Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Istenek és istennők

Istenek és istennők

Az istenek, melyeket a nemzetek a múltban imádtak és még napjainkban is imádnak, az emberi elme szüleményei, olyan gyarló, ’üresfejű’ személyek kitalációi, akik „a romolhatatlan Isten dicsőségét olyasmire változtatták, mint a romlandó ember képmása, és a madaraké, a négylábú teremtményeké és a csúszó-mászó állatoké” (Ró 1:21–23). Ezért nem meglepő, hogy ezeknek az isteneknek ugyanolyan jellemvonásaik és gyengeségeik vannak, mint esendő imádóiknak. Az egyik héber szó, amelyet a bálványok vagy a hamis istenek megnevezésére használnak, betű szerint azt jelenti, hogy ’hiábavaló dolog’ (3Mó 19:4; Ézs 2:20).

A Biblia úgy utal Sátánra, az Ördögre, mint aki „ennek a világrendszernek az istene” (2Ko 4:4). A vers további részéből egyértelműen kiderül, hogy itt valóban Sátánra utal az ’isten’ szó, hiszen az olvasható, hogy ez az isten „megvakította a nem hívők elméjét”. A Jelenések 12:9 szerint „az egész lakott földet félrevezeti”. Abból is látható, hogy ő uralkodik a jelenlegi világrendszer felett, beleértve annak kormányzatait is, hogy felajánlotta Jézusnak, neki adja „a világ összes királyságát”, ha ’imádatot mutat be neki’ (Mt 4:8, 9).

Az a vallási hódolat, amellyel az emberek a bálványisteneknek adóznak, valójában „démonoknak. . ., és nem Istennek” bemutatott hódolat (1Ko 10:20; Zs 106:36, 37). Jehova Isten kizárólagos odaadást vár el (Ézs 42:8). Aki bálványistent imád, megtagadja az igaz Istent, és Jehova fő ellenségének, Sátánnak, illetve a démonainak a malmára hajtja a vizet.

A Biblia több ókori nép istenére és istennőjére is utal, de nem mindig lehetséges pontosan azonosítani őket.

Az istenek és istennők eredete: Ha összehasonlítjuk az ókori népek isteneit és istennőit, szembeszökő hasonlóságokat vehetünk észre, melyek aligha tudhatók be a véletlennek. Ezzel kapcsolatban J. Garnier ezt írja: „Tény, hogy nem csupán az egyiptomiak, a káldeusok, a föníciaiak, a görögök és a rómaiak merítették ugyanabból a forrásból a vallásos elképzeléseiket, hanem a hinduk, Kína és Tibet buddhistái, a gótok, az angolszászok, a druidák, a mexikóiak és a peruiak, Ausztrália őslakosai, sőt, még a Dél-csendes-óceáni szigetek bennszülöttei is. Mindenhol megdöbbentő egybeesésekre bukkanunk, ami a rituálékat, szertartásokat, szokásokat, hagyományokat, illetve az istenek és istennők neveit és egymáshoz fűződő viszonyukat illeti” (The Worship of the Dead. London, 1904, 3. o.).

A szentírási bizonyítékok arra mutatnak, hogy Sineár földjén születtek meg a hamis vallásos elképzelések, az özönvíz utáni időszakban. Kétségtelenül a „Jehovának ellenszegülő, hatalmas vadász”, Nimród irányítása alatt kezdődött meg Bábel városának, illetve a tornyának – valószínűleg egy hamis imádatra szánt zikkurratunak – az építése. Az építkezésnek nem az volt a célja, hogy Jehova Istennek szerezzen tiszteletet, hanem az, hogy az építők önmagukat dicsőítsék, hiszen „hírnevet” akartak szerezni maguknak. Ezenkívül szöges ellentétben állt Isten szándékával, aki azt szerette volna, ha az emberiség betölti a földet. A Mindenható meghiúsította az építők terveit: összezavarta a nyelvüket. Mivel így már nem értették meg egymást, sorra felhagytak a város építésével, és szétszóródtak (1Mó 10:8–10; 11:2–9). Ám Nimród a jelek szerint Bábelben maradt, és kiterjesztette az uralma határait, megalapítva ezzel az első Babilóniai Birodalmat (1Mó 10:11, 12).

A szétszóródott emberek megőrizték a hamis vallásos szokásaikat, és ahol letelepedtek, ott – újabb elgondolásokkal ötvözve, és az új nyelvük szavait használva – tovább gyakorolták azokat. Az emberek Péleg napjaiban vándoroltak el mindenfelé, aki kb. egy évszázaddal a vízözön után született, és 239 éves korában halt meg. Mivel mind Noé, mind a fia, Sém túlélték Péleget, az emberek abban az időben szóródtak szét, amikor még ismertek voltak a korábban történt események, mint például az özönvíz (1Mó 9:28; 10:25; 11:10–19). Mindaz, amit hallottak ezekről, valamilyen formában biztosan megmaradt az elvándorolt emberek emlékezetében. Ezt bizonyítja az is, hogy az ókori népek mitológiájában megjelennek a bibliai történetek bizonyos mozzanatai, de nagyon eltorzultan, és politeista nézettel átitatva. A legendák úgy festenek le egyes isteneket, mint akik kígyókat ölnek meg; továbbá sok ókori nép imádott egy olyan istent is, aki jótevőként erőszakos halált halt a földön, majd feltámadt. Ebből arra következtethetünk, hogy ez az isten voltaképpen egy istenné tett ember volt, akit tévesen a megígért ’maggal’ azonosítottak. (Vö.: 1Mó 3:15.) A mítoszok beszámolnak az istenek és a földi nők közötti szerelmi viszonyokról, és a hibrid leszármazottaik hőstetteiről. (Vö.: 1Mó 6:1, 2, 4; Júd 6.) Szinte egyetlen olyan nép sincs a földön, amelynek ne lenne legendája egy világméretű özönvízről; a toronyépítésről szóló beszámoló foszlányai ugyancsak felfedezhetők a legendákban.

Babilóniai istenségek: Érthető módon a babilóniaiak hajlottak arra, hogy nagy becsben tartsák Nimródot a halála után, hiszen ő volt a városuk alapítója, építője és első királya, valamint az első Babilóniai Birodalom létrehozója. A hagyomány szerint Nimród erőszakos módon halt meg. Mivel Marduk (Merodák) istent tartották Babilon alapítójának, néhányan úgy vélik, hogy Marduk nem más, mint az istenként imádott Nimród. Ám a tudósok véleménye különbözik azt illetően, hogy az egyes istenek kikkel azonosíthatók.

Az idő múlásával az első Babilóniai Birodalom isteneinek a száma megsokszorozódott. A panteonjukba idővel több istentriád, azaz istenháromság is tartozott. Az egyik ilyen háromságot Anu (az ég istene), Enlil (a föld, a levegő és a vihar istene) és Éa (a vizek felett uralkodó isten) alkotja. Egy másiknak a következő istenek a tagjai: Szín holdisten, Samas napisten és Istár, a termékenység istennője, aki Tammúznak vagy a szeretője, vagy a hitvese (KÉP: 2. köt. 529. o.). A babilóniaiak hitvilágában ördögtriádok is léteztek, egy ilyen triád volt például az, amelyiket Labartu, Labasu és Akhkhasu alkottak. Idővel jelentőssé vált az égitestek imádata is (Ézs 47:13), és a bolygókat egy-egy istennel hozták kapcsolatba. A Jupitert például Mardukkal, Babilon főistenével azonosították; a Vénuszt Istárral, a szerelem és a termékenység istennőjével; a Szaturnuszt Ninurtával, a háború és a vadászat istenével és a földművelés pártfogójával; a Merkúrt Nébóval, a bölcsesség és a földművelés istenével; a Marsot pedig Nergállal, a háború és a járványok istenével, aki az alvilág ura is egyben.

Az ókori Babilónia városainak idővel saját védelmező isteneik lettek, akiknek hasonló szerepük volt, mint a védőszenteknek. Ur városának Szín volt a védelmező istene, Eridunak Éa, Nippurnak Enlil, Kútának Nergál, Borszippának Nébó, Babilonnak pedig Marduk (Merodák). Amikor Hammurápi Babilont tette meg Babilónia fővárosának, természetesen a város legnépszerűbb istene, Marduk is jobban előtérbe került. Végül Mardukot felruházták a korábbi istenek tulajdonságaival, és ő lépett a helyükbe a babilóniai mítoszokban. Később a Marduk név helyett már csak a bélu (tulajdonos) címet használták, ezért idővel úgy utaltak rá, hogy Bél. Feleségének a neve Belit (a legkiválóbb ’úrnő’). (Lásd: BÉL II.; NÉBÓ 4.)

Az ókori babilóniai szövegek úgy mutatják be az isteneket és az istennőket, mint akik a bűnös, halandó ember jellemvonásait tükrözik vissza. Ezek a beszámolók azt írják, hogy az istenek megszületnek, szerelembe esnek, családot alapítanak, háborúznak, sőt néhányuk még meg is hal, például Tammúz. Az egyik beszámoló szerint annyira megrettentek a vízözöntől, hogy „mint kutyák lapultak”. Az is olvasható róluk, hogy gyakran falánkok voltak, és kapzsik, és addig ittak, amíg le nem részegedtek. Indulatosak, bosszúszomjasak voltak, és előfordult az is, hogy gyanakodtak egymásra. Keserű gyűlölködés jellemezte a kapcsolataikat. Egy példa erre Tiámat istennő, aki elhatározta, hogy elpusztítja a többi istent, de Marduk legyőzte őt, majd kettévágta, és az egyik feléből megalkotta az eget, a másikból a földet. Ereskigal, az alvilág istennője arra utasította Namtart, a járványok istenét, hogy vesse börtönbe Istárt (Ereskigal nővérét), és sújtsa őt 60-féle betegséggel. (Lásd: NERGÁL.)

Ezek a példák megmutatják, hogy milyen környezetet hagyott a háta mögött a hűséges Ábrahám, amikor elköltözött a káldeus városból, Urból, amelyben virágzott a babilóniai bálványimádat (1Mó 11:31; 12:1; Jzs 24:2, 14, 15). Évszázadokkal később több ezer zsidó foglyot hurcoltak ide, Babilonba, a „faragott képmások” és a ’mocskos bálványok’ földjére (Jr 50:1, 2, 38; 2Ki 25.).

Asszír istenségek: Általában véve elmondható, hogy az asszír istenek és istennők azonosíthatók a babilóniai istenekkel. Ezalól csupán a főistenük, Assur a kivétel, aki úgy tűnik, csak az asszír panteonnak volt a része. Mivel Asszíriát Assurról nevezték el, néhányan azt feltételezik, hogy ez az isten nem más, mint Sém fia, Assur, akit a hamis imádatot gyakorló személyek istenként tiszteltek (1Mó 10:21, 22).

Ellentétben a babilóniai Mardukkal, akit Asszíriában is imádtak, és akinek az imádati központja mindig Babilon városa maradt, Assur imádatának székhelye mindig változott, és abba a városba került, ahol a király székhelye volt. Ezenkívül Assurnak több szentélyt is építettek szerte Asszíriában. Ennek az istennek a fő jelképe egy hadijelvény volt, melyet mindig oda vittek, ahol a leghevesebben dúlt a csata. Ez egy szárnyas kör vagy korong volt, amelyből gyakran egy szakállas férfi alakja emelkedett ki. Időnként ennek a férfialaknak egy íj volt a kezében, vagy úgy ábrázolták, mintha egy nyilat lőne ki. Assurnak egy másik jelképe alapján az is feltételezhető, hogy ez az isten egy triád része. Ezen a jelképen a korongból kiemelkedő központi alak mindkét oldalán egy-egy emberi fej látható a szárnyak felett. (Lásd: KÉP: 2. köt. 529. o.; ASSZÍRIA; NISRÓK.)

Miután Szamária i. e. 740-ben elesett, az északi tíztörzs-királyságból származó száműzöttek ilyen isteneket imádó asszírok közé kerültek (2Ki 17:1–6). Később Náhum próféta megjövendölte, hogy Ninive (Asszíria fővárosa) és az istenei el fognak bukni; erre i. e. 632-ben került sor, amikor is elpusztult a város (Ná 1:1, 14).

Egyiptomi istenségek: Egyiptom istenei és istennői egyértelműen babilóniai eredetűek. Az egyiptomiak tiszteltek triádokat, sőt hármas triádokat is, melyeket „enneád”-oknak (kilencségek) neveznek. Az egyik leginkább ismert triádot Ozirisz, a felesége, Ízisz, valamint a fiuk, Hórusz alkotja (KÉP: 2. köt. 529. o.).

Az istenek közül Oziriszt kedvelték a leginkább, és úgy tartották, hogy Gebnek, a föld istenének és Nutnak, az ég istennőjének a fia. Azt állították, hogy Ozirisz feleségül vette Íziszt, és Egyiptom királyaként uralkodott. Az egyiptomi mitológiáról szóló feljegyzések arról számolnak be, hogy Oziriszt meggyilkolta a fivére, Széth, de életre kelt, és a halottak bírája és királya lett. Ozirisz és Ízisz kapcsolata és a jellemvonásaik feltűnően hasonlítanak a babilóniai Tammúzéhoz és Istáréhoz, ezért több tudós véleménye szerint ezek az istenek azonosak egymással.

Az anyaistennőnek és fiának imádata is nagyon népszerű volt Egyiptomban. Íziszt gyakran a kisfiú Hórusszal együtt ábrázolták, aki a térdén ül. Ezek az alkotások annyira hasonlítanak azokhoz az ábrázolásokhoz, melyeken a Madonna és gyermeke látható, hogy időnként néhány keresztény vallásos hódolattal adózott ezeknek, mert nem ismerték fel, hogy mit imádnak (KÉP: 2. köt. 529. o.). Hórusz isten imádatából jól látható, hogy mennyire eltorzították az Édenben elhangzott ígéretet, mely szerint egy mag összezúzza majd a kígyó fejét (1Mó 3:15). Némelyik ábrázoláson Hórusz krokodilokon tapos, és kígyókat meg skorpiókat tart a kezében. Az egyik beszámoló szerint, amikor Hórusz bosszút akart állni apjának, Ozirisznak a gyilkosán, Széthen, az egy kígyó alakját öltötte magára.

Az egyiptomi szobrokon és festményeken igen gyakran jelenik meg a szent jelképnek tartott crux ansata (füles kereszt). Ezt az élet szimbólumának tekintették, és úgy nézett ki, mint egy „T” betű, egy ovális füllel a tetején. Valószínűleg a férfi és női szaporítószerveket együttesen jelképezte. Az egyiptomi isteneket sokszor ábrázolják crux ansatával a kezükben (KÉP: 2. köt. 530. o.).

Az egyiptomiak sok állatot tartottak szentnek, például a bikát, macskát, tehenet, krokodilt, sólymot, békát, vízilovat, íbiszt, sakált, oroszlánt, kost, szkarabeuszt, skorpiót, kígyót, keselyűt és a farkast. Ám néhányat ezek közül Egyiptomnak csak az egyik részén tekintettek szentnek, míg máshol nem; emiatt időnként még polgárháborúk is dúltak az országban. Nem csupán azt gondolták, hogy az istenek szentnek tartják az egyik vagy a másik állatot, hanem egyes istenek és istennők megtestesülését látták némelyikben. Az Ápisz-bikát például Ozirisz, illetve Ptah isten megtestesüléseként tisztelték.

Hérodotosz szerint (A görög–perzsa háború. II. könyv, 65–67.), ha valaki szándékosan ölt meg egy szent állatot, azt kivégezték; ha véletlenül pusztította el, akkor a papok bírságot szabtak ki rá. Ám ha valaki egy íbiszt vagy egy sólymot ölt meg – akár szándékosan, akár véletlenül –, azt megölték, rendszerint egy feldühödött csőcselék meglincselte. Ha egy macska pusztult el, a háznép tagjai leborotválták a szemöldöküket, de ha egy kutya, akkor az egész testüket leborotválták. A szent állatokat mumifikálták, és díszes temetést rendeztek nekik. A fellelt mumifikált állatok között vannak bikák, macskák, krokodilok, sólymok, csak hogy néhányat említsünk.

Az egyiptomi mitológia úgy mutatja be az istenségeket, mint akiknek emberi gyengeségeik és gyarlóságaik vannak. Az olvasható róluk, hogy kínok gyötörték őket, rettegtek, és sokszor veszélyben volt az életük. Ozirisz istent például megölték. A kisgyermek Hóruszt belső fájdalmak, fejfájás és vérhas gyötörte, később belehalt egy skorpiómarásba, de aztán feltámasztották. Íziszről azt tartották, hogy emlőtályogtól szenvedett. A napistenről, Réről az olvasható, hogy a kor előrehaladtával elhagyta az ereje, és nyál folyt a szájából. Sőt, még az élete is veszélybe került, amikor az Ízisz által teremtett bűvös kígyó megmarta, jóllehet később meggyógyult Ízisz varázsigéinek köszönhetően. Szahmetet, a nap pusztító erejét megtestesítő istennőt vérszomjasnak mutatja be a mitológia. Annyira nagy örömet talált az emberek gyilkolásában, hogy Ré attól félt, kiirtja az egész emberiséget. Ré, annak érdekében, hogy megmentse az embereket, kiöntött a csatamezőre 7000 korsó italt, mely sör és gránátalma keverékéből állt. Szahmet azt hitte, hogy emberi vér, ezért felhörpintette, és olyannyira lerészegedett, hogy nem tudta folytatni az öldöklést. Nephthüsz leitatta a bátyját, Oziriszt – Ízisznek, nővérének a férjét –, majd együtt hált vele. Vannak olyan ábrázolások, melyeken a két napisten, Tem és Hórusz éppen maszturbál.

Érdemes megjegyezni, hogy amikor a fáraó a birodalma második emberének nevezte ki Józsefet, ezzel a hamis egyiptomi isteneket imádó személyek fölé helyezte őt (1Mó 41:37–44).

A tíz csapás: Jehova az egyiptomiakat sújtó csapásokkal megszégyenítette az isteneiket, és ítéletet hajtott végre rajtuk (2Mó 12:12; 4Mó 33:4; KÉPEK: 2. köt. 530. o.). Az első csapás, mely során a Nílus, valamint Egyiptom minden vize vérré változott, a Nílusistent, Hápit szégyenítette meg. A Nílusban élő halak elpusztulása szintén nagy csapás volt az egyiptomi vallásra, hiszen bizonyosfajta halakat szentnek tartottak, sőt, még mumifikálták is őket (2Mó 7:19–21). A békát az egyiptomiak a termékenység, illetve a feltámadás szimbólumának tartották, és abban hittek, hogy Heketnek, a békaistennőnek a szent állata. Ezért a második csapás – amikor békák lepték el az országot – ezt az istennőt alázta meg (2Mó 8:5–14). A harmadik csapáskor a mágiát űző papok kénytelenek voltak elismerni a vereségüket, mivel nem voltak képesek elérni a titkos tudományukkal, hogy a por szúnyoggá változzon (2Mó 8:16–19). Thot istennek tulajdonították a varázslás és a titkos tudományok kieszelését, de még ez az isten sem volt képes segíteni a mágiát űző papoknak, hogy meg tudják ismételni a harmadik csapást.

A negyedik csapástól kezdődően nyilvánvalóvá vált, hogy az igaz Isten éles határvonalat húzott az imádói és az egyiptomiak között. Míg az egyiptomiak otthonait bögölyrajok árasztották el, a Gósen földjén élő izraelitákat nem érte ez a csapás (2Mó 8:23, 24). A következő csapás, a jószágokat sújtó járványos betegség, olyan istenségeket szégyenített meg, mint Ápisz, Hathor, a tehénistennő és Nut, az ég istennője, aki tehénként fogant meg, és akinek a hasára voltak rögzítve a csillagok (2Mó 9:1–6). Az utána jövő csapás, a kelések, olyan isteneket és istennőket alázott meg, akiket gyógyító erővel ruháztak fel, például Thotot, Íziszt és Ptahot (2Mó 9:8–11). A súlyos jégeső azokat az isteneket szégyenítette meg, akikről azt gondolták, hogy hatalmuk van a természeti erők fölött; ilyen volt például Raszap, akiről azt tartották, hogy a villámok ura, illetve Thot, aki állítólag az eső és a mennydörgés felett uralkodott (2Mó 9:22–26). A sáskák által legyőzettek azok az istenek, akik a bőséges termésről gondoskodtak. Az egyikőjük Min volt, egy termékenységisten, akit a termények védelmezőjének tartottak (2Mó 10:12–15). A sötétség olyan isteneket alázott meg, akik napistenek voltak, például Rét és Hóruszt, továbbá a holdistent, Thotot, aki pályájára állította a napot, a holdat és a csillagokat (2Mó 10:21–23).

A legnagyobb megszégyenülést azonban az elsőszülöttek halála jelentette az egyiptomi istenek és istennők számára (2Mó 12:12). Egyiptom uralkodói istennek tartották magukat, Ré, azaz Ámon-Ré fiának. Azt állították, hogy Ré együtt hált a királynéval. Az ebből a kapcsolatból született fiút egy isten megtestesülésének tekintették, és odaszentelték Rének a templomában. Vagyis a fáraó elsőszülöttjének a halála tulajdonképpen egy isten halálát jelentette (2Mó 12:29). Már az is hatalmas szerencsétlenséget jelentett volna az egyiptomi vallásra, ha csak ez az egy csapás sújtja az országot. Az egyiptomi istenek tehetetlenségét tükrözte az, hogy képtelenek voltak megmenteni a haláltól Egyiptom elsőszülötteit. (Lásd: ÁMON 4.)

Kánaáni istenségek: Néhány nem bibliai forrásból az derül ki, hogy a kánaániták El istent tartották a teremtőnek és a legfőbb úrnak. Úgy tűnik, hogy El valamelyest távol tartotta magát a földi ügyektől, viszont többször is úgy ábrázolják, mint akihez a többi istenség kéréssel fordul. Lázadó fiúnak festik le, aki megfosztotta az apját a trónjától, és kasztrálta őt. Ezenkívül véreskezű zsarnoknak, gyilkosnak és házasságtörőnek állítják be. A rász-samrai szövegek úgy utalnak rá, hogy „atya bika”, akinek ősz haja és ősz szakálla van. A hitvese Aséra, akit az istenek anyjának tartottak, míg Elt az atyjuknak.

Ám a legfontosabb kánaáni istenség Baál volt, a termékenység istene, az ég, az eső és a vihar ura (Bí 2:12, 13). A rász-samrai szövegekben Baált gyakran Dágon fiának nevezik, bár Elről is úgy beszélnek, mint az atyjáról. Baál nővére, Anát úgy utal Elre, mint az atyjára, és El is a lányának hívja Anátot. Ezért Baált valószínűleg El fiának tartották, bár időnként az unokájaként utaltak rá. A kánaáni mitológiai szövegekben Baál megtámadja és legyőzi Jammot, a vizek istenét, aki El kedvenc, szeretett fia. Ám egy összetűzés során Baált megöli Mót, a halál és a szárazság istene, aki szintén El fia. Vagyis Babilonhoz hasonlóan Kánaánnak is volt egy olyan istene, aki erőszakos halált halt, de később fel lett támasztva. (Lásd: BAÁL 4.)

A rász-samrai szövegekben említett legfontosabb istennők Anát, Aséra és Astóret; úgy tűnik, hogy a szerepükben elég nagy átfedések vannak. Szíriában, ahol a rász-samrai szövegeket találták, Anátot valószínűleg Baál feleségének tartották – annak ellenére, hogy gyakran „hajadon”-ként utaltak rá –, hiszen az olvasható róla, hogy együtt hált Baállal. A Szentírás viszont csak Astóretet, illetve a szent rudat, más néven Asérát említi meg Baállal kapcsolatban. Ezért talán Asérát és Astóretet is Baál feleségének tartották (Bí 2:13; 3:7; 10:6; 1Sá 7:4; 12:10; 1Ki 18:19; lásd: ASTÓRET; SZENT OSZLOP; SZENT RÚD).

Abból, ahogyan a rász-samrai szövegek Anátra utalnak, kiderül, hogy a kánaánitáknak mennyire züllött elképzeléseik voltak az istenségeikről. Ezek az elképzelések kétségtelenül hasonlóak voltak a szírekéihez. Baál nővérei közül Anát a legszebb, de még ő is rendkívül heves vérmérsékletűnek van lefestve. Azzal fenyegette meg az apját, Elt, hogy ha nem teljesíti a kéréseit, akkor összezúzza a koponyáját, ősz haja véres, ősz szakálla pedig alvadt véres lesz. Máskor úgy ábrázolják, mint aki öldöklő hadjáratban vesz részt. Fejeket tett a hátára, karokat a dereka köré, és térdig gázolt a hősök vérében, és csípőig az alvadt vérükben. Azt, hogy mennyire örömét lelte az ilyen vérontásban, jól tükrözik a következő szavak: „Mája megtelt kacagással, szíve túlcsordult az örömtől” (ANET. 136–137., 142., 152. o.).

A kánaáni vallás szélsőségesen lealacsonyodott mivolta bizonyítja, hogy Isten jogosan rendelte el Kánaán lakosainak az elpusztítását (3Mó 18; 5Mó 9:3, 4). Ám mivel az izraeliták nem engedelmeskedtek teljes mértékben Isten akaratának, idővel csapdába estek, és átvették azokat a züllött szokásokat, amelyek a kánaáni istenek imádatára voltak jellemzőek (Zs 106:34–43; lásd még: KÁNAÁN, KÁNAÁNITA 2.).

Méd–perzsa istenségek: Úgy tűnik, hogy a méd–perzsa birodalom királyai a zoroasztrizmus hívei voltak. Bár nem tudják sem bizonyítani, sem cáfolni, hogy Nagy Círusz Zarathusztra (Zoroaszter) tanításait követte, az tény, hogy I. Dáriusz idejét követően a királyi feliratokban többször utalnak Ahuramazdára, a zoroasztrizmus legfőbb istenére. I. Dáriusz úgy beszélt Ahuramazdáról, mint az ég, a föld és az ember alkotójáról, és úgy tartotta, hogy őtőle kapta a bölcsességét, erejét és ügyességét, valamint a királyságát is.

A zoroasztrizmus egyik jellegzetes vonása a dualizmus, vagyis az a hit, hogy kétféle isten létezik, egy jó és egy gonosz. Ahuramazdát minden jó dolog teremtőjének tekintették, míg Angra Mainjut a gonosz dolgok alkotójának. Úgy gondolták, hogy ez utóbbi isten okozza a földrengéseket, a viharokat, a betegségeket és a halált, illetve hogy ő a felelős a békétlenségekért és a háborúkért, illetve hogy az alacsonyabb rendű szellemek segítenek ennek a két istennek, hogy be tudják tölteni a szerepüket.

Ahuramazda jelképe nagyon hasonlít az asszír Assur szimbólumához, a szárnyas koronghoz, amelyből néhány ábrázoláson egy szakállas ember emelkedik ki, egy függőleges madárfarokkal.

Ahuramazda talán egy triád részét is alkotta. Erre abból lehet következtetni, hogy Artaxerxész Mnémón arra kérte Ahuramazdát, Anáhitát (a víz és a termékenység istennőjét) és Mithrast (a fény istenét), hogy védjék meg őt, és ennek a három istenségnek a tiszteletére építette újjá a Szúzában lévő Oszlopcsarnokot.

Több tudós szerint Anáhita azonos a babilóniai Istárral. E. O. James ezt írja a The Cult of the Mother-Goddess c. könyvében (1959, 94. o.): „Őt úgy tisztelték, mint »a Nagy Istennőt, akinek a neve Úrnő«, és mint »a szeplőtlen mindenhatót«, aki megtisztítja »a férfiak magját és a nők méhét és tejét« . . . Tulajdonképpen ő volt az iráni megfelelője a szíriai Anatnak, a babilóniai Inanna-Istárnak, továbbá Komana [város] hettita istennőjének és a görög Aphroditének.”

A görög történetíró, Hérodotosz szerint (A görög–perzsa háború. I. könyv, 131.) a perzsák a természeti erőket és az égitesteket is imádták. Ezt írta: „Amint tapasztalataim mutatják, a perzsák életére a következő vonások jellemzők. Nem szokásuk, hogy istenszobrokat, szentélyeket, oltárokat emeljenek, ellenkezőleg, ostobának tartják azokat, akik így tesznek, és gondolom, azért, mert a hellénekkel ellentétben nem hisznek abban, hogy az isteneknek emberi alakja van. A legmagasabb csúcsokra járnak fel, és ott áldoznak Zeusznak, mert ők az ég teljes körét Zeusznak nevezik. Rajta kívül áldozatot szoktak bemutatni a napnak, a holdnak, a földnek, a tűznek, a víznek és a szeleknek. A kezdet kezdetén csakis ezeknek az isteneknek mutattak be áldozatot. Később honosult meg az a szokás, amelyet az asszüroktól és araboktól vettek át, hogy Aphrodité Uraniának is áldoznak. Az asszürok Aphroditét Mülittának, az arabok Alilatnak, a perzsák Mitrának nevezik.”

A szent zoroasztriánus írások gyűjteményében, a Zend-Avesztában olyan imákról olvashatunk, amelyeket magához a tűzhöz, a vízhez, a bolygókhoz, illetve a nap, a hold és a csillagok fényéhez intéztek. Ezenkívül a tüzet Ahuramazda fiának tartották.

Annak ellenére, hogy Círusz király talán a zoroasztrizmus híve volt, a bibliai próféciák szerint Jehova név szerint őt jelölte ki, hogy vereséget mérjen Babilonra, és szabadon engedje a zsidó foglyokat (Ézs 44:26–45:7; vö.: Pl 21:1). Babilonnak az i. e. 539-ben bekövetkezett bukása után, az izraeliták a zoroasztriánus médek és perzsák uralma alá kerültek.

Görög istenségek: Ha közelebbről szemügyre vesszük az ókori görög istenekkel és istennőkkel kapcsolatos elképzeléseket, akkor felfedezhetjük a babilóniai hatás nyomait. George Rawlinson, az Oxfordi Egyetem egyik professzora ezt jegyezte meg: „A káldeus hitvilág és a klasszikus [görög-római] mitológia közötti megdöbbentő hasonlóság nagy figyelmet érdemel. Olyan sokszor vannak átfedések, és bizonyos dolgokban olyan nagymértékűek, hogy kizárt, hogy mindez pusztán a véletlen egybeesés műve legyen. A görög és római panteonban, illetve a káldeusokéban ugyanazt a csoportosítást figyelhetjük meg; nem ritka a hasonló családfa; és arra, hogy időnként ismerősen csengenek a klasszikus istenségek nevei és címei, a káldeus forrásból való származásuk ad magyarázatot, és ez egy roppant érdekes összefüggés. Vajmi kevéssé kétséges, hogy átadták egymásnak a hitnézeteiket ilyen vagy olyan módon, vagyis már nagyon régóta létezett a mitológiai elképzeléseknek egy olyan »útvonala«, amely a Perzsa-öböl partjától egészen azokig az országokig vezetett, amelyek partját a Földközi-tenger mosta” (The Seven Great Monarchies of the Ancient Eastern World. 1885, I. köt. 71–72. o.).

Valószínűleg az eltorzított változata jelenik meg Isten maggal kapcsolatos ígéretének a következő két mitológiai beszámolóban: az egyik szerint Apollón isten megöli Püthónt, a kígyót, a másikban pedig a csecsemő Herkules (Zeusznak és egy földi nőnek, Alkménének a fia) megfojt két kígyót. A görög mitológiában szintén fellelhető egy történet egy istenről, aki meghal, majd feltámasztják. A görögök minden évben megemlékeztek ennek az istennek, Adónisznak az erőszakos haláláról és a feltámadásáról. Különösen a nők siratták őt, és körbehordozták a teste képmásait, mintha gyászmenetet tartanának, majd később bedobták ezeket a képmásokat a tengerbe vagy a forrásokba. Egy másik isten erőszakos halálát és a feltámadását is megünnepelték. Ő Dionüszosz volt, más néven Bakkhosz, akit Adóniszhoz hasonlóan a babilóniai Tammúzzal azonosítanak.

A görögök mitológiai beszámolói úgy mutatják be az isteneiket és az istennőiket, mint akik földi férfiak és nők módjára viselkednek. Annak ellenére, hogy az isteneket sokkal nagyobbnak, szebbnek és erősebbnek képzelték maguknál, emberi testtel ábrázolták őket. Mivel az istenek ereiben vér helyett úgynevezett ichor folyt, a testüket elpusztíthatatlannak tartották. Ennek ellenére az emberek a fegyvereikkel fájdalmas sebeket tudtak ejteni az istenek testén, de ezek mindig begyógyultak, és az istenek örökre fiatalok maradtak.

A görög isteneket általában nagyon erkölcstelennek mutatják be, és emberi gyengeségekkel ruházták fel őket. Sokszor vitatkoztak, harcoltak egymással, mi több, összeesküvéseket is szőttek egymás ellen. Zeusz, a görögök főistene, megfosztotta a tróntól a saját apját, Kronoszt. Korábban Kronosz ugyanezt tette az apjával, Uranosszal, sőt, még kasztrálta is őt. Uranosz és Kronosz is kegyetlen atyaként van lefestve. Uranosz azonnal a föld alá száműzte a feleségétől, Gaiától született gyermekeit, akik így még a napfényt sem láthatták. Kronosz pedig lenyelte a gyermekeit, akiket Rheia szült neki. Az istenségek több utálatosságot is elkövettek, például házasságtörést, paráznaságot és vérfertőzést, illetve megerőszakoltak másokat, hazudtak, loptak, lerészegedtek és gyilkoltak. Azok, akik elveszítették egy-egy isten vagy istennő kegyét, a legkegyetlenebb megtorlásra számíthattak. Például, amikor Marszüasz, egy szatír kihívta Apollón istent egy zenei versenyre, és veszített, az isten egy fatörzshöz kötözte, és elevenen megnyúzta. Artemisz istennő pedig szarvassá változtatta Aktaiónt, a vadászt, mert az meglátta őt meztelenül. Ezt követően az istennő széttépette Aktaiónt a férfi vadászkutyáival.

Néhányan azt állítják, hogy ezek a mitológiai történetek csupán a költők képzeletének szüleményei. De Ágoston a következőt írta ezzel kapcsolatban az i. sz. V. században: „Amit védelmül előhoznak, vagyis hogy az istenekről nem igazi, hanem valótlan és koholt dolgokat mondanak, ez még nagyobb bűn, ha a vallás szentségét tekinted. Ha pedig a démonok álnokságára gondolsz, volna-e náluk a csalást illetőleg ravaszabb és furfangosabb? Ugyanis, midőn a haza szempontjából jó és hasznos uralkodót gyalázzák, nemde annál felháborítóbb az, minél távolabb áll az igazságtól és idegenebb annak az életétől a vád” (Isten városáról. I. köt. Budapest, 2005, Kairosz, II. könyv, X. fej.). A görög színházakban előadott költői művek népszerűsége azt mutatja, hogy a többség nem tartotta gyalázatnak ezeket a történeteket, hanem elfogadhatónak tekintették őket. Sokan örültek annak, hogy az istenek erkölcstelen tetteivel igazolni tudják a saját bűneiket. (Lásd: GÖRÖGORSZÁG, GÖRÖGÖK: A görög vallás.)

Pál apostol a szolgálata során találkozott olyan személyekkel, akik Zeusznak és Hermésznek voltak az imádói (Cs 14:12, 13). Az athéniak nagyon sok templomot és oltárt építettek, mivel félték az istenségeiket (Cs 17:22–29). A szégyentelen szexuális erkölcstelenség, mely a görög vallás része volt, még a Korintuszban lévő keresztény gyülekezetbe is beszivárgott, és ezért Pál apostolnak meg kellett feddnie ezt a gyülekezetet (1Ko 5.).

Római istenségek: A rómaiak vallására nagy hatással volt az etruszkok hitvilága, akik állítólag Kis-Ázsiából származtak. A jóslás szokása egyértelműen mutatja, hogy az etruszkok a hitnézeteiket a babilóniaiak vallásos elképzeléseiből vették át. Például a Mezopotámiában talált, májat formázó agyagtárgyak, amelyeket a jósláshoz használtak, nagyon hasonlítanak ahhoz a bronzból készült, májat formázó tárgyhoz, melyet Olaszországban, az Emilia Romagna nevű régióban, Piacenzában találtak. Tehát amikor a rómaiak átvették az etruszkok istenségeit, akkor ezzel együtt egy fajta babilóniai örökségre tettek szert. (Lásd: ASZTROLÓGUSOK.) A római triád, amelyet Jupiter (a főisten, az ég és a fény istene), Júnó (Jupiter hitvese, aki elsősorban a nők számára fontos dolgok istennője) és Minerva (a kézművesség istennője) alkot, megegyezik azzal az etruszk triáddal, amelynek Tinia, Uni és Menrva a tagjai.

Az idő múlásával a fontosabb görög istenek bekerültek a római panteonba, csak más néven. A rómaiak más isteneket is tisztelni kezdtek, például a perzsa Mithrast (akinek a születésnapját december 25-én ünnepelték), illetve a termékenység frígiai istennőjét, Kübelét és az egyiptomi Íziszt, akiket a babilóniai Istárral azonosítanak. Ezenkívül a saját császáraikat is istenként imádták.

Saturnust azért imádták, mert elhozta az aranykort Róma számára. A saturnalia eredetileg az ő tiszteletére rendezett egynapos ünnep volt, de később már hét napig tartott. A december második felében megtartott ünnepet féktelen mulatozás kísérte. Az emberek ajándékokat adtak egymásnak, például viaszgyertyákat és viaszból megformált gyümölcsöket, a gyermekeknek pedig főleg agyagbabákat. Az ünnep alatt semmilyen büntetést nem szabtak ki a bírák. Az iskolák és a bíróságok bezártak; ezenkívül a háborús tevékenységeket is beszüntették. A rabszolgák szerepet cseréltek a tulajdonosaikkal, és úgy beszélhettek velük, ahogy akartak, mindezt anélkül, hogy rettegniük kellett volna a büntetéstől.

Az első keresztények nem vettek részt a rómaiak által gyakorolt imádatban, különösen a császárimádatban nem, ami miatt heves üldözést kellett elszenvedniük. Nem alkudtak meg abban az álláspontjukban, hogy „Istennek kell [engedelmeskedniük] inkább, semmint embereknek”, és elutasították, hogy a római uralkodókat imádják, mivel az imádat csak Istent illeti meg (Cs 5:29; Mk 12:17; lásd: RÓMA: Vallás).

A nemzetek istenei szembeállítva Jehovával: A Bibliában említett istenek közül sokról ma már alig tudunk többet a nevüknél. Bár az imádóik időnként még a gyermekeiket is feláldozták nekik, ezek a hamis istenek nem voltak képesek megmenteni azokat, akik szükség idején a segítségüket kérték (2Ki 17:31). Ezért a katonai sikereivel eltelve, Asszíria királya így dicsekedett a szószólója, a rabsaké által: „Hát kiszabadították-e a nemzetek istenei a maguk országát Asszíria királyának kezéből? Hol vannak Hamát és Arpád istenei? Hol vannak Szefárvaim, Héna és Ivva istenei? Kiszabadították-e Szamáriát a kezemből? Az országok összes istene közül kik azok, akik kiszabadították országukat a kezemből, hogy Jehova kiszabadítaná Jeruzsálemet a kezemből?” (2Ki 18:28, 31–35). De Jehova nem hagyta cserben a népét, ahogyan ezek a hamis istenek tették. Egyetlen éjszaka leforgása alatt Jehova angyala 185 000 embert ölt meg az asszírok táborában. A büszke asszír uralkodó, Szanhérib megalázottan tért vissza Ninivébe, később pedig a két fia megölte őt, amikor az istenének, Nisróknak a templomában volt (2Ki 19:17–19, 35–37). Igaz a Biblia kijelentése, hogy „a népek istenei mind csak hiábavaló istenek, de Jehova alkotta az egeket” (Zs 96:5).

Nemcsak a hamis istenek viselik magukon a készítőik jellemzőit, hanem a hamis isteneket imádók is hasonlóvá válnak az isteneikhez. Példa erre Júda egyik királya, Manassé, aki hamis isteneket imádott, és még a saját fiát is átvitte a tűzön. Habár Manassé buzgón imádta a hamis isteneket, ettől még nem lett jobb király. Ellenkezőleg, a vérszomjas isteneihez vált hasonlóvá, és rengeteg ártatlan vért ontott (2Ki 21:1–6, 16). Ezzel szemben az igaz Isten imádói igyekeznek utánozni a tökéletes Alkotójukat, megteremve a szellemének gyümölcsét, a szeretetet, örömet, békét, hosszútűrést, kedvességet, jóságot, hitet, szelídséget és az önuralmat (Ef 5:1; Ga 5:22, 23).