbenjárjanak értük. Isten minden lázadót, legyen szó akár szellemi lényről, akár emberről, büntetésként el fog pusztítani ’a második halálban’ (Je 20:7–15).