(kétszeres béke birtoklása [megalapítása]):

I. e. 1070-től kezdődően Izrael ókori nemzetének a fővárosa. Miután a nemzet két királyságra szakadt (i. e. 997-ben), Jeruzsálem a déli királyságnak, Júdának lett a fővárosa. A Szentírás több mint 800-szor említi Jeruzsálemet.

Neve: A Bibliában legelőször „Sálem” néven utalnak a városra (1Mó 14:18). Bár némelyek a Jeruzsálem név jelentését egy nyugati sémi isten, Salim nevének a jelentésével próbálják összefüggésbe hozni, Pál apostol rámutat, hogy a név második felének a valódi jelentése: ’béke’ (Héb 7:2). A név ezen része a héber olvasat alapján kettős számban lehet, ennélfogva azt jelenti, hogy ’kétszeres béke’. Akkád (asszír–babiloni) szövegekben Uruszalimnak (v. Ursalimmunak) nevezik a várost. Ez alapján egyes tudósok azt mondják, hogy a név jelentése: ’béke városa’. De a héber forma, amelynek logikus módon meghatározó szerepe van, nyilvánvalóan ezt jelenti: ’kétszeres béke birtoklása (megalapítása)’.

A Szentírás sok egyéb kifejezéssel és címmel is utal a városra. A zsoltáríró egy alkalommal a korábbi nevet, a ’Sálem’ kifejezést használta (Zs 76:2). További megnevezések: „Jehova városa” (Ézs 60:14); „a nagy Király városa” (Zs 48:2; vö.: Mt 5:35); ’Igazságosság városa’, ’Hűséges város’ (Ézs 1:26); ’Sion’ (Ézs 33:20); „szent város” (Ne 11:1; Ézs 48:2; 52:1; Mt 4:5). Arabul még ma is szívesen használják a városra az „el-Kudsz” nevet, amelynek jelentése: ’a szent [város]’. A mai izraeli térképeken Yerushalayim néven szerepel.

Fekvése: Jeruzsálem egy rendkívül száraz pusztaságnak (Júda pusztájának) a szélén feküdt, ahol csak korlátozott mértékben volt víz, és a város többé-kevésbé távol volt a főbb nemzetközi kereskedelmi utaktól. De két, országon belüli kereskedelmi út a várostól nem messze keresztezte egymást. Az egyik é–d. irányban az ókori Palesztina „gerincét” alkotó fennsík tetején haladt végig, és ez az út kötötte össze egyebek mellett Dótánt, Sikemet, Bételt, Betlehemet, Hebront és Beér-Sebát. A másik út k–ny. irányban haladt: Rabbától (a mai Ammántól) indulva átvágott a völgyeken, majd a Jordán medencéjéhez ért, felment Júda meredek emelkedőin, azután lefelé kanyargott a ny. lejtőkön, egészen a Földközi-tenger partvidékéig, Joppé kikötővárosáig. Ezenkívül elmondható, hogy Jeruzsálem az Ígéret földjének a közepén feküdt, így alkalmas volt arra, hogy állami közigazgatási központként működjön.

A Földközi-tengertől K-re kb. 55 km-re, a Holt-tenger é. végétől pedig kb. 25 km-re egyenesen Ny-ra található, tehát az ország középső hegyvonulatának hegyei között fekszik. (Vö.: Zs 125:2.) A tengerszint feletti mintegy 750 m-es magasságának köszönhetően az akkori világ  legmagasabban fekvő fővárosai közé tartozott. A Szentírás is említi, hogy „magaslik”, és hogy az utazóknak ’föl kellett menniük’ a tengerparti síkságról, hogy a városba jussanak (Zs 48:2; 122:3, 4). Az éghajlata kellemes, az éjszakák hűvösek, az évi átlaghőmérséklet pedig 17 °C. A csapadékmennyiség évi átlaga úgy 630 mm, és a november és április közötti időszak a legcsapadékosabb.

Habár Jeruzsálem magasan fekszik, mégsem emelkedik ki a környezetéből. Az utazó csak akkor látja meg teljes egészében a várost, ha már elég közel ért hozzá. A várostól K-re van az Olajfák hegye, amely kb. 800 m magas, É-ra pedig a kb. 820 m magas Szkópusz-hegy. A várost D-ről és Ny-ról körülvevő hegyek elérik a 835 m-es magasságot. Ha figyelembe vesszük ezeket a magasságokat, az segít elképzelnünk, hogy a Templomhegy (kb. 740 m) milyen magasan feküdt az előbb említett hegyekhez képest.

Háború idején ez a fekvés látszólag nagy hátrányt jelentett. Ugyanakkor ezt ellensúlyozta az, hogy a várost három oldalról meredek falú völgyek vették körül: K-ről a Kidron völgye, D-ről és Ny-ról pedig a Hinnom-völgy. Volt egy középső völgy is – minden bizonnyal erre utalt Josephus a „Tyropoión” nevű völgyként (ez más néven a Sajtkészítők völgye) –, amely a várost k. és ny. hegyekre vagy nyúlványokra osztotta (A zsidó háború. V. könyv, IV. fej., 1. bek.). Ez a középső völgy az évszázadok folyamán jelentősen feltöltődött, de ha valaki odalátogat, annak még mindig egy igen meredek lejtőn kell lesétálnia egy középső, völgyszerű mélyedésbe, onnan pedig fel kell jutnia a másik oldalra, amikor átmegy a városon. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a középső, é–d. irányú völgyön kívül volt két kisebb, k–ny. irányú völgy vagy mélyedés is, amelyek tovább tagolták a hegyeket, az egyik a k., a másik a ny. hegyet szelte ketté.

Úgy tűnik, hogy a völgyek meredek falai az idők folyamán mindig is részét képezték a várost védő falrendszernek. A városnak csak É-on nem volt természetes védelme, de itt a falakat különösen megerősítették. Amikor Titus hadvezér i. sz. 70-ben megtámadta a várost, ezen az oldalon egy hármas fallal találta szembe magát, amelyről Josephus is ír.

Vízkészlete: Jeruzsálem lakosai ostrom idején súlyos élelmiszerhiánnyal néztek szembe, de a vízellátással nyilvánvalóan nem volt nagyobb gondjuk. Bár a város közel volt Júda rendkívül száraz pusztájához, mégis folyamatosan hozzájutott az édesvízhez, és elegendő vízgyűjtő volt a falain belül.

A várostól nem messze két forrás volt, az Én-Rógel és a Gihon. Az Én-Rógel kicsit délebbre volt a Kidron völgye és a Hinnom-völgy találkozásától. Bár értékes vízforrás volt, elhelyezkedésénél fogva támadás vagy ostrom idején nem tudtak hozzáférni. A Gihon-forrás a Kidron völgyének ny. oldalán folyt, a mellett a terület mellett, amelyet később Dávid városának neveztek. Noha a városfalakon kívülre esett, azért elég közel volt ahhoz, hogy egy csatornát tudjanak vájni, amelyhez egy akna is kapcsolódott, így lehetővé vált a lakosoknak, hogy vizet húzzanak belőle anélkül, hogy elhagynák a város védelmező falait. A régészeti bizonyítékok alapján ez a csatorna a város történetének kezdeti szakaszában épült. Az 1961-ben és 1962-ben végzett ásatások során feltártak egy masszív, korai falat, amely a csatorna felső végénél, vagyis bejáratánál lejjebb volt, így a bejárat a falon belülre esett. Úgy vélik, hogy ez a fal volt a régi jebuszita város fala.

Az évek folyamán további csatornákat alakítottak ki, hogy elvezessék a Gihon vizét. Az egyik csatorna a Gihon-forrás barlangjának a bejáratától a völgyön át haladva, a dk. hegy végét megkerülve egy tóig tartott, amely a Hinnom-völgy és a Türopoión-völgy találkozásánál volt. Az alapján, amit találtak, ez egy fajta árok volt, amelyet lapos kövek borítottak, és ebből a hegyoldal bizonyos pontjainál további csatornákat alakítottak ki. Bizonyos távolságokra nyílások voltak, amelyek lehetővé tették, hogy öntözés céljára elvezessék a vizet az alant elterülő völgyteraszokra. A csatorna esése úgy 4-5 mm/m volt, emiatt a víz lassan csordogált, ez pedig a ’Siloah szelíden folydogáló vizeire’ emlékeztet (Ézs 8:6). Vannak, akik szerint ezt a védtelen és sebezhető csatornát Salamon uralma idején építették, mely időszakra a béke és a biztonság volt jellemző.

Nyilvánvaló, hogy Jeruzsálemben a házak és más épületek föld alatti víztárolókkal voltak ellátva, így tudták kipótolni a forrásokból származó vízkészleteket. Ezekben a víztárolókban gyűjtötték össze a tetőkről lefolyó esővizet, amely így tiszta és hűvös maradt. Úgy tűnik, hogy a templom területén különösen nagy víztárolók voltak. A régészek azt állítják, hogy 37 olyan víztárolót találtak, amelyeknek az űrtartalma összesen kb. 38 000 m³, és van köztük egy, amelybe a becslések szerint 7600 m³ víz fért.

 Az évszázadok során számos akvadukt, azaz vízvezeték épült Jeruzsálem vízellátása érdekében. A hagyomány Salamonnak tulajdonítja az egyik csatorna építését, mégpedig azét, amely a „Salamon tavaitól” (három mesterséges tótól, amelyek Betlehemtől DNy-ra vannak) a jeruzsálemi templom területéig vezet. A Prédikátor 2:6 szerint Salamon kijelentette: „Készítettem magamnak tavakat, hogy öntözzem velük az erdőt”. Egy olyan nagy vállalkozás, mint a tavak építése, könnyen magában foglalhatta egy csatorna megépítését is, hiszen azután, hogy megszervezték a templomi szolgálatot, nagyobb vízkészletekre volt szükség Jeruzsálemben. Mindazonáltal a hagyományon kívül nincs más bizonyíték arra, hogy Salamon valóban épített egy csatornát a Salamon tavai és Jeruzsálem között. Számos vízvezeték maradványait még ma is meg lehet találni. Az egyik vízvezeték – amelyet azért építettek, hogy a Jeruzsálemtől 20 km-re D-DNy-ra lévő Vádi-el-Arrubban lévő források vizét a Salamon tavaiba vezesse – feltehetően az lehetett, amelyikre Josephus hivatkozik, amikor azt mondja, hogy Poncius Pilátus a templomi kincstár javaiból építette (A zsidók története. XVIII. könyv, 3. fej., 2.; A zsidó háború. II. könyv, IX. fej., 4. bek.). A közül a két vízvezeték közül, amely a Salamon tavaitól Jeruzsálembe vezet, az alsó a régebbi, méghozzá vagy Heródes, vagy a Hasmóneusok idejéből származhat. Ez a vízvezeték Betlehem faluja alatt haladt el, egészen a Templomhegyig a „Wilson-íven” át.

Régészeti kutatások: Bár sok kutatást és ásatást végeztek, kevés kézzelfogható tény tárult fel a bibliai idők Jeruzsáleméről. Különféle körülmények korlátozták a kutatást, vagy csökkentették annak értékét. Jeruzsálem az időszámításunk szerinti korban szinte végig lakott volt, így lényegesen kisebb területen végezhettek ásatásokat. Ezenkívül többször is elpusztították a várost, ám a romok tetején újra meg újra fel lett építve, és ehhez gyakran a romok egy részét használták fel. Egyes helyeken akár 30 m-nyi törmelék és szemét is felhalmozódott, így elrejtette a terület hajdani körvonalait, megnehezítve a leletek értelmezését. Előkerültek falrészletek, tómedrek, csatornák és ókori sírok, de írásos anyagot nagyon keveset találtak. A legjelentősebb régészeti bizonyítékok a dk. hegyről származnak, amely most a városfalakon kívül helyezkedik el.

Ezért az ókori várossal kapcsolatos legfőbb információforrás továbbra is a Biblia, valamint a zsidó történetírónak, Josephusnak a beszámolója, aki az első századi városról írt.

Korai története: A városról a Szentírás először azzal kapcsolatban tesz említést, hogy Ábrahám találkozott Melkisédekkel. Ez az i. e. 1943 és 1933 közötti évtizedben történt. Melkisédek „Sálem királya” és „a legfelségesebb Isten papja” volt (1Mó 14:17–20). Ám a városnak és a lakosainak az eredete éppoly homályos, mint a király-papnak, Melkisédeknek a származása. (Vö.: Héb 7:1–3.)

Alighanem Ábrahám életének egy másik eseménye is Jeruzsálem közelében játszódott le. Ábrahám azt a parancsot kapta, hogy mutassa be felajánlásként a fiát, Izsákot „az egyik hegyen” ’Mórija földjén’. Salamon „a Mórija hegyén” egy olyan helyen építette fel a templomot, amely korábban szérű volt (1Mó 22:2; 2Kr 3:1). Így a Biblia kétségkívül összefüggésbe hozza azt a területet, ahol Ábrahám megkísérelte bemutatni az áldozatot, a Jeruzsálem körüli hegyvidékes területtel. (Lásd: MÓRIJA.) Arról nem beszél a Szentírás, hogy Melkisédek még életben volt-e akkor, de valószínű, hogy Sálem továbbra is békés kapcsolatban volt Ábrahámmal.

Az amarnai táblák, amelyeket kánaáni uralkodók írtak a felettük álló egyiptomi uraiknak, tartalmaznak hét olyan levelet, amely Jeruzsálem (Uruszalim) királyától vagy kormányzójától származik. Ezek a levelek még azelőtt íródtak, mielőtt az izraeliták meghódították Kánaánt. Így az alatt a kb. 465 éves időszak alatt, amely Ábrahám és Melkisédek találkozása, valamint az izraeliták hódítása között telt el, Jeruzsálem a pogány hamita kánaániták birtokában volt, és a hamita egyiptomi birodalom uralma alatt állt.

Az a beszámoló, amely elmondja, hogy Józsué elsöprő győzelmet aratott Kánaán fölött, a Gibeont megtámadó szövetséges királyok között említi Adoni-Cédeket, Jeruzsálem királyát. Adoni-Cédek neve ( jel.: ’az Úr [Uram] igazságosság’) a héberben nagyon hasonlít Jeruzsálem korábbi királyának, Melkisédeknek a nevéhez (’igazságosság királya’), de Adoni-Cédek nem volt a legfelségesebb Isten, Jehova imádója (Jzs 10:1–5, 23, 26; 12:7, 8, 10).

A törzsi területek felosztásakor Jeruzsálem Júda és Benjámin határán feküdt, mivel a határ a Hinnom-völgy mentén húzódott. Ebben az esetben akkor legalább az a rész Benjámin területéhez tartozhatott, amelyet később a Kidron völgye és a Türopoión-völgy közötti hátságon lévő „Dávid városa” felölelt. Úgy tűnik  azonban, hogy a kánaáni városnak voltak még települései, azaz „külvárosai” is, és a lakott terület egy része talán átnyúlt Júda területére, mégpedig a Hinnom-völgytől Ny-ra és D-re. A Bírák 1:8 szerint legelőször Júda foglalta el Jeruzsálemet, de a támadó csapatok továbbvonulása után a jebuszita lakosok alighanem elegendő erővel maradtak ott (v. tértek vissza) ahhoz, hogy később egy ellenálló csapatot alkossanak, amelyet sem Júda, sem Benjámin nem tudott legyőzni. Ezért mondja a Biblia mind Júdáról, mind Benjáminról, hogy ’a jebusziták továbbra is velük laktak Jeruzsálemben’ (Jzs 15:63; Bí 1:21). Ez a helyzet mintegy négy évszázadon át fennállt, és ez idő alatt néha úgy utaltak a városra, hogy „Jebusz”, az ’idegenek városa’ (Bí 19:10–12; 1Kr 11:4, 5).

Az egységes királyság idején: Saul király székhelye Gibeában volt, Benjámin területén. Dávid király először a Júdában lévő Hebront tette fővárossá, amely Jeruzsálemtől kb. 30 km-re D-DNy-ra helyezkedett el. Miután itt hét és fél évig uralkodott (2Sá 5:5), úgy határozott, hogy Jeruzsálemet teszi meg fővárosnak. Ez Isten irányítására történt (2Kr 6:4–6), mivel Jehova már évszázadokkal korábban beszélt arról a helyről, amelyet ’kiválaszt, hogy odahelyezze a nevét’ (5Mó 12:5; 26:2; vö.: 2Kr 7:12).

Úgy tűnik, hogy a jebuszitáknak akkoriban a k. nyúlvány d. végénél volt a városuk. Biztosra vették, hogy erődített városuk bevehetetlen, mivel három oldalról természetes védelmet nyújtottak a meredek falú völgyek, É-on pedig valószínűleg különleges erődítményeik voltak. A város közismerten ’nehezen megközelíthető hely’ volt (1Kr 11:7), és a jebusziták azzal gúnyolták Dávidot, hogy még a városban élő „vakok meg a sánták” is vissza tudják verni a támadását. Dávid mégis legyőzte a várost. A támadást Joáb vezette, aki nyilvánvalóan „a csatornán” keresztül jutott be a városba (2Sá 5:6–9; 1Kr 11:4–8). A tudósok nem teljesen biztosak abban, hogy mit jelent az a héber kifejezés, amely itt a ’csatorna’ szóval van visszaadva, de általában ezt vagy ehhez hasonló kifejezéseket (’vízvezeték’, IMIT; ’tetőcsatorna’, Káldi, lábj.) fogadnak el legvalószínűbb jelentésként. A rövid beszámoló nem tér ki arra, hogy pontosan hogyan törték át a város védelmi rendszerét. Amióta felfedezték a Gihon-forráshoz vezető csatornát és aknát, népszerű az a nézet, hogy Joáb ezen a függőleges aknán ment fel az embereivel, majd a csatornán felfelé haladva bejutott a városba, és meglepetésszerűen megtámadta (KÉP: 2. köt. 951. o.). Bárhogyan történt is, bevették a várost, és Dávid ideköltöztette a fővárosát (i. e. 1070-ben). A jebuszita erődöt ettől kezdve ’Dávid városaként’ ismerték, és „Sion”-nak is nevezték (2Sá 5:7).

Dávid építkezésekbe kezdett ezen a területen, és úgy tűnik, ebbe a város védelmi rendszerének a megerősítése is beletartozott (2Sá 5:9–11; 1Kr 11:8). Az erről szóló beszámolóban (2Sá 5:9) és a későbbi feljegyzésekben (1Ki 9:15, 24; 11:27) említett ’Domb’ (héb.: ham·Mil·lóʼʹ) valamilyen földrajzi képződmény vagy jellegzetes építmény volt, amelyet akkoriban jól ismertek, de ma már nem lehet azonosítani. Amikor Dávid idővel áthelyezte „Jehova [szent] ládáját” Obed-Edom házából Jeruzsálembe, akkor ez a város lett a nemzet vallási és közigazgatási központja (2Sá 6:11, 12, 17; lásd: DÁVID VÁROSA; DOMB II.; TEMETÉS).

A feljegyzés nem beszél arról, hogy Dávid uralma idején támadás érte volna Jeruzsálemet, hiszen maga Dávid kezdeményezte a harcot az ellenségeivel. (Vö.: 2Sá 5:17–25; 8:1–14; 11:1.) Egy alkalommal azonban Dávid helyénvalónak látta, hogy elmeneküljön a városból, mielőtt megérkeznek a saját fia, Absolon által vezetett lázadó csapatok. A király talán azért menekült el, hogy elkerüljön egy polgárháborút és a vérontást azon a helyen, ahová Jehova a nevét helyezte (2Sá 15:13–17). Bármi volt is a meghátrálás oka, ez az esemény azt az ihletett próféciát teljesítette be, amelyet Nátán közölt vele (2Sá 12:11; 16:15–23). Dávid nem engedte, hogy a szövetségládát is eltávolítsák a városból, hanem azt az utasítást adta a hűséges papoknak, hogy vigyék vissza azt a városba, Isten választott helyére (2Sá 15:23–29). A Dávid menekülésének kezdeti szakaszáról szóló beszámoló – mely a Sámuel második könyvének 15. fejezetében lett feljegyezve – jól vázolja a várostól K-re eső terület földrajzi jellemzőit.

Dávid az uralma vége felé kezdte előkészíteni a templom építéséhez szükséges anyagokat (1Kr 22:1, 2; vö.: 1Ki 6:7). Az előre elkészített, fejtett kövek Jeruzsálem vidékéről származhattak, hiszen a városnak olyan az alapkőzete, hogy könnyű vágni, és méretre, illetve formára faragni, ám az időjárás hatásainak kitéve megkeményedik. Így tartós és tetszetős épületköveket lehetett készíteni belőle. Bizonyítékot találtak arra, hogy volt egy ókori kőfejtő a mai Damaszkuszi kaputól nem messze, ahol az idők folyamán hatalmas mennyiségű követ termeltek ki.

 Abból a beszámolóból, amely elmondja, hogy az idős Dávid király parancsára Salamont felkenték, további részleteket tudhatunk meg arról, hogyan nézett ki a Jeruzsálem körüli terület, mégpedig a várostól K-re és D-re. Dávidnak egy másik fia, Adónia az Én-Rógel nevű forrásnál éppen azon mesterkedett, hogy magához ragadja a királyságot, amikor Salamont felkenték a Gihon-forrásnál. A két helyszín közötti távolság elég kicsi (kb. 700 m) volt ahhoz, hogy Adónia és azok, akik a cinkosai voltak az összeesküvésben, meghallják a Gihontól jövő kürtszó és ünneplés hangját (1Ki 1:5–9, 32–41).

Salamon az uralma idején jelentős építkezéseket (és talán újjáépítéseket) folytatott a városon belül, és kiterjesztette annak határait (1Ki 3:1; 9:15–19, 24; 11:27; vö.: Pr 2:3–6, 9). A templomot, amely kiemelkedő volt az építkezései sorában, és az ahhoz kapcsolódó udvarokat a k. hátságon lévő Mórija hegyén építette, de „Dávid városától” É-ra, nyilvánvalóan azon a területen, ahol ma a Sziklamecset található (2Kr 3:1; 1Ki 6:37, 38; 7:12). Ezenkívül a környéken voltak még jelentősebb épületek: Salamon saját háza vagy palotája; a cédrusból készült Libanon-erdő ház; az oszlopcsarnok; és az ítélkezésre használt tróncsarnok (1Ki 7:1–8). Ez az épületegyüttes kétségkívül a templomtól D-re helyezkedett el, azon a lejtős területen, amely „Dávid városa” felé haladt (TÉRKÉP: 1. köt. 752. o.; KÉP: 1. köt. 748. o.).

A kettészakadt királyság (i. e. 997–607) idején: Jeroboám lázadása két királyságra osztotta a nemzetet, és Jeruzsálem maradt annak a két törzsnek – Benjáminnak és Júdának – a fővárosa, amely fölött Salamon fia, Roboám uralkodott. A léviták és a papok szintén abba a városba költöztek, ahol Jehova neve lakozott, így megerősítették Roboám királyságát (2Kr 11:1–17). Jeruzsálem földrajzilag már nem a királyság központi részén feküdt, ugyanis csak néhány km-re volt az ellenséges északi tíztörzs-királyság határától. Salamon halála után 5 éven belül a város szembenézett az első támadással a sok közül. Egyiptom királya, Sisák megtámadta Júda királyságát, kétségkívül azért, mert sebezhetőnek tartotta így, hogy kisebb lett. Mivel a nemzet hűtlen volt, Sisák bejutott Jeruzsálembe, és elvitte a templom kincseit, valamint egyéb értékes tárgyakat. A város csak azért kerülhette el magát a pusztulást, mert a nemzet megbánást tanúsított, és ezért Isten bizonyos fokú védelmet nyújtott neki (1Ki 14:25, 26; 2Kr 12:2–12).

A hűséges Asa király uralma idején az északi királyság királya, Baása sikertelenül próbált erődöt építeni Júda é. határán. Ennek az erődnek az lett volna a célja, hogy elvágja az összeköttetést Jeruzsálemmel (és feltehetően az is, hogy megakadályozza, hogy Baása bármelyik alattvalója kifejezze a lojalitását Júda királysága iránt) (1Ki 15:17–22). Asa fiának, Josafátnak az uralma idején továbbra is a tiszta imádatot gyakorolták, ami isteni védelmet és nagy áldásokat eredményezett Jeruzsálemnek, köztük azt is, hogy Josafát jobb módszereket vezetett be a peres ügyek rendezésére (2Kr 19:8–11; 20:1, 22, 23, 27–30).

Mindaddig, amíg Jeruzsálem volt Júda királyságának a fővárosa, jellemző volt, hogy ha a nép az igaz imádatot gyakorolta, akkor Jehova megáldotta és megóvta, ha viszont hitehagyott lett, akkor súlyos gondokkal küszködött, és sebezhetősége miatt megtámadták. Josafát hűtlen fiának, Jórámnak az uralma idején (i. e. 913 – kb. 907) az arabok és a filiszteusok egyesített seregei másodszor is betörtek a városba és kifosztották, annak ellenére, hogy erős falak védelmezték (2Kr 21:12–17). Mivel Joás király eltért az igazságosság útjától, a következő évszázadban a szíriai hadsereg „kezdett behatolni Júdába és Jeruzsálembe”. A szövegkörnyezet arra utal, hogy sikerült bejutniuk a városba (2Kr 24:20–25). Amácija hitehagyása idején Izrael északi királysága betört Júdába, majd Jeruzsálemben a létfontosságú északi falból a Szeglet kapu (az ény. szegletnél) és az Efraim kapu (a Szeglet kaputól K-re) közötti kb. 178 m-es szakaszt lerombolta (2Kr 25:22–24). Lehetséges, hogy valamikor ezt megelőzően terjedt ki a város a középső völgyön túlra, a ny. hátságra.

Uzziás király (i. e. 829–778) jelentős mértékben kibővítette a város védelmi rendszerét: tornyokkal erősítette meg az ÉNy-on lévő Szeglet kaput és a dny. saroknál lévő Völgy kaput, egy tornyot épített „a Támpillérnél” („a Sarok fölött”, ÚRB; „a Szegletre”, Kecsk.), ezenkívül alighanem ő építette a királyi épületektől – Dávidéitól vagy Salamonéitól – nem messze lévő k. fal egy részét (2Kr 26:9; Ne 3:24, 25). Uzziás felszerelte a tornyokat meg a sarkokat ’hadigépekkel’ is, amelyek talán katapulták, vagyis hajítógépek voltak a nyilak és nagy kövek kilövésére (2Kr 26:14, 15). A fia, Jótám folytatta ezeket az építkezéseket (2Kr 27:3, 4).

A hűséges Ezékiás király az apja, vagyis a hitehagyott Aház után került trónra, és tisztítási, illetve felújítási munkákat végzett a templom  területén, valamint egy nagyszabású pászkaünnepet rendezett, amely az ország minden részéről, még az északi királyságból is Jeruzsálembe vonzotta az imádókat (2Kr 29:1–5, 18, 19; 30:1, 10–26). Ezt az igaz imádatra való buzdítást azonban hamarosan egy támadás követte, mégpedig a pogányok részéről, akik gúnyolták az igaz Istent, akinek a neve Jeruzsálemben lakozott. I. e. 732-ben, 8 évvel azután, hogy Asszíria legyőzte Izrael északi királyságát, az asszír király, Szanhérib letarolta egész Palesztinát, és elküldött néhány katonát, hogy megfélemlítsék Jeruzsálemet (2Kr 32:1, 9). Ezékiás már korábban felkészítette a várost egy ostromra. Betömte a városon kívül levő vízforrásokat, hogy elrejtse őket, és megnehezítse az ellenség dolgát, valamint megerősítette a falakat (2Kr 32:2–5, 27–30). Ebből úgy tűnhet, hogy ’a vízvezeték’, amellyel a Gihon-forrás vizét a városba vezette, ekkorra már megépült, valószínűleg még békeidőben (2Ki 20:20; 2Kr 32:30). Ha ez az a vízvezeték volt – ahogyan azt sokan gondolják –, amelyhez hozzátartozott az az alagút, amelyet a Kidron völgyének oldalába vágtak, és amely a Türopoión-völgyben lévő Siloám tavában ért véget, akkor ennek megépítését nem lehetett néhány nap alatt elvégezni. (Lásd: GIHON 2.; RÉGÉSZET: Palesztina és Szíria.) Mindenesetre a város erőssége nem a védelmi rendszerében és a készleteiben rejlett, hanem Jehova Isten oltalmazó erejében, aki kijelentette: „Meg fogom védeni ezt a várost, hogy megmentsem önmagamért és szolgámért, Dávidért” (2Ki 19:32–34). Mivel 185 000 asszír katona csoda által elpusztult, Szanhérib sietősen visszatért Asszíriába (2Ki 19:35, 36). Az asszír krónikákban úgy lett megörökítve ez a hadjárat, hogy Szanhérib azzal dicsekszik, hogy bezárta Ezékiást Jeruzsálembe, és ezzel olyanná tette, „mint a ketrec madara”, de azt nem állítja, hogy bevette a várost. (Lásd: SZANHÉRIB.)

Manassé uralma idején (i. e. 716–662) egy újabb fal épült a Kidron völgye mentén. Ebben az időben történt az is, hogy a nemzet egyre távolabb sodródott az igaz imádattól (2Kr 33:1–9, 14). Manassé unokája, Jósiás ideiglenesen visszafordította ezt a hanyatlást, és uralma alatt a Hinnom-völgyet, ahol bálványimádó emberek undorító ceremóniákat végeztek, „alkalmatlanná tette az imádatra”, valószínűleg úgy szentségtelenítve meg, hogy városi szemétlerakó helyet létesített a völgyben (2Ki 23:10; 2Kr 33:6). A ’Szemét kapu’ kétségkívül erre a völgyre nyílt (Ne 3:13, 14; lásd: GYEHENNA; HINNOM-VÖLGY). Jósiás idején említik először ’a második városrészt’ (’az új városrészt’, Kat.) (2Ki 22:14; 2Kr 34:22). Általában úgy vélik, hogy ’a második városrész’ a templom területétől Ny-ra vagy ÉNy-ra feküdt (So 1:10).

Jósiás halála után négy hűtlen király követte egymást a trónon, ezért a helyzet gyorsan romlott Jeruzsálemben. Joákim király 8. évében Júda Babilon vazallusa lett. Joákim 3 évvel később fellázadt, ami odavezetett, hogy a babilóniaiak megostromolták Jeruzsálemet, majd miután sikerrel jártak, elvitték a város kincseit, és száműzetésbe hurcolták az akkori királyt, Joákint, valamint más lakosokat (2Ki 24:1–16; 2Kr 36:5–10). A Babilon által megbízott király, Sedékiás megpróbálta lerázni a babiloni igát, és uralmának 9. évében (i. e. 609-ben) Jeruzsálem újra ostrom alá került (2Ki 24:17–20; 25:1; 2Kr 36:11–14). Az egyiptomi hadsereg, amelyet Jeruzsálem felszabadítására küldtek, vissza tudta szorítani az ostromlókat, de csak egy időre (Jr 37:5–10). Jehova próféciájához hűen – melyet Jeremiás által közölt – a babilóniaiak visszatértek, és folytatták az ostromot (Jr 34:1, 21, 22; 52:5–11). Jeremiás ’a Király házához’ (Ne 3:25) tartozó „Őrség udvarában” töltötte az ostrom második felét, bebörtönözve (Jr 32:2; 38:28). Végül a 18 hónapig tartó ostrom után – amelyet éhínség, betegség és halál kísért –, Sedékiás 11. évében áttörték Jeruzsálem falait, és bevették a várost (2Ki 25:2–4; Jr 39:1–3).

Elhagyatottság és helyreállítás: A város falait i. e. 607. tammúz 9-én törték át. Egy hónappal később, áb 10-én Nabukodonozor képviselője, Nebuzáradán megérkezett a legyőzött városba, és nekilátott a rombolásnak. Felégette a templomot és más épületeket, majd lerombolta a városfalakat. Jeruzsálem királyát és a legtöbb lakost száműzetésbe vitték Babilonba, a város kincseit pedig zsákmányként elhurcolták (2Ki 25:7–17; 2Kr 36:17–20; Jr 52:12–20; KÉP: 2. köt. 326. o.).

Claude Reignier Conder régésznek az a kijelentése, hogy „a lerombolt város történetének lapjai Círuszig üresen maradtak”, nemcsak Jeruzsálemre igaz, hanem Júda egész királyságára is. Az asszírokkal ellentétben a babilóniai király nem telepített másokat a legyőzött területre. Kezdetét vette a 70 évig tartó elhagyatottság időszaka, pontosan úgy, ahogy meg lett jövendölve (Jr 25:11; 2Kr 36:21).

A perzsa Círusz az „első esztendejében” (nyilvánvalóan a Babilon feletti uralmának kezdetétől számítva) (i. e. 538-ban) kiadta azt a rendeletet,  amelyben lehetővé tette, hogy a száműzött zsidók szabadon ’felmenjenek Jeruzsálembe, amely Júdában van, és építsék újjá Jehovának, Izrael Istenének a házát’ (Ezs 1:1–4). Azok között az emberek között, akik megtették a Jeruzsálembe vezető hosszú utat, és akik magukkal vitték a templom kincseit, 42 360 izraelita volt a rabszolgákon és a hivatásos énekeseken kívül. Időben érkeztek ahhoz, hogy megtarthassák a lombsátorünnepet i. e. 537 tisri havában (szeptember–október) (Ezs 2:64, 65; 3:1–4). Zorobábel kormányzó irányításával elkezdődött a templom újjáépítése, de a visszatért zsidók súlyos akadályokkal néztek szembe, és fokozatosan úrrá lett rajtuk valamiféle elkedvetlenedés, így a munka végül i. e. 515 márciusában fejeződött be. I. e. 468-ban (Hosszúkezű) Artaxerxész király felhatalmazásával még több száműzött tért vissza Ezsdrással, aki pap és írnok is volt egyben, és további tárgyakat vittek magukkal, ’hogy ékesítsék Jehova házát, amely Jeruzsálemben van’ (Ezs 7:27). Ezeknek a kincseknek az értéke kétségkívül több mint 43 000 000 dollárnak felelt meg (Ezs 8:25–27).

Úgy másfél évszázaddal Nabukodonozor győzelme után a város falai és kapui még mindig romokban hevertek. Nehémiás engedélyt kapott Artaxerxésztől, hogy menjen Jeruzsálembe, és orvosolja a helyzetet (Ne 2:1–8). Az ezt követő beszámoló elmondja, hogy Nehémiás éjnek idején vizsgálódott, és hogy felosztotta az építkezési munkákat a családok különböző csoportjai között. Ez a leírás a legfőbb forrásunk a város akkori kinézetét és különösen a kapuit illetően (Ne 2:11–15; 3:1–32; lásd: KAPU, KAPUBEJÁRÓ). A helyreállítás Dániel próféciájával összhangban történt, és meghatározta azt az évet, amely jelezte a Messiás eljövetelét is magában foglaló 70 prófétai „hét” kezdetét (Dá 9:24–27). I. e. 455-ben a zaklatások ellenére rövid idő, azaz 52 nap alatt felépítették a Jeruzsálem körüli falat és annak kapuit (Ne 4:1–23; 6:15; 7:1; lásd: HETVEN HÉT: ’A szózat elhangzása’).

Jeruzsálem ekkor „széles volt és nagy, de kevés ember volt benne” (Ne 7:4). Miután nyilvánosan felolvastak az Írásokból, és ünnepségeket rendeztek „a Víz kapu előtti köztéren” a város k. oldalán (Ne 3:26; 8:1–18), intézkedtek, hogy növeljék a város lakosságának számát, mégpedig úgy, hogy minden 10 izraelitából 1-et a városba vittek lakni. Sorsvetéssel döntötték el, hogy ki költözzön a városba, de ezen kívül nyilván voltak önkéntesek is (Ne 11:1, 2). Szellemi tisztítómunkát vittek véghez, hogy a város lakossága megfelelően tudja gyakorolni az igaz imádatot (Ne 12:47–13:3). Nehémiás kormányzósága legalább 12 évig tartott, és ez idő alatt utazott a perzsa királyi udvarba. Amikor visszatért Jeruzsálembe, úgy látta, hogy még mindig van mit tenni a tisztaság érdekében (Ne 13:4–31). A Héber Iratok valamikor i. e. 443 után az arról szóló beszámolóval zárul, hogy Nehémiás lelkesen igyekszik gyökerestül kiirtani a hitehagyást.

Hellén és makkabeusi uralom: I. e. 332-ben a város feletti méd–perzsa uralmat felváltotta a görög uralom, amikor Nagy Sándor átvonult Júdán. A görög történetírók nem említik, hogy Nagy Sándor bement Jeruzsálembe. Ennek ellenére a város biztosan görög uralom alá került, és ésszerű feltételezni, hogy Nagy Sándor nem kerülte el teljesen a várost. Josephus az i. sz. I. században írásba foglalta azt a zsidó hagyományt, hogy Nagy Sándor Jeruzsálemhez közeledve találkozott a zsidó főpappal, aki megmutatta neki a Dániel által feljegyzett, isteni ihletésű próféciákat, melyek szerint Görögország villámgyors győzelmeket arat (A zsidók története. XI. könyv, 8. fej., 4., 5; Dá 8:5–7, 20, 21). Bárhogyan történt is, úgy tűnik, hogy Jeruzsálem sértetlen maradt a hatalomváltás idején.

Nagy Sándor halála után Jeruzsálem és Júdea a Ptolemaidák kezébe került, akik Egyiptomból irányították a birodalmukat. I. e. 198-ban III. Antiokhosz, aki Szíriában uralkodott, elfoglalta Szidón megerősített városát, majd bevette Jeruzsálemet, és Júdea a Szeleukida Birodalom fennhatósága alá került. (Vö.: Dá 11:16.) Jeruzsálem 30 évig szeleukida uralom alatt állt. Azután i. e. 168-ban a szír király, IV. Antiokhosz (Epiphanész) megpróbálta teljesen hellenizálni a zsidókat azáltal, hogy Jeruzsálem templomát Zeusznak (Jupiternek) szentelte, és az oltárt egy tisztátalan áldozattal megszentségtelenítette (1Makkabeusok 1:54, 59, Kat.; 2Makkabeusok 6:1, 2, 5, Kat.; KÉPEK: 2. köt. 335. o.). Ez vezetett a Makkabeusok (v. Hasmóneusok) lázadásához. Három évi küzdelem után Makkabeus Júdás megszerezte a város és a templom feletti ellenőrzést, és a megszentségtelenítés évfordulóján, i. e. 165. kiszlév 25-én Jehova oltárát újra az igaz imádatnak szentelte (1Makkabeusok 4:52–54, Kat.; 2Makkabeusok 10:5, Kat.; vö.: Jn 10:22).

A szeleukida uralkodók elleni háború nem ért véget. A zsidók Rómához fordultak segítségért, és így egy új hatalom lépett színre Jeruzsálemben i. e. 160 táján (1Makkabeusok 8:17, 18, Kat.).  Ekkor Jeruzsálem fokozatosan a terjeszkedő Római Birodalom befolyása alá került. Úgy i. e. 142-ben Makkabeus Simonnak sikerült elérnie, hogy Jeruzsálem egy olyan terület fővárosa legyen, amely látszólag független a nem zsidó nemzetektől, illetve nem adózik nekik. I. Arisztobulosz, Jeruzsálem főpapja még a királyi címet is felvette i. e. 104-ben, pedig ő nem volt Dávid leszármazottja.

Ez idő alatt Jeruzsálem nem volt a ’béke városa’. Az önző törekvésektől vezérelt belső ellentétek – melyek a rivális vallási szekták, például a szadduceusok, farizeusok, zelóták és mások miatt elmérgesedtek – súlyosan meggyengítették a várost. A II. Arisztobulosz és testvére, Hürkanosz közötti heves viszály odavezetett, hogy Rómát hívták a vita rendezésére. Pompeius hadvezér vezetése alatt a római erők i. e. 63-ban három hónapon át ostromolták Jeruzsálemet, hogy bejussanak a városba, és rendezzék a vitát. Állítólag 12 000 zsidó halt meg, és sokukkal izraelita társaik végeztek.

Josephus beszámolójában a Pompeius győzelméről szóló leírás említi először a Türopoión-völgy fölött átívelő hidat. Ez kötötte össze a város k. és ny. részét, és ez tette lehetővé a ny. városrészben lakóknak, hogy közvetlenül bejussanak a templom területére.

Ebben az időszakban iktatták be az idumeai (II.) Antipatert Júdea római kormányzójaként, miközben egy Makkabeus maradt a főpap és a helyi etnarcha Jeruzsálemben. Később Róma Antipater fiát, (Nagy) Heródest jelölte ki „királynak” Júdea fölött, de a Jeruzsálem feletti irányítást csak i. e. 37-ben vagy 36-ban kapta meg, és ténylegesen ekkor kezdődött meg az uralma.

Nagy Heródes idején: Heródes uralmát nagyszabású építkezések jellemezték, és a város nagy jólétnek örvendett. Ekkor épült színház, tornacsarnok, hippodrom (KÉP: 2. köt. 535. o.) és más középületek. Ezenkívül Heródes épített egy jól megerősített királyi palotát (KÉP: 2. köt. 538. o.), nyilvánvalóan a város ny. oldalán, a mai Jaffai kaputól D-re, ott, ahol a régészek – állításuk szerint – megtalálták az egyik torony alapját. Egy másik erőd, az Antonia-erőd, a templom közelében helyezkedett el, amellyel egy folyosó kötötte össze (KÉP: 2. köt. 535. o.; Josephus: A zsidók története. XV. könyv, 11. fej., 7.). Így a római helyőrség gyorsan bejuthatott a templom területére, például minden bizonnyal akkor, amikor Pált meg kellett menteni a csőcseléktől (Cs 21:31, 32).

Heródes legnagyobb vállalkozása azonban a templom és az ahhoz tartozó épületek újjáépítése volt. Uralkodásának 18. évében kezdődött a munka (Josephus: A zsidók története. XV. könyv, 11. fej., 1.), és másfél éven belül elkészült a szent ház, de a kapcsolódó épületek és udvarok építése még jóval a halála után is folytatódott (Jn 2:20). Az egész terület kb. a kétszerese volt a korábbi templom területének. A templom udvarának a falából egy rész kétségkívül még mindig áll. Ezt ma Nyugati falként vagy Siratófalként ismerik. A régészek szerint az alsó rész, amely hatalmas, 0,9 m magas tömbökből áll, még a heródesi építkezések idejéből származik.

I. e. 2-től i. sz. 70-ig: A Keresztény Görög Iratokban innentől folytatódik a Jeruzsálemmel kapcsolatos események leírása. Ekkor született Jézus, de nem Jeruzsálemben, hanem a közeli Betlehemben, vagyis „Dávid városában” (Lk 2:10, 11). Mégis Heródessel „együtt egész Jeruzsálem” izgatottá vált az asztrológusoknak attól a későbbi beszámolójától, mely szerint megszületett „a zsidók királya” (Mt 2:1–3). Heródes röviddel azután, hogy kiadta gyalázatos parancsát a betlehemi kisgyermekek meggyilkolására, meghalt, nyilvánvalóan i. e. 1-ben. (Lásd: HERÓDES 1.) A fia, Arkelausz örökölte a Jeruzsálem és Júdea, valamint a más területek fölötti uralmat. Később Róma eltávolította állásából Arkelauszt a helytelen tettei miatt, és ezek után olyan kormányzók uralkodtak, akiket közvetlenül Róma jelölt ki. Ilyen volt például Poncius Pilátus Jézus szolgálata idején (Lk 3:1).

Jézust a születésétől számított 40 nap elteltével Jeruzsálembe vitték, és bemutatták a templomban Mária elsőszülött fiaként. Az idős Simeon és Anna örült, hogy láthatja a megígért Messiást, és Anna beszélt róla „mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megszabadítását” (Lk 2:21–38; vö.: 3Mó 12:2–4). Arról nem ír a Biblia, hogy hányszor vitték még Jeruzsálembe gyermekkorában, csak az az egy látogatás van konkrétan feljegyezve, amelynek idején 12 éves volt. Ekkor történt, hogy beszélgetett a tanítókkal a templom területén, így ’az Atyja házában’, az Atyja által kiválasztott városban tartózkodott (Lk 2:41–49).

A keresztelkedése után és a három és fél éves szolgálata során Jézus újra meg újra ellátogatott Jeruzsálembe. Biztosan jelen volt az évenkénti három ünnepen, amelyre minden zsidó férfinak kötelező volt elmennie (2Mó 23:14–17). Ideje nagy részét azonban a fővároson kívül töltötte,  mivel Galileában és az ország más vidékein prédikált és tanított.

A templom területét kivéve, ahol Jézus gyakran tanított, kevés konkrét hely van megemlítve a városban a szolgálatával kapcsolatban. Úgy vélik, hogy a Betzata tavát és annak öt oszlopcsarnokát (Jn 5:2) tárták fel a templom területétől közvetlenül É-ra. (Lásd: BETZATA.) Az I. századi Siloám tava nagy valószínűséggel az a tó, melyet a Türopoión-völgy legmélyebb részén nemrég fedeztek fel, és amelyet a Gihon-forrás táplál egy vízvezetéken keresztül (Jn 9:11; KÉP: 2. köt. 950. o.). A Jézus utolsó jeruzsálemi látogatásáról szóló feljegyzésből részletesebb képet kapunk a városról (TÉRKÉP: 2. köt. 742. o.; KÉPEK: 2. köt. 743. o.).

I. sz. 33 pászkája előtt 6 nappal Jézus Betániába ment, amely az Olajfák hegyének k. oldalán található. Másnap, niszán 9-én, Jehova felkent Királyaként közeledett a fővároshoz egy szamár csikóján, beteljesítve ezzel a Zakariás 9:9-ben lévő próféciát (Mt 21:1–9). Az Olajfák hegyéről lefelé jövet megállt, hogy megtekintse a várost, és sírt miatta, majd szemléletesen megjövendölte a városra váró ostromot és pusztulást (Lk 19:37–44). Amikor bement a városba – valószínűleg a k. fal egyik kapuján –, az egész város „felbolydult”, hiszen gyorsan terjedt a hír ezen a viszonylag kis területen (Mt 21:10).

A hátralévő időben, amelynek során a nappalokat Jeruzsálemben, az éjszakákat pedig Betániában töltötte (Lk 21:37, 38), megtisztította a templom területét az üzleti szellemű emberektől (Mt 21:12, 13), ahogyan mintegy három évvel korábban is tette (Jn 2:13–16). Niszán 11-én négy tanítványával az Olajfák hegyén tartózkodott, ahonnan látni lehetett a várost és a templomot, és ekkor mondta el nagy horderejű próféciáját Jeruzsálem eljövendő pusztulásáról, ’a világrendszer befejezéséről’ és a saját jelenlétéről (Mt 24.; Mk 13.; Lk 21.). Niszán 13-án Péter és János előkészítette a pászkavacsorát egy jeruzsálemi felső szobában, ahol azon az estén (niszán 14-ének kezdetén) Jézus megünnepelte a pászkát az apostolaival. Miután beszélgetett velük, együtt kimentek a városból, átkeltek „a Kidron téli patakján”, és felmentek az Olajfák hegyének emelkedőjén a Gecsemáné nevű kertbe (Mt 26:36; Lk 22:39; Jn 18:1, 2). A Gecsemáné szó jelentése ’olajprés’, és ezen az emelkedőn még ma is találni ősrégi olajfákat. De a kert pontos helyét illetően ma csak feltételezések vannak. (Lásd: GECSEMÁNÉ.)

Azon az estén Jézust letartóztatták, visszavezették Jeruzsálembe Annás és Kajafás pap elé, majd a szanhedrin termébe vitték, hogy kihallgassák (Mt 26:57–27:1; Jn 18:13–27). Innen aztán hajnaltájban átvitték „a kormányzói palotába” Pilátus elé (Mt 27:2; Mk 15:1, 16), onnan pedig Heródes Antipasz elé, aki akkor éppen Jeruzsálemben tartózkodott (Lk 23:6, 7). Végül  visszavitték Pilátushoz, hogy az végső ítéletet mondjon felette a „Kövezetnek”, vagy héberül „Gabbatának”, nevezett helyen (Lk 23:11; Jn 19:13; lásd: KÖVEZET).

A Golgota szó – melynek jelentése: ’koponya[hely]’ – azt a helyet jelölte, ahol Jézust oszlopra feszítették (Mt 27:33–35; Lk 23:33). Bár nyilvánvalóan a városfalakon kívül helyezkedett el, valószínűleg É felé, ma már nem lehet bizonyossággal megállapítani a pontos helyét. (Lásd: GOLGOTA.) Ugyanez igaz arra a helyre is, ahol Jézust eltemették (KÉPEK: 2. köt. 948. o.).

„A fazekas mezejét idegenek temetésére” abból a megvesztegetési pénzből vették, amelyet Júdás visszadobott a papoknak (Mt 27:5–7), és ezt a helyet a hagyomány azzal a területtel azonosítja, amely a Hinnom-völgy d. oldalán van, közel ennek a völgynek és a Kidron völgyének a találkozásához. Errefelé sok sír található. (Lásd: AKELDAMA.)

Az apostoli időkben: Jézus a feltámadása után azt az utasítást adta a tanítványainak, hogy egyelőre ne menjenek el Jeruzsálemből (Lk 24:49; Cs 1:4). Ettől kezdve kellett Krisztus nevében megbánást prédikálni a bűnök megbocsátására (Lk 24:46–48). Tíz nappal Jézus égbe menetele után a tanítványok összegyűltek egy felső szobában, és felkenettek szent szellemmel (Cs 1:13, 14; 2:1–4). Jeruzsálem zsúfolásig megtelt a Római Birodalom minden részéről érkező zsidókkal és prozelitákkal, akik azért jöttek, hogy részt vegyenek pünkösd ünnepén. A szellemmel betelt keresztények tanúskodása nyomán több ezer ember lett megkeresztelt tanítvány. Mivel ezrek tanúskodtak a hitükről, nem csoda, hogy a mérges vallási vezetők így fakadtak ki: „íme. . . betöltöttétek Jeruzsálemet a tanításotokkal” (Cs 5:28). A csodák, amelyeket véghezvittek, még erőteljesebbé tették a tanúskodásukat, például amikor meggyógyítottak egy sánta koldust „a Szépnek nevezett templomajtó”-nál, amely valószínűleg az asszonyok udvarának a k. kapuja volt (Cs 3:2, 6, 7).

A keresztény gyülekezet vezető testülete még azután is Jeruzsálemben maradt, miután a tanúskodás kezdett kiterjedni Jeruzsálemből ’Szamáriára és a föld legtávolabbi részéig’ (Cs 1:8). Az üldözés eleinte azt váltotta ki, hogy „az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamária tájékain mindenfelé” (Cs 8:1; vö.: Ga 1:17–19; 2:1–9). Bizonyos apostolokat és tanítványokat kiküldtek Jeruzsálemből, hogy segítsenek a hívők új csoportjainak, például Szamáriában (Cs 8:14; 11:19–22, 27). A tárzuszi Saul (Pál) hamarosan tanácsosnak látta, hogy rövidre szabja a keresztényként tett első jeruzsálemi látogatását, mert kísérleteket tettek arra, hogy megöljék (Cs 9:26–30). De voltak békés időszakok is (Cs 9:31). Jeruzsálemben számolt be Péter a keresztény közösség előtt arról, hogy Isten elfogadja a nem zsidó hívőket, valamint itt lett rendezve a körülmetélés kérdése és az ehhez kapcsolódó ügyek is (Cs 11:1–4, 18; 15:1, 2, 22–29; Ga 2:1, 2).

Jézus korábban úgy beszélt Jeruzsálemről, mint ’a próféták megölőjéről és a hozzá küldöttek megkövezőjéről’ (Lk 13:34; vö.: Mt 23:34–37). Bár sok lakosa kifejezte, hogy hisz Isten Fiában, a város mint egész továbbra is a „régi úton járt”. Ezért aztán ’elhagyatottá lett a háza’ (Mt 23:38). I. sz. 66-ban egy zsidó lázadást követően a római csapatok Cestius Gallus vezetésével a városhoz vonultak, körbevették, és támadást indítottak a templom falai ellen. Majd Cestius Gallus – látszólag minden ok nélkül  – hirtelen visszavonult. Ez lehetővé tette, hogy a keresztények kövessék Jézus utasításait: „Akkor akik Júdeában vannak, kezdjenek a hegyekbe menekülni, és akik bent vannak a városban [Jeruzsálemben], menjenek ki, akik pedig a vidéki helyeken vannak, ne menjenek be abba” (Lk 21:20–22). Az Euszebiosz egyháztörténete c. műben (III. könyv, 5., 3.) a szerző kijelenti, hogy a keresztények Jeruzsálemből és Júdea egész vidékéről Perea egyik városába menekültek, melyet Pellának neveztek.

A rómaiak visszavonulásával Jeruzsálem csak rövid időre lélegezhetett fel, akárcsak Sedékiás király uralmának a vége felé, amikor a babilóniaiak átmenetileg visszavonultak, hogy az egyiptomiakra fordítsák a figyelmüket. Titus hadvezér vezetésével a római seregek i. sz. 70-ben még nagyobb erőkkel tértek vissza, és ostrom alá vették a várost, amely ekkor zsúfolt volt a pászka megünneplőivel. A rómaiak rövid idő alatt ostromsáncokat emeltek, és egybefüggő falat vagy palánkot állítottak a város köré, hogy az ott lévők ne tudjanak elmenekülni se nappal, se éjjel. Ezzel is Jézus próféciája teljesedett (Lk 19:43). A városon belül rivális szekták veszekedtek és harcoltak egymással, az élelmiszerkészletek nagy részét megsemmisítették, akiket pedig azon kaptak, hogy el akarják hagyni a várost, árulóknak bélyegezték és megölték. Josephus, akitől ezek az információk származnak, elmondja, hogy idővel az éhezés olyan súlyossá vált, hogy az emberek odáig süllyedtek, hogy a szénacsomókat és a bőrdarabokat, sőt a saját gyermeküket is megették. (Vö.: Si 2:11, 12, 19, 20; 5Mó 28:56, 57.) Titus békeajánlatát újra meg újra visszautasították a város önfejű vezetői.

Végül a rómaiak módszeres munkával áttörték a falakat, és csapataik elözönlötték a várost (KÉP: 2. köt. 752. o.). A templomot felégették és kifosztották annak ellenére, hogy ezt parancsban megtiltották nekik. Josephus szerint ez annak az évfordulóján történt, hogy Nabukodonozor évszázadokkal korábban elpusztította az első templomot. A beszámolója azt is elmondja, hogy felgyújtották a levéltárat, ahol a törzsek és családok leszármazási jegyzékeit és az örökösödési jogokról készült feljegyzéseket tárolták (A zsidó háború. VI. könyv, IV. fej., 6. bek.; II. könyv, XVII. fej., 6. bek.; VI. könyv, VI. fej., 3. bek.). Így már nem lehetett jogilag igazolni, hogy ki tartozik Júda törzsében a Messiáshoz vezető leszármazási vonalhoz, valamint Lévi papi törzséhez.

Mindössze 4 hónap és 25 nap leforgása alatt, vagyis az i. sz. 70. április 3-tól augusztus 30-ig terjedő időszak alatt, sikerült meghódítani a várost. Így hát a nyomorúság, bár rendkívüli volt, módfelett rövid ideig tartott. Nyilvánvalóan a városban levő zsidók esztelen viselkedése és tettei is hozzájárultak ehhez. Josephus 1 100 000 halottról tesz említést, de voltak azért túlélők is. 97 000 embert fogságba vittek, sokukat Egyiptomba küldték rabszolgának, míg mások a római provinciák színházaiban haltak meg kard vagy vadállatok által. Ez is próféciát teljesített be (5Mó 28:68).

Az egész várost lerombolták, csak Heródes palotájának tornyai és a ny. fal egy része maradt meg, azt bizonyítván a későbbi nemzedékeknek, hogy bár a városnak volt védelmi rendszere, semmit sem ért. Josephus megjegyzi, hogy ezeken a maradványokon kívül „a városfalat egyébként véges-végig a földig lerombolták a győztesek; a jövevény alig hitte volna, hogy itt valaha emberek laktak” (A zsidó háború. VII. könyv, I. fej., 1. bek.). Rómában Titus diadalívének domborművén látható, amint a római katonák elviszik a lerombolt templom szent eszközeit. (Vö.: Mt 24:2; KÉP: 2. köt. 752. o.)

A későbbi időszakokban: Jeruzsálem úgy i. sz. 130-ig jóformán lakatlan maradt, mígnem Hadrianus császár elrendelte egy új város megépítését, amelyet Colonia Aelia Capitolinának nevezett. Emiatt Bar Kohba zsidó felkelést szított (i. sz. 132–135), amely egy ideig sikeres volt, de később leverték. A zsidók közel két évszázadon át nem mehettek be a rómaiak által épített városba. A IV. században Nagy Konstantin anyja, Helena Jeruzsálembe látogatott, és kezdett beazonosítani sok úgynevezett szent helyet és szentélyt. Később muszlimok foglalták el a várost. Napjainkban két iszlám építmény van a Templomhegyen. A VII. század végén Abdal-Malik ibn Marván kalifa megépítette a Sziklamecsetet a templom helyén vagy annak közelében. Bár ezt mecsetnek is nevezik, valójában egy szentély. A Sziklamecsettől D-re található az al-Aksza-mecset, amelyet a VIII. században építettek, de a XI. században jelentősen újjáépítették.

A Jeruzsálemmel kapcsolatos földrajzi helyekről bővebb információ található a következő címszavak alatt: ÉN-RÓGEL; KIDRON VÖLGYE; MAKTES; ÓFEL; OLAJFÁK HEGYE; SION; TEMPLOM.

A város jelentősége: Jeruzsálem sokkal több volt, mint pusztán egy földi nemzet fővárosa.  Az egész földön ez volt az egyetlen olyan város, ahová Jehova Isten a nevét helyezte (1Ki 11:36). Miután idekerült a szövetségláda – amely Isten jelenlétével volt kapcsolatban –, és különösen miután megépült a templomszentély, azaz Isten háza, Jeruzsálem jelképes értelemben Jehova lakóhelye, vagyis ’nyugvóhelye’ lett (Zs 78:68, 69; 132:13, 14; 135:21; vö.: 2Sá 7:1–7, 12, 13). Mivel a Dávid leszármazási vonalához tartozó királyokat Isten kente fel, és ’Jehova trónján’ ültek (1Kr 29:23; Zs 122:3–5), ezért magát Jeruzsálemet is „Jehova trónjának” nevezték. Azok a törzsek vagy nemzetek, amelyek Jeruzsálem felé fordultak Isten legfőbb uralmának elismeréseképpen, lényegében Jehova nevéhez gyűltek egybe (Jr 3:17; Zs 122:1–4; Ézs 27:13). Azok viszont, akik ellenségesek voltak Jeruzsálemmel, és harcoltak ellene, valójában Isten uralmával szálltak szembe. Az 1Mózes 3:15-ben lévő prófétai kijelentés fényében teljesen biztos volt, hogy ez az ellenségeskedés bekövetkezik.

Jeruzsálem tehát az Isten által létrehozott kormányzatnak, vagyis Isten előképi királyságának volt a székhelye. Innen jött Isten törvénye, szava és áldása (Mi 4:2; Zs 128:5). Ezért akik Jeruzsálem békéjéért és jólétéért fáradoztak, azok Isten igazságos szándékának sikeréhez és akaratának kibontakozásához járultak hozzá (Zs 122:6–9). Bár Jeruzsálem Júda hegyei között helyezkedett el, és kétségkívül lenyűgöző látványt nyújtott, attól volt igazán kimagasló és ékes, hogy Jehova Isten méltóságot adott neki és megdicsőítette, hogy az ő ’ékes koronája’ legyen (Zs 48:1–3, 11–14; 50:2; Ézs 62:1–7).

Mivel Jehovát elsősorban az intelligens teremtményei dicsérik, és ők cselekszik az akaratát, ezért Jehova nem az alapján döntötte el, hogy továbbra is felhasználja-e ezt a várost, hogy milyen épületek voltak ott, hanem az alapján, hogy milyen volt a benne lakó nép: az uralkodók és az alattvalók, a papok és a közemberek (Zs 102:18–22; Ézs 26:1, 2). Ha hűségesek voltak, és tisztelték Jehova nevét a szavaikkal és az életmódjukkal, akkor ő megáldotta és megvédte Jeruzsálemet (Zs 125:1, 2; Ézs 31:4, 5). Ha viszont a többség hitehagyottá vált, Jehova hamar éreztette a nemtetszését a néppel és annak királyaival. Ezért jelentette ki Jehova azt a szándékát, hogy elveti a várost, amely a nevét viselte (2Ki 21:12–15; 23:27). Azt mondta, hogy eltávolítja a várostól „a támaszt és a támogatást”, és ennek az lesz a következménye, hogy a városra zsarnokoskodás, fiatalkori bűnözés, a tiszteletreméltó emberek semmibevevése lesz jellemző, valamint hogy Jeruzsálemet sárba tiporják és porig alázzák (Ézs 3:1–8, 16–26). Jóllehet Jehova Isten 70 évvel azután, hogy megengedte Babilonnak a város elpusztítását, helyreállította és ismét széppé tette, hogy a földön bemutatott igaz imádat örömteli központja legyen (Ézs 52:1–9; 65:17–19), a nép és a vezetői megint visszatértek hitehagyott útjukhoz.

Jehova fenntartotta a várost, amíg el nem küldte a Fiát a földre. A városnak meg kellett maradnia ahhoz, hogy a messiási próféciák beteljesedhessenek (Ézs 28:16; 52:7; Za 9:9). Izrael hitehagyása akkor hágott a tetőfokára, amikor a nép oszlopra feszítette a Messiást, Jézus Krisztust. (Vö.: Mt 21:33–41.) Mivel ez Jeruzsálemben történt, a nemzet vezetőinek a felbujtására és a nép támogatásával, biztossá vált, hogy Isten teljesen és végérvényesen elveti a várost, amely őt képviseli, és a nevét viseli. (Vö.: Mt 16:21; Lk 13:33–35.) Sem Jézus, sem az apostolai nem jövendöltek arról, hogy Isten helyreállítja a földi Jeruzsálemet és a templomát azt követően, hogy a város Isten utasítására elpusztul, ami i. sz. 70-ben meg is történt.

A Jeruzsálem nevet azonban továbbra is használták: valami nagyobb jelentőségű dologra utaltak vele, mint a földi város. Pál apostol Isten ihletésére feltárta, hogy létezik egy „fenti Jeruzsálem”, amelyről úgy beszélt, mint ami a felkent keresztények ’anyja’ (Ga 4:25, 26). Ez alapján a „fenti Jeruzsálem” a feleség szerepét tölti be Jehova Isten, a legnagyszerűbb Atya és Életadó mellett. Amikor a földi Jeruzsálem Isten választott nemzetének a legjelentősebb városa volt, szintén úgy utaltak rá, mint egy asszonyra, aki Isten felesége, és akit egy szövetséges kapcsolat szent kötelékei fűznek Istenhez (Ézs 51:17, 21, 22; 54:1, 5; 60:1, 14). Ennélfogva a város Isten emberi szolgáinak egész gyülekezetét jelentette. A „fenti Jeruzsálem”-nek tehát a Jehovát lojálisan szolgáló szellemszemélyek egész gyülekezetét kell jelentenie.

Új Jeruzsálem: Az ihletett Jelenések könyvében János apostol közöl felvilágosítást az ’új Jeruzsálemre’ vonatkozóan (Je 3:12). János látomásban látta ezt „a szent várost” „alászállni az égből, az Istentől, felkészítve, mint a férje számára felékesített menyasszony”. Ez összefügg azzal a látomással, amelyet az ’új égről és új földről’ kapott. Ez a „menyasszony” ’a Bárány feleségeként’ van bemutatva (Je 21:1–3, 9–27). Más apostoli írások ugyanezt a szóképet a felkentek keresztény gyülekezetére alkalmazzák  (2Ko 11:2; Ef 5:21–32). A Jelenések könyve 14. fejezetében „a Bárány”, Krisztus Jézus, úgy van ábrázolva, hogy a Sion-hegyen áll – a Sion név szintén kapcsolatban van Jeruzsálemmel (vö.: 1Pt 2:6) –, és vele a 144 000, akiknek a homlokukra van írva az ő neve és az ő Atyja neve (Je 14:1–5; lásd: ÚJ JERUZSÁLEM).

A hűtlen Jeruzsálem: Mivel a Szentírásban a Jeruzsálemről szóló részek többsége elítélően beszél a városról, nyilvánvaló, hogy Jeruzsálem csak akkor jelképezte Jehova szervezetének égi részét és olykor az igaz keresztény gyülekezetet, vagyis ’az Isten Izraelét’ (Ga 6:16), amikor hűséges volt. Hűtlen állapotát a Biblia egy szajhával vagy házasságtörő asszonnyal szemlélteti, illetve azt mondja róla, hogy olyanná vált, mint a pogány amoriták és hettiták, akik egykor a várost uralták (Ez 16:3, 15, 30–42). Mint ilyen, csakis hitehagyottakat jelképezhet, akik „szajha” módjára viselkednek, mivel hűtlenek ahhoz az Istenhez, akinek – az állításuk szerint – a nevét viselik (Jk 4:4).

Mindebből látható, hogy a „Jeruzsálem” szónak több értelme is van, és a helyes megértéshez minden esetben figyelembe kell venni a szövegkörnyezetet. (Lásd: NEMZETEK MEGHATÁROZOTT IDEJE.)