(adjon tág teret):

Noé fia; Sém és Hám testvére. Bár a felsorolásban rendszerint Jáfet az utolsó, úgy tűnik, ő volt a három fiú közül a legidősebb, mert a héber szöveg az 1Mózes 10:21-ben úgy utal rá, mint aki a „legidősebb”  („öregebb”, Szep.). Ugyanakkor némely fordító szerint a héber szöveg itt inkább úgy értendő, hogy Sém volt ’Jáfet idősebb testvére’ (Kat.; lásd még: KNB, ÚRB, IMIT, Haft.). Ha Jáfetet tekintjük Noé legidősebb fiának, akkor i. e. 2470-ben született (1Mó 5:32).

Jáfet a feleségével a között a nyolc személy között volt, akik a bárkában lévén túlélték az özönvizet (1Mó 7:13; 1Pt 3:20). Az özönvíz előtt nem voltak gyermekeik, de utána hét fiuk született: Gómer, Magóg, Madai, Jáván, Tubál, Mések és Tirász (1Mó 10:1, 2; 1Kr 1:5). Ezektől a fiúktól és néhány unokától „ágaztak szét a szigetlakó nemzetek [„partvidéki népek”, RS ] az országaikba, mindegyik a maga nyelve és családja szerint, nemzetenként” (1Mó 10:3–5; 1Kr 1:6, 7). Történelmileg nézve Jáfet volt az emberi család indoeurópai (indogermán) ágának az ősatyja. A régi történelmi leírások a fiai és unokái nevét azokkal a népekkel és törzsekkel hozzák összefüggésbe, amelyek az úgynevezett termékeny félholdtól főleg É-ra és Ny-ra éltek. A jelek szerint a Kaukázustól k. irányban Közép-Ázsia felé, ny. irányban pedig Kis-Ázsián át terjeszkedtek, így eljutottak Európa szigeteire és partvidékeire, sőt talán egészen Spanyolországig. Az arab hagyományok szerint Jáfet egyik fia a kínai népeknek is ősatyja volt. (Lásd: TÁBLÁZAT és TÉRKÉP: 1. köt. 329. o.)

Jáfet atyai áldásban részesült, amiért a testvérével, Sémmel együtt tisztelettudóan cselekedett Noé részegségekor (1Mó 9:20–27). Noé az áldásában arra kérte Istent, hogy „adjon” Jáfetnek „tág teret [héb.: jaft]”. Ez a héber kifejezés nyilván ugyanabból az alapszóból származik, amelyből a Jáfet (héb.: Jeʹfeth v. Jáʹfeth) név is, továbbá arra látszik utalni, hogy a név jelentése szó szerint beteljesedett, és Jáfet leszármazottai nagy kiterjedésű területen szóródtak szét. Az, hogy Jáfet ’Sém sátraiban lakik’, némelyek szerint arra utal, hogy a jafetiták és a szemiták békében éltek egymással. Mivel azonban a történelem nem tanúskodik különösebben békés kapcsolatról, a kijelentés inkább prófétai értelemben függhet össze Isten azon ígéretével, amelyet később Sém utódainak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett, hogy tudniillik az ő ’magvukban’ áldatik meg a föld minden családja (így Jáfet leszármazottai is) (1Mó 22:15–18; 26:3, 4; 28:10, 13, 14; vö.: Cs 10:34–36; Ga 3:28, 29). Kánaán akkor ’lett rabszolgája’ a jafetitáknak, amikor Kánaán földjét a méd–perzsa birodalom (egy jafetita hatalom) az uralma alá vonta, illetve amikor később a görögök és a rómaiak elfoglalták azt, például Tírusz és Szidón kánaánita erődeit.