(feltehetően a latin vitulus, ’borjú’ szóból):

Egy csizma alakú félsziget, amely az európai kontinensből dk. irányban nyúlik a Földközi-tengerbe. Az É-on lévő Alpoktól a D-en lévő Messinai-szorosig, vagyis „az olasz csizma orráig” úgy 1130 km hosszú. Szélessége 160 és 240 km között váltakozik, és K-en az Adriai-tenger, Ny-on pedig a Tirrén-tenger határolja. A félsziget közepén mintegy gerincoszlopként vonul az Appenninek hegység, melyről a parti síkságok felé termékeny völgyek futnak. Főbb folyói a Tiberis (Tevere) és a Pó. Itália területe kb. 301 000 km².

Szürakuszai Antiokhosz (i. e. az V. század) szerint eredetileg az Italia név csak a D-en fekvő Calabria provinciára vonatkozott, ahol az Italinak nevezett emberek laktak. Úgy tűnik, hogy ez a Vitelia név görögösített formája, mely a latin vitulus szóval van rokonságban ( jel.: ’borjú’). Lehetséges, hogy vagy a legelőiről és a marhacsordáiról nevezték el így a területet, vagy mert a lakosai úgy hitték, hogy a bikaistenük leszármazottai. Az i. sz. I. századra Itália már nagyjából akkora területet ölelt fel, mint a mai Olaszország.

Az évszázadok folyamán különféle származású népek vándoroltak erre az igen termékeny területre. Itália korai történelme magában foglalta a már ott élők és a területet időről időre hullámokban elözönlő jövevények közötti háborúkat. Így a félsziget a nyelvek és szokások olvasztótégelye volt, mivel ezek a különböző nemzeti csoportok letelepedtek és egymás között házasodtak.

A kereszténység már korán eljutott Itáliába, mivel i. sz. 33 pünkösdjén itáliai prozeliták és római keresztények is tanúi voltak a szent szellem  kitöltésének, és hallották Péter magyarázatát. Kétségkívül közülük is voltak néhányan a között a „mintegy háromezer lélek” között, akik ez alkalommal keresztelkedtek meg (Cs 2:1, 10, 41). Visszatérve Itáliába, ők alkothatták a Rómában lévő keresztény gyülekezet magját, és Pál néhány évvel később nekik írta az egyik levelét (Ró 1:1–7). Akvila és Priszcilla is ehhez a gyülekezethez tartozhatott Itáliában, amikor Claudius császár valamikor i. sz. 49-ben vagy 50 elején parancsot adott az ország elhagyására. Nem sokkal azelőtt érkeztek Korintuszba, hogy Pál a második misszionáriusi útja során először látogatott abba a városba (Cs 18:1, 2).

Kornéliusznak, aki minden bizonnyal itáliai származású volt, és az „itáliai csapat” katonatisztjeként szolgált, Cezáreában volt egy lakása (Cs 10:1). Az is Cezáreában történt, hogy Pál a Fesztusz előtti kihallgatása során a császárhoz fellebbezett az ügyében. Ekkor hajóval Mirába vitték, ahol más rabokkal együtt át kellett szállnia egy Itáliába tartó, gabonát szállító, alexandriai hajóra (Cs 25:6, 11, 12; 27:1, 5, 6). Mivel útközben hajótörést szenvedtek, Málta szigetén kellett tölteniük a telet. Majd Pál valószínűleg i. sz. 59 tavaszán Régiumnál, az itáliai „csizma orránál” érintette először az itáliai földet, és nem sokkal később a Pozzuoli (Nápolyi)-öbölben lévő Puteolinál szállt partra. Itt, Rómától több mint 160 km-re D-re egy hétig a helyi gyülekezettel maradt, és csak ezután ment fel Rómába a Via Appián. Ezen az úton az ’Appiusz piacterén és a Három Tavernánál’ találkozott a római testvérekkel (Cs 28:11–16). Pál valószínűleg az első római bebörtönzésének a vége felé vagy valamivel a szabadon bocsátása után, úgy i. sz. 61-ben írta meg a hébereknek szóló levelét, amikor még Itália területén tartózkodott (Héb 13:24).