Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Kánon

Kánon

(bibliai):

Eredetileg a héber qá·neʹ szóval a nádra mint mérőeszközre utaltak (Ez 40:3–8; 41:8; 42:16–19). Pál apostol pedig a görög ka·nónʹ szóval arra a „terület”-re utalt, melyet kijelöltek neki, hogy ott végezze a megbízatását, illetve arra a ’viselkedési szabályra’, amely alapján a keresztények meg tudták határozni, hogy megfelelően viselkednek-e (2Ko 10:13–16; Ga 6:16, Rbi8, lábj.). A „bibliai kánon” kifejezés idővel az ihletett könyvek gyűjteményére utalt, melyet méltónak tartottak arra, hogy a hit, a tantételek és a viselkedés zsinórmértékéül szolgáljon. (Lásd: BIBLIA.)

Pusztán az, hogy egy könyv vallásos jellegű, hogy több száz éven át fennmaradt, és több millió ember értékesnek tartja, még nem bizonyítja annak kanonikus voltát, vagyis azt, hogy Istentől származik. Magán kell viselnie az isteni ihletettség jellegzetességeit, amelyek bizonyítják, hogy a Szerzője Isten. Péter apostol ezt mondta: „Prófécia. . . soha nem hozatott ember akaratából, hanem Istentől szóltak emberek, amint a szent szellem vezette őket” (2Pt 1:21). Ha megvizsgáljuk a bibliai kánont, látni fogjuk, hogy a részét képező könyvek minden vonatkozásban megfelelnek ennek a követelménynek.

Héber Iratok: A Biblia azokkal a könyvekkel kezdődik, melyeket Mózes kezdett el írni i. e. 1513-ban. Ezekben feljegyzésre kerültek Isten parancsolatai és előírásai, melyeket Ádámnak, Noénak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott, továbbá a törvényszövetség rendelkezései is. A Pentateuchusnak nevezett gyűjteménybe Mózes öt könyve tartozik bele. Jób könyve, melyet minden valószínűség szerint szintén Mózes írt, olyan eseményekről számol be, amelyek József halála (i. e. 1657) után történtek, de még azelőtt, hogy Mózes Jehova feddhetetlen szolgájává vált, vagyis, amikor még nem volt Jóbhoz „hasonló [ember] a földön” (Jób 1:8; 2:3). Ezenkívül Mózes írta a 90. és valószínűleg a 91. zsoltárt is.

A belső bizonyítékok fényében kétség sem férhet hozzá, hogy Mózes írásai Istentől származnak és tőle ihletettek, kanonikusak, és biztos útmutatást nyújtanak a tiszta imádat gyakorlásához. Mózes nem a saját kezdeményezéséből lett az izraeliták vezetője; először visszautasította ezt a feladatot (2Mó 3:10, 11; 4:10–14). Isten volt az, aki kiválasztotta Mózest, és ő ruházta fel csodatévő hatalommal. Még a fáraó mágiát űző papjai is kénytelenek voltak elismerni, hogy Mózest valóban Isten küldte (2Mó 4:1–9; 8:16–19). Látható hát, hogy Mózes nem vágyott arra, hogy szónok és író legyen. Inkább arról volt szó, hogy engedelmeskedett Isten parancsának, és a szent szellem által – mely Isten támogatását bizonyította – először szóban, majd írásban közvetítette a bibliai kánon egy részét (2Mó 17:14).

Maga Jehova volt az, aki bemutatta, hogy a törvényeit és a parancsolatait le kell írni. Miután beszélt Mózessel a Sínai-hegyen, „átadta neki a Bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat” (2Mó 31:18). „Jehova még ezt mondta Mózesnek: »Írd le magadnak ezeket a szavakat. . .«” (2Mó 34:27). Maga Jehova volt az, aki közölte a gondolatait Mózessel, és arra utasította, hogy írja le és őrizze meg a bibliai kánon első öt könyvét. Nem valamilyen zsinat nyilvánította kanonikussá ezeket a könyveket, hanem Isten hagyta őket jóvá már a leírásukkor.

„Amikor Mózes leírta egy könyvbe e törvénynek a szavait”, ezt a parancsot adta a lévitáknak: „Vegyétek a törvénynek e könyvét, és tegyétek Jehova, a ti Istenetek szövetségének ládája mellé, és legyen ez ott bizonyságul ellened” (5Mó 31:9, 24–26). Figyelemre méltó, hogy az izraeliták elismerték ezt a feljegyzést – melyben szó esett Isten velük kapcsolatos bánásmódjáról is –, és nem tagadták a benne leírtakat. Mivel ezeknek a könyveknek a tartalma sokszor rossz fényben tüntette fel a nemzetet mint egészet, a nép, ha akarta volna, akár el is vethette volna azokat, de úgy tűnik erre soha nem gondoltak.

Isten, ahogyan Mózest, úgy a papokat is felhasználta arra, hogy megőrizzék az írott parancsolatokat, és hogy megtanítsák azokat a népnek. Amikor a szövetségládát elhelyezték Salamon templomában (i. e. 1026), közel 500 évvel azután, hogy Mózes elkezdte megírni a Pentateuchust, a két kőtábla még mindig a szövetségládában volt (1Ki 8:9). 384 évvel később, amikor Jósiás 18. évében (i. e. 642) megtalálták „a törvény könyvét” Jehova házában, még ugyanilyen nagyra becsülték ezeket az írásokat (2Ki 22:3, 8–20). Ehhez hasonlóan „nagy volt az örvendezés”, amikor Ezsdrás egy nyolcnapos gyülekezésen felolvasott a Törvény könyvéből, azt követően, hogy a zsidók visszatértek a babiloni száműzetésből (Ne 8:5–18).

Mózes halála után Józsué, Sámuel, Gád és Nátán írásai is bekerültek a bibliai kánonba (Józsué, Bírák, Ruth, 1Sámuel, 2Sámuel). Dávid és Salamon király is írt könyveket, amelyek szintén részévé váltak a Szentírás egyre növekvő kánonjának. Ezután a próféták Jónástól kezdődően Malakiásig mindannyian hozzátettek a bibliai kánonhoz. Isten természetfölötti képességet adott nekik, hogy prófétálni tudjanak. Ezért mindannyian megfeleltek az igaz prófétákra vonatkozó követelményeknek – melyeket Jehova határozott meg –, vagyis Jehova nevében beszéltek, a próféciáik beteljesedtek, és Isten felé fordították a népet (5Mó 13:1–3; 18:20–22). Amikor Hanánia és Jeremiás e két utóbbi követelmény tekintetében próba alá kerültek (mindketten Jehova nevében beszéltek), csak Jeremiás szavai váltak valóra. Így Jeremiás bizonyult Jehova prófétájának (Jr 28:10–17).

Ésszerű arra következtetni, hogy Jehova nemcsak ihletést adott ezeknek a férfiaknak a könyveik megírására, hanem az ihletett írásoknak az összegyűjtését és a megőrzését is irányította, felügyelte, hogy az embereknek legyen egy időtálló, kanonikus mércéjük az igaz imádat gyakorlásához. A zsidó hagyomány szerint Ezsdrás részt vett a kanonizálásban, miután a száműzött zsidók újra letelepedtek Júdában. Ezsdrás nagyon is alkalmas volt erre a munkára, hiszen mint a bibliaírók egyike, ő is kapott ihletést, emellett pap volt, és „hozzáértő másolója. . . Mózes törvényének” (Ezs 7:1–11). Az ő munkája után már csak Nehémiás és Malakiás könyve került bele a kánonba. Tehát a Héber Iratok kánonja már az i. e. V. század végére lezárult, és ugyanazokat a könyveket tartalmazta, mint napjainkban.

A hagyomány szerint a Héber Iratok kánonját három részre osztották: a Törvényre, a Prófétákra és az Írásokra, más néven a Hagiografára. Ebben a felosztásban a kánon 24 könyvet tartalmazott, ahogyan azt a cikkhez tartozó táblázat is mutatja. Néhány zsidó elöljáró összevonta a Ruth könyvét a Bírák könyvével, illetve a Siralmak könyvét Jeremiás könyvével, így a kánon 22 könyvet foglalt magában, pontosan annyit, ahány betű volt a héber ábécében. Jeromos, jóllehet a 22 könyvből álló felosztást részesítette előnyben, ezt írta a Sámuel és a Királyok könyveinek előszavában: „Vannak, akik a Ruth és a Siralmak könyvét a Hagiografába sorolják. . ., és akkor az eredmény 24 könyv.”

I. sz. 100 táján a zsidó történetíró, Josephus az ellenségeinek adott válaszában megerősítette, hogy addigra már hosszú ideje lezártnak tekintették a Héber Iratok kánonját (Apión ellen. I. könyv, 8.). Ezt írta: „minálunk nem készült számtalan egymásnak ellentmondó, egymással vitázó könyv. Mindössze 22 kötet az, amely az eddig eltelt idő eseményeit jegyzi fel, s amelyeket joggal tekintünk hitelesnek. A szent könyvek közül ötnek a szerzője Mózes; ezek foglalják magukba a törvényeket és a történeti hagyományokat, az emberi nem keletkezésétől egészen az ő haláláig . . . Mózes halálától Artaxerxésznek, Xerxész utódának, a perzsák királyának idejéig Mózes utódai, a próféták jegyezték fel a korukban történt eseményeket 13 könyvben. A további négy könyv Istenhez szóló himnuszokat s az emberek életmódjára vonatkozó intelmeket tartalmaz.”

Ennélfogva egy könyvnek a kanonikus volta egyáltalán nem azon múlik, hogy valamilyen zsinat, bizottság vagy közösség kanonikusnak jelenti-e ki. Az olyan személyek véleménye, akik nem kaptak ihletést, legfeljebb egy újabb bizonyíték lehet a kanonizálás mellett, amelyet Isten már elvégzett a kinevezett képviselői által.

A Héber Iratok könyveinek a pontos száma nem lényeges (az, hogy két könyv össze van-e vonva, vagy sem), sem az, hogy milyen sorrendben követik egymást a könyvek, ugyanis ezek különálló tekercsekre voltak írva, hosszú idővel a kanonizálás befejezése után is. Az ókori gyűjteményekben eltérő a könyvek sorrendje, például az egyikükben Ézsaiás könyve Ezékiel könyve után áll. A lényeg az, hogy mit tartalmaznak maguk a könyvek. Tény, hogy csakis a kánonban jelenleg szereplő könyvekről állítható az, hogy kanonizáltak. Már az ókori időktől kezdődően voltak olyanok, akik ellenezték azokat a törekvéseket, hogy más írásokat is belevegyenek a kánonba. Például két zsidó zsinaton – melyeket a Joppétól nem messze, D-re található Javnéban (Jamniában) tartottak i. sz. 90 táján, illetve i. sz. 118-ban –, amikor a Héber Iratokról volt szó, a résztvevők határozottan elutasították, hogy bármilyen apokrif irat bekerüljön a kánonba.

Josephus is beszámol arról, hogy hogyan viszonyultak általában a zsidók az apokrif iratokhoz: „Artaxerxész óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek – ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései, hozzájuk kell ragaszkodni s értük szükség esetén örömest meg is halni” (Apión ellen. I. könyv, 8.).

Nagyon fontos, hogy a zsidók ilyen hosszú időszakon át így vélekedtek a Héber Iratok kánonjáról, különösen annak fényében, amit Pál a rómaiaknak írt. Az apostol azt mondta, hogy a zsidókra „bízattak az Isten szent kijelentései”, ami magában foglalta a bibliai kánon megírását és védelmezését (Ró 3:1, 2).

A korai zsinatok (Laodicea, i. sz. 367; Khalkédón, i. sz. 451) és az úgynevezett egyházatyák – akik egyhangúlag elismerték a már meglévő zsidó kánont, és elvetették az apokrif könyveket –, csupán elfogadták a bibliai kánont, melyet Isten a szent szelleme révén hagyott jóvá, de nem ők hozták létre. Az egyházatyák között volt például a keresztény apologéta, Jusztinosz vértanú (meghalt: i. sz. 165 táján); Meliton, Szárdisz püspöke (i. sz. II. század); Órigenész, a bibliatudós (i. sz. 185? – 254?); Hilarius, Poitiers püspöke (meghalt: i. sz. 367?); Epiphaniosz, Constantia püspöke (i. sz. 367-től); Nazianzoszi Gergely (i. sz. 330? – 389?); Aquileiai Rufinus, „Órigenész tanult fordítója” (i. sz. 345? – 410); Jeromos (i. sz. 340? – 420), a római katolikus egyház bibliatudósa és a Vulgata összeállítója. Jeromos a Sámuel és a Királyok könyveihez írt előszavában, miután felsorolta a Héber Iratok 22 könyvét, ezt jelentette ki: „minden, ami ezeken túl van, az apokrif iratok közé tartozik.”

Jézus Krisztusnak, valamint a Keresztény Görög Iratok íróinak a vitathatatlan kijelentései bizonyítják a legerőteljesebben a Héber Iratok kanonikus voltát. Bár sehol nem tettek említést a könyvek pontos számáról, mégis kétségtelenül azt a következtetést vonhatjuk le a kijelentéseikből, hogy a Héber Iratok kánonja nem tartalmazott apokrif könyveket.

Ha nem tudták volna, hogy a szent iratok gyűjteménye pontosan mely könyvekből áll, illetve nem ismerték volna el ezt a gyűjteményt – sem ők, sem azok, akikhez szóltak, és akiknek írtak –, akkor nem használtak volna olyan kifejezéseket, mint ’az Írások’ (Mt 22:29; Cs 18:24); ’a szent Írások’ (Ró 1:2); ’a szent írások’ (2Ti 3:15); ’a Törvény’, gyakran az Írások egészére utalva (Jn 10:34; 12:34; 15:25); „a Törvény és a Próféták”, mely egy általános kifejezés volt a teljes Héber Iratok megnevezésére, és nem csupán a Szentírás ezen részének első és második egységére utalt (Mt 5:17; 7:12; 22:40; Lk 16:16). Pál például, amikor utalt ’a Törvényre’, Ézsaiás könyvéből idézett (1Ko 14:21; Ézs 28:11).

Nem valószínű, hogy az eredeti görög Septuaginta tartalmazott apokrif könyveket. (Lásd: APOKRIF IRATOK.) És még ha néhány ilyen kétes eredetű írás be is került a Septuaginta azon későbbi másolataiba, melyek Jézus napjaiban forogtak közkézen, sem Jézus, sem a Keresztény Görög Iratok írói nem idéztek ezekből, noha a Septuagintát használták. Soha nem utaltak egyetlen apokrif írásra sem úgy, mint ami „az Írások” része, vagy mint ami szent szellem által ihletett könyv. Tehát nem csupán arról van szó, hogy az apokrif könyvekből hiányoznak az isteni ihletettség belső bizonyítékai, és hogy a Héber Iratok ókori ihletett írói nem tettek tanúbizonyságot mellettük, hanem arról is, hogy Jézus és az Isten által kinevezett apostolai nem ismerték el ezeket. Ezzel szemben Jézus elismerte a héber kánont, és a teljes Héber Iratokról beszélt, amikor utalt mindarra, „ami meg van írva. . . a Mózes törvényében,Prófétákban és a Zsoltárokban”; a Zsoltárok könyve a legelső és a leghosszabb könyv a Hagiografában, vagyis a Szent írásokban (Lk 24:44).

Jézusnak a Máté 23:35-ben (és a Lk 11:50, 51-ben) feljegyzett szavai szintén jelentőségteljesek: „hogy rátok szálljon minden igazságos vér, amelyet kiontottak a földön, az igazságos Ábel vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a szentély és az oltár között gyilkoltatok meg.” Azonban megjegyzendő, hogy egy másik prófétát, Uriját több mint két évszázaddal Zakariás meggyilkolása (Joás uralkodásának a vége felé) után ölték meg (Joákim uralkodása alatt) (Jr 26:20–23). Ha Jézus az összes mártírra szeretett volna utalni, akkor miért nem azt mondta, hogy „Ábeltől Urijáig”? Nyilvánvalóan azért, mert Zakariásra a 2Krónikák 24:20, 21 utal, tehát a hagyományos héber kánonnak majdnem a vége felé esik róla szó. Vagyis Jézus a kijelentésében Jehovának az összes olyan meggyilkolt tanújára utalt, akikről a Héber Iratok tesz említést, az első könyvben (1Mózes) szereplő Ábeltől az utolsó könyvben (Krónikák) említett Zakariásig. Szemléltetésül ez olyan, mint amikor napjainkban valaki ezt mondja: „Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig.”

Keresztény Görög Iratok: A Keresztény Görög Iratok kánonját alkotó 27 könyvnek a megírása és összegyűjtése hasonlóan történt, mint a Héber Iratok kánonjáé. Krisztus „emberajándékokat adott”, „némelyeket apostolokul. . ., némelyeket prófétákul, némelyeket evangéliumhirdetőkül, némelyeket pásztorokul és tanítókul” (Ef 4:8, 11–13). Ők Isten szent szellemének a hatására ésszerű tanításokat írtak le a keresztény gyülekezet számára, és ’emlékeztetésképpen’ sok olyan dolgot is megemlítettek, amely szerepelt a már létező Írásokban (2Pt 1:12, 13; 3:1; Ró 15:15).

Egyes nem szentírási bizonyítékokból látható, hogy már i. sz. 90-100 tájára Pál levelei közül legalább tízet összegyűjtöttek. A keresztények minden bizonnyal már igen hamar összegyűjtötték az ihletett keresztény írásokat.

Egy enciklopédiában az olvasható, hogy „az I. sz[ázad] vége felé Kelemen, Róma püspöke már ismerte Pálnak a korintuszi gyülekezethez írt levelét. Őt követően Ignácnak, Antiókia püspökének, illetve Polükarposznak, Szmirna püspökének a levelei is tanúsítják, hogy a II. század második évtizedére Pál leveleit széles körben olvasták” (G. W. Bromiley [szerk.]: The International Standard Bible Encyclopedia. 1979, 1. köt. 603. o.). Római Kelemen (i. sz. 30? – 100?), Polükarposz (i. sz. 69? – 155?), antiókiai Ignác (i. sz. I. század vége és a II. század eleje) mind olyan korai írók voltak, akik hosszabb-rövidebb részeket idéztek a Keresztény Görög Iratok könyveiből, ami azt mutatja, hogy ismerték a kanonikus írásokat.

Jusztinosz vértanú (meghalt: kb. i. sz. 165) a „Párbeszéd a zsidó Trifónnal” (XLIX.) c. művében, amikor Mátétól idézett, a „megírták” kifejezést használta, ez hasonló ahhoz a kifejezéshez, mely az evangéliumokban olvasható, amikor az író a Héber Iratokra hivatkozik („meg van írva”). Hasonlóan fogalmaz „Barnabás levele” (IV.), egy olyan korábbi levél, amelynek a szerzője ismeretlen. Jusztinosz vértanú az I. Apológia (A II. századi görög apologéták. Budapest, 1984, Szent István Társulat, LXVI., 3.) c. művében az apostolok emlékiratainak nevezi az evangéliumokat.

Antiochiai Theophilosz (i. sz. II. század) ezt jelentette ki: „A törvényben előírt igazságosságról újra csak egyhangúan szólottak a próféták és az evangéliumi szövegek, hiszen minden ihletett szerző Isten egyetlen Lelke által beszélt.” Theophilosz ezt követően ilyen kifejezéseket használ: „Az Evangélium meg ezt hirdeti” (idézve a Mt 5:28, 32, 44, 46-ot és a 6:3-at), „azt is elrendeli az isteni szó” (idézve az 1Ti 2:2-t és a Ró 13:7, 8-at) (A II. századi görög apologéták. Budapest, 1984, Szent István Társulat, Antiochiai Szent Theophilosz: Autolükoszhoz, III. könyv, 14.).

A második század vége felé már nem volt kérdéses, hogy befejeződött a Keresztény Görög Iratok kanonizálása, és az olyan személyek, mint Iréneusz, Alexandriai Kelemen és Tertullianus ugyanolyan hitelesnek fogadták el a benne található könyveket, mint a Héber Iratok könyveit. Iréneusz, amikor a Szentírásra hivatkozott, nem kevesebb mint 200 esetben idézett Pál leveleiből. Kelemen azt mondta, hogy az ellenfeleinek „a Szentírásból” – vagyis „a törvényből, a prófétákból és ezeken kívül az áldott evangéliumból” – ad választ, „melynek hitelességében azért hiszünk, mert e mű a Mindenhatótól származik” (The Ante-Nicene Fathers. II. köt. 409. o., „The Stromata, or Miscellanies”).

Vannak, akik megkérdőjelezik a Keresztény Görög Iratok néhány könyvének kanonikus voltát, ám az érveik igen gyenge lábakon állnak. Például a kritikusok nem fogadják el kanonikusnak a hébereknek írt levelet, pusztán azért, mert nem szerepel benne Pál neve, és egy kicsit más a stílusa, mint Pál többi levelének, ám ezek elég gyenge érvek. B. F. Westcott szerint ennek „a levélnek a kanonikus volta egyáltalán nem függ attól, hogy Pál írta-e” (The Epistle to the Hebrews. 1892, 71. o.). Sokkal nagyobb súllyal esik a latba az, hogy a II. sz. Chester Beatty-papirusz (P46) (kevesebb mint 150 évvel Pál halála után íródott) tartalmazza a hébereknek írt levelet – Pál nyolc másik levelével együtt –, mint az, hogy kifogásokat emelnek ellene azért, mert maga a levél nem nevezi meg az íróját.

Időnként a kisebb könyvek kanonikusságát is kétségbe vonják (pl. Jakab, Júdás, 2János, 3János, 2Péter), mivel ezeket nagyon kevésszer idézték a korai írók. Ám ezek a könyvek a Keresztény Görög Iratoknak csupán az egyharminchatod részét teszik ki, ezért eleve kisebb volt annak az esélye, hogy többször hivatkozzanak rájuk. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Iréneusz idézett Péter második leveléből, és ugyanúgy kanonikusnak tekintette, mint a Görög Iratok többi könyvét. Ugyanez igaz János második levelére is (The Ante-Nicene Fathers. I. köt. 551., 557., 341., 443. o., „Irenæus Against Heresies”). A Jelenések könyvét is elvetik némelyek, pedig ennek kanonikus volta mellett is tanúskodott sok korai szövegmagyarázó, például Papiasz, Jusztinosz vértanú, Meliton és Iréneusz.

Ám egy könyv kanonikusságát elsősorban nem az bizonyítja, hogy hányszor idéztek belőle, vagy hogy melyik olyan író utalt rá, aki nem volt apostol. A könyv tartalmának kell bizonyítania, hogy a szent szellem által ihletett. Ez azt jelenti, hogy nem tartalmazhat babonával vagy démonizmussal kapcsolatos tanításokat, és nem is buzdíthat a teremtett dolgok imádatára. Teljes mértékben összhangban és egységben kell lennie a Biblia többi részével, így bizonyítva, hogy tényleg Jehova Isten a szerzője. Minden könyvnek bele kell illenie az Isten által adott ’egészséges szavak mintájába’, és összhangban kell lennie azzal, amit Krisztus Jézus tanított és tett (2Ti 1:13; 1Ko 4:17). Az apostolokat egyértelműen Isten jelölte ki, és ők tanúskodtak más írók mellett, mint például Lukács, illetve Jézus féltestvére, Jakab mellett. A szent szellemnek köszönhetően az apostolok tisztán láthatták, hogy bizonyos „ihletett kijelentések” Istentől származnak-e, vagy sem (1Ko 12:4, 10). Jánosnak, az utolsó apostolnak a halálával már nem volt többé olyan férfi, aki ihletést kapott volna Istentől, ezért az általa írt Jelenések könyvével, evangéliummal és levelekkel lezárult a bibliai kánon.

A Biblia 66 kanonikus könyvének harmonikus egysége bizonyítja, hogy a Biblia egy teljes művet alkot, és hogy valóban Jehova ihletett Szava, amelyben az igazságot jegyezték fel, és amely a támadások ellenére is fennmaradt (1Pt 1:25). A bibliai kánont alkotó 66 könyvnek a listája, a könyvek íróinak a nevei, az írásuk befejezése és a megírt időtartamuk megtalálható „A bibliai könyvek táblázata a megírásuk sorrendjében” elnevezésű táblázatban, a BIBLIA szócikkben. (Lásd még a bibliai könyvek részletesebb leírását a nevüket viselő szócikkekben.)

[Táblázat a 25. oldalon]

A SZENTÍRÁS ZSIDÓ KÁNONJA

A Törvény

1. 1Mózes

2. 2Mózes

3. 3Mózes

4. 4Mózes

5. 5Mózes

A Próféták

6. Józsué

7. Bírák

8. 1Sámuel, 2Sámuel

9. 1Királyok, 2Királyok

10. Ézsaiás

11. Jeremiás

12. Ezékiel

13. A tizenkét próféta (Hóseás, Jóel, Ámós, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás)

Az Írások (Hagiografa)

14. Zsoltárok

15. Példabeszédek

16. Jób

17. Énekek éneke

18. Ruth

19. Siralmak

20. Prédikátor

21. Eszter

22. Dániel

23. Ezsdrás, Nehémiás

24. 1Krónikák, 2Krónikák