(a ’válik, lesz [valamivé]’ jelentésű héb. há·wáʹ ige befejezetlen cselekvésű, műveltető alakja;  jel.: ’előidézi, hogy legyen’):

Isten személyneve (Ézs 42:8; 54:5). Bár a Szentírás olyan leíró címekkel is utal Jehovára, mint az „Isten”, „legfőbb Úr”, „Teremtő”, „Atya”, „Mindenható” és „Legfelségesebb”, csakis a „Jehova” személynév foglalja össze és fejezi ki teljesen az egyéniségét és tulajdonságait, vagyis azt, hogy ki és mi ő tulajdonképpen (Zs 83:18).

Isten nevének helyes kiejtése: Magyar nyelvterületen Isten nevének a legismertebb kiejtési formája a „Jehova”, bár a héber nyelv tudósainak többsége a „Jahve” alakot részesíti előnyben. A legrégebbi héber kéziratokban a név négy mássalhangzó formájában jelenik meg, amely tetragram (a gör. te·tra- [négy] és gramʹma [betű] szóból) néven ismeretes. Ez a négy betű jobbról balra írva: יהוה, amely JHWH (v. JHVH) formában írható át magyarra.

A név héber mássalhangzói tehát ismeretesek. Kérdés, hogy milyen magánhangzókat kellene beilleszteni a mássalhangzók közé. A héberben a magánhangzókat csak az i. sz. első évezred második felében kezdték jelölni. (Lásd: HÉBER NYELV: A héber ábécé és írás.) Mindamellett a héber kéziratokban található pontozásos magánhangzó-jelölés nem segít megállapítani, milyen magánhangzóknak kellene szerepelniük Isten nevében. Ennek oka egy több évszázaddal korábban kialakult vallási babona.

A babona homályt borít a névre: A zsidók körében valamikor kialakult az a babonás felfogás, hogy Isten nevét (melyet a tetragram jelöl) még csak kiejteni sem szabad. Hogy eredetileg milyen alapon kezdték mellőzni a név használatát, azt nem tudni biztosan. Egyes vélemények szerint túl szentnek tekintették a nevet ahhoz, hogy azt a tökéletlen emberek ajkukra vegyék. Magában a Héber Iratokban azonban semmi sem utal arra, hogy Isten valamely igaz szolgája bármikor is vonakodott volna kiejteni Jehova nevét. A nem bibliai héber dokumentumok, mint például az úgynevezett lákisi levelek, arról tanúskodnak, hogy Palesztinában az i. e. VII. század második felében a mindennapi levelezésben is használatos volt ez a név.

Egy másik felfogás szerint a zsidók nem akarták, hogy a nem zsidó népek is megismerjék Isten nevét, nehogy esetleg helytelenül használják. Csakhogy maga Jehova mondta, hogy ’hirdettetni fogja nevét az egész földön’ (2Mó 9:16; vö.: 1Kr 16:23, 24; Zs 113:3; Ma 1:11, 14), hogy még az ellenségei is megismerjék (Ézs 64:2). A pogány nemzetek valójában ismerték és használták is ezt a nevet az időszámításunk előtti időkben, és az időszámításunk szerinti első évszázadokban (The Jewish Encyclopedia. 1976, XII. köt. 119. o.). Olyan nézet is létezik, mely szerint a nevet meg akarták óvni attól, hogy mágikus szertartásokon használják. Ha ez igaz, akkor az érvelés logikátlan volt, hiszen nyilván minél rejtélyesebbé vált a név – mivelhogy nem használták –, annál inkább megfelelt a mágiát űzők céljainak.

Mikor alakult ki a babona? Mint ahogy azt sem tudni biztosan, hogy eredetileg milyen ok(ok)ból hagytak fel Isten nevének a használatával, úgy afelől is sok a bizonytalanság, hogy mikor alakult ki tulajdonképpen ez a babonás szemlélet. Némelyek szerint a babiloni száműzetés (i. e. 607–537) után kezdett kialakulni. Ez az elmélet azon a feltevésen alapul, hogy a Héber Iratok későbbi írói már ritkábban  használták Isten nevét. Ha azonban alaposabban vizsgálódunk, láthatjuk, hogy az állításuk nem állja meg a helyét. Malakiás könyve például – amely az i. e. V. század második felében íródott, tehát nyilván a Héber Iratok utolsó könyveinek egyikeként – igen nagy hangsúlyt fektet Isten nevére.

Számos forrásmű szerint Isten nevét kb. i. e. 300-tól nem használják. Erre a következtetésre az a feltételezés adott alapot, hogy a Héber Iratok görög nyelvű Septuaginta-fordításába, amelyet i. e. 280 táján kezdtek készíteni, nem került bele a tetragram (v. annak átírt formája). Való igaz, hogy a Septuaginta ma ismert, legteljesebb kézírásos másolataiban a tetragram helyén – a szokásnak megfelelően – mindig a görög Küʹri·osz (Úr) vagy The·oszʹ (Isten) szó szerepel. Ezeknek a fontosabb kéziratoknak a keletkezése azonban csak az i. sz. IV. és V. századra tehető. Régebbi másolatok is előkerültek, ezek pedig, még ha csupán töredékek is, azt bizonyítják, hogy a Septuaginta legkorábbi másolatai tartalmazták Isten nevét.

Idesorolhatók annak a papirusztekercsnek a töredékei is, amelyen a Mózes ötödik könyvének egy része olvasható. Ezt a leletet a 266. sz. Fuad-papiruszként vették nyilvántartásba (KÉP: 1. köt. 326. o.). Következetesen, minden olyan helyen feltünteti a tetragramot négyszögletes héber betűkkel, ahol az a fordítás alapjául szolgáló héber szövegben ott van. A szaktekintélyek szerint ez a papirusz az i. e. I. században íródott, tehát négy-öt évszázaddal korábban, mint az előbb említett kéziratok. (Lásd: Rbi8, függ.: 1562–1564. o.)

Mikor hagytak fel a zsidók Isten nevének a kiejtésével?

Tehát nincsenek döntő bizonyítékok arra – legalábbis írott formában –, hogy időszámításunk előtt Isten neve eltűnt volna, vagy hogy felhagytak volna a használatával. Az Isten nevével kapcsolatos babona első jelei az i. sz. I. századra tehetők. Josephus, a papi családból származó zsidó történetíró, amikor leírja, hogyan jelent meg Isten Mózesnek az égő bokornál, erről számol be: „Erre Isten kinyilatkoztatta neki saját nevét, amelyet még egyetlen embernek sem nyilatkoztatott ki soha. De ezt a nevet nem szabad kimondanom” (A zsidók története. II. könyv, 12. fej., 4. bek.). Josephus kijelentése azonban nemcsak hogy pontatlan, amikor azt állítja, hogy Isten neve a Mózes előtti időkben nem volt ismeretes, de homályos is, és nem teszi világossá, mi volt az általános felfogás az I. században Isten nevének a kiejtésével vagy használatával kapcsolatban.

A zsidó Misna, amely rabbinikus tanításokból és hagyományokból álló gyűjtemény, valamivel tisztább képet tár elénk. Összeállítását egy i. sz. II–III. században élt rabbinak tulajdonítják, akit Júda Ha-Naszi (a fejedelem) néven ismertek. A Misna írásainak egy része egyértelműen azokról a körülményekről szól, amelyek megelőzték Jeruzsálemnek és templomának az i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulását. Egy szaktekintély mindamellett így nyilatkozik a Misnáról: „Rendkívül nehéz meghatározni, hogy történelmileg milyen értéket kellene tulajdonítanunk a Misnában feljegyzett tradícióknak. Ha meg akarjuk állapítani a Misna kijelentéseinek jellegét, kellő figyelmet kell fordítanunk a következő tényezőkre: Az idő múlására, amely elhomályosíthatta vagy eltorzíthatta az olyannyira különböző idők emlékeit. A politikai megrázkódtatásokra, változásokra és zűrzavaros állapotokra, amelyeket két lázadás és két római győzelem okozott. Azokra az irányadó mértékekre, amelyeket a farizeusok (akiknek nézetei megtalálhatók a Misnában) nagyra becsültek, de amelyek nem egyeztek a szadduceusokéival. . . A Misna ezenkívül sok mindent tartalmaz, ami pusztán az elméleti értekezés szintjén mozog, és nemigen célja (legalábbis úgy tűnik) a történelem során meghonosodott szokások közlése” (H. Danby [ford.]: The Mishnah. London, 1954, XIV–XV. o.). Íme, néhány hagyomány a Misnából Isten nevének a kiejtését illetően:

Az évenkénti engesztelés napjával kapcsolatban ezt írja: „És amikor a papok meg a nép a templom udvarában állva meghallották, hogy a főpap kimondja a Nevet, letérdeltek és meghajtották magukat, arcra borultak, és ezt mondták: »Áldassék királysága dicsőségének neve örökkön-örökké!«” (Jóma 6:2, H. Danby ford.). A papok naponkénti áldásairól a Szóta 68a ezt mondja: „a szentélyben Isten nevét az írás szerint ejtették ki és a provincziákban a név helyettesítését mondták. . .” (Frisch: Szemelvények. 82. o.). A Szanhedrin 7:5 (H. Danby ford.) szerint egy istenkáromló ember nem volt bűnös, ha nem ejtette ki a Nevet, istenkáromlás vádja esetén pedig a Nevet a tárgyaláson más névvel helyettesítették addig, míg meg nem hallgattak minden tanúvallomást; ezután félrevonták a koronatanút, és  megkérték, hogy mondja el pontosan, mit hallott, ő pedig alighanem használta Isten nevét. Felsorolva, hogy kik „nem részesednek a túlvilági életben”, a Szanhedrin 90a kijelenti: „Aba Saul szerint az is, aki Isten nevét betűi szerint olvassa. . .” (Szemelvények. 89. o.). E negatív felfogások ellenére a Misna első része pozitív rendelkezést is tartalmaz: „az embernek a[z isteni] Névvel kell üdvözölnie felebarátját”, majd pedig Boáz példájára (Ru 2:4) hivatkozik (Berakhoth 9:5, H. Danby ford.).

Ha ezeket a hagyományos nézeteket vesszük alapul, akkor arra következtethetünk, hogy az emberek már valamivel a jeruzsálemi templom i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulása előtt hajlamosak voltak babonából kerülni Isten nevének a használatát. De ha így volt is, elsősorban a papokról olvassuk egyértelműen, hogy más névvel helyettesítették Isten nevét, és ezt is csak a provinciákban tették. Ezenkívül a Misnában leírt hagyományok, mint láttuk, történelmi szempontból vitatható értéket képviselnek.

Ezek alapján nincs valós alapja annak, hogy az Isten nevének a használatát tiltó babonás felfogás az i. sz. I. és II. század előtt alakult volna ki. Eljött azonban az idő, amikor a zsidók, az eredeti nyelven olvasva a Héber Iratokat, már nem ejtették ki a tetragram formájában leírt nevet, hanem az ʼAdhó·nájʹ (legfőbb Úr) vagy az ʼEló·hímʹ (Isten) szóval helyettesítették. Ez abból is látszik, hogy amikor az i. sz. első évezred második felében megjelent a magánhangzók pontozásos jelölése, a zsidó másolók az ʼAdhó·nájʹ vagy az ʼEló·hímʹ magánhangzójeleit illesztették be a tetragramba, nyilván figyelmeztetésül, hogy az olvasó Isten neve helyett ezeket a szavakat ejtse ki. Ha az olvasók a Héber Iratokból készült görög Septuaginta-fordítás későbbi másolatait használták, akkor a tetragram helyén természetesen mindig a Küʹri·osz, illetve a The·oszʹ szót találták. (Lásd: ÚR.)

Más nyelveken is készültek fordítások, mint például a latin Vulgata, amelyek követték a görög Septuaginta e későbbi másolatainak példáját. Ami a magyar bibliafordításokat illeti, Károli Gáspár 1589-ben ezt írja az első teljes fordítás, a vizsolyi Biblia előszavában: „Az Istennek. . . neve IEHOVA, de azt is nem tartottuk meg, hanem aholott egyéb nem lehetett benne . . . követtük a vulgata editiot” (A vizsolyi Biblia elöljáró beszéde. Budapest, 1940, Országos Bethlen Gábor Szövetség, 40–41. o.). Az 1996-os Katolikus fordítás ugyancsak az „Úr” fordítást részesíti előnyben, bár néhol a Jahve forma is felbukkan.

Hogyan kell helyesen ejteni Isten nevét?

Az i. sz. első évezred második felében zsidó tudósok bevezettek egy pontozásos jelrendszert, hogy így jelöljék a hiányzó magánhangzókat a mássalhangzós héber szövegben. Isten nevébe azonban a megfelelőktől eltérő magánhangzójeleket illesztettek be, ezzel emlékeztetve az olvasót, hogy az ʼAdhó·nájʹ ( jel.: ’legfőbb Úr’) vagy az ʼEló·hímʹ ( jel.: ’Isten’) szót kell mondania.

Az i. sz. XI. századból való Leningrádi kódex B 19^AJehwáʹ, Jehwiʹ, illetve Jehó·wáʹ olvasatban jelöli a tetragram magánhangzójeleit, a Ginsburg-féle maszoréta szöveg pedig Jehó·wáʹ formában pontozza Isten nevét (1Mó 3:14, Rbi8, lábj.). A héber nyelv tudósai általában a „Jahve” alakot részesítik előnyben, ezt tartják a legvalószínűbb kiejtési módnak. Kiemelik, hogy a név rövidített formában „Jah”, amely például a Zsoltárok 89:8-ban és a Ha·lelú-Jáhʹ ( jel.: ’Dicsérjétek Jahot!’) kifejezésben is megtalálható (Zs 104:35; 150:1, 6). Ezenkívül a Jehóʹ, Jó, Jáh és Jáʹhú formák, amelyek egyebek közt a Josafát és Sefátia nevek héber megfelelőiben szerepelnek, mind visszavezethetők a Jahve alakra. Ahogy a korai keresztény írók átírták görögül Isten nevét, az többé-kevésbé ugyanezt az irányt mutatja, hiszen ők I·a·beʹ és I·a·u·éʹ formában használták, amely görögül kiejtve a „Jahve” névre emlékeztet. Ennek ellenére a témakör szakértői között közel sincs egyetértés. Vannak soraikban olyanok is, akik más  kiejtési mód mellett foglalnak állást, például a „Jahuva”, a „Jahuah” vagy a „Jehuah” mellett.

Minthogy a pontos kiejtés jelenleg nem deríthető ki, semmi sem látszik indokolni, hogy a magyarban jól ismert „Jehova” formát fel kellene adni valamilyen más, javasolt változat kedvéért. Ha mégis így történne, akkor a következetesség rengeteg egyéb bibliai név írásmódjában és kiejtésében is változtatásokat kívánna meg. Jeremiás nevét például Jir·mejáʹ-ra, Ézsaiásét pedig Jesaʽ·jáʹhú-ra kellene változtatni. Jézus neve is vagy (a héb. szerinti) Jehó·suʹaʽ, vagy (a gör. szerinti) I·é·szuszʹ lenne. A szavaknak gondolatokat kell közvetíteniük. A magyarban a „Jehova” név azonosítja az igaz Istent, és ezt ez a forma sokkal jobban közvetíti ma, mint bármely más, javasolt változat.

A név fontossága: Napjainkban sok tudós és bibliafordító áll ki amellett, hogy Isten nevét hagyománytiszteletből el kell hagyni. Nemcsak azzal érvelnek, hogy a kiejtés körüli bizonytalanság indokolja ezt, hanem nézetük szerint az igaz Isten felsőbbsége és egyedülállósága szükségtelenné teszi, hogy külön neve legyen. Ez a felfogás azonban nem támasztható alá az ihletett Írásokkal, sem a keresztény kor előttiekkel, sem pedig a Keresztény Görög Iratokkal.

A Biblia Hebraica és a Biblia Hebraica Stuttgartensia héberül nyomtatott szövegében 6828-szor fordul elő a tetragram. Az Új világ fordítás a Héber Iratokban 6979-szer tartalmazza Isten nevét, mert a fordítók egyebek mellett azt is figyelembe vették, hogy az írnokok bizonyos helyeken az ʼAdhó·nájʹ vagy az ʼEló·hímʹ szóval cserélték fel ezt a nevet. (Lásd: ÚV, 1817–1818. o.; lásd még: Rbi8, függ.: 1561–1562. o.) Az, hogy Isten neve rengetegszer előfordul a Bibliában, már önmagában is amellett szól, hogy a Szerzője fontosnak tartja a saját nevét. Ez a név végigvonul a Szentíráson, és jóval többször jelenik meg, mint Jehova bármely címe, például a „legfőbb Úr” vagy az „Isten”.

Az is figyelemre méltó, hogy a neveknek milyen nagy jelentőségük van a Héber Iratokban és a szemita népek körében. G. T. Manley professzor rámutat: „Ha tanulmányozzuk az Ósz.-ben [Ószövetségben] szereplő »név« szót, világossá válik, milyen sokat is jelent a héberben. A név nemcsak amolyan megjelölés, hanem sok mindent közöl viselője valódi kilétéről. . . Amikor valaki összekapcsolja a »nevét« valamivel vagy egy másik személlyel, akkor az az ő hatása és védelme alá kerül” (J. D. Douglas [szerk.]: New Bible Dictionary. 1985, 430. o.; vö.: A. Cohen: Everyman’s Talmud. 1949, 24. o.; 1Mó 27:36; 1Sá 25:25; Zs 20:1; Pl 22:1; lásd: NÉV).

Az „Isten” és az „Atya” szavak nem megkülönböztető megjelölések: Az „Isten” cím nem takar személyiséget, és nem is megkülönböztető megnevezés. (Az ember akár a hasát is tekintheti istennek; Fi 3:19.) A Héber Iratokban ugyanaz a szó (ʼEló·hímʹ) vonatkozhat az igaz Istenre, tehát Jehovára, de éppúgy a hamis istenekre is, például a filiszteusok istenére, Dágonra (Bí 16:23, 24; 1Sá 5:7), vagy az asszírokéra, Nisrókra (2Ki 19:37). Ha egy héber ember egy filiszteusnak vagy egy asszírnak azt mondta volna magáról, hogy ő „Isten [ʼEló·hímʹ]” imádója, ebből még nem derült volna ki, hogy kit is imád tulajdonképpen.

A The Imperial Bible-Dictionary szépen rávilágít a Jehovával foglalkozó cikkeiben az ʼEló·hímʹ (Isten) és a Jehova név közötti különbségre. Ezt írja a „Jehova” névről: „Mindenütt tulajdonnévként szerepel. Istenre mint személyre utal, és csakis őrá. Az Elóhim szó ezzel szemben jellegére nézve inkább köznév, és bár rendszerint a legfőbb Urat jelöli, ez nem szükségszerű, és nem is tekinthető szabálynak. . . A héberek mondhatják, hogy az Elóhim, vagyis az igaz Isten (szembeállítva őt minden hamis istennel), de soha nem mondják, hogy a Jehova, mert Jehova az igaz Isten neve, és csakis az övé. Gyakran mondják, hogy Istenem. . ., de azt sohasem, hogy Jehovám, mert amikor azt mondják, Istenem, Jehovára gondolnak. Beszélnek Izrael Istenéről, de Izrael Jehovájáról soha, mert nincs más Jehova. Beszélnek az élő Istenről is, de az élő Jehováról sohasem, mert Jehovát nem tudják elképzelni másnak, mint élőnek” (P. Fairbairn szerk.; London, 1874, I. köt. 856. o.).

Mindez az Isten szó görög megfelelőjére, a The·oszʹ-ra is igaz: éppúgy alkalmazták az igaz Istenre, mint a pogány istenekre, például Zeuszra vagy Hermészre (a római Jupiterre v. Mercuriusra). (Vö.: Cs 14:11–15.) Pálnak az 1Korintusz 8:4–6-ban feljegyzett szavai valósághűen festik le a helyzetet: „Mert még ha vannak is, akiket »isteneknek« neveznek, akár az égben, akár a földön, mint ahogy van sok »isten« és sok »úr«, számunkra valójában e g y Isten van, az Atya, akiből van minden, és mi őérte”. Mivel az emberek még napjainkban, a XXI. században is sok istenben hisznek, fontos megkülönböztetni az igaz Istent a többitől.

Pál az „Isten. . ., az Atya” kifejezéssel nem arra gondolt, hogy az igaz Isten neve „Atya” volna,  hiszen az „apa” vagy „atya” megjelölés minden férfi szülőre alkalmazható, sőt egyéb kapcsolatokban is jelölhet férfiakat (Ró 4:11, 16; 1Ko 4:15). A Biblia a Messiásra az „Örökkévaló Atya” címmel utal (Ézs 9:6). Jézus Sátánt bizonyos gyilkos szándékú ellenségek ’atyjának’ nevezte (Jn 8:44). Az „atya” szó a nemzetek isteneire is vonatkozhatott; Homérosz költészetében például Zeusz, a görög isten, a nagy istenatyaként jelenik meg. Számos írásszöveg bizonyítja, hogy ’Istennek, az Atyának’ van neve, és ez különbözik a Fia nevétől (Mt 28:19; Je 3:12; 14:1). Pál ismerte Isten „Jehova” nevét, éspedig úgy, ahogy az a Mózes első könyvének teremtési beszámolójában szerepel, ahonnan idézett is írásaiban. A Jehova név megkülönbözteti ’Istent, az Atyát’ másoktól (vö.: Ézs 64:8), és gátat vet minden olyan kísérletnek, amely arra irányul, hogy összekeverjék Isten személyét bárkiével, akire az „isten” vagy az „atya” cím alkalmazható.

Nem törzsi isten: A Biblia ’Izrael Istenének’ és ’ősatyáik Istenének’ nevezi Jehovát (1Kr 17:24; 2Mó 3:16). A héberekkel és az izraelita nemzettel kiépített szoros kapcsolata azonban nem alap arra, hogy csupán egy törzsi isten nevét lássuk a nevében, ahogy némelyek teszik. A keresztény Pál apostol ezt írta: „csak a zsidók Istene ő? Nem a nemzetekből valóké is? De igen, a nemzetekből valóké is” (Ró 3:29). Jehova nemcsak ’az egész föld Istene’ (Ézs 54:5), hanem a világmindenségé is: ő az „ég és föld Alkotója” (Zs 124:8). A szövetség, amelyet mintegy 2000 évvel Pál napjai előtt kötött Ábrahámmal, áldásokat ígért minden nemzetből való embereknek, ez pedig azt bizonyítja, hogy az egész emberiség érdekli őt (1Mó 12:1–3; vö.: Cs 10:34, 35; 11:18).

Jehova Isten végül elvetette a test szerinti Izrael hűtlen nemzetét. Nevének azonban tovább kellett élnie a szellemi Izrael új nemzetében, a keresztény gyülekezetben, még azután is, hogy nem zsidó személyek is kezdtek csatlakozni ehhez az új nemzethez. Jakab tanítvány ezért Jeruzsálemben, egy keresztény összejövetelen elnökölve arról beszélt, hogy Isten „a figyelmét a [nem zsidó] nemzetekre” fordította, „hogy népet szerezzen közülük a nevének”. Majd annak bizonyítására, hogy mindez meg lett jövendölve, Ámós könyvéből idézett egy próféciát, ahol Jehova neve is szerepel (Cs 15:2, 12–14; Ám 9:11, 12).

A Keresztény Görög Iratokban: Az imént említett bizonyítékok fényében meglehetősen furcsa, hogy a Keresztény Görög Iratok eredeti szövegének fennmaradt kéziratmásolatai nem tartalmazzák Isten nevét teljes formában. Ezért aztán az úgynevezett Újszövetségről készült fordítások legtöbbjéből ugyancsak  hiányzik ez a név, bár rövidített alakjában mégiscsak megtalálható ezekben a forrásokban, éspedig a Jelenések 19:1, 3, 4, 6-ban szereplő „Aleluja”, „Alleluja”, „Halleluja” vagy „Hallelujah” kifejezésben (Kár., Kat., ÚRB, Csia). Az itt feljegyzett kiáltás – „Dicsérjétek Jahot!” (ÚV) –, amelyet Isten szellemfiai hallatnak, világosan mutatja, hogy Isten nevét még abban az időben is használták, és éppoly fontos és jelentőségteljes volt, mint a keresztény kor előtti időkben. Akkor hát miért nem található meg teljes formájában a Keresztény Görög Iratokban?

Miért nincs benne teljes formában Isten neve a Keresztény Görög Iratok egyetlen régi kéziratában sem, amely rendelkezésünkre áll?

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a Keresztény Görög Iratok ihletett írói a Septuaginta alapján idéztek a Héber Iratokból, és mivel ez a fordítás a Küʹri·osz, illetve a The·oszʹ szavakkal helyettesítette a tetragramot, nem használták a Jehova nevet. Amint láttuk, ez az érvelés már nem helytálló. Dr. P. Kahle a következőket fűzi ahhoz a tényhez, hogy a görög Septuaginta legrégebbi töredékei tartalmazzák Isten nevét annak héber formájában: „Ma már tudjuk, hogy a görög nyelvű bibliaszöveg [a Septuaginta], mivel zsidók által és zsidóknak íródott, nem a küriosz szóval adta vissza Isten nevét. Az ilyen kéz.-ok [kéziratok] héber vagy görög betűkkel megőrizték a tetragramot. A keresztények voltak azok, akik a tetragramot felcserélték a küriosz szóval, amikor Isten nevének héber írásmódja már nem volt érthető” (The Cairo Geniza. Oxford, 1959, 222. o.). Mikor történt ez a változás a Héber Iratok görög nyelvű fordításaiban?

Kétségkívül a Jézus és apostolai halálát követő évszázadokban. Aquilának az i. sz. II. századból származó görög fordítása még tartalmazta héber betűkkel a tetragramot. I. sz. 245 körül Órigenész, a neves tudós elkészítette az ihletett Héber Iratok alapján a Hexapla c. munkáját, amely hat oszlopban jeleníti meg egymás mellett a következőket: 1. az eredeti héber és arámi szöveg; 2. ugyanez a szöveg görög betűkkel; 3. Aquila görög fordítása; 4. Szümmakhosz görög fordítása; 5. Septuaginta; és 6. Theodotion görög fordítása. A ma ismert töredékes másolatok alapján W. G. Waddell professzor ezt mondja: „Órigenész Hexaplájában. . . Aquila és Szümmakhosz görög fordításai, valamint a LXX [Septuaginta] mind a ΠΙΠΙ betűkkel írták le a JHWH-t; a Hexapla második oszlopában a tetragram héber betűkkel volt írva” (The Journal of Theological Studies. Oxford, XLV. köt. 1944, 158–159. o.). Mások szerint Órigenész Hexaplájának eredeti szövege minden oszlopban héber betűkkel tüntette fel a tetragramot. Maga Órigenész a Zsoltárok 2:2-höz fűzött megjegyzésében azt mondta, hogy „A NÉV a legpontosabb kéziratokban héber betűkkel van írva, de nem a maiakkal, hanem a legrégebbiekkel” (Patrologia Graeca. Párizs, 1862, XII. köt. 1104. h.).

A latin Vulgata fordítója, Jeromos még az i. sz. IV. században is a következőket jegyzi meg a Sámuel és a Királyok könyveihez fűzött előszavában: „És egyes görög művekben Isten nevét, a tetragramot [v. יהוה ] még ma is régi betűkkel találjuk.” Egy i. sz. 384-ben, Rómában írt levélben Jeromos felsorol tíz nevet, amely Istenre utal a Héber Iratokban, és kijelenti: „A kilencedik a tetragram, amelyről azt tartották, hogy [a·nek·phóʹné·ton], tehát nem mondható ki, és ez a jód, hé, váú és hé betűkkel van leírva. Amikor ezt egyes tudatlan személyek meglátták a görög könyvekben, akkor a betűk hasonlósága miatt rendszerint úgy olvasták, hogy ΠΙΠΙ [görög betűk, amelyek megfelelnek a latin PIPI betűknek]” (F. Dunand: Papyrus Grecs Bibliques. Kairó, 1966, 47. o., 4. lábj.).

Így hát az úgynevezett keresztények, akik a Septuaginta másolataiban „a tetragramot felcserélték a küriosz szóval”, nem Jézus korai tanítványai voltak. A későbbi századokban éltek, amikor is a megjövendölt hitehagyás már igencsak elburjánzott, és megfertőzte a tiszta keresztényi tanításokat (2Te 2:3; 1Ti 4:1).

Jézus és a tanítványai használták: Semmi kétség tehát afelől, hogy Jézusnak és a tanítványainak a napjaiban az Írások másolatai mind a héber, mind a görög kéziratokban tartalmazták Isten nevét. Vajon Jézus és a tanítványai használták ezt a nevet szóban vagy írásban? Mivel Jézus elítélte a farizeusi hagyományokat (Mt 15:1–9), nagyon ésszerűtlen volna úgy következtetni, hogy ő és a tanítványai alárendelték volna magukat ebben a dologban a farizeusok vélekedéseinek (melyek pl. a Misnában is megtalálhatók). Jézusnak már maga a neve is azt jelenti, hogy ’Jehova megmentés’. Jézus kijelentette: „Én az Atyám nevében jöttem” (Jn 5:43). Követőinek azt tanította, hogy így imádkozzanak: „Égi Atyánk, szenteltessék meg a neved”  (Mt 6:9). Cselekedeteit, mint mondta, ’az Atyja nevében’ vitte véghez (Jn 10:25). Halála éjszakáján elmondta imában, hogy ő nyilvánvalóvá tette Atyja nevét a tanítványainak, és ezt kérte: „Szent Atyám, őrködj felettük a te nevedért” (Jn 17:6, 11, 12, 26). Mindennek ismeretében biztosra vehető, hogy Jézus, amikor idézett vagy felolvasott a Héber Iratokból, használta Isten „Jehova” nevét. (Vö. a Mt 4:4, 7, 10-et az 5Mó 8:3; 6:16; 6:13-mal; továbbá a Mt 22:37-et az 5Mó 6:5-tel; a Mt 22:44-et a Zs 110:1-gyel; illetve a Lk 4:16–21-et az Ézs 61:1, 2-vel.) Az is logikus, hogy Jézus tanítványai, ideértve a Keresztény Görög Iratok ihletett íróit is, követték ebben Uruk példáját.

De akkor miért hiányzik Isten neve a Keresztény Görög Iratok, vagyis az úgynevezett Újszövetség fennmaradt kézirataiból? Nyilván azért, mert arra az időre, amikor ezek a ma is olvasható másolatok készültek (az i. sz. III. századtól kezdődően), az apostolok és a tanítványok írásainak eredeti szövege már megváltozott. A későbbi másolók tehát kétségtelenül a Küʹri·osz és a The·oszʹ szavakat írták a tetragrammal jelölt név helyett (KÉP: 1. köt. 324. o.). A tények arra mutatnak, hogy pontosan ez  történt a Héber Iratok Septuaginta-fordításának későbbi másolatainak készítésekor.

Isten neve visszakerül a bibliafordításokba: Felismerve, hogy kétségkívül ez történt, voltak fordítók, akik használták a Jehova nevet a Keresztény Görög Iratok fordításakor. Benjamin Wilson XIX. században készült fordítása, a The Emphatic Diaglott számos helyen tartalmazza a „Jehova” nevet, főleg ott, ahol a keresztény írók a Héber Iratokból idéztek. Mindazonáltal Anton Margaritha fordításával a tetragram már 1533-ban kezdett megjelenni a Keresztény Görög Iratok héber nyelvű fordításaiban. Ezután a fordítók már számos ilyen héber fordításban használták a tetragramot azokon a helyeken, ahol az ihletett író olyan részt idézett a Héber Iratokból, amely tartalmazta Isten nevét.

Ami ennek az eljárásnak a helyességét illeti, figyelemre méltó, hogyan nyilatkozott R. B. Girdlestone, az oxfordi Wycliffe Hall egykori igazgatója még azelőtt, hogy az előkerült kéziratok igazolták volna, hogy a görög Septuaginta eredetileg tartalmazta a Jehova nevet. Ezt mondta: „Ha ez a fordítás [a Septuaginta] megőrizte volna a [Jehova] szót, vagy akár más görög kifejezést használt volna a Jehova, és mást az Adonáj szóra, az ilyen szóhasználat kétségtelenül fennmaradt volna az Út.-mal [Újtestamentummal] kapcsolatos tanulmányokban és fejtegetésekben. Ez esetben Urunk a 110. zsoltárt nem úgy idézhette, hogy »Monda az Úr az én uramnak«, hanem így: »Monda Jehova az Adoninak«.”

Erre az alapra építve, amely ma már bizonyított tény, Girdlestone a következőket mondja még: „Tegyük fel, hogy egy tanult keresztény héberre fordította a Görög Testamentumot. A Κύριος szó előfordulásakor minden egyes alkalommal el kellett volna gondolkodnia azon, hogy van-e a szövegkörnyezetben valami, amiből kideríthető a kifejezés pontos héber megfelelője. Bármilyen nyelvre fordítsuk is az Út.-ot, ugyanezzel a feladattal találkoznánk, amennyiben az Ót. [Ótestamentum] [Septuaginta-fordításában] benne hagyták volna a Jehova címet. A Héber Iratok persze sok helyen útbaigazítana: például ott, ahol ’az Úr angyaláról’ olvasunk, tudjuk, hogy az »Úr« alatt Jehova értendő; »az Úr szava« kifejezés és »a Seregek Ura« cím esetében megint csak hasonló következtetésre jutnánk, követve az Ót. irányadó mintáját. De azokon a helyeken, ahol az »Uram« vagy »Urunk« kifejezés szerepel, tudnunk kellene, hogy a Jehova szó nem megfelelő, és ezért az Adonáj vagy az Adoni kellene” (Synonyms of the Old Testament. 1897, 43. o.). A Görög Iratok (előbbiekben említett) fordításai, amelyek tartalmazzák Jehova nevét, pontosan ez alapján készültek.

De a legfigyelemreméltóbb példa ezen a téren az ebben a műben is felhasznált Új világ fordítás. Ez a fordítás a Keresztény Görög Iratokban 237-szer használja Isten nevét, a Jehova nevet, éspedig megalapozottan, amint láttuk.

A név korai használata és jelentése: A 2Mózes 3:13–16-ot és 6:3-at gyakran félreértelmezik, mintha Jehova nevéről először Mózes kapott volna kinyilatkoztatást valamikor az Egyiptomból való kivonulás előtt. Való igaz, hogy Mózes megkérdezte: „Ha most elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: »Ősatyáitok Istene küldött hozzátok«, és ők erre megkérdezik tőlem: »Mi a neve?«, akkor mit mondjak nekik?” Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő vagy az izraeliták nem ismerték volna Jehova nevét. Mózes anyjának, Jokébednek már a neve is feltehetően azt jelenti, hogy ’Jehova dicsőség’ (2Mó 6:20). Mózes kérdése valószínűleg azzal a helyzettel függött össze, amelyben Izrael fiai voltak. Több évtizede sínylődtek már a kegyetlen rabszolgaságban, és semmi jele nem volt a szabadulásnak. Minden bizonnyal kétkedés és csüggedtség mételyezte soraikat; nemigen hittek már Isten erejében, sem abban, hogy Ő meg akarná szabadítani őket. (Ezenkívül figyeld meg az Ez 20:7, 8-at.) Ezért ha Mózes csak annyit mond, hogy ő az „Isten” (ʼEló·hímʹ) vagy a „legfőbb Úr” (ʼAdhó·nájʹ) nevében jött, az talán nem sokat jelentett volna a szenvedő izraelitáknak. Tudták, hogy az egyiptomiaknak is megvannak a maguk istenei és urai, és kétségkívül hallották, amint azzal gúnyolódnak, hogy az ő isteneik nagyobbak az izraeliták Istenénél.

Azt se feledjük, hogy a nevek akkoriban valódi jelentést hordoztak, és nem csak amolyan megjelölésként azonosították viselőjüket, mint napjainkban. Mózes tudta, hogy Isten Ábrám nevét ( jel.: ’az atya magas [felmagasztaltatott]’) megváltoztatta Ábrahámra ( jel.: ’sokaság [tömeg] atyja’), ugyanis szándéka volt Ábrahámmal. Éppígy Szárai neve Sára, Jákob neve pedig Izrael lett, és a változás mindkét esetben valamilyen lényeges vagy prófétai dolgot tárt fel Isten velük kapcsolatos szándékáról. Mózes joggal lehetett kíváncsi rá, hogy Jehova most kinyilatkoztatja-e magát valamilyen új néven, így közölve Izraelre vonatkozó szándékát.  Ha annak „nevében” megy az izraelitákhoz, aki elküldte őt, nyilván azt a személyt képviseli; és hogy milyen súlya van a szavainak, azt ez a név határozza meg, illetve az, amit ez a név kifejez. (Vö.: 2Mó 23:20, 21; 1Sá 17:45.) Mózes tehát jelentőségteljes kérdést tett fel.

Isten válasza így hangzott héberül: ʼEh·jeʹ ʼAserʹ ʼEh·jeʹ. Ezt némely fordítás úgy adja vissza, hogy „VAGYOK, AKI VAGYOK”. Figyelemre méltó azonban, hogy a héber há·jáʹ ige, amelyből az ʼEh·jeʹ ered, nem pusztán azt jelenti, hogy ’van’. Jelentése inkább: ’válik, lesz (valamivé)’, vagy ’bizonyul (valaminek)’. Itt tehát nem pusztán arról van szó, hogy Isten létezik, hanem arról, hogy mivé szándékozik válni mások javára. A fenti héber kifejezést ezért az Új világ fordítás helyesen úgy adja vissza, hogy „AZZÁ VÁLOK, AMIVÉ VÁLNI AKAROK”. Jehova még hozzátette: „Ezt mondd Izrael fiainak: »Az AZZÁ VÁLOK küldött engem hozzátok«” (2Mó 3:14, Rbi8, lábj.).

Hogy mindez nem jelentette azt, hogy megváltozott Isten neve, hanem csupán további betekintést engedett a személyiségébe, azt a következő szavakból láthatjuk: „Így szólj Izrael fiaihoz: »Jehova, a ti ősatyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött hozzátok.« Ez az én nevem időtlen időkig, és erről fognak emlékezni rám nemzedékről nemzedékre” (2Mó 3:15; vö.: Zs 135:13; Hó 12:5). A Jehova név a ’válik, lesz (valamivé)’ jelentésű héber igéből származik, és számos tudós úgy véli, hogy a jelentése: ’előidézi, hogy legyen’. Ez a meghatározás jól illik Jehovára, hiszen ő teremtett meg mindent, és mindig beteljesíti a szándékát. Csakis az igaz Isten viselheti jogosan és hitelt érdemlően ezt a nevet!

Ez segít megértenünk, mit értett Jehova azon, amit később Mózesnek mondott: „Én vagyok Jehova. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak eddig úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de Jehova nevemen nem ismertettem meg magam velük” (2Mó 6:2, 3). Mivel Mózesnek ezek a patriarchális korban élt ősei gyakran használták Jehova nevét, Isten nyilván arra célzott, hogy nekik csak korlátozott mértékben nyilatkoztatta ki magát úgy, mint aki Jehova. Szemléltetésül: azokról, akik ismerték Ábrámot, aligha mondható el, hogy úgy ismerték volna őt, mint aki Ábrahám ( jel.: ’sokaság [tömeg] atyja’), amíg csak egy fia volt, Ismáel. Amikor aztán megszületett Izsák és a többi fiú, és ők is utódokat nemzettek, az Ábrahám név nagyobb jelentőségűvé, fontosabbá vált. Éppígy a Jehova névnek most már többet kellett jelentenie az izraelitáknak.

Tehát az, hogy valaki „ismer” valakit vagy valamit, nem feltétlenül azt jelenti, hogy csupán ismeretségben áll vele vagy tud róla. Nábál, az ostoba férfi tudta Dávid nevét, mégis ezt kérdezte: „Ki az a Dávid. . .?”, mármint olyan értelemben, hogy „mennyire fontos személy ő?” (1Sá 25:9–11; vö.: 2Sá 8:13). A fáraó is hasonló kérdést tett fel Mózesnek: „Ki az a Jehova, hogy hallgassak a szavára, és elbocsássam Izraelt? Egyáltalán nem ismerem Jehovát, és nem is bocsátom el Izraelt” (2Mó 5:1, 2). Ezen nyilván azt értette, hogy nem úgy ismeri Jehovát, mint aki az igaz Isten volna, vagy mint akinek bármi hatalma volna Egyiptom királya és annak ügyei felett. A fáraó szemében Jehovának nem volt hatalma keresztülvinni a Mózes és Áron által bejelentett akaratát. Most azonban neki és egész Egyiptomnak, sőt az izraelitáknak is meg kellett ismerniük e név igazi jelentését, és azt a személyt, akit e név képvisel. Ahogy azt Jehova elmondta Mózesnek, mindez annak lesz az eredménye, hogy megvalósítja Izraellel kapcsolatos szándékát: megszabadítja őket, nekik adja az Ígéret földjét, és így beteljesíti ősatyáikkal kötött szövetségét. Ily módon beteljesül az, amit kijelentett: „meg fogjátok tudni, hogy én vagyok Jehova, a ti Istenetek” (2Mó 6:4–8; lásd: MINDENHATÓ).

D. H. Weir, a hebraisztika professzora ezért joggal állapítja meg, hogy akik szerint a Jehova név a 2Mózes 6:2, 3-ban tárul fel először, azok „nem tanulmányozták [ezeket a verseket] más írásszövegek fényében; különben észrevették volna, hogy a név alatt itt nem a Jehova szót alkotó két szótagot kell érteni, hanem a mögöttes gondolatot. Amikor az Ézsaiás 52:6-ban azt olvassuk, hogy »megismeri népem a nevemet«; vagy a Jeremiás 16:21-ben, hogy »megtudják, hogy az én nevem Jehova«; vagy a Zsoltárokban, a 9. zsoltárban [10, 16], hogy »akik ismerik a nevedet, bíznak benned«, rögtön láthatjuk, hogy Jehova nevének ismerete merőben mást jelent, mint ismerni a négy betűt, amelyből áll. Arról van szó, hogy valaki tapasztalatból ismeri meg, hogy Jehova valóban az, amire a neve utal. (Vö. még: Ézs 19:20, 21; Ez 20:5, 9; 39:6, 7; Zs 83[:18]; 89[:16]; 2Kr 6:33.)” (The Imperial Bible-Dictionary. I. köt. 856–857. o.)

Az első emberpár ismerte: Jehova nem Mózesnek jelentette ki először a nevét. Már az első embernek is ismernie kellett azt. A név az isteni ihletésű feljegyzésben az Isten teremtési  munkáiról szóló beszámoló után, az 1Mózes 2:4-ben szerepel először. Ez a vers az egek és a föld Teremtőjeként azonosítja ’Jehova Istent’. Ésszerű úgy vélekedni, hogy ezt a teremtési beszámolót Jehova Isten megismertette Ádámmal. A Mózes első könyve nem említi ugyan, hogy ezt tette volna, de arról sem ír konkrétan, hogy Jehova feltárta volna a felébredő Ádámnak, hogy honnan lett Éva. Abból azonban, amit akkor mondott Ádám, amikor Évát megkapta, kitűnik, hogy tudta, hogyan teremtette meg Isten az asszonyt (1Mó 2:21–23). Jehova nyilván sok mindenről beszélt Ádámmal, ami nem került bele a Mózes első könyvének rövid beszámolójába.

Éva volt az első ember, akiről a Biblia egyértelműen közli, hogy használta Isten nevét (1Mó 4:1). Ezt a nevet nyilvánvalóan a férje, vagyis a családfő, Ádám ismertette meg vele, miként Istennek azt a parancsát is, amely a jó és rossz tudásának fájára vonatkozott (bár a beszámoló itt sem írja konkrétan, hogy Ádám elmondta ezt Évának) (1Mó 2:16, 17; 3:2, 3).

Amikor Ádám unokájának, Énósnak a napjaiban az emberek ’Jehova nevét kezdték hívni’, ezt nyilvánvalóan nem hitből és nem Istennek tetsző módon tették, ahogy arra az ÉNÓS cikk is rámutat. Az Ábel és Noé közötti időben ugyanis a leírás szerint csak Járed fia, Énók (nem Énós) ’járt az igaz Istennel’ hitben (1Mó 4:26; 5:18, 22–24; Héb 11:4–7). Noénak és a családjának köszönhetően Isten nevét az özönvíz után is ismerték, még azután is, hogy Bábel tornyánál a népek szétszóródtak. Így ismerte meg a nevet Ábrahám, a patriarcha és utódjai (1Mó 9:26; 12:7, 8).

A név mögött álló Személy: Jehova teremtett mindent, tehát ő nem egy teremtett lény, és nincs is kezdete (Je 4:11). „Éveinek száma kikutathatatlan” (Jób 36:26). Lehetetlenség meghatározni a korát, mert nincs miből kiindulni. Bár Jehova kortalan, mégis helyénvaló őt ’az Öregkorúnak’ nevezni, mert léte a végtelen múltba nyúlik vissza (Dá 7:9, 13). Élete a jövőben sem fog véget érni (Je 10:6), mert ő romolhatatlan és halhatatlan. Ezért nevezik őt „az örökkévalóság Királyának” (1Ti 1:17), akinek ezer év csupán annyi, mint egy néhány órás éjszakai őrszolgálat (Zs 90:2, 4; Jr 10:10; Ha 1:12; Je 15:3).

Jóllehet Jehova az idő fölött áll, olyan Isten, aki köthető a történelemhez, hiszen meghatározott időkkel, helyekkel, személyekkel és eseményekkel hozza magát összefüggésbe. Amikor az emberekkel foglalkozik, pontos időterv szerint cselekszik (1Mó 15:13, 16; 17:21; 2Mó 12:6–12; Ga 4:4). Mivel örökkévalósága cáfolhatatlan, és ez a legalapvetőbb tény a világegyetemben, erre esküszik, amikor azt mondja, „élek én”. Így kezeskedik arról, hogy ígéretei és próféciái tökéletesen megbízhatóak (Jr 22:24; So 2:9; 4Mó 14:21, 28; Ézs 49:18). Az emberek szintén Jehovára esküdtek (Bí 8:19; Ru 3:13). Csak az ostoba mondja: „Nincs Jehova” (Zs 14:1; 10:4).

Leírások róla: Mivel Jehova Szellem, akit ember nem láthat (Jn 4:24), emberi szavakkal csak nagyjából lehet leírni páratlan dicsőségét (Ézs 40:25, 26). Igaz, egyes szolgái ihletett látomást kaptak égi udvaráról, de valójában egyikük sem látta a Teremtőt (Jn 1:18). A rá vonatkozó leírásaik nemcsak nagy méltóságot és lenyűgöző magasztosságot tárnak elénk, hanem derűs nyugalmat, rendezettséget, szépséget és kellemességet is (2Mó 24:9–11; Ézs 6:1; Ez 1:26–28; Dá 7:9; Je 4:1–3; lásd még: Zs 96:4–6).

Megfigyelhetjük, hogy ezekben a leírásokban olyan metaforák és hasonlatok találhatóak, amelyek ismeretesek az ember előtt, például ékszerhez, tűzhöz vagy szivárványhoz hasonlítják Jehovát, sőt bizonyos emberi sajátosságokkal is felruházzák. Vannak tudósok, akik szerint igen fontos kérdést vetnek fel az általuk antropomorfnak nevezett bibliai kifejezések, utalva itt Isten ’szemére’, ’fülére’, ’arcára’ (1Pt 3:12), ’karjára’ (Ez 20:33), ’jobbjára’ (2Mó 15:6) stb. Ezekre a szófordulatokra azonban nyilván azért van szükség, hogy a leírásokat az emberek is fel tudják fogni. Ha Jehova Isten a szellembirodalomban használatos nyelvezettel adna magáról leírást, az olyan volna, mintha bonyolult algebrai egyenletekkel terhelnénk azt, aki csak a legalapvetőbb számtani műveleteket ismeri, vagy mintha egy vakon született személynek próbálnánk megmagyarázni, milyenek a színek (Jób 37:23, 24).

Az úgynevezett antropomorf kifejezéseket ezért sohasem szabad betű szerint értelmeznünk, mint ahogy más metaforákat sem, amelyek Istenre utalnak; ilyenek például a „nap”, a „pajzs” vagy a „Kőszikla” (Zs 84:11; 5Mó 32:4, 31). Jehova látása (1Mó 16:13), az emberekétől eltérően, nem függ a fénysugaraktól. Ő az éjsötétben végrehajtott cselekedeteket is észreveszi (Zs 139:1, 7–12; Héb 4:13). Látótere az egész földet felöleli (Pl 15:3), és nem kellenek neki különleges műszerek ahhoz, hogy lássa, miként fejlődik egy embrió az anyaméhben (Zs 139:15, 16). A hallása sem a légkörben terjedő hanghullámoktól  függ, hiszen ő azokat a kijelentéseket is „meghallja”, amelyeket hang nélkül, a szívében mond valaki (Zs 19:14). Az ember képtelen felmérni a hatalmas fizikai világegyetem kiterjedését, Istent azonban még a betű szerinti egek sem képesek befogadni, hogy azokban lakhatna. Mennyivel kevésbé egy földön épült ház vagy templom (1Ki 8:27; Zs 148:13). Jehova Mózes által külön figyelmeztette Izrael nemzetét, hogy senki se készítsen róla képmást semmilyen formában, sem férfi, sem semmiféle teremtmény formájában (5Mó 4:15–18). Ezért bár Lukács beszámolója szerint Jézus azt mondta, hogy „Isten ujja által” űzi ki a démonokat, Máté leírásából kiderül, hogy ő itt ’Isten szellemére’, vagyis tevékeny erejére utalt (Lk 11:20; Mt 12:28; vö.: Jr 27:5 és 1Mó 1:2).

A teremtésmű feltárja Isten tulajdonságait: Jehova személyiségének egyes vonásai azokból a műveiből is láthatók, amelyeket még az ember megteremtése előtt hozott létre (Ró 1:20). A teremtés mint cselekvési folyamat már önmagában is Isten szeretetét mutatja, hiszen Jehova minden külső tényezőtől függetlenül létezik, és semminek sincs híján. Így bár több százmillió szellemfiat teremtett, egyikük sem tehetett hozzá semmit a tudásához. Sem az érzelmek, sem a jellemvonások területén nem tudtak Istenben olyan kívánatos tulajdonságokat kifejleszteni, amelyek már ne lettek volna meg benne a legmagasabb szinten (Dá 7:9, 10; Héb 12:22; Ézs 40:13, 14; Ró 11:33, 34).

Ez persze nem jelenti azt, hogy Jehovának ne lenne öröme a teremtményeiben. Mivel az ember „Isten képmására” teremtetett (1Mó 1:27), az öröm, amelyet egy emberi apa érez a gyermeke iránt – főleg ha az szereti őt, és bölcsen cselekszik –, annak az örömnek a visszatükröződése, amelyet Jehova érez az őt szerető és bölcsen szolgáló értelmes teremtményei iránt (Pl 27:11; Mt 3:17; 12:18). Ez az öröm nem valamiféle anyagi vagy fizikai természetű nyereségből fakad, hanem annak érzékeléséből, hogy teremtményei készségesen ragaszkodnak igazságos irányadó mértékeihez, önzetlenek és nagylelkűek (1Kr 29:14–17; Zs 50:7–15; 147:10, 11; Héb 13:16). Akik ellenben rossz útra térnek, és megvetik Jehova szeretetét, illetve akik gyalázatot hoznak nevére, és nagy szenvedést okoznak másoknak, azok miatt Jehova ’bánkódik a szívében’ (1Mó 6:5–8; Zs 78:36–41; Héb 10:38).

Jehova ezenkívül a hatalma gyakorlásában is örömét leli, legyen szó teremtésről vagy másról; tetteinek mindig megvan a céljuk, és jó indíték áll mögöttük (Zs 135:3–6; Ézs 46:10, 11; 55:10, 11). Jehova, aki nagylelkűen ad ’minden jó adományt és minden tökéletes ajándékot’, gyönyörűséget talál abban, hogy megáldja hűséges fiait és lányait (Jk 1:5, 17; Zs 35:27; 84:11, 12; 149:4). Mindamellett bár ő a melegség és az érzések Istene, a boldogsága nyilván nem a teremtményeitől függ, és igazságos alapelveit sem adja fel érzelgősségből.

Jehova azzal is szeretetet mutatott ki, hogy az elsőként megteremtett szellemfiának megadta azt a kiváltságot, hogy részt vegyen vele a teremtés további munkálataiban mind szellemi, mind fizikai téren. Nagylelkűen ismertté is tette ezt a tényt, ami tiszteletet vált ki a Fia iránt (1Mó 1:26; Kol 1:15–17). Nem volt tehát gyenge, nem félt attól, hogy esetleg verseny alakul ki, inkább teljesen biztos volt abban, hogy jogosan uralkodik (2Mó 15:11), és abban is, hogy a Fia megőrzi lojalitását és odaadását. Jehova a szellemfiainak megengedi, hogy viszonylag szabadon végezzék feladataikat, és olykor még azt is megengedi, hogy elmondják a véleményüket, miként teljesítenének bizonyos megbízatásokat (1Ki 22:19–22).

Ahogy Pál apostol rámutatott, Jehova láthatatlan tulajdonságai a fizikai teremtésművéből is láthatók (Ró 1:19, 20). Roppant nagy hatalma minden képzeletet felülmúl; az óriási galaxisok több milliárd csillagjukkal csak ’ujjainak művei’ (Zs 8:1, 3, 4; 19:1). Nyilvánvaló bölcsessége annyi gazdagságot rejt, hogy amit az ember több ezer éves kutatás és tanulmányozás után megértett a fizikai teremtésből, az még mindig csak „suttogás” egy hatalmas mennydörgéshez képest (Jób 26:14; Zs 92:5; Pr 3:11). Jehova úgy teremtette meg a bolygónkat, a Földet, hogy munkáját a logikus rendezettség jellemezte, és meghatározott elgondolás szerint dolgozott (1Mó 1:2–31). Így lett a Föld – a XX. századi űrhajósok szavaival élve – a világűr ékszere.

Kinyilatkoztatja magát az embernek az Édenben: Milyennek nyilatkoztatta ki magát Jehova az első emberi gyermekeinek? A tökéletes Ádám bizonyára ugyanúgy vélekedett, ahogy később a zsoltáríró: „Magasztallak, mert félelmet keltő, mily csodálatosan alkottál meg! Csodálatosak a te műveid, és jól tudja ezt az én lelkem” (Zs 139:14). A saját testétől kezdve – amely a földi teremtmények között páratlan sokoldalúságot mutatott – az őt körülvevő világig bárhová nézett is, minden oka megvolt félelemmel vegyes tiszteletet érezni Teremtője iránt. Minden új madár, szárazföldi és vízi állat,  minden növény, virág és fa, minden mező, erdő, domb, völgy és folyó, amelyet látott, emlékezetébe véste, hogy mennyire mélységes és átfogó Atyja bölcsessége, és hogy Jehovának mennyire színes az egyénisége, amint az a rendkívül változatos teremtésművében tükröződik (1Mó 2:7–9; vö.: Zs 104:8–24). A látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás érzéke mind-mind arról győzték meg az ember fogékony elméjét, hogy létezik egy rendkívül nagylelkű és gondoskodó Teremtő.

Isten Ádám intellektuális szükségleteiről, a gondolatcsere és a társaság iránti igényéről sem feledkezett meg, hiszen az Atyjaként értelmes párt adott mellé: a nőt (1Mó 2:18–23). Könnyen elképzelhető, hogy a zsoltáríróhoz hasonlóan mindketten így énekeltek Jehovának: „Megelégedést hozó öröm van színed előtt; gyönyörűség van jobbodon mindörökké” (Zs 16:8, 11). Ilyen sok szeretetet kapva, Ádámnak és Évának feltétlenül tudnia kellett, hogy „az Isten szeretet”, hogy Jehova a szeretet forrása és legnagyobb példája (1Jn 4:16, 19).

Ami a legfontosabb, Jehova Isten az ember szellemi szükségleteit is kielégítette. Atya lévén kinyilatkoztatta magát emberi fiának, Ádámnak, kommunikált vele, és megbízatásokkal látta el, hogy szolgálja őt. Ezeknek az engedelmes teljesítése az ember által bemutatott imádat fő része (1Mó 1:27–30; 2:15–17; vö.: Ám 4:13).

Az erkölcsi irányadó mértékek Istene: Az ember régtől fogva úgy ismeri Jehovát, mint aki nemcsak bölcs és bőkezű Gondoskodó, hanem egyben az erkölcs Istene is, aki határozott irányadó mértékekhez tartja magát azt illetően, hogy mely magatartásformák és cselekvésmódok helyesek, és melyek helytelenek. Ha Ádám ismerte a teremtési beszámolót, amint arról már szó esett, akkor azt is tudta, hogy Jehovának vannak irányadó mértékei, hiszen a teremtői tevékenységről szóló leírás szerint Jehova látta, hogy a munkája „nagyon jó”, vagyis megfelel a tökéletes irányadó mértékeinek (1Mó 1:3, 4, 12, 25, 31; vö.: 5Mó 32:3, 4).

Irányadó mértékek nélkül nem lehetne megállapítani vagy megítélni, hogy mi jó, és mi rossz, illetve lehetetlen volna felmérni és felismerni, hogy mennyire pontos vagy jó valami. Erről a következő felvilágosítást adja az Encyclopædia Britannica (1959, 21. köt. 306–307. o.):

„Az emberi teljesítmények [az irányadó mértékek felállítása terén] eltörpülnek a természetben előforduló törvényszerűségek mellett. A csillagképek, a bolygók pályái, a természetben megtalálható anyagok vezetőképességének, formálhatóságának, rugalmasságának, keménységének, áteresztő- és fénytörő képességének, erősségének vagy viszkozitásának szabályos, változatlan tulajdonságai. . . vagy a sejtek felépítése csak néhány példa a természetben megfigyelhető bámulatos szabályszerűségekre.”

Rámutatva a fizikai teremtés effajta rendjének fontosságára, ugyanez a mű megjegyzi: „Csak a természetben lévő rendnek köszönhetően lehetséges felismerni és osztályozni. . . a növények, halak, madarak és egyéb szárazföldi állatok sok-sok faját. E fajokon belül az egyedek a legapróbb részletekig hasonlítanak egymásra a maguk sajátos felépítésében, rendeltetésében és szokásaiban. [Vö.: 1Mó 1:11, 12, 21, 24, 25.] Ha az emberi testben nem volna ilyen szabályszerűség, az orvosok nem tudnák, hogy egy adott személynek megvannak-e bizonyos szervei, és hogy hol keressék azokat. . . A természet törvényei nélkül valójában nem létezhetne sem szervezett társadalom, sem oktatás, és nem lehetnének orvosok sem; mind-mind az alapvető, összevethető hasonlóságokra épül.”

Ádám nagyfokú stabilitást látott Jehova teremtésművében. Ilyen volt a nappal és az éjszaka szabályos váltakozása; az, hogy az édeni folyóvíz, engedve a gravitációnak, változatlanul lefelé tartott, és még számtalan más dolog is, amely bizonyította, hogy a föld Teremtője nem a zűrzavar, hanem a rend Istene (1Mó 1:16–18; 2:10; Pr 1:5–7; Jr 31:35, 36; 1Ko 14:33). Ez biztosan segített az embernek, hogy ellássa feladatát és végezze munkáját (1Mó 1:28; 2:15), hisz bizalommal tudott tervezni, bátran dolgozhatott. Nem aggódott, nem bizonytalankodott.

Mindennek fényében az értelmes embert nem lephette meg, hogy Jehova irányadó mértékeket határoz meg arra, hogy miként éljen az ember, és milyen kapcsolatot ápoljon a Teremtőjével. Jehova a saját ragyogó munkájával példát állított Ádám elé, hogy ő is hasonlóképpen művelje és gondozza az Éden kertjét (1Mó 2:15; 1:31). Ádám megismerte Isten irányadó mértékeit a házasságra vonatkozóan – mely szerint Isten előtt az egynejűség az elfogadott –, valamint a családi kapcsolatokra vonatkozóan (1Mó 2:24). Különleges hangsúlyt kapott az, hogy létfontosságú figyelembe venni azt a követelményt, hogy engedelmeskedni kell Isten utasításainak. Mivel Ádám tökéletes ember volt, Jehova a tökéletes engedelmességet szabta meg neki mint irányadó mértéket. Lehetővé tette földi fiának, hogy kimutassa szeretetét és odaadását azáltal,  hogy engedelmeskedve a parancsának, nem eszik az Édenben található számos gyümölcsfa egyikéről (1Mó 2:16, 17). A tilalom egyszerű volt, de Ádám életkörülményeit is az egyszerűség jellemezte, hiszen az embernek akkor még nem kellett szembenéznie az azóta kialakult bonyodalmakkal és zűrzavarral. Jehova bölcsességét, amely megmutatkozott ebben az egyszerű próbában, Jézus Krisztus mintegy 4000 évvel később így emelte ki: „Aki hű a legkevesebben, az a sokon is hű, és aki igazságtalan a legkevesebben, az a sokon is igazságtalan” (Lk 16:10).

A rendezettségnek és az irányadó mértékeknek nem az a céljuk, hogy elvegyék az ember életörömét, hanem inkább az, hogy fokozzák. Az előbbiekben említett enciklopédia a következőket írja a fizikai teremtésműről: „Bár a természet számtalan bizonyítékkal szolgál a szervezettségre, mégsem vádolható egyhangúsággal. A szemet gyönyörködtető színárnyalatok és -összetételek lehetséges száma tulajdonképpen korlátlan, pedig az alapot a színképi hullámhosszoknak csak egy szűk sávja képezi. Ugyanígy minden művészien előadott zeneművet is a teljes frekvenciatartomány egy szűk sávja juttatja el az emberi fülhöz” (21. köt. 307. o.). Istennek az emberpárral szemben támasztott követelményei hasonlóképpen teret engedtek mindannak a szabadságnak, amelyet egy igazságos ember szíve megkívánhat. Nem kellett őket megannyi törvénnyel és rendelkezéssel korlátozni. A Teremtőjüktől látott szeretetteljes példának, a személye iránti tiszteletnek és szeretetnek védelmükre kellett szolgálnia, nehogy túllépjék szabadságuk helyénvalóan felállított határait. (Vö.: 1Ti 1:9, 10; Ró 6:15–18; 13:8–10; 2Ko 3:17.)

Jehova Isten tehát egész lényével, minden tettével és szavával bizonyítja, hogy ő az, aki jogosan állít fel irányadó mértékeket a világmindenségben, és ez a múltra és a jelenre egyaránt igaz. Ő minden jóság megtestesítője és lényege. A Fia, amikor a földön volt, ezért mondhatta egy férfinak: „Miért nevezel engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten” (Mk 10:17, 18; továbbá: Mt 19:17; 5:48).

Igazolni kell, hogy Jehova jogosan uralkodik, és meg kell szentelni a nevét: Minden, ami összefügg Isten személyével, szent. Isten „Jehova” neve szent, és meg kell szentelni (3Mó 22:32). A „megszentel” szó jelentése: ’szentté tesz, elkülönít vagy szentnek tart’ valamit, tehát nem úgy használja, mintha valamiféle hétköznapi, közönséges dolog volna (Ézs 6:1–3; Lk 1:49; Je 4:8; lásd: MEGSZENTELÉS). Jehova neve azért „nagy és félelmetes” (Zs 99:3, 5), „fenséges” és „páratlanul magasztos” (Zs 8:1; 148:13), mert magát Jehovát azonosítja. Megilleti a tiszteletteljes félelem (Ézs 29:23).

A név megszentségtelenítése: A bizonyítékok alapján Isten nevére így tekintettek mindaddig, amíg olyan események nem történtek az Éden kertjében, amelyek a megszentségtelenítéséhez vezettek. Sátán a lázadásával kérdéseket vetett fel Isten hírnevével kapcsolatban. Úgy tüntette fel magát Éva előtt, mint aki Isten nevében beszél, elmondva neki, hogy mit ’tud Isten’, ugyanakkor kétségeket ébresztett az Ádámmal közölt, Istentől származó paranccsal kapcsolatban, amely a jó és rossz tudásának fájára vonatkozott (1Mó 3:1–5). Mivel Ádám Istentől kapott megbízatást, és ő volt a földön az a fő, aki által Isten útmutatásokat adott az emberi családnak, ő képviselte Jehovát ezen a bolygón (1Mó 1:26, 28; 2:15–17; 1Ko 11:3). Akiknek ilyen felelősségük van, a Biblia szerint ’Jehova nevében végeznek szolgálatot’, és az ’ő nevében szólnak’ (5Mó 18:5, 18, 19; Jk 5:10). Így bár Éva az engedetlenségével már megszentségtelenítette Jehova nevét, a férje, vagyis a hasonlóan cselekvő Ádám különösen elítélendő módon mutatott tiszteletlenséget az általa képviselt névvel szemben. (Vö.: 1Sá 15:22, 23.)

A legfőbb vitakérdés erkölcsi jellegű: A Sátánná lett szellemfiú nyilván úgy ismerte Jehovát, mint aki az erkölcsi irányadó mértékek Istene, nem pedig egy szeszélyes, kiszámíthatatlan személy. Ha olyan Istennek ismerte volna Jehovát, aki hajlamos a féktelen, heves dühkitörésekre, akkor csak azonnali kivégzésre számíthatott volna a tettéért. A Sátán által felvetett édeni vitakérdés éppen ezért nem egyszerűen Jehova hatalmára vagy pusztító erejére irányult. Erkölcsi vitakérdésről volt szó, arról, hogy Istennek erkölcsileg joga van-e ahhoz, hogy a világmindenség legfőbb uraként uralkodjon, illetve hogy feltétel nélküli engedelmességet és odaadást kívánjon meg minden teremtményétől, bárhol éljenek is. Erről tanúskodik az is, ahogyan Sátán megkörnyékezte Évát (1Mó 3:1–6). Jób könyvéből továbbá megtudhatjuk, miként hozza napvilágra Jehova az egybegyűlt összes angyali fia előtt azt, hogy milyen álláspontra helyezkedett az ellensége. Sátán azt állította, hogy a lojalitás, amelyet Jób (és következésképpen Isten valamennyi értelmes teremtménye) tanúsít, nem  teljes szívű lojalitás Jehova iránt, nem igazi odaadáson és nem őszinte szereteten alapul (Jób 1:6–22; 2:1–8).

Az Isten értelmes teremtményeinek feddhetetlenségét vitató kérdés tehát másodlagos fontosságú kérdés, és abból az elsődleges vitakérdésből eredt, hogy van-e joga Istennek uralkodni a világmindenség felett. Idő kellett ahhoz, hogy ezek az állítások igaznak vagy hamisnak bizonyuljanak, illetve hogy kiderüljön, milyen a szívállapotuk Isten teremtményeinek, és így a vitakérdés minden kételyt eloszlatva záruljon le. (Vö.: Jób 23:10; 31:5, 6; Pr 8:11–13; Héb 5:7–9; lásd: FEDDHETETLENSÉG; GONOSZSÁG.) Jehova tehát nem végezte ki azonnal a lázadó emberpárt, sem a vitakérdést felvető szellemfiút, így aztán megjelent a két megjövendölt ’mag’. Ezek a ’magok’ a vitakérdésben egymással szemben álló oldalakat képviselik (1Mó 3:15).

Ez a vitakérdés még akkor is időszerű volt, amikor Jézus Krisztus a földön járt. Ez abból látható, hogy Jézus, miután 40 napig böjtölt, összeütközésbe került Sátánnal a pusztában. A taktika, amellyel Jehova ellensége a kígyóra jellemző módon próbálta kísértésbe vinni Isten Fiát, azon a mintán alapult, amelyet mintegy 4000 évvel korábban Édenben lehetett megfigyelni. Sátán a földi királyságok feletti uralmat kínálta fel, ez pedig világosan mutatja, hogy még mindig fennállt a kérdés, hogy Istennek van-e joga uralkodni a világmindenség felett (Mt 4:1–10). A Jelenések könyve feltárja, hogy a vitakérdés mindaddig időszerű marad, amíg Jehova Isten be nem jelenti, hogy az ügy lezárult (vö.: Zs 74:10, 22, 23), és végre nem hajtja igazságos ítéletét minden ellenségén, amikor is igazságos Királyság-uralma teljesen igazolni fogja, hogy jogosan uralkodik, és így megszenteli a szent nevét (Je 11:17, 18; 12:17; 14:6, 7; 15:3, 4; 19:1–3, 11–21; 20:1–10, 14).

Miért Isten nevének a megszentelése a legfontosabb?

A Biblia fő témája annak igazolása, hogy Jehova jogosan uralkodik, ebből pedig nyilvánvalóvá válik Jehova Isten legfőbb szándéka, vagyis az, hogy megszentelje a nevét. Ez megkívánja, hogy Isten neve minden gyalázattól megtisztuljon, de ami ennél is sokkal fontosabb, megköveteli, hogy Jehova nevét égen és földön minden értelmes teremtmény szent névként tisztelje. Mindez azt jelenti, hogy készséggel elismerik és tisztelik Jehova uralmát; őt akarják szolgálni, és örömmel cselekszik az akaratát, mert szeretik őt. Dávid Jehovához intézett imája – ahogy azt a Zsoltárok 40:5–10-ben olvassuk – szépen kidomborítja az ilyen gondolkodásmódot és Jehova nevének igazi megszentelését. (Figyeljük meg, hogy a Héb 10:5–10-ben az apostol miként alkalmazza ennek a zsoltárnak némely részét Krisztus Jézusra.)

Az tehát, hogy az egész világegyetemben és a lakói között rend, béke és jólét legyen, Jehova nevének a megszentelésétől függ. Isten Fia rámutatott erre, és egyben kiemelte, hogy Jehova mi által valósítja meg a szándékát, hiszen így tanította a tanítványait imádkozni: „szenteltessék meg a neved. Jöjjön el a királyságod. Legyen meg az akaratod, mint az égben, úgy a földön is” (Mt 6:9, 10). Jehovának ez a fő szándéka kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, mi áll Istennek a cselekedetei és a teremtményeivel való bánásmódja mögött, ahogy arról a Bibliában mindenhol olvashatunk.

Látjuk tehát, hogy Izrael nemzete (a Biblia jelentős részét ennek a nemzetnek a történelme teszi ki) úgy lett kiválasztva, hogy Jehova ’nevéről neveztetett’ nép legyen (5Mó 28:9, 10; 2Kr 7:14; Ézs 43:1, 3, 6, 7). A törvényszövetség, melyet Jehova kötött velük, elsődleges fontosságot tulajdonított annak, hogy kizárólagos odaadást tanúsítsanak Jehova mint Isten iránt, és hogy ne vegyék ajkukra méltatlanul a nevét, „mert Jehova nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét méltatlan módon felveszi” (2Mó 20:1–7; vö.: 3Mó 19:12; 24:10–23). Amikor Jehova megszabadította Izraelt Egyiptomból, kimutatta megmentő és pusztító hatalmát, így ’az egész földön hirdették’ a nevét. Hírneve Izrael előtt járt, amikor a nép bevonult az Ígéret földjére (2Mó 9:15, 16; 15:1–3, 11–17; 2Sá 7:23; Jr 32:20, 21). Ahogy Ézsaiás próféta megfogalmazta: „Így vezetted népedet, hogy szépséges nevet szerezz magadnak” (Ézs 63:11–14). Amikor az izraeliták lázongtak a pusztában, Jehova irgalmasan bánt velük, és nem hagyta el őket. Mindazonáltal azt is elmondta, hogy mi ennek a fő oka: „Cselekedni kezdtem a nevemért, nehogy megszentségtelenítsék azt a körülöttük levő nemzetek szeme láttára” (Ez 20:8–10).

Jehova a nemzet egész történelmén át emlékeztette az izraelitákat szent nevének fontosságára. Jeruzsálemet, a fővárost választotta ki, ahol a Sion-hegy is volt, hogy a nevét ’odahelyezze, s hogy az ott lakozzon’ (5Mó 12:5, 11; 14:24, 25; Ézs 18:7; Jr 3:17). A jeruzsálemi templom  volt az a ház, amely Jehova nevének épült (1Kr 29:13–16; 1Ki 8:15–21, 41–43). Ami ebben a templomban vagy ebben a városban történt, az mindenképpen érintette Jehova nevét, vagy jó, vagy rossz fényt vetve rá, és ő nem is hagyta ezt figyelmen kívül (1Ki 8:29; 9:3; 2Ki 21:4–7). Számolni kellett azzal, hogy Jehova nevének a megszentségtelenítése mindenképp pusztulást hoz a városra, és odavezet, hogy Jehova magát a templomot is elveti (1Ki 9:6–8; Jr 25:29; 7:8–15; vö. azzal, amit Jézus a Máté 21:12, 13; 23:38 szerint tett és mondott). Ezért Jeremiás is, és Dániel is azért esedezett Jehovához, hogy a nevére való tekintettel irgalmazzon és segítsen a népüknek és a városuknak (Jr 14:9; Dá 9:15–19).

Amikor Jehova megjövendölte, hogy a nevét viselő nép vissza fog térni Júdába és meg fog tisztulni, ismét világossá tette az izraeliták előtt, hogy mit tart a legfontosabbnak: „Én pedig könyörülni fogok szent nevemen”. „Nem értetek teszem, ó, Izrael háza, hanem az én szent nevemért, amelyet ti megszentségtelenítettetek a nemzetek között, ahová bementetek.” „Meg fogom szentelni nagy nevemet, amely meg lett szentségtelenítve. . .; és megtudják a nemzetek, hogy én vagyok Jehova – ez a legfőbb Úr, Jehova kijelentése –, amikor megszenteltetem közöttetek a szemük láttára” (Ez 36:20–27, 32).

Ezek és egyéb írásszövegek megmutatják, hogy Jehova nem tulajdonít indokolatlanul nagy fontosságot az emberi nemnek. Az emberek bűnösök lévén mindnyájan joggal érdemelnek halált, és csak Isten ki nem érdemelt kedvessége és irgalma által nyerhet bárki is életet (Ró 5:12, 21; 1Jn 4:9, 10). Jehova semmivel sem tartozik az emberiségnek, és akik elnyerik az örök életet, azok nem valamiféle megérdemelt fizetségként, hanem ajándékként kapják azt (Ró 5:15; 6:23; Tit 3:4, 5). Igaz, Jehova felülmúlhatatlan szeretetet nyilvánított ki az emberiség iránt (Jn 3:16; Ró 5:7, 8), de ellentmondana a bibliai tényeknek, és hibás értékítéletről tanúskodna, ha az ember megmentését tekintenénk a legfontosabb kérdésnek vagy a döntő tényezőnek, amely alapján Isten igazságossága és szentsége lemérhető. A helyes gondolkodásmód a zsoltáríró alázatos és áhítattal teli felkiáltásából is látszik: „Ó, Urunk, Jehova, mily fenséges a neved az egész földön, te, akinek méltóságáról az egeken túl is beszélnek! Amikor látom egeidet, ujjaidnak műveit, a holdat és a csillagokat, melyeket készítettél: Micsoda a halandó, hogy gondolsz rá, és a földi ember fia, hogy gondját viseled?” (Zs 8:1, 3, 4; 144:3; vö.: Ézs 45:9; 64:8). Joggal mondható, hogy Jehova Isten nevének a megszentelése fontosabb, mint az egész emberiség élete. Ezért, ahogy Isten Fia is kiemelte, az embernek úgy kell szeretnie a felebarátját, mint önmagát, Istent viszont egész szívével, elméjével, lelkével és erejével tartozik szeretni (Mk 12:29–31). Ez azt jelenti, hogy Jehova Istent jobban kell szeretnünk, mint a rokonainkat, barátainkat vagy magát az életet (5Mó 13:6–10; Je 12:11; vö. a három héber férfi magatartásával, ahogy arról a Dá 3:16–18 ír; lásd: FÉLTÉKENY, FÉLTÉKENYSÉG).

Ennek a bibliai szemléletmódnak nem volna szabad ellenszenvet kiváltania az emberekben, hanem arra kellene indítania őket, hogy még inkább értékeljék az igaz Istent. Mivel Jehova teljes joggal megsemmisíthetné az egész bűnös emberiséget, az, hogy némelyeket megment az életre, még inkább kidomborítja, milyen nagy az irgalma és a ki nem érdemelt kedvessége (Jn 3:36). Jehova nem gyönyörködik a gonosz halálában (Ez 18:23, 32; 33:11), de azt sem engedi, hogy a gonoszok elkerüljék ítéletének végrehajtását (Ám 9:2–4; Ró 2:2–9). Türelmes és hosszútűrő, szem előtt tartva az engedelmes emberek megmentését (2Pt 3:8–10), de nem tűri a végtelenségig az olyan helyzeteket, amelyek gyalázatot hoznak magasztos nevére (Zs 74:10, 22, 23; Ézs 65:6, 7; 2Pt 2:3). Könyörületes, megérti az emberek hiányosságait, és nagylelkűen megbocsát a bűnbánóknak (Zs 103:10–14; 130:3, 4; Ézs 55:6, 7), de nem menti fel az embereket a felelősség alól, amelyet jogosan kell viselniük a tetteikért, illetve mindazért, ami a tetteik miatt éri őket és a családjukat. Amit vetettek, azt aratják le (5Mó 30:19, 20; Ga 6:5, 7, 8). Jehova tehát gyönyörűen és tökéletesen egyensúlyban tartja az igazságosságot és az irgalmat. Akik helyes megvilágításban látják a dolgokat, úgy, ahogy azok Szavában feltárulnak (Ézs 55:8, 9; Ez 18:25, 29–31), nem követik el azt a nagy hibát, hogy lekicsinylik Isten ki nem érdemelt kedvességét, vagy hogy ’eltévesztik annak célját’ (2Ko 6:1; Héb 10:26–31; 12:29).

A tulajdonságai és az irányadó mértékei nem változnak: Jehova ezt mondta Izrael népének: „én vagyok Jehova, én meg nem változom” (Ma 3:6). Ez mintegy 3500 évvel azután történt, hogy Isten megteremtette az embert, és mintegy 1500 esztendővel azután, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal. Bár némelyek szerint a Héber Iratokban megjelenő Isten  különbözik attól az Istentől, akiről Jézus Krisztus és a Keresztény Görög Iratok írói tanúskodtak, a tüzetesebb vizsgálódás segít meglátnunk, hogy ennek az állításnak nincs alapja. Jakab tanítvány helyesen mondta Istenről: „őnála nincsen változás, nem fordul, mint az árnyék” (Jk 1:17). Jehova Istennek nem volt rá szüksége, hogy az egyénisége az évszázadok során kiforrjon. Szigorúsága, ahogy azt a Keresztény Görög Iratok megjeleníti, mit sem vesztett erejéből, és szeretete sem lett nagyobb annál, mint amilyen akkor volt, amikor Édenben foglalkozni kezdett az emberrel.

A személyiségében fellelhető látszólagos különbségek valójában ugyanannak a változatlan egyéniségnek a különböző oldalai. Ezek a látszólagos különbségek abból adódnak, hogy mások a körülmények, és azok a személyek is, akikkel Isten foglalkozik. Mindez különböző magatartásformákat tesz szükségessé, és más-más kapcsolatot feltételez. (Vö.: Ézs 59:1–4.) Nem Jehova, hanem Ádám és Éva volt az, aki megváltozott. Maguknak köszönhették, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelyben Jehova a változhatatlan, igazságos irányadó mértékei alapján nem bánhatott már velük úgy, mintha tagjai volnának a világmindenségre kiterjedő, szeretett családjának. Tökéletesek lévén rájuk hárult minden felelősség a szándékos vétkükért (Ró 5:14), ezért Isten már nem bánhatott velük irgalmasan, jóllehet ki nem érdemelt kedvességet tanúsított irántuk. Például ellátta őket ruhával, és engedte, hogy több évszázadon át éljenek még a szentélyen, vagyis az Éden kertjén kívül, és gyermekeik szülessenek, de végül a bűnös útjuk következményeként meghaltak (1Mó 3:8–24). Isten, miután kiűzte Ádámot és a feleségét, Évát az Édenből, nyilván nem kommunikált velük tovább.

Hogyan lehet az, hogy tökéletlen emberekkel foglalkozik? Jehova az igazságos irányadó mértékei alapján megtehette, hogy másként bánik Ádámmal és Évával, a szülőkkel, és másként a leszármazottaikkal. Miért? Azért, mert Ádám utódai örökölték a bűnt, így hát akaratlanul is tökéletlen teremtményként kellett kezdeniük az életüket, hiszen fogantatásuktól fogva ott volt bennük a rosszra való hajlam (Zs 51:5; Ró 5:12). Volt tehát alapja, hogy irgalmat nyerjenek. Az első prófécia (1Mó 3:15), amelyet Jehova az édeni ítélethirdetéskor jelentett ki, megmutatta, hogy első emberi gyermekeinek (és egy szellemfiának) a lázadása miatt nem keseredett meg, és nem hagyott fel azzal, hogy továbbra is kiárassza a szeretetét. Ez a prófécia jelképes kifejezésekkel előremutatott arra, hogy miként lesz orvosolva a lázadás miatti helyzet, és hogyan állnak majd vissza az eredeti, tökéletes állapotok. A prófécia teljes jelentése évezredekkel később tárult fel. (Vö. a Je 12:9, 17 és a Ga 3:16, 29; 4:26, 27 jelképes nyelvezetével: „kígyó”, „asszony” és „mag”.)

Isten engedélyével Ádám leszármazottai már évezredek óta itt élnek a földön, bár tökéletlenek, és meg is kell halniuk, mivel sohasem képesek kiszabadítani magukat a bűn halálos szorításából. A keresztény Pál apostol a következő szavakkal indokolta, miért engedi meg ezt Jehova: „A teremtés ugyanis hiábavalóságnak vettetett alá – nem a maga akaratából, hanem az által, aki alávetette [vagyis Jehova Isten által] –, mégpedig ama reménység alapján, hogy maga a teremtés meg is fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtés szüntelenül együtt nyög és együtt kínlódik mindmostanáig” (Ró 8:20–22). Ahogy arról az ELŐRETUDÁS, ELŐREELRENDELÉS szócikkben olvashatunk, semmi sem utal arra, hogy Jehova a tisztán látó képességét úgy akarta volna felhasználni, hogy előre lássa ősszüleink eltévelyedését. Amikor aztán hűtlenné váltak, Jehova előre rendelkezett arról az eszközről, amely által helyrehozza a bajt (Ef 1:9–11). Ez a szent titok, amely már eredetileg is benne rejlett a jelképes nyelvezetű édeni próféciában, végül teljesen feltárult Jehova egyszülött Fiában, aki azért küldetett a földre, hogy ’tanúskodjon az igazság mellett’, és hogy „Isten ki nem érdemelt kedvességéből minden emberért megízlelje a halált” (Jn 18:37; Héb 2:9; lásd: VÁLTSÁG).

Az tehát, hogy Jehova foglalkozott a bűnös ember, Ádám egyes utódaival, és megáldotta őket, nem jelentette azt, hogy megváltoztak a tökéletes igazságosságra vonatkozó irányadó mértékei. Nem arról volt szó, hogy helyeslően tekintett a bűnös állapotukra. Mivel Jehova minden kétséget kizáróan megvalósítja szándékait, ezért „úgy hívja a nem létezőket, mintha léteznének” (gondoljunk csak arra, amikor Ábrámot elnevezte Ábrahámnak [ jel.: ’sokaság ‹tömeg› atyja’], noha ő és Sára akkor még gyermektelen volt) (Ró 4:17). Jehova tudta, hogy a maga idejében (Ga 4:4) gondoskodni fog a váltságról, vagyis arról a törvényes eszközről, amely lehetővé teszi a bűnök megbocsátását és a tökéletlenség megszüntetését (Ézs 53:11, 12;  Mt 20:28; 1Pt 2:24), ezért folyamatosan foglalkozhatott a bűnt örökölt, tökéletlen emberekkel, és felhasználhatta őket mint szolgáit. Ezt azért tette, mert jogos alapja volt arra, hogy igazságos személyeknek ’számítsa’ vagy tekintse őket, mivelhogy hittek az ígéreteiben, és végső soron az ezeket az ígéreteket beteljesítő Krisztus Jézusban is mint a bűnökért való tökéletes áldozatban (Jk 2:23; Ró 4:20–25). A váltság és annak jótéteményei tehát nemcsak Jehova szeretetéről és irgalmáról tanúskodnak ékesen, hanem arról is, hogy Ő hű marad az igazságos és magasztos irányadó mértékeihez, hiszen a váltsággal bizonyítja „saját igazságosságát e jelenlegi időszakban, hogy igazságos legyen akkor is, amikor igazságossá nyilvánítja azt, akinek [bár tökéletlen ember] van hite Jézusban” (Ró 3:21–26; vö.: Ézs 42:21; lásd: IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS).

Miért harcol a ’béke Istene’? Az, hogy Jehova kijelentette Édenben, hogy ellenségeskedést támaszt az ellenségének a magva és „az asszony” magva között, nem változtatott azon a tényen, hogy ő a ’béke Istene’ (1Mó 3:15; Ró 16:20; 1Ko 14:33). Akkoriban ugyanolyan helyzet állt elő, mint amilyen később, amikor a Fia a földön élt. Jézus Krisztus ezt mondta: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békét hozzak a földre; nem békét hozni jöttem, hanem kardot” (Mt 10:32–40). Jézus szolgálata meghasonlásokat támasztott, még a családokon belül is (Lk 12:51–53), de ez azért volt, mert Jézus kitartott és tanúságot tett Isten igazságos irányadó mértékei és igazsága mellett. A meghasonlást az okozta, hogy míg sokan keményszívűségükben elutasították ezeket az igazságokat, addig mások elfogadták azokat (Jn 8:40, 44–47; 15:22–25; 17:14). Ez elkerülhetetlen volt, mert Isten alapelvei mellett csak ilyen áron lehetett kiállni, a felelősek ellenben azok voltak, akik elutasították azt, ami helyes.

A jövendölés szerint azért alakul ki az ellenségeskedés, mert Jehova az ő tökéletes irányadó mértékeinél fogva nem hunyhat szemet Sátán ’magvának’ lázadó magatartása felett. Az, hogy Isten a lázadókat elítéli, az igazságos úton járókat pedig megáldja, megosztottságot idéz elő (Jn 15:18–21; Jk 4:4). Így volt ez Káin és Ábel esetében is (1Mó 4:2–8; Héb 11:4; 1Jn 3:12; Júd 10, 11; lásd: KÁIN).

Az emberek és a gonosz angyalok által választott lázadó út kihívás volt, amely Jehova uralkodási jogát és az egész világegyetem ékes rendjét támadta. Ahhoz, hogy Jehova szembenézzen a kihívással, ’vitéz harcossá’ kellett válnia (2Mó 15:3–7), megvédve kiváló nevét és igazságos irányadó mértékeit, harcolva azokért, akik szeretik és szolgálják őt, és ítélettel sújtva a pusztulásra méltókat (1Sá 17:45; 2Kr 14:11; Ézs 30:27–31; 42:13). Jehova nem vonakodik attól, hogy felhasználja mindenható hatalmát, olykor akár pusztításra is. Ezt tette az özönvíz idején, Szodoma és Gomorra megsemmisítésekor, és amikor kiszabadította Izraelt Egyiptomból (5Mó 7:9, 10). Nem fél részleteket közölni igazságos hadviseléséről, nem esedezik bocsánatért, hiszen neki semmiért sem kell szégyenkeznie (Jób 34:10–15; 36:22–24; 37:23, 24; 40:1–8; Ró 3:4). Az indítja tettekre, hogy tiszteli saját nevét és az igazságosságot, amelyet neve képvisel, és hogy szereti azokat, akik őt szeretik (Ézs 48:11; 57:21; 59:15–19; Je 16:5–7).

A Keresztény Görög Iratokból ugyanilyen kép tárul elénk. Pál apostol így buzdította keresztény hittársait: „A békét adó Isten. . . rövidesen összemorzsolja Sátánt a lábatok alatt” (Ró 16:20; vö.: 1Mó 3:15). Arra is rámutatott, hogy Isten jogosan fizet nyomorúsággal azoknak, akik nyomorúságot okoznak szolgáinak, és jogosan hoz örök pusztulást az ilyen ellenszegülőkre (2Te 1:6–9). Mindez összhangban volt Isten Fiának a tanításaival is. Jézus sem hagyott kétséget afelől, hogy Atyjának megingathatatlan szándéka, hogy erőt alkalmazva véget vessen minden gonoszságnak, és elpusztítsa a megátalkodott gonoszokat (Mt 13:30, 38–42; 21:42–44; 23:33; Lk 17:26–30; 19:27). A Jelenések könyve bővelkedik olyan leírásokban, amelyek Istentől való felhatalmazással vívott harcokról szólnak. Mindez azonban Jehova bölcsességének köszönhetően végül is azt eredményezi majd, hogy az egész világmindenségben maradandó béke lesz, mely az igazságosság szilárd alapjára fog épülni (Ézs 9:6, 7; 2Pt 3:13).

A test szerinti, illetve a szellemi Izraellel való bánásmódja: Ezzel összhangban a Héber Iratok és a Keresztény Görög Iratok közötti tartalmi különbözőségek jelentős része abból adódik, hogy míg az előbbi főleg azzal foglalkozik, hogy Jehova miként bánt a test szerinti Izraellel, addig az utóbbi nagyrészt azt ecseteli, hogy miként bánt a szellemi Izraellel, a keresztény gyülekezettel. Egyfelől tehát látunk egy nemzetet, amely csak a test szerinti leszármazás alapján számlál több millió tagot, és amely jó és rossz emberek tömegét alkotja, másfelől pedig látunk egy szellemi nemzetet, amely olyan személyekből áll, akiket Jézus Krisztus  által vonz magához Isten. Ezek az emberek szeretik az igazságot és azt, ami helyes. Személyesen és önként adják át magukat Jehova akaratának cselekvésére. Logikus, hogy Isten nem egyformán bánik a két csoporttal, és különbözőképpen viszonyul hozzájuk. Az is ésszerű, hogy az első csoport jobban rászolgál az isteni haragra és szigorra, mint a második.

Ennek ellenére nagy hiba volna elsiklani afelett, hogy milyen hiterősítő és vigasztaló képet tár elénk Jehova Isten személyiségéről a test szerinti Izraellel való bánásmódja. Nagyszerű példákat láthatunk ebben a bánásmódban arra, hogy Jehova valóban olyan személynek bizonyult, amilyennek leírta magát Mózes előtt: „Jehova, Jehova irgalmas, könyörületes Isten, lassú a haragra, és bővelkedik szerető-kedvességben és igazságban, megőrzi szerető-kedvességét ezeríziglen, megbocsát vétket, törvényszegést és bűnt, de semmiképpen sem fog felmenteni a büntetés alól, hanem megbünteti az apák vétkéért a fiakat és az unokákat, a harmadik nemzedéket és a negyedik nemzedéket” (2Mó 34:4–7; vö.: 2Mó 20:5).

Az igazságosság kiegyensúlyozó erő ugyan, de Jehova egyéniségének kiemelkedő oldalai tulajdonképpen a szeretet, a türelem és a hosszútűrés, amit Izrael történelme is bizonyít. Ez a nép nagy kegyben részesült, de a legtöbb izraelita igen ’keménynyakúnak’ és ’keményszívűnek’ bizonyult Teremtője iránt (2Mó 34:8, 9; Ne 9:16, 17; Jr 7:21–26; Ez 3:7). Jehova a prófétái által újra meg újra kihirdette az Izrael ellen szóló erőteljes ítéleteit és elmarasztaló üzeneteit, ez pedig csak kiemeli irgalma nagyságát és bámulatosan nagy hosszútűrését. Miután több mint 1500 évig elviselte a népét, sőt azután is, hogy a Fiát a nemzet vallási vezetői bujtogatására megölték, még mindig kegyben részesítette őket további három és fél éven át, hiszen irgalmasan gondoskodott róla, hogy csak nekik prédikálják a jó hírt. Így még egy lehetőséget adott nekik, hogy azon kiváltságosak közé tartozzanak, akik a Fiával fognak uralkodni. Több ezer bűnbánó személy élt is ezzel a lehetőséggel (Cs 2:1–5, 14–41; 10:24–28, 34–48; lásd: HETVEN HÉT).

Jézus Krisztus nyilván Jehova korábban említett kijelentésére gondolt – tehát hogy a bűnösök később születendő leszármazottai ’meg lesznek büntetve’ –, amikor így beszélt a képmutató írástudókhoz és farizeusokhoz: „azt mondjátok: »Ha ősatyáink napjaiban élnénk, nem lennénk velük részesek a próféták vérében.« Így tehát magatok ellen tanúskodtok, hogy fiai vagytok azoknak, akik meggyilkolták a prófétákat. Nos hát, töltsétek be ősatyáitok mértékét!” (Mt 23:29–32). Az ilyen emberek, függetlenül az állításaiktól, azt bizonyították cselekedeteikkel, hogy helyeslik ősatyáik helytelen tetteit, és arról tettek bizonyságot, hogy ők maguk még mindig azok közé tartoznak, akik ’gyűlölik’ Jehovát (2Mó 20:5; Mt 23:33–36; Jn 15:23, 24). Így aztán – eltérően a bűnbánó zsidóktól, akik megfogadták Isten Fiának a szavait – el kellett szenvedniük Isten ítéletének végrehajtását, amikor is évekkel később a megostromolt Jeruzsálem elpusztult, és a legtöbb lakosa odaveszett. Megmenekülhettek volna, de ők úgy döntöttek, hogy nem fordítják javukra Jehova irgalmát (Lk 21:20–24; vö.: Dá 9:10, 13–15).

Egyénisége visszatükröződik a Fiában: Jézus Krisztus minden tekintetben hűen tükrözte Atyja csodálatos egyéniségét, Jehova Istenét, akinek a nevében jött (Jn 1:18; Mt 21:9; Jn 12:12, 13; vö.: Zs 118:26). Kijelentette: „a Fiú semmit sem tehet a maga kezdeményezéséből, hanem csak amit lát, hogy az Atya tesz. Mert amiket Az tesz, azokat teszi hasonlóképpen a Fiú is” (Jn 5:19). Ebből az következik, hogy a kedvesség, a könyörület, a szelídség és a melegség, illetve az igazságosság iránti lángoló szeretet és a gonoszság gyűlölete, amelyet Jézus kimutatott (Héb 1:8, 9), mind-mind olyan tulajdonságok, amelyeket ő mint Fiú megfigyelt az Atyjánál, Jehova Istennél. (Vö. a Mt 9:35, 36-ot a Zs 23:1–6-tal és az Ézs 40:10, 11-gyel; a Mt 11:27–30-at az Ézs 40:28–31-gyel és az Ézs 57:15, 16-tal; a Lk 15:11–24-et a Zs 103:8–14-gyel; és a Lk 19:41–44-et az Ez 18:31, 32; 33:11-gyel.)

Akik tehát szeretik az igazságosságot, és olvassák az ihletett Írásokat, és akik igazán ’megismerik’, hogy mi mindent foglal magában Jehova neve (Zs 9:9, 10; 91:14; Jr 16:21), azoknak minden okuk megvan arra, hogy szeressék és áldják ezt a nevet (Zs 72:18–20; 119:132; Héb 6:10), dicsérjék és magasztalják (Zs 7:17; Ézs 25:1; Héb 13:15), féljék és megszenteljék (Ne 1:11; Ma 2:4–6; 3:16–18; Mt 6:9), bízzanak benne (Zs 33:21; Pl 18:10), és a zsoltáríróval együtt ezt mondják: „Dalolni fogok Jehovának egész életemben, éneket zengek Istenemnek, amíg csak vagyok. Legyen kedves a róla való elmélkedésem. Én örvendezni fogok Jehovában. A bűnösök kiirtatnak a földről, és a gonosz nem lesz többé. Áldjad, ó, lelkem, Jehovát! Dicsérjétek Jahot!” (Zs 104:33–35).