Az „Isten Fia” kifejezés elsősorban Krisztus Jézusra utal. Isten fiának vagy fiainak nevezi még a Szentírás Isten intelligens szellemteremtményeit; Ádámot, mielőtt vétkezett; illetve azokat az embereket, akiket Isten a velük kötött szövetség alapján tekintett annak.

„Az igaz Isten fiai”: Az 1Mózes 6:2–4 beszél először ’az igaz Isten fiairól’, és azt írja róluk, hogy az özönvíz előtt „felfigyeltek rá, hogy az emberek lányai szépek; és feleségeket vettek  maguknak, mégpedig mindazokat, akiket kiválasztottak”.

Sok szövegmagyarázó szerint a szóban forgó „Isten fiai” emberek voltak, pontosabban Sét leszármazottai, mert Noé, aki félte az Istent, Sét leszármazottja volt. Ádám többi leszármazottját – akik Káin, illetve Ádám többi fiának az utódai voltak (1Mó 5:3, 4) – Isten elpusztította az özönvízkor. A szövegmagyarázók véleménye szerint tehát az, hogy „az igaz Isten fiai” feleségül vették ’az emberek lányait’, azt jelenti, hogy Sét leszármazottjai kezdtek házasságot kötni a gonosz Káin leszármazottjaival.

Semmi jel sem utal azonban arra, hogy Isten ekkor bármilyen különbséget tett volna a családok és családfák között. A Szentírás nem erősíti meg azt a nézetet, hogy itt arról lenne szó, hogy Sét és Káin utódai házasságot kötöttek egymással, illetve hogy ezekből a házasságokból születtek a 4. versben említett „hatalmasok”. Az igaz, hogy a Biblia az „emberek fiai” kifejezést (amelyet a fenti nézetet vallók szembeállítanak az „Isten fiai” kifejezéssel) sokszor akkor használja, ha elítélően beszél valakikről, de ez nincs mindig így. (Vö.: Zs 4:2; 57:4; Pl 8:22, 30, 31; Jr 32:18, 19; Dá 10:16.)

Angyalok: Van azonban egy másik magyarázat, melyet viszont alátámaszt a Szentírás. „Az igaz Isten fiai” kifejezés legközelebb a Jób 1:6-ban szerepel. Ez a vers egyértelműen Isten szellemfiairól beszél, akik összegyűltek Isten jelenlétében. Köztük volt Sátán is, aki ’bejárta a földet’ (Jób 1:7; lásd még: Jób 2:1, 2). A Jób 38:4–7 szerint „Isten minden fia lelkendezve kiáltott”, amikor Isten ’letette a föld szegletkövét’. Ők nyilvánvalóan angyalok voltak, nem pedig Ádám leszármazottjai, mert Ádámot ekkor még meg sem teremtette Isten. A Zsoltárok 89:6-ban említett „Isten fiai” is kétségkívül Isten égi teremtményei, és nem emberek. (Lásd: ISTEN: Héber kifejezések.)

Akik viszont amellett érvelnek, hogy az 1Mózes 6:2–4-ben szereplő „igaz Isten fiai” emberek, ezzel nem értenek egyet, mert arra hivatkoznak, hogy a szövegkörnyezet teljes egészében az emberek gonoszságáról szól. Ám az érvelésük nem állja meg a helyét, mert a szellemteremtmények beavatkozása az emberi ügyekbe nyilván hozzájárulhatott a gonoszság növekedéséhez, és felgyorsíthatta azt. Amikor Jézus a földön volt, a gonosz szellemteremtmények ugyan nem öltöttek fizikai testet, de felelősek voltak azért, hogy az emberek rendkívül gonoszak lettek. (Lásd: DÉMON; DÉMONOSSÁG.) Logikus, hogy pont a Mózes első könyvének a beszámolójában olvashatunk arról, hogy Isten szellemfiai, az angyalok beleszóltak az emberek ügyeibe, hiszen ez nagyban megmagyarázza, hogy az özönvíz előtt miért vált annyira súlyossá a helyzet a földön.

Ezt a magyarázatot támasztja alá Péter apostol is, aki arról írt, hogy bizonyos szellemek börtönben vannak, mert engedetlenek voltak egykor, amikor az Isten türelme várt Noé napjaiban (1Pt 3:19, 20), illetve arról, hogy ’egy hajdani világban’, Noé napjaiban voltak ’angyalok, akik vétkeztek’ (2Pt 2:4, 5). Júdás is beszélt olyan ’angyalokról, akik nem őrizték meg eredeti állásukat, hanem elhagyták a maguk megfelelő lakóhelyét’ (Júd 6). Ha nem fogadnánk el, hogy az 1Mózes 6:2–4-ben „az igaz Isten fiai” kifejezés szellemteremtményekre utal, akkor a keresztény írók kijelentései talányosak lennének, ugyanis nem lehetne mivel megmagyarázni, hogy hogyan váltak engedetlenné az angyalok, vagy hogy mi közük volt Noé napjaihoz.

Az biztos, hogy angyalok többször is öltöttek emberi testet, még ettek és ittak is az emberekkel (1Mó 18:1–22; 19:1–3). Jézus azt mondta, hogy a feltámasztottak nem fognak nősülni és férjhez menni, mert olyanok lesznek, „mint az angyalok az égben”. Ezek a szavak rámutatnak, hogy az égben élő teremtmények nem házasodnak, náluk nincsenek férfiak és nők (Mt 22:30). Ez azonban nem zárja ki, hogy az angyalok ne tudtak volna emberi testet ölteni, és így házasságot kötni asszonyokkal. Vegyük figyelembe azt is, hogy Júdás közvetlenül azután, hogy azokról az angyalokról beszélt, akik nem őrizték meg eredeti állásukat, hanem elhagyták a „maguk megfelelő lakóhelyét” (minden bizonnyal a szellembirodalmat), ezt mondta: „Ugyanígy Szodoma és Gomorra, meg a körülöttük levő városok, miután csakúgy, mint az előbb említettek, féktelenül paráználkodtak, és a test után mentek, hogy természetellenesen éljenek vele, figyelmeztető példaként vannak elénk állítva” (Júd 6, 7). Tehát a szentírási bizonyítékokat összevetve elmondható, hogy angyalok lettek engedetlenné Noé napjaiban, akik olyasmit tettek, ami az ő esetükben természetellenes volt. Vagyis a jelek szerint semmi okunk kételkedni abban, hogy az 1Mózes 6:2–4-ben szereplő „Isten fiai” angyalok voltak. (Lásd: NEFILEK.)

Az első ember és a leszármazottai: Ádám volt az első ember, aki „Isten fia volt”, hiszen Isten teremtette őt (1Mó 2:7; Lk 3:38). Amikor  szándékosan bűnt követett el, és ki lett űzve az Édenből, amely Isten szemében szent hely volt, halálra lett ítélve. Isten ezzel mintegy kitagadta a fiát, és Ádám már nem tekinthette Jehovát az égi Atyjának (1Mó 3:17–24).

Ádám utódai bűnös hajlamokkal születnek, amit Ádámtól örökölnek, akit Isten elvetett, így a születésükkor nem lesznek Isten fiai. (Lásd: BŰN.) János apostolnak a János 1:12, 13-ban feljegyzett szavai is ezt tükrözik. Azt írja, hogy akik befogadták Krisztus Jézust, és hisznek a nevében, ’hatalmat kaptak arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek’, és „ők nem vérből vagy test akaratából vagy férfi akaratából születtek, hanem Istentől”. Tehát Ádám egyetlen leszármazottja sem válik automatikusan Isten fiává a születésekor. Ahogyan János szavai, és még más versek is rámutatnak, mivel Ádám bűnt követett el, az emberek csak úgy válhatnak Isten „fiaivá”, ha Ő külön azzá fogadja őket. Ez jól látható abból, hogy Isten hogyan bánt Izrael népével.

„Izrael az én fiam”: Jehova azt mondta Egyiptom fáraójának (aki istennek és az egyiptomi Ré isten fiának tartotta magát), hogy Izrael ’az ő fia, az elsőszülötte’, és erre szólította fel az uralkodót: „Bocsásd el fiamat, hogy szolgáljon nekem!” (2Mó 4:22, 23). Tehát Izrael nemzete, mint egész, Isten ’fia’ volt, mivel Isten választotta ki, hogy a népe legyen, „különleges tulajdona minden nép közül” (5Mó 14:1, 2). A Biblia Jehovát Izrael ’Teremtőjének’, ’Megformálójának’ és ’Atyjának’ nevezi, illetve azt mondja, hogy Izrael az ő nevéről neveztetik. A Szentírás nemcsak azért fogalmaz így, mert minden élő neki köszönheti a létezését, hanem azért is, mert az ábrahámi szövetség értelmében Ő hozta létre ezt a népet. (Vö.: Zs 95:6, 7; 100:3; Ézs 43:1–7, 15; 45:11, 12, 18, 19; 63:16.) ’Az anyaméhtől fogva segítette’, azaz a kezdetek kezdetétől fogva, amikor a nép létrejött. Úgy ’formálta’ őket, hogy foglalkozott velük, illetve megkötötte velük a törvényszövetséget, és így vált Izrael szervezett nemzetté (Ézs 44:1, 2, 21; vö. Isten kijelentéseivel, melyeket Jeruzsálemhez intézett az Ez 16:1–14 szerint, és Pál kijelentéseivel, melyek a Ga 4:19-ben és az 1Te 2:11, 12-ben olvashatóak). Jehova megvédte, hordozta, helyreigazította a népét, és gondoskodott róluk, ahogy egy apa tenné a fiával (5Mó 1:30, 31; 8:5–9; vö.: Ézs 49:14, 15). Isten ’fiaként’ Izraelnek dicsérnie kellett volna az Atyját (Ézs 43:21; Ma 1:6). Ha ezt nem tette, akkor igazából nem is volt Isten fia (5Mó 32:4–6, 18–20; Ézs 1:2, 3; 30:1, 2, 9). És volt is néhány izraelita, aki gyalázatosan viselkedett, és ezért úgy hívták őket, hogy „Béliál fiai” (a héber nyelv így adja vissza szó szerint az 5Mó 13:13-ban [13:14, KNB] és más írásszövegekben szereplő „semmirekellő emberek” kifejezést; vö.: 2Ko 6:15). „Elpártolt fiak” lettek (Jr 3:14, 22; vö.: Jr 4:22).

Isten tehát az egész nemzettel bánt a fiaként, és a vele kötött szövetsége miatt tekintette a fiának. Ez abból is nyilvánvaló, hogy Isten hol Izrael ’Alkotójának’, hol a ’Megváltójának’ nevezi magát, időnként pedig a ’férjurának’. Ez utóbbi kifejezés úgy mutatja be Izraelt, mintha Isten felesége volna (Ézs 54:5, 6; vö.: Ézs 63:8; Jr 3:14). Amikor az izraeliták az ’Atyjuknak’ nevezték Jehovát, kétségkívül arra gondoltak, hogy Jehova szövetséget kötött velük, és hogy ő hozta létre a nemzetüket (Ézs 63:16–19; vö.: Jr 3:18–20; Hó 1:10, 11).

Efraim törzse lett az északi tíztörzs-királyság legkiemelkedőbb törzse. Az Efraim név alatt sokszor az egész királyságot értették. Mivel Jehova úgy döntött, hogy Efraim kapja meg az elsőszülött fiúnak járó áldást a nagyapjától, Jákobtól (noha igazából Manassé volt József elsőszülött fia), ezért joggal nevezhette Efraim törzsét az ’elsőszülöttjének’ (Jr 31:9, 20; Hó 11:1–8, 12; vö.: 1Mó 48:13–20).

Az izraeliták egyénenként: Isten különleges értelemben egyéneket is a „fiának” tartott Izraelben. A 2. zsoltár, melyet a Cselekedetek 4:24–26 szerint Dávid írt, minden bizonnyal elsősorban Dávidot nevezi Isten ’fiának’ (Zs 2:1, 2, 7–12). A Cselekedetek könyvének a leírásából kiderül, hogy a zsoltár szavai később Krisztus Jézuson is beteljesedtek. A zsoltár szövegkörnyezete alapján Isten nem egy csecsemőnek, hanem egy felnőtt férfinak mondta: „Te vagy az én fiam; én atyáddá lettem a mai napon.” Tehát Dávid azért lett Isten fia, mert Isten kiválasztotta, hogy király legyen, és a fiaként bánt vele. (Vö.: Zs 89:3, 19–27.) Ezért mondta Jehova Dávid fiáról, Salamonról is a következőket: „Én atyjává leszek, ő pedig fiammá lesz” (2Sá 7:12–14; 1Kr 22:10; 28:6).

Már nem Isten fiai többé: A zsidók még abban az időben is az ’Atyjuknak’ nevezték Istent, amikor Jézus a földön volt. Jézus viszont nyíltan azt mondta a vele szembeszegülőknek, hogy az ő atyjuk az Ördög, mivel Isten ellenségére hallgatnak, az ő akaratát teszik, és az ő cselekedeteit utánozzák. Tetteikkel azt bizonyították, hogy „nem az Istentől” vannak (Jn 8:41, 44, 47). Vagyis ez szintén azt hangsúlyozza,  hogy Ádám leszármazottai közül senki sem egyszerűen a születésétől fogva vált Isten fiává. Nem, hanem elsősorban Isten tett azért, hogy jó kapcsolatban lehessenek vele, nekik pedig Isten ’fiaiként’ meg kellett tartaniuk, amit Istennek ígértek, vagyis utánozniuk kellett a tulajdonságait, az akaratát kellett cselekedniük, és hűségesen támogatniuk kellett a szándékát.

A keresztények: A János 1:11, 12-ből egyértelműen kiderül, hogy Izrael nemzetéből csak néhányan kaptak „hatalmat. . ., hogy Isten gyermekeivé legyenek”, csak azok, akik hittek Krisztus Jézusban. Krisztus váltságáldozatának köszönhetően a zsidóknak ez a ’maradéka’ (Ró 9:27; 11:5) kikerült a törvényszövetség hatálya alól. A törvényszövetség jó és tökéletes volt ugyan, de bűnösnek mondta ki őket, mint akik rabszolgaként a bűn őrizete alá helyeztettek. Krisztus a váltságáldozata által megszabadította őket, hogy ’elnyerhessék a fiúként való örökbefogadást’, és hogy örökösök lehessenek Isten által (Ga 4:1–7; vö.: Ga 3:19–26).

A Krisztusba vetett hitük alapján a nemzetekből valók közül is néhányan megbékéltettek az Istennel, és a fiaivá lettek, jóllehet korábban ’Isten nélkül voltak a világban’ (Ef 2:12; Ró 9:8, 25, 26; Ga 3:26–29).

Akárcsak Izrael, ezek a keresztények is egy szövetséges népet alkotnak, hiszen Isten megkötötte velük az „új szövetséget”, melyet Krisztus kiontott vére tett érvényessé (Lk 22:20; Héb 9:15). A keresztények esetében azonban Isten egyéneket választ ki, hogy bekerüljenek az új szövetségbe. Azáltal, hogy hallják a jó hírt, és hisznek benne, elhívattak, hogy társörökösök legyenek Isten Fiával (Ró 8:17; Héb 3:1), és ’igazságossá nyilváníttattak’, ugyanis hisznek a váltságban (Ró 5:1, 2). Ennek köszönhetően ’az igazság szava által világra hozattak’ (Jk 1:18), azaz megkeresztelt keresztényekként ’újraszülettek’, vagyis a szent szellem Isten fiaivá tette őket, azzal a kilátással, hogy majd szellemként fognak élni az égben (Jn 3:3; 1Pt 1:3, 4). Ők nem az Ádám bűnéből származó rabszolgaság szellemét kapták, hanem a „fiúként való örökbefogadás szellemét”, amely által ezt kiáltják: „Abba, Atyám!” Az „Abba” szó egy bensőséges és kedves megszólítás (Ró 8:14–17; lásd: ABBA; ÖRÖKBEFOGADÁS: Jelentősége a keresztények számára). Ezeknek a szellem által született keresztényeknek bensőségesebb kapcsolatuk van Istennel, mint a test szerinti Izraelnek volt, mivel Krisztus magasabb rendű közbenjáró és pap, és Isten ki nem érdemelt kedvességet mutatott irántuk Jézus által (Héb 4:14–16; 7:19–25; 12:18–24).

Hogyan maradhatnak Isten fiai? Az, hogy „új születést” kaptak élő reménységre (1Pt 1:3), nem garancia arra, hogy mindig is Isten fiai lesznek. ’Isten szellemének’ kell vezetnie őket, és nem a bűnös testüknek, továbbá késznek kell lenniük arra, hogy szenvedjenek, csakúgy, mint Krisztus (Ró 8:12–14, 17). ’Mint szeretett gyermekeknek az Isten utánzóivá kell válniuk’ (Ef 5:1), vagyis hozzá hasonlóan békéseknek, szeretetteljeseknek, irgalmasaknak és kedveseknek kell lenniük (Mt 5:9, 44, 45; Lk 6:35, 36). ’Feddhetetleneknek és ártatlanoknak’ kell maradniuk „egy elferdült és elfajult nemzedék közepette” (Fi 2:15), és meg kell tisztítaniuk magukat, vagyis el kell hagyniuk minden igazságtalan szokást (1Jn 3:1–4, 9, 10). Ezenkívül meg kell tartaniuk Isten parancsolatait, és el kell fogadniuk a tőle jövő fegyelmezést (1Jn 5:1–3; Héb 12:5–7).

Hogyan lehetnek Isten örökbefogadott fiai? Bár a Szentírás Isten gyermekeinek nevezi őket, de amíg fizikai testük van, „az eljövendőknek [csak a] zálogát” tudhatják magukénak (2Ko 1:22; 5:1–5; Ef 1:5, 13, 14). Ezért mondta Pál apostol a következőket (jóllehet úgy utalt magára és a keresztény társaira, mint akik már „Isten fiai”): „mi magunk is, akiknél megvan a zsenge, vagyis a szellem, igen, mi magunk is nyögünk magunkban, miközben várva várjuk, hogy örökbe fogadjanak mint fiakat, hogy megszabaduljunk a testünkből a váltság által” (Ró 8:14, 23). Vagyis ha mindhalálig hűségesek, és legyőzik a világot, Isten teljes jogú fiaivá válnak azáltal, hogy Isten szellemfiaiként feltámadnak, és az Ő legkedvesebb fiának, Krisztus Jézusnak a ’testvérei’ lesznek (Héb 2:10–17; Je 21:7; vö.: Je 2:7, 11, 26, 27; 3:12, 21).

Isten szellemi gyermekei tudják, hogy égi elhívásúak, mivel ’maga Isten szelleme tanúskodik az ő szellemükkel együtt arról, hogy Isten gyermekei’ (Ró 8:16). Ez minden kétséget kizáróan azt jelenti, hogy amikor Isten szellemtől ihletett Szavában az égi reménységről olvasnak, belülről fakadóan érzik, hogy nekik szól, ezenkívül elfogadják, és azzal összhangban cselekszenek, amit Isten a szellemével tett értük. Ennélfogva teljesen biztosak abban, hogy ők Isten szellemi gyermekei és örökösök.

Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága: Pál apostol beszél arról ’a dicsőségről, amely ki fog nyilatkozni’, illetve ezt is kijelenti: „a teremtés sóvár várakozással várja az Isten fiainak kinyilatkozását” (Ró 8:18, 19). Mivel  ezeknek a fiaknak a dicsősége égi, a dicsőségük ’kinyilatkozása’ előtt nyilván fel kell támadniuk égi életre. (Vö.: Ró 8:23). De a 2Tesszalonika 1:6–10-ből kiderül, hogy ennél többről van szó. Ezek a versek ’az Úr Jézus kinyilatkozásáról’ beszélnek, aki mint bíró megbünteti azokat, akiket Isten elítélt. Mindezt akkor teszi, amikor „eljön, hogy megdicsőüljön az ő szentjeiben”. (Lásd: KINYILATKOZTATÁS, KINYILATKOZÁS.)

Pál azt mondja, hogy „a teremtés” fogja várni ezt a kinyilatkozást, és hogy a teremtés fog majd ’megszabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára’. Ebből az következik, hogy ’az Isten fiai’ dicsőséges kinyilatkozásából mások fognak hasznot meríteni (Ró 8:19–23). A ’teremtésnek’ fordított görög szó utalhat emberre, állatra és bármi másra, amit Jehova teremtett. Pál ezeket a kifejezéseket használja a teremtéssel kapcsolatban: „sóvár várakozással”, „várja”, „hiábavalóságnak vettetett alá [bár] nem a maga akaratából”, „meg is fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából [hogy] az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” jusson, „együtt nyög”, ahogyan a keresztény ’fiak’ is nyögnek magukban. Ezek a kifejezések kizárólag az emberekre értendőek, nem pedig általában véve a teremtésműre, az állatokra, a növényzetre, illetve bármi másra, legyen az élő vagy élettelen. (Vö.: Kol 1:23.) Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy az Isten fiainak dicsőséges kinyilatkozása megnyitja a lehetőséget, hogy az emberi családból mások is Isten igazi fiai lehessenek, és élvezzék az ebből fakadó szabadságot. (Lásd: IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS: Más igazságos személyek; NAGY SOKASÁG.)

A jövendölés szerint Krisztus Jézus „Örökkévaló Atya” lesz (Ézs 9:6), és ’az Isten fiai’ a ’testvérei’ lesznek (Ró 8:29), ennélfogva kell lenniük más embereknek is, akik Krisztus Jézus által életet nyernek. Ők nem királyok, papok és társörökösök lesznek Jézussal, hanem az alattvalói. (Vö.: Mt 25:34–40; Héb 2:10–12; Je 5:9, 10; 7:9, 10, 14–17; 20:4–9; 21:1–4.)

Az is érdekes, hogy Jakab (1:18) ’valamiféle zsengének’ nevezi Istennek ezeket a szellem által született ’fiait’. Ez a kifejezés hasonlít arra, melyet a Jelenések 14:1–4 a ’száznegyvennégyezerrel’ kapcsolatban használ, akiket ’az emberek közül vettek meg’. A ’zsenge’ szóból arra lehet következtetni, hogy később is érnek be gyümölcsök. Vagyis a Róma 8:19–22-ben szereplő „teremtés” nyilvánvalóan „további gyümölcsökre” utal, azokra az emberekre, akik a Krisztus Jézusba vetett hitüknek köszönhetően idővel Isten egyetemes családjának a fiai lesznek.

Amikor Jézus egy elkövetkező ’világrendszerről’ beszélt, és arról, hogy akkor ’a halottak közül fel fognak támadni’, azt is mondta, hogy a feltámadottak „Isten gyermekei [lesznek], minthogy a feltámadás gyermekei” (Lk 20:34–36).

Az előzőekből látható, hogy különféle szempontokat kell figyelembe venni, amikor arról van szó, hogy kiket tekint Isten a fiainak az emberek közül. Minden esetben meg kell vizsgálni a szövegkörnyezetet is, és azt, hogy pontosan mit takar ez a kapcsolat.

Krisztus Jézus: Az evangéliumok közül legfőképpen János evangéliuma emeli ki, hogy Jézus „a Szó” volt, mielőtt emberré lett. Azt mondja, hogy a „Szó. . . testté lett, és közöttünk lakozott, és mi szemléltük a dicsőségét – olyan dicsőséget, amilyen egy egyszülött fiúé, aki az atyától jött” (Jn 1:1–3, 14). Jézus nem akkor lett Isten fia, amikor megszületett emberként, ami abból is látszik, amit ő maga mondott: „Én azt beszélem, amit az én Atyámnál láttam” (Jn 8:38, 42; vö.: Jn 17:5, 24). Az apostolai ihletett szavaiból is egyértelműen ez tűnik ki (Ró 8:3; Ga 4:4; 1Jn 4:9–11, 14).

’Egyszülött fiú’: Néhány szövegmagyarázó szerint nem jó a görög mo·no·ge·nészʹ szót „egyszülött”-nek fordítani. Azzal magyarázzák a nézetüket, hogy a görög szó vége (ge·nészʹ) nem a gen·naʹó (nemz) szóból származik, hanem a geʹnosz (faj, fajta) szóból, vagyis a mo·no·ge·nészʹ szó jelentése: ’egy bizonyos fajtából az egyetlen’. Ezért írja sok bibliafordítás (ÚEF, RS, AT) azt, hogy Jézus Istennek az „egyetlen” Fia (páratlan értelemben), nem pedig azt, hogy Isten „egyszülött” Fia (Jn 1:14; 3:16, 18; 1Jn 4:9). Bár az összetett szó egyik tagja sem a születik ige, de ennek a szónak a használatából egyértelműen kiderül, hogy magában foglalja a származás vagy a születés gondolatát, mivel a görög geʹnosz szó jelentése: ’család; rokonság; utód; nemzetség, faj’. Az 1Péter 2:9-ben a geʹnosz „nemzetség”-nek lett fordítva. A Jeromos által készített latin Vulgata a mo·no·ge·nészʹ szót úgy fordítja, hogy unigenitus, mely azt jelenti, hogy ’egyszülött’ vagy ’egyetlen’. Számos szótárszerkesztő elismeri, hogy ez a kifejezés magában hordozza a születés vagy a leszármazás gondolatát.

Edward Robinsonnak a Greek and English Lexicon of the New Testament (1885, 471. o.)  c. műve így definiálja a mo·no·ge·nészʹ szót: „egyszülött, egyetlen nemzett, ti. egyedüli gyermek”. Egy másik forrásmű is hasonló jelentést ad meg: „egyszülött. . . v. egyetlen nemzett” (Balázs: Szómutató szótár. 396. o.). A Theologischen Wörterbuch zum Neuen Testament ezt írja: „A μονο- [mono-] a származásnak nem a forrására, hanem a jellegére utal. Ezért a μονογενής [mo·no·ge·nészʹ] jelentése ’egyetlen leszármazott’, ti. olyan valaki, akinek nincsenek testvérei. Így eljutunk az egyszülött jelentéshez. Ez a szó arra utal, hogy a szülőknek csak egyetlen gyermekük van, elsősorban a szülő szemszögéből nézve . . . De használják általánosabb értelemben is, anélkül hogy a származásra utalnának, vagyis úgy, hogy ’páratlan’, ’egyedülálló’. Ekkor viszont figyelembe kell venni, hogy az egyedülálló szóban nincs benne az a jelentés, hogy páratlan a maga nemében” (G. Kittel szerk.; 1942, IV. köt. 745–746. o.).

Ugyanez a mű (IV. köt. 747–749. o.) ezt írja arról, hogy hogyan használatos ez a szó a Keresztény Görög Iratokban, más néven az „Újszövetségben”: „Azt jelenti, hogy ’egyszülött’ . . . A [János] 3:16, 18; 1Jn 4:9; [János] 1:18 azt írja, hogy Jézus az Atya egyszülött fia, és nem csupán hasonlítja a kapcsolatukat egy apa és az egyszülött fia kapcsolatához . . . A Jn 1:14, 18; 3:16, 18; 1Jn 4:9 szerint a μονογενής szó nem pusztán Jézus egyedülálló vagy páratlan mivoltára utal. Az 1:14 szavaiból következtetni lehet arra, hogy ő a Fiú, míg az összes többi vers ki is jelenti ezt. János a μονογενής szóval Jézus származásának a jellegére utal. Jézus abban az értelemben μονογενής, hogy egyszülött.”

A fenti kijelentések alapján, és az alapján, amit maga a Szentírás világosan állít, nincs alapja annak, hogy megkérdőjelezzük azt a fordítást, amely szerint Jézus nemcsak Isten egyedülálló vagy páratlan Fia, hanem egyben az ő „egyszülött Fia” is, abban az értelemben, hogy Istentől származik, mert ő hozta létre. Ezt támasztják alá az apostolok szavai is: „az egész teremtés elsőszülötte”; „Az, aki az Istentől született [a gen·naʹó egyik formája]” (Kol 1:15; 1Jn 5:18). Maga Jézus is azt mondta, hogy ő „az Isten teremtésének kezdete” (Je 3:14).

Jézus Istennek az „elsőszülötte” (Kol 1:15), hiszen Isten őt teremtette először. Mielőtt emberré lett, ő volt „a Szó” (Jn 1:1). A János 1:1-ben szereplő „kezdetben” szó nem utalhat Istennek, a Teremtőnek a kezdetére, hiszen ő öröktől fogva van, és nincs kezdete (Zs 90:2). Ezért a versnek a teremtés kezdetére kell utalnia, amikor is Isten megalkotta a Szót, az elsőszülött Fiát. Sok más versben is egy időszak vagy életút kezdetét jelzi ez a szó. Például a „kezdettől fogva” kifejezés a következőkre utal: azon keresztények életútjának a kezdetére, akiknek János az első levelét írta (1Jn 2:7; 3:11); arra, hogy Sátán lázadó életútra tért (1Jn 3:8); vagy arra, hogy Júdás kezdett eltérni az igazságosságtól (Jn 6:64; lásd: JÚDÁS 4.: Becstelenné vált). Jézus abban az értelemben ’egyszülött Fiú’ (Jn 3:16), hogy Isten egyedül őt teremtette meg közvetlenül. Mindenki mást, minden szellemszemélyt és embert Isten „általa”, az elsőszülött Fia által teremtett meg (Kol 1:16, 17; lásd: EGYSZÜLÖTT; JÉZUS KRISZTUS: Emberré válása előtt).

Szellem által újraszületett, és visszatért az égbe: Természetesen Jézus akkor is Isten Fia maradt, amikor emberként megszületett. Jézus nem úgy született, hogy Ádám egyik leszármazottjának a spermája megtermékenyítette Máriát, hanem Isten szent szellemének a segítségével fogant (Mt 1:20, 25; Lk 1:30–35; vö.: Mt 22:42–45). Jézus 12 éves korában felismerte, hogy Isten fia. Ez abból látszik, hogy a következőket mondta a szüleinek: „Nem tudtátok, hogy nekem az Atyám házában kell lennem?” Ők azonban nem fogták fel a szavai értelmét. Talán azt gondolták, hogy csak abban az értelemben utalt Istenre az ’Atyjaként’, ahogy az izraeliták szoktak utalni rá, amire korábban már kitért a cikk (Lk 2:48–50).

Kb. 30 évvel azután, hogy Jézus emberként megszületett, Keresztelő János megkeresztelte. Ekkor Isten szelleme szállt Jézusra, és Isten a következőket mondta: „Te vagy az én szeretett Fiam; helyesellek téged” (Lk 3:21–23; Mt 3:16, 17). Jézus mint ember nyilván ekkor ’született újra’ Isten szellemtől született Fiaként, azzal a reménnyel, hogy visszatérhet az égbe. Továbbá ekkor kente fel őt Isten a szellemével, hogy a kinevezett királya és főpapja legyen (Jn 3:3–6; vö.: Jn 17:4, 5; lásd: JÉZUS KRISZTUS: Megkeresztelkedése). Isten hasonló szavakat mondott akkor is, amikor Jézus elváltozott a hegyen, és egy látomás bemutatta, milyen dicsőséget kap majd a Királyságban. (Vö.: Mt 16:28; 17:1–5.) Pál a 2. zsoltár egy részét Jézus feltámadására alkalmazta, és idézte Isten szavait: „Te vagy az én fiam, én Atyáddá lettem a mai napon.” Ugyancsak Jézus feltámadására alkalmazta azokat a szavakat is, melyeket Isten akkor mondott, amikor szövetséget kötött Dáviddal: „Én atyjává leszek,  ő pedig fiammá lesz” (Zs 2:7; 2Sá 7:14; Cs 13:33; Héb 1:5; vö.: Héb 5:5). Azzal, hogy Jézus feltámadt a halottak közül, hogy szellemként éljen, „Isten Fiának jelentetett ki” (Ró 1:4), és „igazságossá nyilváníttatott szellemben” (1Ti 3:16).

A fentiek alapján tehát, ahogy Dávid felnőttként különleges értelemben ’Isten fiává’ lehetett, Krisztus Jézus is különleges értelemben lett ’Isten fiává’ akkor, amikor megkeresztelkedett, amikor feltámadt, és kétségkívül akkor is, amikor teljessé vált a dicsősége a Királyságban.

Hamisan istenkáromlással vádolták: Néhány ellenséges érzületű zsidó istenkáromlással vádolta Jézust azért, mert úgy utalt Istenre, mint az Atyjára. Ezt mondták: „ember létedre istenné teszed magad” (Jn 10:33). A legtöbb bibliafordítás ebben a versben azt írja, hogy „Istenné” teszi magát Jézus. Torrey fordítása azonban kisbetűvel írja az ’isten’ szót, és a The Emphatic Diaglott sorközi fordítás ezt írja: „egy istenné”. Jézus saját válasza is alátámasztja, hogy helyes az a fordítás, hogy „istenné”, ugyanis a Zsoltárok 82:1–7-et idézte, ahol a Szentírás bizonyos embereket nem ’Istennek’, hanem ’isteneknek’ és ’a Legfelségesebb fiainak’ nevez.

A szövegkörnyezetből kiderül, hogy ebben a zsoltárban Jehova Izrael bíráit nevezte ’isteneknek’ és ’a Legfelségesebb fiainak’. Ők igazságtalanul ítéltek, ami miatt Jehova kénytelen volt ezek között „az istenek között” ítélkezni (Zs 82:1–6, 8). Ha Jehova isteneknek nevezte ezeket az embereket, akkor Jézus semmiképp sem vádolható istenkáromlással azért, mert ezt mondta: „Isten Fia vagyok”. Ezeknek az ’isteneknek’ nevezett bíráknak a cselekedetei azt mutatták, hogy igazából nem is voltak „a Legfelségesebb fiai”. Jézusnak viszont minden cselekedete azt bizonyította, hogy egységben van az Atyjával (Jn 10:34–38).