(sarkon ragadó; kiszorító):

1. Izsák és Rebeka fia és Ézsau fiatalabb ikertestvére. Jákob szülei már 20 éve éltek házasságban, amikor i. e. 1858-ban megszülettek az ikreik, akik után nem is lett több gyermekük. Izsák akkor 60 éves volt. Tehát ugyanúgy, mint Ábrahámmal volt, Izsák imái is, melyekben utódért könyörgött, csak azután nyertek meghallgatást, hogy teljesen próbára lett téve a türelme és az Isten ígéreteibe vetett hite (1Mó 25:20, 21, 26; Ró 9:7–10).

Rebekának a terhessége alatt gyötrődést okozott, hogy az ikrek tusakodtak a méhében. Jehova elmondta, hogy két szemben álló nemzet lesz belőlük. Azt is kijelentette, hogy a szokástól eltérően az idősebb fogja szolgálni a fiatalabbikat. Ennek megfelelően a másodikként megszületett Jákob megfogta Ézsau sarkát a születéskor; innen ered a Jákob név, melynek jelentése: ’sarkon ragadó’ (1Mó 25:22–26). Jehova ebben az esetben bemutatta, hogy képes meglátni a meg nem született magzat genetikai hajlamát, és gyakorolni az előretudását, valamint élni az ahhoz való jogával, hogy előre kiválasszon valakit a szándéka érdekében; de semmiképpen sem határozza meg előre az egyének végső sorsát (Ró 9:10–12; Hó 12:3).

Ézsauval ellentétben, akit az apja jobban szeretett, és aki vad, nyughatatlan, kóborló vadászember volt, Jákobról azt olvassuk, hogy „feddhetetlen [héb.: tám] férfi [volt], sátorban lakó”, aki a pásztorok csöndes életét élte, és megbízhatóan ellátta az otthoni teendőket. Az anyja szívéhez ő állt közelebb (1Mó 25:27, 28). A héber tám szóval máshol is utalnak olyanokra, akiket Isten helyesel. Például „a vérszomjas emberek gyűlölik a feddhetetlent”, de Jehova azt ígéri, hogy ’a feddhetetlen ember jövője békés lesz’ (Pl 29:10; Zs 37:37). Jób, aki megőrizte becsületességét, „feddhetetlen [héb.: tám] és egyenes volt” (Jób 1:1, 8; 2:3).

Megkapja az elsőszülöttségi jogot és az áldást: Ábrahám halálakor, i. e. 1843-ban az unokája, Jákob már 15 éves volt, így a fiúnak bőven volt alkalma hallani Isten esküvel megerősített szövetségéről közvetlenül a nagyapjától, és az apjától is (1Mó 22:15–18). Jákob felismerte, hogy micsoda kiváltság lenne részt venni Isten ígéreteinek a beteljesedésében. Végül aztán adódott is rá lehetőség, hogy törvényesen megvásárolja testvérétől az elsőszülöttségi jogot, és mindazt, ami azzal járt (5Mó 21:15–17). Ez akkor történt, amikor Ézsau egy nap kimerülten megérkezett a mezőről, és megérezte a finom főzelék illatát, melyet a testvére főzött. „Adj hamar egy falatot, kérlek, a vörösből, abból a vörösből ott, mert fáradt vagyok!” – mondta türelmetlenül Ézsau. Jákob így felelt: „Add el nekem először az elsőszülöttségi jogodat!” ’Ézsau megvetette az elsőszülöttségi jogot’, így csakhamar  megegyeztek, és ezt ünnepélyes esküvel meg is erősítették (1Mó 25:29–34; Héb 12:16). Jó okkal mondta hát Jehova: „Jákobot szerettem, Ézsaut ellenben gyűlöltem” (Ró 9:13; Ma 1:2, 3).

Helyesen tette Jákob, hogy Ézsaunak adta ki magát?

Amikor Izsák megöregedett, és úgy érezte, nem sok van már hátra neki, elküldte Ézsaut vadászni. Ezt mondta: „hadd egyek, hogy lelkem megáldhasson még a halálom előtt.” Rebeka azonban meghallotta a párbeszédüket, és gyorsan elküldte Jákobot, hogy fogjon két kecskegidát, ő majd ízletes ételt készít belőlük Izsáknak. Ezt mondta Jákobnak: „vidd be apádnak, és egye meg, hogy megáldhasson még a halála előtt.” A gidák bőrével még be is borította Jákob kezét és nyakát, hogy ha Izsák hozzáér, azt higgye, hogy Ézsau az. Amikor Jákob bevitte az ételt az apjának, Izsák megkérdezte: „Ki vagy te, fiam?” „Ézsau vagyok, a te elsőszülötted” – felelte Jákob. Jákob jól tudta, hogy törvényesen joga van felvenni Ézsau szerepét Izsák elsőszülöttjeként. Izsák megtapogatta Jákobot, hogy csakugyan Ézsau-e az, és ezt mondta: „A hangod Jákob hangja, de a kezed Ézsau keze.” Végül aztán mégis minden jól sikerült, és a beszámoló szerint „megáldotta őt” (1Mó 27:1–29). Vajon helyesen járt el Rebeka és Jákob?

Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy Jákobnak joga volt az áldáshoz. Az ikrek megszületése előtt Jehova megmondta Rebekának, hogy „az idősebb fogja szolgálni a fiatalabbikat” (1Mó 25:23). Később abból a hajlamból adódóan, amelyet Jehova már előre látott, és amely miatt jobban szerette Jákobot, mint Ézsaut, Ézsau egyetlen tál főzelékért eladta Jákobnak az elsőszülöttségi jogát (1Mó 25:29–34).

A bibliai beszámoló nem közli, hogy Izsák mennyire tudott ezekről az utalásokról, vagyis arról, hogy kinek kell megkapnia az áldást. Nem tudjuk pontosan, hogy Rebeka és Jákob miért éppen úgy járt el, ahogy tették, de mindketten tudták, hogy az áldás Jákobnak jár. Jákob nem rosszindulatból álcázta magát, hogy olyasmit szerezzen meg, ami jogosan nem az övé. A Biblia nem ítéli el Rebeka és Jákob tettét. Az lett a végeredmény, hogy Jákob megkapta a neki járó áldást. Maga Izsák is alighanem úgy látta, hogy Jehova akarata valósult meg. Röviddel ezután, amikor elküldte Jákobot Háránba, hogy ott szerezzen magának feleséget, még egyszer megáldotta, és egyértelműen kijelentette: „a mindenható Isten. . . adja neked Ábrahám áldását” (1Mó 28:3, 4; vö.: Héb 11:20). Helyénvaló tehát arra következtetni, hogy az ügy kimenetele egyezett Jehova szándékával. A Biblia félreérthetetlenül megállapítja, hogy milyen tanulságot kell levonnunk ebből a történetből; arra figyelmeztet, hogy vigyázzunk, „e g y parázna se legyen, és olyan se, aki nem értékeli a szent dolgokat, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért cserébe odaadta elsőszülöttségi jogait” (Héb 12:16).

Jákob Paddán-Arámba költözik (TÉRKÉP: 1. köt. 529. o.): Jákob 77 éves volt, amikor elindult Beér-Sebából az ősei földjére, ahol aztán élete következő 20 évét töltötte (1Mó 28:10; 31:38). Miután É-ÉK felé megtett kb. 100 km-t, éjszakára megállt Lúzban (Bétel), Júda hegyeiben, és párna gyanánt egy követ tett a feje alá. Álmában látott egy égig érő létrát vagy lépcsőt, melyen az angyalok fel-alá jártak. Fölötte Jehova volt látható, aki megerősítette Jákobbal a szövetséget, melyet Ábrahámmal és Izsákkal kötött (1Mó 28:11–13; 1Kr 16:16, 17).

Ebben a szövetségben Jehova megígérte Jákobnak, hogy vigyáz rá és megőrzi, nem hagyja el, amíg a föld, melyen fekszik, az övé nem lesz, és amíg a magva annyira nagyszámú nem lesz, mint a föld porszemei. Sőt, ezt mondta neki: „a föld minden családja teáltalad és a te magod által nyer áldást” (1Mó 28:13–15). Amikor Jákob teljes mértékben felismerte, hogy milyen fontos volt, ami az éjjel történt vele, felkiáltott: „Mennyire félelmet keltő ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza”. Ezért Lúz nevét Bételre változtatta – ennek jelentése: ’Isten háza’ –, oszlopot állított, és olajat öntött rá, hogy ezekről a jelentős eseményekről tanúskodjon. Továbbá hálából Isten azon ígéretéért, hogy támogatni fogja, Jákob megfogadta, hogy mindabból, amit kap, okvetlenül Jehovának adja a tizedet (1Mó 28:16–22).

Jákob folytatta útját, és végül Hárán közelében találkozott unokatestvérével, Ráhellel. A lány apja, Lábán, aki Jákob anyjának a testvére volt, meghívta őt magukhoz. Jákob beleszeretett Ráhelbe, és megállapodott az apjával, hogy hét évig dolgozik neki, ha hozzáadja feleségül. Jákob annyira szerette Ráhelt, hogy a hét év „csak néhány napnak tűnt” neki. Az esküvő napján azonban Lábán csalárd módon Ráhel nővérét, Leát adta neki Ráhel helyett, és a következő magyarázatot adta erre: ’Nem szokás, hogy a kisebbik lányt odaadják az elsőszülött előtt.’ Azt követően, hogy egy  hétig ünnepelték a házasságkötést, Lábán Ráhelt is feleségül adta Jákobnak, miután megegyeztek, hogy Jákob még hét évet szolgál Ráhelért. Lábán ezenkívül két szolgálót adott a lányainak, Leának Zilpát, Ráhelnek pedig Bilhát (1Mó 29:1–29; Hó 12:12).

Jehova egy nagy nemzet alapjait fektette le ebben a házasságban. Lea egymás után négy fiút szült Jákobnak: Rúbent, Simeont, Lévit és Júdát. Ráhel látva, hogy meddő maradt, odaadta a szolgálóleányát, Bilhát Jákobnak, és általa két fia született, Dán és Naftali. Ekkor Lea maradt meddő, így ő is odaadta Jákobnak a szolgálóleányát, Zilpát, és a kapcsolatukból két fia lett, Gád és Áser. Lea ezután ismét szült gyermekeket, először Issakárt, aztán Zebulont, majd pedig egy lányt, Dínát. Végre Ráhel is teherbe esett, és világra hozta Józsefet. Jákob így viszonylag rövid időn belül, hét év alatt sok gyermekkel áldatott meg (1Mó 29:30–30:24).

Jákob meggazdagszik, mielőtt elmegy Háránból: Amikor letelt Jákob 14 éves munkaszerződése, melyet azért kötött, hogy megkaphassa a feleségeit, minden vágya az volt, hogy visszatérjen a szülőföldjére. Lábán azonban látva, mennyire megáldotta őt Jehova Jákob miatt, ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is Jákob vigyázzon a nyájaira; azt is megengedte neki, hogy maga szabja meg a bérét. Azon a vidéken a juhok és a kecskék általában egyszínűek, a juhok fehérek, a kecskék pedig feketék. Jákob azt kérte, hogy csak a szokatlan színű és mintázatú juhok és kecskék legyenek az övéi, minden sötétbarna juh, és minden olyan kecske, melyen valamilyen fehér minta van. „Nos, jól van!” – felelte Lábán. És hogy minél kevesebb bért kelljen fizetnie, Jákob javaslatára elkülönítette a nyájból az összes csíkos, pettyes és tarka kecskét meg a sötétbarna fiatal kosokat, és a fiai gondjaira bízta, sőt, háromnapi járóföldre tartotta őket, nehogy a két nyáj tagjai szaporodhassanak egymással. Csak azok a szokatlan színű jószágok lehettek Jákobéi, amelyek ezután születtek (1Mó 30:25–36).

Jákob tehát ettől kezdve csak megszokott színű juhokra és mintázat nélküli kecskékre vigyázott. De szorgalmas volt, és tett valamit, amitől azt remélte, hogy megsokasítja a megszokottól eltérő színű állatokat. Vett zöld sztóraxfa-, mandulafa- és platánfavesszőket, és úgy hántolta meg őket, hogy csíkosak és foltosak legyenek. A vesszőket aztán a vályúkba tette, az állatok itatóiba, nyilván abban a hiszemben, hogy ha az állatok látják a csíkokat, amikor felhevülnek, azzal olyan hatás éri őket az ellés előtt, hogy az utódaik mintásak vagy különleges színűek lesznek. Jákob arra is odafigyelt, hogy csak akkor tegye a vesszőket az itatókba, amikor az erősebb állatok hevültek fel (1Mó 30:37–42).

Mi lett a végeredmény? Több olyan utód született, amelyik szokatlan mintázatú vagy színű volt – s így Jákob bére lett –, mint olyan, amelyik a megszokott egyszínű volt, és Lábáné lett. Mivel a kívánt cél megvalósult, Jákob arra gondolhatott, hogy a csíkos vesszőkkel végrehajtott csel vált be. Alighanem ő is abban a tévhitben élt, mint sokan mások, hogy az ilyesmi hatással lehet az utódokra. A Teremtője azonban álomban valami mást mutatott neki.

Jákob álmában megtudta, hogy nem a vesszőknek, hanem az örökléstan bizonyos alapelveinek köszönheti a sikerét. Noha Jákob csak egyszínű állatokat szaporított, a látomásból kiderült, hogy a kecskebakok csíkosak, pettyesek és foltosak. Hogy lehetett ez? Bizonyára hibridek voltak – bár egyszínűek –, mivel keresztezés történt Lábán nyájában, mielőtt még Jákob így kapta a bérét. Ezek közül tehát némelyik állat a szaporodásban részt vevő sejtjeiben hordozta a jövő nemzedékek foltosságáért és pettyességéért felelős örökletes tényezőket, az öröklődés törvényszerűségeinek megfelelően, melyeket Gregor Mendel a XIX. században fedezett fel (1Mó 31:10–12).

Az alatt a hat év alatt, amíg Jákob ilyen feltételek mellett dolgozott, Jehova nagyon megáldotta és gazdaggá tette, ugyanis nemcsak a nyájai szaporodtak szépen, hanem szolgája, tevéje és szamara is több lett, annak ellenére, hogy Lábán folyton megváltoztatta a bérét, amelyben megállapodtak. Végül ’Bétel igaz Istene’ felszólította Jákobot, hogy térjen vissza az Ígéret földjére (1Mó 30:43; 31:1–13, 41).

Visszatérés az Ígéret földjére: Jákob tartott tőle, hogy Lábán megint megpróbálja a szolgálatában tartani, ezért titokban maga mellé vette a feleségeit és a gyermekeit, összeszedte mindenét, átkelt az Eufráteszen, és Kánaán felé vette az irányt. Mivel előre kitervelte, hogy elmegy, valószínűleg az Eufrátesz közelében legeltette nyájait, amit az 1Mózes 31:4, 21-ből lehet sejteni. Lábán akkor nem tartózkodott otthon, a juhai nyírásával volt elfoglalva, így csak három nappal később értesült Jákob távozásáról. Valószínűleg az is időt vett igénybe, hogy befejezze a nyírást, és felkészüljön rá, hogy seregével üldözőbe vegye Jákobot. Így aztán Jákobnak elég ideje volt arra, hogy eljusson lassan  mozgó nyájaival Gileád hegyvidékére, és Lábán csak ott érte utol, Hárántól nem kevesebb mint 560 km-re. Lábán és a rokonai azonban könnyen megtették ezt a távolságot hét nap alatt, mivel hevesen üldözték Jákobot és a vele levőket teveháton (1Mó 31:14–23).

Amikor Lábán utolérte az üldözötteket, akik a Jabbóktól néhány km-re É-ra táboroztak, kérdőre vonta Jákobot: Miért ment el úgy, hogy ő meg sem csókolhatta búcsúzóul a gyermekeit és unokáit, és miért lopta el az isteneit? (1Mó 31:24–30). Az első kérdésre elég egyértelmű volt a válasz: félt, hogy Lábán nem hagyja majd elmenni. Ami a második kérdést illeti, Jákob nem tudott semmiféle lopásról, és hiába kutatták át őket, nem derült ki, hogy Ráhel csakugyan ellopta a családi terafimbálványokat, és elrejtette őket a tevéje nyergének kosarába (1Mó 31:31–35).

Ráhel tettének és Lábán aggódásának egy lehetséges magyarázata így szól: „Akinél ott voltak a házi istenek, az számított a törvényes örökösnek, ami magyarázatot ad arra, hogy az 1Móz 31:26 kk. [és a következők] szerint miért akarta Lábán annyira visszaszerezni a házi isteneit Jákobtól” (ANET. 220. o., 51. lábj.).

A vita elcsendesedett, Jákob felállított egy kőoszlopot, majd köveket rakott halomba. Ezek éveken át ott álltak, bizonyságul a két férfi békeszövetségére, melyet ünnepélyes étkezéssel kötöttek. A kőhalomnak a Gáled ( jel.: ’tanúbizonyság halma’) és Az Őrtorony nevet adták (1Mó 31:36–55).

Jákob most már alig várta, hogy a testvérével, Ézsauval is kibéküljön, akit több mint 20 éve nem látott. Jákob úgy próbálta meglágyítani a testvére szívét, ha az esetleg még mindig gyűlöletet táplálna iránta, hogy pazar ajándékokat küldött maga előtt Ézsaunak: több száz kecskét és juhot, valamint számos tevét, szamarat és szarvasmarhát (1Mó 32:3–21). Jákobnak gyakorlatilag semmije sem volt, amikor elmenekült Kánaánból, most azonban Jehova áldásának köszönhetően vagyonos emberként tért vissza.

Miért sántította le Jákobot az angyal, akivel birkózott?

Azon az éjjelen, amikor Jákob családja átkelt a Jabbókon D felé tartva, hogy találkozzon Ézsauval, Jákobnak abban a felettébb különös élményben volt része, hogy egy angyallal birkózott, és az állhatatossága miatt az angyal Izraelre változtatta a nevét, melynek jelentése: ’Istennel küzdő (állhatatos)’; v. ’Isten küzd’ (1Mó 32:22–28). Később mindkét név gyakran előfordul a héber költői paralelizmusokban (gondolatritmusokban) (Zs 14:7; 22:23; 78:5, 21, 71; 105:10, 23). A küzdelemben az angyal megérintette Jákob csípőjének forgócsontját, és Jákob utána az élete végéig sántított. Talán az volt a cél, hogy alázatot tanuljon; ez állandóan emlékeztette őt arra, hogy ne gondoljon magáról túl sokat az Istentől kapott jóléte miatt, vagy amiatt, hogy egy angyallal tusakodott. Ezeknek a fontos eseményeknek az emlékére Jákob Penielnek vagy Pénuelnek nevezte azt a helyet (1Mó 32:25, 30–32).

Jákob és Ézsau barátságos találkozása után az ikrek, akik immár 97 év körüliek voltak, elváltak egymástól, és valószínűleg nem is találkoztak, csak mintegy 23 évvel később, amikor együtt temették el apjukat, Izsákot. Ézsau D felé, Szeir hegyvidékére ment az ajándékokkal, melyeket kapott, Jákob pedig É felé, ismét átkelve a Jabbókon (1Mó 33:1–17; 35:29).

Jövevényként él a következő 33 évben: Miután Jákob elvált Ézsautól, Szukkótban telepedett le. Ez volt az első olyan hely, ahol Jákob hosszasabban időzött, mióta visszatért Paddán-Arámból. Azt nem tudni, hogy mennyi időt töltött itt, de talán éveket, hiszen állandó építményt emelt lakóhelyül, valamint lombsátrakat vagy fedett istállókat a jószágainak (1Mó 33:17).

Jákob ezután Ny-ra indult, és a Jordán túloldalán, Sikem közelében vett egy darab földet Hámor fiaitól „száz pénzért [héb.: qeszí·táʹ]” (1Mó 33:18–20; Jzs 24:32). Ma már nem ismert, hogy mennyit ért ez az ókori pénzegység, a qeszí·táʹ, de a száz pénz tekintélyes összeg lehetett a kimért ezüstből, hiszen akkoriban nem voltak pénzérmék.

Sikemben történt, hogy Jákob lánya, Dína összejárt a kánaánita nőkkel, és ez lehetőséget adott Sikemnek, Hámor fejedelem fiának, hogy megerőszakolja. Az esemény után az ügyek gyorsan kicsúsztak Jákob irányítása alól; a fiai megöltek minden sikemi férfit, elfogták a nőket és a gyerekeket, eltulajdonították a város összes vagyonát, és ezzel bűzössé tették apjukat, Jákobot annak a földnek a lakosai előtt (1Mó 34:1–31).

Jákob ezután utasítást kapott Istentől, hogy menjen Sikemből Bételbe. Ő szót is fogadott, de mielőtt elindult, felszólította a családját, hogy tisztítsák meg magukat, váltsanak ruhát, szabaduljanak meg hamis isteneiktől (köztük valószínűleg Lábán terafimjától is) és a feltehetően  amulettként viselt fülbevalóiktól. Jákob ezeket elásta Sikem közelében (1Mó 35:1–4).

Bétel, ’Isten háza’ különleges jelentőséggel bírt Jákob számára, mivel talán úgy 30 évvel ezelőtt Jehova itt adta tovább neki az ábrahámi szövetséget. Most, miután Jákob oltárt épített ősatyái nagy Istenének, Jehova megerősítette a szövetséget, és azt is, hogy Jákob neve Izraelre változott. Jákob ekkor ezeknek a fontos eseményeknek az emlékére oszlopot emelt, és italfelajánlást meg olajat öntött rá. Az is Bételben történt, hogy Jákob anyjának dajkája, Debóra meghalt, és eltemették (1Mó 35:5–15).

Azt szintén nem tudjuk, hogy mennyi ideig lakott Jákob Bételben. Mikor onnan elmentek, és D felé tartottak, de még nem értek Betlehembe (Efrata), Ráhel vajúdni kezdett, és belehalt a szenvedésbe, miközben életet adott második fiának, Benjáminnak. Jákob ott temette el szeretett Ráhelét, és egy oszloppal jelezte a sírját (1Mó 35:16–20).

Izrael, immár mind a 12 fiúval megáldva, akiktől Izrael 12 törzse származott, folytatta útját D felé. A következő táborhelyéről azt olvassuk, hogy „Éder tornyán túl” volt, azaz valahol Betlehem és Hebron között. Mialatt ott laktak, Jákob legidősebb fia, Rúben nemi kapcsolatot létesített apja ágyasával, Bilhával, Dán és Naftali anyjával. Talán arra gondolt, hogy az apja, Jákob már idős ahhoz, hogy bármit tegyen az ügyben, de Jehovának nem tetszett a dolog, és Rúben a vérfertőzés miatt elveszítette az elsőszülöttségi jogát (1Mó 35:21–26; 49:3, 4; 5Mó 27:20; 1Kr 5:1).

Talán azelőtt történt, mielőtt Józsefet eladták rabszolgának Egyiptomba, hogy Jákob leköltözött Hebronba, ahol koros édesapja, Izsák még élt, de ennek a költözésnek az időpontját nem tudjuk bizonyossággal meghatározni (1Mó 35:27).

Egy nap Jákob elküldte Józsefet (aki akkor 17 éves volt), hogy nézze meg, mi van a bátyjaival, akik apjuk nyájait őrzik. Mikor végre rájuk talált Dótánban, úgy 100 km-re Hebrontól É-ra, megfogták és eladták egy kereskedőkaravánnak, mely Egyiptomba tartott. Ez i. e. 1750-ben történt. Ezután elhitették apjukkal, hogy Józsefet megölte egy vadállat. Jákob hosszú napokon át bánkódott a vesztesége miatt, és nem akart vigasztalódni. Ezt mondta: „Gyászolva megyek le fiamhoz a seolba!” (1Mó 37:2, 3, 12–36). Csak növelte bánatát, hogy i. e. 1738-ban meghalt az apja, Izsák (1Mó 35:28, 29).

Költözés Egyiptomba: Körülbelül tíz évvel Izsák halála után súlyos éhínség támadt, ami miatt Jákob kénytelen volt elküldeni tíz fiát Egyiptomba gabonáért. Benjámin otthon maradt. A fáraó élelmezési főtisztviselője, József felismerte a testvéreit, és azt követelte tőlük, hogy hozzák el öccsüket, Benjámint is Egyiptomba (1Mó 41:57; 42:1–20). De amikor Jákob meghallotta ezt, először nem akarta elengedni időskorának szeretett fiát, nehogy valami baj érje. Benjámin ekkor már legalább 22 éves volt (1Mó 42:29–38). Jákob csak akkor egyezett bele végül, hogy Benjámin elmenjen, amikor elfogyott az Egyiptomból hozott ennivaló (1Mó 43:1–14; Cs 7:12).

Miután József és a testvérei kibékültek, Jákob meghívást kapott, hogy egész háznépével, valamennyi jószágával és mindenével együtt költözzön Gósen termékeny földjére, Egyiptom torkolatvidékére, mivel a nagy éhínségnek még öt évig kellett tartania. A fáraó még támogatta is őket szekerekkel és élelemmel (1Mó 45:9–24). Útközben Jehova biztosította Jákobot arról, hogy megáldja és helyesli a költözést (1Mó 46:1–4). Összesen 70 lélek volt, aki Jákob háznépéhez tartozónak számított, beleértve Manassét, Efraimot és másokat, akik feltehetően Egyiptomban születtek Jákob halála előtt (1Mó 46:5–27; 2Mó 1:5; 5Mó 10:22). Ebben nem volt benne Lea, aki meghalt az Ígéret földjén (1Mó 49:31), sem Jákob lányai, akiknek a nevét nem tudjuk, sem fiainak a feleségei (1Mó 46:26; vö.: 1Mó 37:35).

Nem sokkal azután, hogy i. e. 1728-ban megérkeztek Egyiptomba, Jákobot a fáraó udvarába vitték, és ő áldással üdvözölte a királyt. Jákob jövevénynek nevezte magát (ugyanúgy, mint Ábrahám és Izsák, hiszen hozzájuk hasonlóan ő sem örökölte a földet, melyről Isten ígéretet tett). Amikor a fáraó megkérdezte tőle, hogy hány éves, Jákob azt válaszolta, hogy 130, de az ősatyáihoz képest az ő napjai „kevesek és nyomorúságosak voltak” (1Mó 47:7–10).

Röviddel a halála előtt Jákob megáldotta unokáit, József fiait, és Istentől jövő irányításra Efraimot, a fiatalabbat az idősebb Manassé elé helyezte. Ezután ezt mondta Józsefnek, aki az örökségből megkapta az elsőszülöttnek járó kétszeres részt: „egy hegyháttal többet adok neked, mint a testvéreidnek, amit a kardommal és az íjammal vettem el az amoriták kezéből” (1Mó 48:1–22; 1Kr 5:1). Minthogy Jákob békésen vásárolt egy darab földet Sikem közelében Hámor fiaitól (1Mó 33:19, 20), úgy tűnik, hogy ezzel a Józsefnek  tett ígérettel Jákob a hitét fejezte ki, és prófétailag úgy szólt arról, hogy a leszármazottai majd meghódítják Kánaánt, mintha ez már meg is történt volna a saját kardja és íja által. (Lásd: AMORITÁK.) József kétszeres része a meghódított országból az Efraim és Manassé törzsének kijelölt két földterületből állt.

Jákob a halála előtt összeszedte annyira az erejét, hogy egyenként meg tudta áldani a 12 fiát (1Mó 49:1–28). Hitt Jehova szándékainak a megvalósulásában (Héb 11:21). A hite miatt, és amiatt, hogy Jehova neki külön megerősítette az áldást hozó ábrahámi szövetséget, a Szentírás gyakran utal úgy Jehovára, mint aki nemcsak Ábrahámnak és Izsáknak, hanem Jákobnak is az Istene (2Mó 3:6; 1Kr 29:18; Mt 22:32).

Jákob végül i. e. 1711-ben, miután 17 évig élt Egyiptomban, 147 éves korában meghalt (1Mó 47:27, 28). Ezzel lezárult a történelemnek az a szakasza, amely Jákob születésétől a haláláig tartott; erről az időszakról szól Mózes első könyvének több mint a fele (25–50.). Jákobnak az volt a kívánsága, hogy Kánaánban temessék el, ezért József az egyiptomi orvosokkal bebalzsamoztatta apja holttestét, hogy el lehessen szállítani. Ezután József rangjához méltóan nagy létszámú temetési menet indult Egyiptomból. Amikor a Jordán vidékére értek, hétnapos gyászszertartást tartottak, majd Jákobot eltemették a fiai Makpela barlangjába, ahol Ábrahám és Izsák is nyugodott (1Mó 49:29–33; 50:1–14).

2. A próféták a „Jákob” névvel gyakran jelképes értelemben a patriarchától származó nemzetre utaltak (Ézs 9:8; 27:9; Jr 10:25; Ez 39:25; Ám 6:8; Mi 1:5; Ró 11:26). Jézus egyszer átvitt értelemben használta a Jákob nevet, amikor azokról beszélt, akik ott lesznek „az egek királyságában” (Mt 8:11).

3. Annak a Józsefnek az apja, aki Máriának, Jézus anyjának a férje volt (Mt 1:15, 16).