(dicsőített, magasztalt; magasztalás [tárgya]):

1. Jákob negyedik fia, akit Lea nevű felesége szült neki (1Mó 29:35; 1Kr 2:1). Júda kb. kilencéves koráig a paddán-arámi Háránban lakott, aztán Jákob egész háznépével Kánaánba költözött. (Vö.: 1Mó 29:4, 5, 32–35; 30:9–12, 16–28; 31:17, 18, 41.) Utána Szukkótban, majd Sikemben lakott az apjával. Miután a húgát, Dínát Hámor fia megerőszakolta, és Simeon és Lévi bosszúból minden sikemi férfit megölt, Júda feltehetően részt vett a város kifosztásában (1Mó 33:17, 18; 34:1, 2, 25–29).

Kapcsolata Józseffel: Idővel Józsefet gyűlölni kezdték a féltestvérei, köztük Júda is, mivel Jákob jobban szerette a többieknél. Kapcsolatuk még inkább elmérgesedett, miután József elmesélte két álmát, melyek arra mutattak, hogy felettük fog állni. Ezért amikor Jákob elküldte Józsefet, hogy nézze meg a féltestvéreit, akik a nyájakat őrizték, ők messziről meglátva kitervelték, hogy megölik. De aztán Rúben javaslatára, aki meg akarta menteni József életét, egy kiszáradt vizesverembe dobták (1Mó 37:2–24).

Később egy ismáelita karaván tűnt fel, és Júda meggyőzte a többieket (Rúben valószínűleg nem volt ott), hogy ne öljék meg Józsefet, hanem inkább adják el ezeknek a kereskedőknek (1Mó 37:25–27). Hiába könyörgött József irgalomért, eladták 20 ezüstért (44 dollár, ha sekelről van szó) (1Mó 37:28; 42:21). Noha Júda a jelek szerint mindenképpen meg akarta menteni József életét, és végül a testvére eladása minden érintett áldására vált, Júda a többiekkel együtt mégis súlyos bűnt követett el, mely sokáig bántotta a lelkiismeretét (1Mó 42:21, 22; 44:16; 45:4, 5; 50:15–21). (A mózesi törvény értelmében, melyet az izraeliták később kaptak, ezért a vétségért halálbüntetés járt; 2Mó 21:16.) Júda akkor is a többiekkel tartott, amikor elhitették Jákobbal, hogy Józsefet megölte egy vadállat (1Mó 37:31–33). Júda úgy 20 éves volt ekkor.

Júda családja: Úgy tűnik, hogy ez után az eset után Júda elvált a testvéreitől. Az adullámi Híra közelében verte fel a sátrát, és valószínűleg barátságos kapcsolat alakult ki közöttük. Ebben az időben Júda feleségül vette a kánaánita Sua lányát. Ő három fiút szült neki, Ért, Onánt és Sélát. A legfiatalabb, Séla Akzibban született (1Mó 38:1–5).

Később Júda Támárt választotta elsőszülött fia, Ér feleségéül. Jehova azonban megölte Ért a gonoszsága miatt. Júda ekkor felszólította második fiát, Onánt, hogy kössön sógorházasságot. De Onán, bár együtt hált Támárral, „magját a földre vesztegette el, hogy ne támasszon utódot a bátyjának”. Jehova ezért őt is megölte. Júda erre azt javasolta Támárnak, hogy menjen vissza apja házába, és éljen ott, míg Séla fel nem cseperedik. De aztán hiába nőtt fel Séla, Júda nem adta hozzá feleségül Támárt, mert alighanem úgy érvelt, hogy esetleg a legkisebb fia is meghalhat (1Mó 38:6–11, 14).

Ezért miután Júda megözvegyült, Támár, aki megtudta, hogy apósa Timnába megy, prostituáltnak öltözve leült Enájim bejáratához azon az úton, amerre Júda ment. Júda nem ismerte fel a menyét, prostituáltnak nézte, és együtt hált vele. Amikor később kiderült, hogy Támár várandós, Júda meg akarta égettetni mint szajhát. De amikor az asszony bebizonyította, hogy ő maga ejtette teherbe, Júda ezt mondta: „Igazságosabb ő, mint én, mert én nem adtam neki Sélát, a fiamat.” Így a tudtán kívül Júda nemzett jogos örököst Séla helyett. Úgy hat hónap múlva Támár ikreket szült, Pérecet és Zerahot. Júda nem hált vele többé (1Mó 38:12–30).

Egyiptomba megy élelemért: Valamivel később eljutott a hír az éhínség sújtotta Kánaánba, hogy Egyiptomban van élelem. Jákob meghagyta hát tíz fiának, köztük Júdának is, hogy menjenek Egyiptomba élelemért. Féltestvérük, József Egyiptom élelmezési főtisztviselője volt éppen. Bár ő azonnal megismerte őket, ők nem ismerték fel. József kémkedéssel vádolta őket, és a lelkükre kötötte, hogy ne jöjjenek vissza Benjámin nélkül, akit megemlítettek, miközben tagadták, hogy kémek lennének. József továbbá megkötözte Simeont, az egyik féltestvérét, és ottfogta túszként (1Mó 42:1–25).

Jákob arra gondolt, hogy már Józsefet és Simeont elvesztette, ezért érthető módon nem akarta elengedni Benjámint Egyiptomba a többi fiával. Rúben szenvedélyes kijelentésének, hogy Jákob ölje meg az ő két fiát, ha nem hozza vissza Benjámint, nem volt elég súlya, talán mert annak idején Rúben megbízhatatlannak bizonyult, amikor erőszakot tett az apja ágyasán (1Mó 35:22). Végül aztán Júda megígérte, hogy kezeskedik Benjáminért, így sikerült  megszereznie az apja beleegyezését (1Mó 42:36–38; 43:8–14).

Jákob fiai megvették a gabonát Egyiptomban, és már hazafelé tartottak, amikor utolérte őket József intézője, és lopással vádolta őket. (Ez igazából csel volt, melyet József eszelt ki.) Amikor az ellopottnak mondott tárgyat megtalálták Benjámin zsákjában, mindannyian visszamentek József házába. Akkor Júda védekezett a vád ellen, és ékesszólóan, szívből könyörgött Benjáminért és az apjáért, azt kérve, hogy hadd legyen ő rabszolga Benjámin helyett. Józsefet annyira meghatotta Júda őszinte esdeklése, hogy nem tudott tovább uralkodni az érzelmein. Miután egyedül maradt a testvéreivel, felfedte kilétét. Megbocsátotta nekik, hogy eladták rabszolgának, és azt mondta féltestvéreinek, hogy hozzák el Jákobot Egyiptomba, mivel az éhínség még öt évig fog tartani (1Mó 44:1–45:13).

Majd amikor Jákob és egész háznépe közeledett Egyiptom felé, „Jákob elküldte Júdát maga előtt Józsefhez, hogy híreket juttasson el, még mielőtt odaér, Gósenbe” (1Mó 46:28).

Hatalmasabb a testvéreinél: Júda hatalmasabbnak bizonyult a testvéreinél, azáltal hogy törődött idős apjával, és nemes módon feláldozta volna saját szabadságát, hogy szabad maradhasson Benjámin (1Kr 5:2). Nem ugyanaz a Júda volt már, aki ifjan részt vett Sikem kifosztásában, és közreműködött, amikor méltatlanul bántak a féltestvérével, Józseffel, aztán becsapta a saját apját. Jó vezetői tulajdonságainál fogva joggal kapott különb prófétai áldást haldokló apjától Izrael 12 törzsfőjének egyikeként (1Mó 49:8–12). Az áldás teljesedését lentebb tárgyaljuk.

2. Az a törzs, mely Júdától származott. Mintegy 216 évvel azután, hogy Júda Egyiptomba költözött Jákob háznépével, a törzsben a húszéves és annál idősebb életerős férfiak száma 74 600-ra emelkedett, vagyis többen voltak, mint a 12 törzsből bármelyikben (4Mó 1:26, 27). A negyvenéves pusztai vándorlás végén 1900-zal több bejegyzett férfi volt Júdában (4Mó 26:22).

A júdai Bécalel és a Dán fiai közül való segédje, Oholiáb irányítása alatt készült el a hajlék meg annak berendezési tárgyai és edényei (2Mó 35:30–35). Miután felépült a szentély, Júda attól K-re táborozott Issakárral és Zebulonnal együtt (4Mó 2:3–8).

Kezdettől fogva vezető szerepet tölt be: Jákob prófétai áldása szerint Júdának vezető szerepet kellett betöltenie (1Mó 49:8; vö.: 1Kr 5:2), és már a törzs korai története igazolja, hogy így is lett. Nahson fejedelem vezetésével Júda indult elsőként a pusztai vándorlás alatt (4Mó 2:3–9; 10:12–14). Ehhez a törzshöz tartozott Káleb is, a két hűséges kém egyike, akiknek kiváltságukban állt újra bemenni az Ígéret földjére. Káleb az előrehaladott kora ellenére tevékenyen részt vett a Júdának kijelölt terület meghódításában. Isten megparancsolta, hogy Júda törzse vezesse a kánaániták elleni harcot, és ők így is tettek, összefogva a simeonitákkal (4Mó 13:6, 30; 14:6–10, 38; Jzs 14:6–14; 15:13–20; Bí 1:1–20; vö.: 5Mó 33:7). Később – megint csak Istentől kapva rá felhatalmazást – Júda vezette a csatát, melyet azért vívtak, hogy megbüntessék Benjámint (Bí 20:18).

Júda öröksége: A Júda törzsének kijelölt területet É-ról Benjámin és Dán törzsi területe határolta (Jzs 15:5–11; 18:11), K-en a Sós-tenger (Holt-tenger) (Jzs 15:5), Ny-on pedig a Nagy-tenger (Földközi-tenger) (Jzs 15:12). A d. határ valószínűleg a Holt-tenger legdélebbi pontjától dny. irányban terjedt ki Akrabbim emelkedőjéig; onnan folytatódott Cinig, Kádes-Barnea közelében É felé fordult, és végül a Földközi-tenger felé húzódott Hecronon, Addáron, Karkán, Acmonon és az Egyiptom-völgyön át (Jzs 15:1–4). Ennek a területnek az a része, amely főleg Beér-Seba körül helyezkedett el, a simeonitáké lett (Jzs 19:1–9). A nem izraelita keniták családja, amely házasság révén rokonságban volt Mózessel, ugyancsak Júda területén telepedett le (Bí 1:16).

Az ókori Júda kijelölt határain belül több tájegység volt megtalálható. D-en fekszik a Negeb, melynek nagy része 450-600 m tengerszint feletti magasságú fennsík. A Földközi-tenger mellett húzódik Filisztea síksága, melynek homokdűnéi olykor akár 6 km-re is benyúlnak a szárazföldbe. Ez a hullámos síkság hajdanán szőlőskerteknek, olajfaligateknek és szántóföldeknek adott otthont (Bí 15:5). Közvetlenül mellette k. irányban számos völgytől szabdalt dombos vidék emelkedik, mely D-en kb. 450 m-es tengerszint feletti magasságot ér el. Ez a Seféla ( jel.: ’alföld’), melyet annak idején szikomorfák borítottak (1Ki 10:27). Alföldnek mondható Júda hegyvidékéhez képest, mely még keletebbre van, és kb. 600 m-től több mint 1000 m-es tengerszint feletti magasságok jellemzik. Ezeknek a hegyeknek a k. lejtőjét elfoglaló kopár dombok alkotják Júda pusztáját.

Józsué vezetésével szemmel láthatóan sikerült megtörni a kánaániták erejét a Júdának kijelölt  területen. De mivel feltehetően nem állítottak fel helyőrségeket, úgy tűnik, az eredeti lakosok visszatértek bizonyos városokba, például Hebronba és Debirbe, valószínűleg míg az izraeliták máshol harcoltak. Emiatt ezeket a helyeket újból be kellett venni. (Vö.: Jzs 12:7, 10, 13; Bí 1:10–15.) De a völgyben lakókat, akiknek jól felszerelt szekereik voltak, nem űzték el. Minden bizonnyal közéjük tartoztak a gáti és az asdódi filiszteusok (Jzs 13:2, 3; Bí 1:18, 19).

A bíráktól Saulig: A bírák zűrzavaros ideje alatt Júda a többi törzshöz hasonlóan újra meg újra a bálványimádás bűnébe esett. Ezért Jehova megengedte, hogy a környező nemzetek, főként az ammoniták és a filiszteusok be-betörjenek Júda területére (Bí 10:6–9). Sámson napjaiban a júdaiak nemcsak hogy teljesen elvesztették a Gáza, Ekron és Askelon nevű filiszteus városok fölötti hatalmat, hanem még ők kerültek a filiszteusok uralma alá (Bí 15:9–12). Úgy tűnik, Sámuel idejéig nem is sikerült visszaszerezni júdai területet a filiszteusoktól (1Sá 7:10–14).

Miután Sámuel felkente a Benjámin törzséből való Sault Izrael első királyává, a júdaiak lojálisan harcoltak Saul vezetésével (1Sá 11:5–11; 15:3, 4). A leggyakrabban a filiszteusokkal kellett csatázniuk (1Sá 14:52), akik a jelek szerint megint felülkerekedtek az izraelitákon (1Sá 13:19–22). De lassanként meggyengült a hatalmuk. Jehova segítségével Saul és a fia, Jonatán többször is győzelmet aratott felettük a Mikmástól Ajjalonig terjedő területen (1Sá 13:23–14:23, 31). Amikor a filiszteusok később behatoltak Júdába, ismét vereséget szenvedtek, miután a júdai pásztorfiú, Dávid végzett a bajnokukkal, Góliáttal (1Sá 17:4, 48–53). Ezt követően Saul király az izraelita harcosok fölé rendelte Dávidot, aki már fel lett kenve Izrael leendő királyává. Dávid ebben a minőségében lojálisan támogatta Sault, és további csatákat nyert meg a filiszteusok ellen (1Sá 18:5–7). Ebben az időben Júda törzse olyan volt, mint egy „oroszlánkölyök”, mivel még nem jutott királyi hatalomra Dávid által (1Mó 49:9).

Amikor Saul úgy érezte, hogy Dávid veszélyt jelent a királyi pozíciójára nézve, és számkivetettként bánt vele, Dávid akkor is lojális maradt hozzá mint Jehova felkentjéhez. Soha nem állt Izrael ellenségei mellé, ő maga sem ártott Saulnak, és másoknak sem engedte, hogy ártsanak neki (1Sá 20:30, 31; 24:4–22; 26:8–11; 27:8–11; 30:26–31). Inkább Izrael ellenségeivel harcolt. Dávid egy alkalommal megmentette a júdai Keila városát a filiszteusoktól (1Sá 23:2–5).

Jákob áldása Dávidon teljesedik: Végül Isten elérkezettnek látta az időt arra, hogy elvegye a királyi hatalmat Benjámin törzsétől, és Júda törzsének adja. Saul halála után Hebronban Júda férfiai felkenték Dávidot királlyá. A többi törzs azonban ragaszkodott Saul házához, és a fiát, Is-Bósetet tették a királyukká. A két királyság többször is összecsapott, mígnem Is-Bóset legerősebb támogatója, Ábner átpártolt Dávidhoz. Nem sokkal később Is-Bósetet meggyilkolták (2Sá 2:1–4, 8, 9; 3:1–4:12).

Amikor Dávid végül egész Izrael királya lett, Jákob „fiai”, azaz Izrael összes törzse magasztalta Júdát, és leborult a képviselője, az uralkodójuk előtt. Így Dávid felvonulhatott Jeruzsálem ellen, noha az Benjámin területén volt, és miután bevette Sion erődjét, a fővárosává tette. Dávid a legtöbb esetben dicséretesen viselkedett. Ezért általa Júda törzse dicséretet kapott olyan tulajdonságáért, mint az igazságosság, valamint a nemzetnek tett szolgálataiért, például a nemzet biztonságának fenntartásáért, ahogy Jákob megjövendölte a halálos ágyán mondott áldásban. Júda keze csakugyan ellenségei nyakszirtjén volt, amikor Dávid legyőzte a filiszteusokat (akik kétszer próbálták ledönteni trónjáról Sionban), valamint a moábitákat, szíreket, edomitákat, amálekitákat és az ammonitákat. Dávid uralkodása alatt tehát Izrael területe végre elérte az Isten által elrendelt határait (1Mó 49:8–12; 2Sá 5:1–10, 17–25; 8:1–15; 12:29–31).

Az örök szövetségnek köszönhetően, mely Dáviddal köttetett egy Királyságra, 470 éven át Júda törzsénél volt a jogar és a vezéri pálca (1Mó 49:10; 2Sá 7:16). De csupán Dávid és Salamon uralkodása alatt volt egységes a királyság, amikor Izrael valamennyi törzse Júda előtt borult le. Mivel Salamon hitehagyottá vált az uralkodása vége felé, Jehova elszakított tíz törzset a következő júdai királytól, Roboámtól, és Jeroboámnak adta őket (1Ki 11:31–35; 12:15–20). Csak a léviták meg Benjámin és Júda törzse maradt lojális Dávid házához (1Ki 12:21; 2Kr 13:9, 10).

3. Júda mint királyság, beleértve Benjámin törzsét is (2Kr 25:5). Salamon halála után a többi tíz törzs független királyságot hozott létre az efraimita Jeroboám vezetésével.

Nem sokkal ezután, Roboám ötödik évében Sisák, Egyiptom királya betört Júda királyságának a területére, eljutott egészen Jeruzsálemig,  és elfoglalta a megerősített városokat, melyek az útjába estek (1Ki 14:25, 26; 2Kr 12:2–9).

Körülbelül 40 éven át, a júdai Roboám, Abijám (Abija) és Asa uralkodása alatt többször is viszály dúlt Júda és Izrael királysága között (1Ki 14:30; 15:7, 16). Asa utódja, Josafát azonban házassági szövetséget kötött Izrael gonosz királyával, Ahábbal. Igaz, így a két királyság békében volt egymással, de Josafát fiának, Jórámnak az Aháb lányával, Atáliával kötött házassága bajt hozott Júdára. Atália befolyására Jórám a hitehagyás súlyos bűnébe keveredett. Az uralkodása alatt a filiszteusok és az arabok betörtek Júdába, és Jórám valamennyi fiát foglyul ejtették és megölték, kivéve a legfiatalabbat, Joakházt (Aházia). Amikor Aházia lett a király, ő is a gonosz Atália útmutatását követte. Aházia meggyilkolása után Atália az összes királyi ivadékot elpusztította. De kétségtelenül isteni gondviselésnek köszönhetően a csecsemő Joást, aki Dávid trónjának jogos örököse volt, elrejtették, így életben maradt. Időközben a trónbitorló Atália uralkodott királynőként, míg ki nem végezték Jójada főpap parancsára (2Kr 18:1; 21:1, 5, 6, 16, 17; 22:1–3, 9–12; 23:13–15).

Bár Joás uralkodása jól kezdődött, Jójada főpap halála után a király eltért az igaz imádattól (2Kr 24:2, 17, 18). Joás fia, Amácija sem maradt meg az igazságosság útján. Az uralkodása alatt többévi békés egymás mellett élés után a tíztörzs-királyság és Júda királysága ismét összecsapott, és az utóbbi megalázó vereséget szenvedett (2Kr 25:1, 2, 14–24). A következő júdai király, Uzziás (Azária) azt tette, ami helyes Jehova szemében, kivéve, hogy bement a szentélybe. Az utódja, Jótám hűséges királynak bizonyult. De az ő fia, Aház a nagymérvű bálványimádásáról vált ismertté (2Kr 26:3, 4, 16–20; 27:1, 2; 28:1–4).

Aház uralkodása alatt Júdába többször is behatoltak az edomiták és a filiszteusok, továbbá az északi királyság és Szíria. A szír–izraeli szövetség már-már megfosztotta trónjától Aházt, és egy olyan embert akart Júda királyává tenni, aki nem Dávid leszármazottja. Jóllehet Ézsaiás próféta megnyugtatta Aházt afelől, hogy ez nem következik be, a hűtlen király mégis megvesztegette az asszír III. Tiglát-Pilészer királyt, hogy segítséget kapjon tőle. E miatt az ostoba lépés miatt Asszíria nehéz igát tett Júdára (2Kr 28:5–21; Ézs 7:1–12).

Aház fia, Ezékiás helyreállította az igaz imádatot, és fellázadt Asszíria királya ellen (2Ki 18:1–7). Ennek következtében Szanhérib lerohanta Júdát, és számos megerősített várost bevett. De Jeruzsálemet nem tudta elfoglalni, mivel Jehova angyala egyetlen éjszaka alatt 185 000 katonát vágott le az asszírok táborában. A megszégyenült Szanhérib visszatért Ninivébe (2Ki 18:13; 19:32–36). Mintegy nyolc évvel korábban, i. e. 740-ben a tíztörzs-királyság megszűnt létezni, amikor a fővárosa, Szamária asszír kézre került (2Ki 17:4–6).

Júda következő királya, Ezékiás fia, Manassé újjáélesztette a bálványimádást. De amikor Asszíria királya fogságba vitte Babilonba, megbánást gyakorolt, és visszatérve Jeruzsálembe vallási reformokat vezetett be (2Kr 33:10–16). A fia, Ámon azonban visszatért a bálványimádáshoz (2Kr 33:21–24).

A bálványimádás elleni utolsó alapos hadjáratra Ámon fiának, Jósiásnak az uralkodása alatt került sor. Akkor azonban már késő volt ahhoz, hogy az egész népet igazi megbánásra indítsák. Ezért Jehova elhatározta Júda és Jeruzsálem teljes elnéptelenítését. Végül maga Jósiás is életét vesztette, amikor Megiddónál megpróbálta visszafordítani az egyiptomi seregeket, melyek Karkemisbe igyekeztek, hogy Asszíria királyát támogassák (2Ki 22:1–23:30; 2Kr 35:20).

A négy utolsó júdai király, Joakház, Joákim, Joákin és Sedékiás rossz uralkodók voltak. Nékó fáraó megfosztotta a trónjától Joakházt, súlyos sarcot szabott ki Júda földjére, és Joakház testvérét, Joákimot tette királlyá (2Ki 23:31–35). Később, feltehetően nyolc évvel az uralkodása megkezdése után Joákim a vazallusa lett Nabukodonozornak, Babilon királyának, aki korábban legyőzte az egyiptomiakat Karkemisnél. Joákim három évig szolgálta Babilon királyát, de aztán fellázadt (2Ki 24:1; Jr 46:2). Nabukodonozor ekkor felvonult Jeruzsálem ellen, nyilván azzal a céllal, hogy fogságba vigye a lázadó királyt Babilonba (2Kr 36:6). Joákimot azonban soha nem vitték Babilonba, mivel meghalt – a Biblia nem mondja el, hogyan. Utána Joákin lett a király. Ő mindössze három hónapig és tíz napig uralkodott, majd önként megadta magát Nabukodonozornak, és a királyi család többi tagjával és több ezer alattvalójával Babilonba került száműzetésbe. Nabukodonozor ezután Joákin nagybátyját, Sedékiást helyezte Júda trónjára (2Ki 24:6, 8–17; 2Kr 36:9, 10).

Sedékiás a vazallus királykénti uralkodásának kilencedik évében fellázadt, és Egyiptom  katonai hatalmától várt támogatást Babilon ellen (2Ki 24:18–25:1; 2Kr 36:11–13; Ez 17:15–21). Nabukodonozor erre felvonultatta seregeit Júda ellen. Jeruzsálemet 18 hónapon át ostromolták, mire végül áttörték a falait. Sedékiás elmenekült ugyan, de elfogták, a fiait a szeme láttára gyilkolták meg, őt pedig megvakították utána. A következő hónapban a túlélők nagy részét száműzetésbe hurcolták. Júdában alacsony sorú emberek maradtak, ők is csak kis számban. Gedáliát nevezték ki kormányzónak föléjük. De miután őt meggyilkolták, a nép Egyiptomba menekült. Így i. e. 607 hetedik hónapjában Júda földje teljesen elnéptelenedett (2Ki 25:1–26; részletek az egyes királyokról szóló cikkekben találhatók).

A királyság nincs elveszve: Ámde az, hogy Júda királyságának ily szerencsétlenül lett vége, nem jelentette azt, hogy örök időkre elkerült a törzstől a jogar és a vezéri pálca. Jákobnak a halálos ágyán mondott próféciája szerint Júda törzséből kellett hogy származzon a maradandó királyi sarj, Siló ( jel.: ’az, akié; az, akihez tartozik’) (1Mó 49:10). Ezért találóak voltak Jehova szavai, melyeket Ezékiellel mondatott Sedékiásnak még Júda királyságának megdöntése előtt: „Vedd le a turbánt, és rakd le a koronát! Ez nem lesz ugyanaz. Az alacsonyt tedd magassá, a magast pedig alacsonnyá. Rommá, rommá, rommá teszem. Nem is lesz senkié, mígnem eljön az, akié a törvényes jog, és neki adom azt” (Ez 21:26, 27). Az, akié a törvényes jog, nem más, mint Jézus, Isten Fia, ahogyan az Gábriel angyal szavaiból is kiderül, melyeket mintegy 600 évvel később a zsidó szűznek, Máriának mondott (Lk 1:31–33). Ennélfogva ráillik Jézus Krisztusra „a Júda törzséből való Oroszlán” cím (Je 5:5).

Az északi királysággal összehasonlítva: Júda királysága sokkal stabilabb volt, mint az északi királyság, és kb. 133 évvel tovább is maradt fenn. Ehhez több minden hozzájárult. 1. Isten Dáviddal kötött szövetségének köszönhetően a királyi vonal folytonos volt, míg az északi királyságban a királyoknak kevesebb mint a felét követte a saját fia a trónon. 2. Az ároni papság megmaradt a jeruzsálemi templomban, és Jehova áldása volt rajta, s így a hűtlen nemzetnek könnyebb volt visszatérnie Istenéhez (2Kr 13:8–20). Az északi királyságban viszont bevezették és fenntartották a borjúimádatot, amit azért láttak szükségesnek, hogy függetlenek maradhassanak Júdától, és emiatt aztán a jelek szerint soha nem is próbálták megszüntetni (1Ki 12:27–33). 3. A 19 júdai király közül négyen, Asa, Josafát, Ezékiás és Jósiás kiemelkedő odaadással voltak az igaz imádat iránt, és nagy horderejű vallási reformokat vezettek be.

Azt azonban mindkét királyság történelme igazolja, hogy milyen ostobaság semmibe venni Jehova parancsait, és katonai szövetségektől várni a biztonságot. Az is világosan látszik, hogy Jehova hosszútűrő volt engedetlen népével. Újra meg újra elküldte prófétáit, hogy megbánásra indítsa a népet, de figyelmeztetéseiket sokszor nem szívlelték meg (Jr 25:4–7). Júdában szolgált többek között Semája, Iddó, Azária, Oded, Hanáni, Jéhu, Eliézer, Jaháziel, Mikeás, Hóseás, Ézsaiás, Sofóniás, Habakuk és Jeremiás próféta. (Lásd: IZRAEL 2. és 3.)

A száműzetés után: I. e. 537-ben, amikor Círusz rendelete érvénybe lépett, és az izraeliták visszatérhettek Júda földjére, valamint újjáépíthették a templomot, a jelek szerint voltak olyanok, akik visszatértek a hazájukba, a törzsüket képviselve (Ezs 1:1–4; Ézs 11:11, 12). Az Ezékiel 21:27 beteljesedéseként többé már nem irányította a hazatelepült nép ügyeit olyan király, aki Dávid leszármazottja lett volna. Az is figyelemre méltó, hogy nem esik szó arról, hogy a törzsek féltékenykedtek volna egymásra, amiből arra következtethetünk, hogy Efraim és Júda eggyé lettek (Ézs 11:13).

4. Nyilvánvalóan ugyanaz, mint a lévita Hodávia vagy Hódeva, akinek a fiai Zorobábellel tértek vissza Jeruzsálembe (Ezs 2:40; 3:9; Ne 7:43).

5. Lévita, akit a Zorobábellel visszatérők között említenek (Ne 12:1, 8).

6. Azok közül való lévita, akik elbocsátották idegen feleségeiket és fiaikat (Ezs 10:23, 44).

7. Benjáminita férfi, Jeruzsálem lakosa, aki a száműzetés után felügyelőként szolgált a városban (Ne 11:7, 9).

8. Egy férfi a felavatási menetből, melyet Nehémiás szervezett, miután felépült Jeruzsálem fala (Ne 12:31, 34).

9. Pap és zenész a felavatási menetből (Ne 12:31, 35, 36).