Minden hetedik 7 éves időszak utáni év; akkortól kezdték számítani, hogy Izrael belépett az Ígéret földjére. A héber jó·vélʹ szó jelentése: ’kosszarvból készült kürt’, és ez arra utal, hogy az 50. évben megfúvatták a kosszarvból készült kürtöt, hogy szabadulást hirdessenek az egész országban (3Mó 25:9, 10; lásd még: Haft., lábj.; lásd: SZARV).

Miután Izrael belépett az Ígéret földjére, a nemzetnek hat évet kellett számolnia, amely alatt bevetette és megművelte a földet, illetve learatta a termést, ám a hetedik évnek sabbatévnek kellett lennie, amikor is parlagon kellett hagyni a földet. A hetedik évben az izraeliták nem vethették be a földet, és nem metszhették meg a növényeket. Még az előző évi aratáskor kiszóródott gabonaszemekből nőtt növényeket sem volt szabad learatniuk, és a metszetlen szőlő termését sem szüretelhették le. A magától növő gabona és gyümölcs a tulajdonosé, a rabszolgáié, a béreseié, a jövevényeké és a szegényeké lehetett. A háziállatok és a vadállatok is ehettek ezekből (3Mó 25:2–7; 2Mó 23:10, 11). Hét 7 éves időszakot kellett számolniuk (7 × 7 = 49), és a következő, vagyis az 50. évnek jubileumi évnek kellett lennie.

A jubileumnak és a sabbatévnek voltak közös vonásai. A földnek ekkor is teljes nyugalomban kellett lennie. A föld termésére vonatkozó rendelkezések ugyanazok voltak (3Mó 25:8–12). Ez azt jelentette, hogy minden egyes 50 éves időszak 48. évének termése volt az elsődleges táplálékforrás arra az évre, valamint az azt követő, kicsivel több mint két évre, egészen az 51. év, azaz a jubileumot követő év aratásáig. Mivel Jehova különleges módon megáldotta a hatodik évet, abban az évben annyi termés termett, hogy volt elegendő élelem a sabbatév alatt (3Mó 25:20–22). Ehhez hasonlóan Isten gondoskodott róla, hogy a 48. évben olyan bőséges legyen a learatott termés, hogy elegendő legyen a nemzetnek – amennyiben megtartotta a Törvényt – a sabbatévben, az azt követő jubileum idején és a következő évben egészen az aratásig.

A jubileum bizonyos értelemben végig az ünnep és a szabadulás éve volt. Ha Izrael követte ezt az elrendezést, akkor ezzel kimutatta az Istenébe, Jehovába vetett hitét, és ez az év az ő gondoskodásai nyomán érzett hála és öröm időszaka volt.

A hetedik hónap (tisri) tizedik napján, az engesztelés napján megfújták a kürtöt (só·fárʹ, azaz ’görbe szarv’), és szabadulást hirdettek az egész országban. Ez szabadulást jelentett a héber rabszolgáknak, akik közül sokan korábban adósság miatt adták el magukat. Ilyen szabadulásban rendes körülmények között a szolgaságuk hetedik évében volt csak részük (2Mó 21:2), de a jubileum azoknak is szabadulást hozott, akik még nem szolgáltak hat éve. Minden örökségül kapott földet, amelyet valaki korábban eladott (rendszerint súlyos anyagi veszteség okán), most visszakapott, és mindenki visszatért a családjához és az ősatyái birtokára. Így egyetlen család sem süllyedt örökös szegénységbe. Minden családot tisztelni és becsülni kellett. Még azok sem veszítették el végleg az utódaiknak járó örökséget, akik eltékozolták a vagyonukat. Elvégre a föld igazából Jehováé volt, az izraeliták pedig jövevények és telepesek voltak a szemében (3Mó 25:23, 24). Ha a nemzet megtartotta Isten törvényeit, akkor az lett az eredmény, amit Isten mondott: „Nem is lesz senki sem szegény közötted” (3Mó 25:8–10, 13; 5Mó 15:4, 5).

 A jubileumi törvény értelmében egyetlen földet sem volt szabad örökre eladni. Isten úgy rendelkezett, hogy ha valaki elad valamit az örökségül kapott birtokából, akkor az eladási árat a jubileumig hátralévő évek száma szerint kell felbecsülni. Ugyanez volt érvényes arra az esetre is, ha az örökségül kapott földet kiváltotta a tulajdonosa. Tehát a föld eladása lényegében a föld használatának és a termésnek az eladását jelentette azokra az évekre, amelyek a jubileumi évig hátravoltak (3Mó 25:15, 16, 23–28). Ez vonatkozott a fallal körül nem vett települések házaira is, mivel ezeket a településeket is a mező részének tekintették. Ám a fallal körülvett városban lévő házakat nem kapták vissza a jubileum idején. Ezalól kivételnek számítottak a léviták házai, mivel nekik csak a házaikból és a lévita városok körüli legelőkből állt a vagyonuk. Ők tehát visszakapták a jubileumkor a házaikat. A lévita városok legelőit nem lehetett eladni (3Mó 25:29–34).

Még jobban megérthetjük, hogy milyen csodálatos elrendezés volt a jubileumi év, ha nemcsak azokat az előnyöket vesszük figyelembe, amelyeket az egyes izraeliták élvezhettek, hanem elsősorban azt, hogy milyen hatással volt az egész nemzetre. Ha kellőképpen követték a jubileumra vonatkozó elrendezést, akkor a jubileumi évben a nemzet teljes mértékben visszanyerte azt a helyzetét Isten előtt, amelyet Isten a kezdetekkor meghatározott, és amely az ő szándéka szerinti volt. A kormány szilárd alapokon nyugodott. A nemzet gazdasága mindig stabil volt, és a nemzet soha nem keveredett súlyos adósságba (5Mó 15:6). A jubileumnak köszönhetően a földáraknak volt egy hiteles mértéke, amely állandó volt, valamint a jubileum elejét vette annak, hogy a nemzet óriási belföldi adósságba keveredjen, és hogy az ebből eredő hamis jólétben éljen, amely csak inflációt, deflációt és gazdasági válságot hoz magával.

A jubileumi törvény megtartása megóvta a nemzetet attól, hogy olyan szomorú helyzetbe kerüljön, amely ma sok országban megfigyelhető, vagyis hogy az emberek gyakorlatilag két csoportba sorolhatók: a rendkívül gazdagok és a rendkívül szegények csoportjába. Az egyének által élvezett előnyök megszilárdították a nemzetet, hiszen senki sem volt hátrányos helyzetben, senkit sem kényszerített a rossz gazdasági helyzet arra, hogy a társadalom haszontalan tagjaként élje az életét, hanem mindenki a nemzet javát szolgálhatta az adottságaival és a képességeivel. Annak köszönhetően, hogy Jehova megáldotta a föld termését, és oktatásról gondoskodott, Izrael – ha engedelmes volt – tökéletes kormányzatnak és jólétnek örvendhetett, melyet csakis a valódi teokrácia képes megvalósítani (Ézs 33:22).

A sabbatévben, különösképpen a lombsátorünnep, vagyis a betakarítás ünnepe idején felolvasták a Törvényt a népnek (5Mó 31:10–12). Ezzel közelebb kerülhettek volna Jehovához, és megőrizhették volna a szabadságukat. Jehova figyelmeztette az izraelitákat, hogy ha engedetlenné válnak, és folyton figyelmen kívül hagyják a törvényeit (köztük a sabbatévre és a jubileumi évre vonatkozókat), akkor súlyos tragédiákat fognak átélni (3Mó 26:27–45).

Mivel az éveket attól kezdve számolták, hogy az izraeliták beléptek az Ígéret földjére, ezért az első jubileumi év i. e. 1424. tisri havában kezdődött (3Mó 25:2–4, 8–10). Az Ígéret földjére való belépés, vagyis i. e. 1473 és Jeruzsálem eleste, vagyis i. e. 607 között az izraelitáknak 17 jubileumot kellett megtartaniuk. Ám szomorú azt látni a történelmükből, hogy nem értékelték Jehovát mint Királyukat. Végül megszegték a törvényeit, köztük a sabbatra vonatkozókat is, és tapasztalniuk kellett, hogy Jehova megvonta tőlük azokat az áldásokat, melyeket korábban megadott nekik. Bukásuk szégyent hozott Istenre a világ nemzetei előtt, és megakadályozta az izraelitákat abban, hogy felismerjék, milyen kiváló Jehova teokratikus kormányzata (2Kr 36:20, 21).

Jelképes értelem: A Keresztény Görög Iratokban vannak utalások a jubileumra. Jézus Krisztus azt mondta, hogy azért jött, hogy ’szabadon bocsátást prédikáljon a foglyoknak’ (Lk 4:16–18). Később ezt mondta a bűn fogságából való szabadulásról: „ha a Fiú szabaddá tesz titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8:36). Mivel a szellemmel felkent keresztények i. sz. 33 pünkösdjétől kezdve igazságossá lettek nyilvánítva az életre, és Isten szellem által született fiaivá váltak, Pál apostol ezt írhatta: „azon szellem törvénye, amely Krisztus Jézussal egységben levő életet ad, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Ró 8:2). Ahogy a Róma 8:19–21-ből látható, Krisztus ezeréves uralma alatt mások is ’meg fognak szabadulni a romlottság rabszolgaságából’, és miután próbában is bizonyítják a Jehova iránti lojalitásukat, „az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” jutnak. Megszabadulnak a velük született bűntől és a haláltól, amelyet a bűn okoz. A föld újra  az igaz imádók felügyelete alá kerül, hogy Jehovának az emberiségre vonatkozó eredeti szándékával összhangban gondozzák (Je 21:4; 1Mó 1:28; Ézs 65:21–25).