(föníciai eredetű; jel. feltehetően: ’Hol van a fenséges [vagyis: ’a fejedelem’]?’):

1. Felesége Ahábnak, aki Izrael királya volt i. e. a tizedik század második felében. Zsarnokoskodó királyné volt, és erőteljesen pártfogolta a Baál-imádatot Jehova imádatának a kárára. Ebben olyan volt, mint apja, Etbaál, Szidón királya. Nyilvánvalóan őróla írta egy ókori történész, Menandrosz (Josephus: Apión ellen. I. könyv, 18. alapján), hogy Astarta (Astóret) papja volt, és úgy került trónra, hogy megölte a királyt (1Ki 16:30, 31).

Aháb minden bizonnyal politikai okok miatt kötött házasságot ezzel a pogány hercegnővel, Jezabellel, fittyet hányva arra, hogy ennek milyen katasztrofális következményei lehetnek az imádatra nézve. Miután ilyen szövetségre lépett, logikusan következett ebből, hogy kedvezni akarva vakbuzgó Baál-imádó feleségének, templomot épített Baálnak, fallikus „szent rudat” állított, sőt, csatlakozott feleségéhez a bálványimádatban. Mindezzel Aháb jobban felbosszantotta Jehovát, mint Izrael valamennyi királya, aki előtte volt (1Ki 16:32, 33).

Jezabelnek nem volt elég, hogy a király hivatalosan is elismerte a Baál-imádatot, arra vetemedett, hogy fölszámolja Jehova imádatát az országban. Evégett elrendelte, hogy öljék meg Jehova összes prófétáját, ám Isten figyelmeztette Illést, hogy meneküljön, keljen át a Jordánon; Abdiás, a palota sáfárja pedig még száz prófétát rejtegetett barlangokban (1Ki 17:1–3; 18:4, 13). Nem sokkal ezután Illésnek ismét menekülnie kellett, mentve az életét, amikor Jezabel az általa küldött követ révén megesküdött, hogy megöli őt (1Ki 19:1–4, 14).

Baálnak 450, a szent rúdnak pedig 400 prófétája lett, akikről mind Jezabel gondoskodott az ő királyi asztaláról, az állam költségén látva el őket élelemmel (1Ki 18:19). De hiába törekedett fanatikusan arra, hogy eltörölje Jehova imádatát, Ő feltárta, hogy végeredményben 7000 olyan személy van, akiknek ’a térde nem hajolt meg Baál előtt és szája nem csókolta meg őt’ (1Ki 19:18).

Újabb ízelítőt kapunk Jezabel gonosz jelleméről abból, ahogyan Nábóttal bánt, ami rendkívül aljas, öntelt és kegyetlen jellemről árulkodik. Amikor Aháb morgolódva duzzogni kezdett, mert Nábót nem volt hajlandó eladni neki örökségül kapott szőlőjét, ez a gátlástalan nőszemély szégyenszemre átvette a főséget, és öntelten kijelentette: „Én majd neked adom. . . Nábót szőlőjét” (1Ki 21:1–7). Azzal leveleket írt – Aháb nevében aláírva, s lepecsételve azokat –, és arra utasította a Nábót városában élő véneket és előkelőségeket, hogy találjanak semmirekellő embereket, és azok illessék Nábótot azzal a hamis váddal, hogy átkozta Istent és a királyt, majd vigyék ki Nábótot, és kövezzék meg. Nábót tehát úgy halt meg, hogy elferdítették az igazságot. Aháb pedig megkaparintotta a szőlőt, és veteményeskertté alakította át (1Ki 21:8–16).

Mivel gyalázatos módon figyelmen kívül hagyta az igazságosságot, Jehova elhatározta, hogy Ahábot és leszármazottait alaposan kisöpri, vagyis elpusztítja. „Senki, de senki nem volt olyan, mint Aháb, aki arra adta magát, hogy azt tegye, ami rossz Jehova szemében, és akit a felesége, Jezabel ösztökélt.” Jehova ezért ezt az ítéletet mondta ki Jezabelre: „A kutyák fogják megenni Jezabelt” (1Ki 21:17–26).

Idővel Aháb meghalt, és először Jezabel egyik fia, Aházia lett az utódja, és két évig uralkodott,  majd egy másik fia, Jórám, aki még 12 évig uralkodott, mielőtt Aháb dinasztiája véglegesen megszakadt (1Ki 22:40, 51–53; 2Ki 1:17; 3:1). Fiainak az uralma idején Jezabel anyakirálynőként továbbra is befolyással volt az országra paráznaságával és varázslásával (2Ki 9:22). Hatása még D-en, Júdában is érezhető volt, ahol az ő gonosz lánya, Atália, Júda királyának a felesége anyjának halála után még hat éven át megőrizte a déli királyságban a Jezabel-szellemet (2Ki 8:16–18, 25–27; 2Kr 22:2, 3; 24:7).

Amikor Jezabel fülébe jutott a hír, hogy Jéhu megölte az ő uralkodó fiát, Jórámot, és épp úton van Jezréelbe, ízlésesen kifestette a szemét, felékesítette a haját, és elhelyezkedett az egyik felső ablaknál, onnan nézett le a palota terére, s üdvözölte a diadalmasan bevonuló győztest: „Vajon jól ment-e Zimrinek, ura gyilkosának?” Ez a csípős üdvözlés feltehetően burkolt fenyegetés lehetett, ugyanis Zimri, miután megölte királyát, és a trónra tört, hét nappal később öngyilkosságot követett el, amikor életveszélybe került (2Ki 9:30, 31; 1Ki 16:10, 15, 18).

Jéhu így reagált erre az ellenséges fogadtatásra: „Ki van velem? Ki?” Amikor két-három udvari tisztviselő kinézett, megparancsolta nekik: „Dobjátok le!” A zuhanás következtében Jezabel vére a falra meg a lovakra fröccsent, majd összetaposták őt, valószínűleg a lovak. Nem sokkal később, amikor odamentek eltemetni ezt a nőt, elvégre „egy király leánya” volt, bizony azt látták, hogy a dögöt is evő kóbor kutyák már gyakorlatilag felfalták, pontosan úgy, ahogy előre megmondta ’Jehova szava, amelyet szolgája, a tisbei Illés által szólt’; csak a koponyája, a lábai és a kézfejei maradtak meg bizonyítékul arra, hogy mindaz, amit Jehova mond, beteljesül (2Ki 9:32–37).

2. A tiatirai gyülekezetben az az ’asszony’, aki prófétanőnek nevezte magát. Minden bizonnyal azért illették ezt az „asszonyt” a Jezabel névvel, mert gonosz viselkedése Aháb feleségére emlékeztetett. Ez az ’asszony’ nemcsak hogy hamis vallási tanokat tanított s félrevezetett sokakat, hogy paráznaságot kövessenek el és legyenek bálványimádók, de ráadásul megkérgesedett szíve nem indította megbánásra. „Az Isten Fia” ezért bejelentette, hogy betegágyba dönti őt, gyermekeit pedig megöli, bemutatva ezzel, hogy mindenkinek a tettei szerint fizet meg (Je 2:18–23).