(galamb):

1. „Amittai fia”; Jehova gát-héferi prófétája (2Ki 14:25); Gát-Héfer Zebulon területének a határvárosa volt (Jzs 19:10, 13). Jehova Jónás által mondott szavának a beteljesedéseként Izrael királya, II. Jeroboám sikeresen helyreállította „Izrael határát Hamát szélétől egészen az Araba tengeréig [a Sós-tengerig]” (2Ki 14:23–25; vö.: 5Mó 3:17). Úgy tűnik tehát, hogy Jónás valamikor II. Jeroboám uralkodása idején szolgált a tíztörzs-királyság prófétájaként. Nyilvánvalóan őt bízta meg Jehova azzal, hogy hirdessen ítéletet Ninive felett (Jón 1:1, 2), ennélfogva a nevét viselő könyvet is ő írta.

Ám Jónás nem akarva eleget tenni a megbízatásának, hogy prédikáljon a niniveieknek, úgy döntött, hogy inkább elfut. Joppé kikötőjében sikerült feljutnia egy Társis (általában Hispániával azonosítják) felé tartó hajóra; ez a terület több mint 3500 km-re Ny-ra volt Ninivétől (Jón 1:1–3; 4:2).

Miután felszállt a hajóra, Jónás hamar mély álomba merült a hajó ’legbelső részében’. Időközben a hajósok, mivel Istentől jövő viharos széllel kerültek szembe, ami miatt már a hajótörés veszélye fenyegette őket, az isteneikhez kiáltoztak segítségért, s a tengerbe dobálták a rakományt, hogy könnyítsenek a hajón. A hajóskapitány felkeltette Jónást, és unszolta, hogy ő is kiáltson az ’istenéhez’. A hajósok végül sorsot vetettek, hogy megtudják, ki miatt tört ki a vihar. Jehova ekkor nyilvánvalóan úgy rendezte, hogy Jónásra essen a sors. Kikérdezték Jónást, és ő bevallotta, hogy nem látta el hűséggel a megbízatását. Mivel nem akarta, hogy mások elvesszenek miatta, azt javasolta, hogy dobják a tengerbe. Miután minden erőfeszítés ellenére sem sikerült partot érniük, a hajósok Jónás szavai szerint jártak el, és a tenger háborgása megszűnt (Jón 1:4–15).

Ahogy Jónás süllyedt lefelé a vízben, hínár fonódott a feje köré. Aztán végül a fuldokló érzés megszűnt, mert egy nagy hal belsejében találta magát. Jónás Jehovához imádkozott, Megmentőként dicsőítette őt, és megígérte, hogy teljesíteni fogja az esküjét. A harmadik napon a hal kiokádta a prófétát a szárazföldre (Jón 1:17–2:10).

Vajon ésszerű azt feltételezni, hogy a niniveiek Jónás figyelmeztetésére megbánták bűnüket és zsákruhát öltöttek?

Miután másodszor is azt a megbízatást kapta, hogy menjen Ninivébe, elindult az odavezető hosszú úton. Majd „Jónás. . . bement a városba, egynapi járásnyira, és hirdetni kezdte ezeket a szavakat: »Még negyven nap, és elpusztul Ninive!«” (Jón 3:1–4). A Biblia nem tárja fel, hogy Jónás ismerte-e az asszírok nyelvét, vagy csoda útján tudott-e beszélni ezen a nyelven. Az is lehetséges, hogy héberül beszélt, és csak később fordította le valaki, amit hirdetett. Ha héberül beszélt, Jónás szavai igazán kíváncsivá tehették az embereket, és sokan biztos tudni akarták, hogy mit mond ez az idegen.

Néhány kritikus elképzelhetetlennek tartja, hogy a niniveiek a királlyal egyetemben jól reagáltak Jónás prédikálására (Jón 3:5–9). Ám érdekes, amit ezzel kapcsolatban C. F. Keil szövegmagyarázó megjegyzett: „Igazán érthető, hogy Jónás prédikálása oly nagy hatással volt a niniveiekre, hogy az egész város megbánta  bűneit, zsákruhát öltött, és hamut hintett magára, ha csak arra gondolunk, milyen nagy mértékben hatnak a keleti népekre az érzések, mennyire félnek egy Legfelségesebb Lényt, ami sajátos jellemzője Ázsiában az összes pogány vallásnak, s hogy mennyire nagyra becsülték már ősidőktől fogva Asszíriában a jövendőmondást és a jóslást. . .; ráadásul ha a körülményeket is figyelembe vesszük, hogy megjelent ott egy idegen, és minden elképzelhető érdek nélkül, félelmet nem ismerve, bátran feltárta ennek a nagy királyi városnak, milyen istentelen úton jár, s az Isten által küldött prófétákra oly jellemző magabiztossággal bejelentette, hogy igen rövid időn belül el fog pusztulni a város, ennek mindenképpen nagy hatással kellett lennie az emberek gondolkodására, s ez a hatás még erőteljesebb lehetett, ha eljutott Ninivébe annak a híre, hogy milyen csodákat hajtottak végre Izrael prófétái” (Commentary on the Old Testament. 1973, X. köt. Jónás 3:9; 407–408. o.).

Miután 40 nap is eltelt, és semmi sem történt Ninivével, Jónásnak nagyon nem tetszett, hogy Jehova nem hozott szerencsétlenséget a városra. Még imádkozott is Istenhez, hogy vegye el az életét. Jehova azonban egy kérdéssel felelt Jónásnak: „Vajon jogosan gerjedtél-e haragra?” (Jón 3:10–4:4). A próféta ezek után elhagyta a várost, majd készített magának egy sátrat. Innen, Ninivétől K-re figyelte Jónás, mi lesz a várossal (Jón 4:5).

Egyszer csak lopótök növekedett csoda útján, hogy árnyékot nyújtson Jónásnak, aminek ő ugyancsak megörült. Ám öröme rövid életű volt. Másnap kora reggel egy féreg miatt a lopótök elszáradt. Jónás a tök árnyékától megfosztva ki volt téve a perzselő keleti szélnek és a fejére tűző forró napnak. Megint csak a halálát kívánta (Jón 4:6–8).

A lopótök segítségével Isten irgalomra tanította Jónást, aki szánta a tököt, és talán azon tűnődött, miért is kellett elpusztulnia. Pedig nem Jónás ültette, de még csak nem is gondozta. Jehovának viszont sokkal több oka volt arra, hogy sajnálja a niniveieket, hisz Ő a Teremtő és az élet Fenntartója. Az ott lakók és az ott lévő jószágok értéke jóval felülmúlta ennek az egy lopótöknek az értékét. Jehova ezért megkérdezte Jónást: „Én pedig ne sajnáljam Ninivét, a nagy várost, ahol több mint százhúszezer ember él, akik még a jobb és bal kezük között sem tudnak különbséget tenni, és ott a sok háziállat is?” (Jón 4:9–11). Jónás biztosan megértette a lényeget, ami abból is kiderül, hogy őszintén írt erről a tapasztalatáról.

Valamikor később Jónás valószínűleg találkozott legalább egy személlyel azok közül, akikkel együtt volt a Joppéból induló hajón, talán a jeruzsálemi templomban, és megtudhatta tőle, hogy a hajósok fogadalmakat tettek, miután a vihar elcsendesedett (Jón 1:16; vö.: Jón 2:4, 9; lásd: JÓNÁS KÖNYVE; NINIVE).

2. Péter és András apostol apja (Mt 16:17; Jn 1:40–42). Jánosnak is nevezik néhány kéziratban a János 1:42; 21:15–17-ben.