A héber széʹfer (könyv; levél; írás) szó a szá·farʹ (megszámlál) igével, valamint a szó·férʹ (írnok; másoló) főnévvel rokon (1Mó 5:1; 2Sá 11:15; Ézs 29:12; 22:10; Bí 5:14; Ne 13:13). Hivatalos dokumentumok esetében a széʹfer szót többféleképpen is fordítják, például: „írott okmány”, ’levél’ és ’szerződés’ (Esz 9:25; Jr 3:8; 32:11). A „könyv” szó görög megfelelője a biʹblosz, amelynek a kicsinyítő képzős alakját, a bi·bliʹon (betű szerint: ’könyvecske’) szót így fordítják: ’könyv’, ’levél’ és ’tekercs’ (Mk 12:26; Héb 9:19, Int; Mt 19:7; Lk 4:17). A „Biblia” elnevezés ezekből a görög szavakból ered. (Lásd: BIBLIA.)

Ősi „könyvnek” nevezhetjük az agyagból, kőből, viaszból, viasszal borított fából, valamint fémből, elefántcsontból készült táblát vagy táblák gyűjteményét, sőt cserépedénydarabokat (osztrakonokat) is tekinthetünk „könyvnek”. A kézzel írt tekercsek egymáshoz illesztett lapokból készültek. Ezeknek az anyaga lehetett papirusz, pergamen (állatbőr, pl. juh- vagy kecskebőr), illetve a finomabb vellum (borjúbőr), később pedig lenvászon és lenpapír. Idővel azoknak az egymást követő, kézzel írt vagy nyomtatott, összehajtott lapoknak a gyűjteményét nevezték könyvnek, amelynek a lapjait összekötötték madzaggal, varrták, ragasztották, tűzték, vagy más módon fűzték egybe, hogy egy kötet jöjjön létre.

A tekercsnek rendszerint csak az egyik oldalára írtak (ha bőrből volt, akkor arra az oldalára, amelyet eredetileg szőr borított). Az anyagot, amelyre írtak, olykor feltekerték egy pálcára. Az olvasást a tekercs egyik végéről kezdték, úgy, hogy a bal kezükben tartották a tekercset, miközben a jobbal tekerték egy pálcára (amennyiben héber szöveget olvastak; ha görög szöveget, akkor fordítva). Ha a szöveg hosszú volt, előfordult, hogy a tekercset két pálcára tekerték fel, és a pálcák közötti szövegrész volt látható, amikor kezükbe vették a tekercset, hogy olvassanak belőle.

A tekercskészítéshez használt lapok normálmérete 23–28 cm hosszú és 15–23 cm széles volt. Jó néhány ilyen lapot egymás mellé tettek, majd összeragasztottak. Az i. e. második századból való holt-tengeri Ézsaiás-tekercsnek a lapjai azonban lenfonállal voltak összevarrva. A tekercs 17 pergamenlapból készült, melyek átlagosan 26,2 cm magasak, a szélességük kb. 25,2 és 62,8 cm közötti, és a tekercs a jelenlegi állapotában összesen 7,3 m hosszú. Plinius korában a normál hosszúságú tekercsek (valószínűleg a kereskedelmi forgalomban lévők) 20 lapból álltak. Egy egyiptomi papirusztekercs, a Harris-papirusz, amely III. Ramszesz uralkodásáról számol be, 40,5 m hosszú. Márk evangéliumához egy 5,8 m hosszú tekercsre lett volna szükség, míg Lukács evangéliumához egy kb. 9,5 m hosszúra.

A tekercs széleit levágták, horzsakővel lecsiszolták, majd befestették, általában feketére. A tekercset, hogy megvédjék a rovaroktól, cédrusolajba mártották. Többnyire csak a tekercs egyik oldalára írtak, kivéve, ha a szöveg nem fért rá a tekercs belső felére. Ilyenkor a tekercs külső, azaz ellenkező felére is írhattak. Ezékiel és Zakariás próféta, valamint János apostol olyan, ítéletet tartalmazó tekercset láttak látomásban, amelynek mindkét oldalán volt írás. Ez azt mutatja, hogy az ítéletek jelentősek, messze hatóak és súlyosak voltak (Ez 2:10; Za 5:1–3; Je 5:1).

A fontos dokumentumokat agyag- vagy viaszdarabbal zárták le, amelyen rajta volt az írónak vagy a készítőnek a pecsétlenyomata, és amelyet madzaggal erősítettek a dokumentumhoz. János apostol látomásban látott egy hétpecsétes tekercset, melyet a trónon ülő átadott a Báránynak (Je 5:1–7).

A jelek szerint a régebbi tekercsek lapjain akár négy hasáb is volt, míg a későbbieken általában  egy. A Jeremiás által írt tekercs oldalanként egy-egy „hasábot” tartalmazott. Joákim király, amint felolvastak neki a tekercsből három-négy hasábot, azt a részt levágta, és bedobta a tűzbe (Jr 36:23). A holt-tengeri Ézsaiás-tekercs, amely 17 lapból áll, 54 hasábnyi szöveget tartalmaz, és egy-egy hasábban átlagosan kb. 30 sor van.

Az izraeliták könyvtekercseket használtak, és ez csak a keresztény gyülekezet időszakától kezdődően változott meg. Bár a Biblia időnként könyveknek nevezi az ókori Izrael és Júda nemzeti irattárának a feljegyzéseit, valamint Jehova prófétáinak az ihletett írásait, ezek voltaképpen könyvtekercsek voltak (1Ki 11:41; 14:19; Jr 36:4, 6, 23).

A babiloni száműzetés után zsinagógák jöttek létre, és ezek mindegyike őrzött és használt példányokat a szent iratok tekercseiből, amelyekből sabbatonként nyilvánosan felolvastak (Cs 15:21). Jézus is ilyen tekercsből olvasott fel, vélhetően a holt-tengeri Ézsaiás-tekercshez hasonlóból (Lk 4:15–20).

Kódex: Úgy tűnik, a keresztények legalább az i. sz. első század végéig főként a könyvtekercset használták. János apostol i. sz. 96 táján írta a Jelenések könyvét, és a 22. fejezet 18. és 19. verse úgy utal erre a könyvre, mint tekercsre. Ám a könyvtekercs használata nem volt egyszerű feladat. Miután a kódex már nem csupán jegyzetfüzet volt, hanem egyre inkább kezdett hasonlítani a mai könyvhöz, egyértelművé vált, hogy mennyivel előnyösebb a hagyományos tekercsnél. Például a négy evangélium egy 31,7 m hosszú tekercsre fért volna rá, ugyanakkor egyetlen, nem túl nagy kódexbe bele lehetett sűríteni valamennyit. Emellett a kódex gazdaságosabb volt, mivel lapjainak mindkét oldalára lehetett írni. Továbbá a kódex borítója nagyszerűen védte a lapokat, és a kódexben gyorsan lehetett kutatni, nem úgy, mint a tekercsben, amelyben fárasztó volt a keresgélés.

Egy terjedelmes tekercsben bajos, szinte lehetetlen volt gyorsan ráakadni egy-egy részletre. A keresztények feltehetően hamar használni kezdték a kódexet, vagyis az összefűzött kéziratlapokból álló könyvet, hiszen a céljuk az volt, hogy prédikálják a jó hírt; a Biblia tanulmányozása és a prédikálómunka során pedig számos írásszöveget kerestek ki a Szentírásból.

A keresztények élen jártak a kódex használatában, hacsak nem ők maguk voltak annak feltalálói. E. J. Goodspeed professzor a Christianity Goes to Press (1940, 75–76. o.) c. könyvében ezt írta erről: „A korai egyházban voltak olyanok, akik nagyon is tudatában voltak annak, hogy milyen szerepe van a művek kiadásának a görög-római világban, amelyben ők mindenfelé buzgón szerették volna hirdetni a keresztény üzenetet. Ezért a maguk javára fordítottak minden technikai vívmányt, amely az írott anyagok kiadását szolgálta, tehát nemcsak a régi, hagyományos, elavult eszközökhöz nyúltak, hanem a legújabbakhoz és a legfejlettebbekhez is, és ezeket amennyire csak tudták, használták is a keresztény hirdetőmunkájuk során. Ekképpen ők voltak azok, akik széles körben kezdték használni az összefűzött kéziratlapokból álló könyvet, amely ma már elterjedt. Az evangéliumuk nem volt ezoterikus, titokzatos, hanem olyasvalami volt, amit a háztetőkről kellett hirdetni, és a keresztények szívügyüknek tekintették, hogy a próféták eme régi jelmondata szerint cselekedjenek: »Hirdessétek a jó hírt!« Természetesen nem kis feladat volt az egyes evangéliumok megírása, hát még ezek egybegyűjtése és egységes műként való kiadása, ami legalább olyan jelentős volt, mint egy evangélium megírása.” (Lásd még: Encyclopædia Britannica. 1971, 3. köt. 922. o.)

Sanders professzor egyik előadását alapul véve (amely a University of Michigan Quarterly Review [1938, 109. o.] c. kiadványban jelent meg) Goodspeed professzor közzétett egy táblázatot a könyvében (71. o.). Ez a táblázat összehasonlítja, hogy hány tekercstöredéket, illetve hány kódextöredéket találtak, amelyek i. sz. második, harmadik és negyedik századi klasszikus műveket, illetve keresztény műveket tartalmaznak:

A korai keresztényekről mint könyvkiadókról Goodspeed professzor még a következőket írta (78. o.): „Ezen a téren nem csupán lépést tartottak a korukkal, hanem egy lépéssel előbbre is jártak, az elkövetkező századok kiadói pedig őket követték.” Később ezt a megjegyzést tette (99. o.): „A Biblia kiadása mozdította elő, hogy az i. sz. második században elkezdődött az irodalmi művek kódex formában történő megjelentetése, és ugyancsak a Biblia kiadása mozdította elő a könyvnyomtatás feltalálását.”

Goodspeed professzor a következő kijelentést is megkockáztatta (81. o.): „A 2Tim 4:13-ban  olvasható különös megjegyzés, »hozd el. . . a könyveket, főleg a pergameneket« (az itt szereplő görög szavak a biblia és a membranasz), elgondolkodtatja az embert, hogy vajon a biblia szó nem a zsidó iratok tekercseit jelenti-e, a membranai pedig az újabb, keresztény kódexeket, vagyis az evangéliumokat és Pál leveleit. Sanders professzor értekezése erőteljesen azt sugallja, hogy a kódexek a Földközi-tenger északi részén kezdetben nagy valószínűséggel pergamenből készültek.”

Palimpszesztek: Mivel az írásra használt anyagok drágák voltak, és kevés volt belőlük, ezért ezeket néhanapján újrahasznosították. A kéziratokon lévő eredeti írást olykor részben eltüntették, például úgy, hogy levakarták, szivaccsal letörölték, vagy más eljárásokkal próbálták annyira eltávolítani, amennyire csak lehetséges volt. A papiruszról szivaccsal törölték le az írást, ha a tinta még alig száradt meg, máskülönben áthúzták a régi írást, vagy a papirusz másik oldalára írtak. Vannak olyan palimpszesztek, amelyeken – a légköri viszonyoknak és egyéb körülményeknek köszönhetően – az eredeti írás olyannyira tisztán látható, hogy ki lehet betűzni. Jó néhány bibliai kéziratról elmondható ez, melyek közül az egyik legismertebb az Efrém újraírt kódexe. Ebben a kódexben egy feltehetően XII. századi írás alatt egy, vélhetően az i. sz. V. századból való írás olvasható, mely a Héber Iratoknak és a Görög Iratoknak egy részét tartalmazza.

Milyen könyveket említ a Biblia? A Szentírás számos olyan könyvre is utal, melyek nem ihletettek. Voltak olyanok, amelyeket forrásanyagként használtak az ihletett írók. Más könyvek pedig állami feljegyzésekből összeállított naplók lehettek. Példák erre:

A Jehova háborúiról szóló könyv: A 4Mózes 21:14, 15-ből látható, hogy Mózes idézett ebből a könyvből, ennélfogva ez a könyv kétségtelenül egy megbízható beszámoló, történelmi feljegyzés volt Isten népének a háborúiról. A könyv vélhetően azzal kezdődött, hogy Ábrahám legyőzte a négy szövetséges királyt, akik foglyul ejtették Lótot és a családját (1Mó 14:1–16).

Jásár könyve: Erre a könyvre utal a Józsué 10:12, 13 és a 2Sámuel 1:18–27. Az előbbi beszámolóban arról olvasunk, hogy Józsué azt kéri Istentől, hogy ne mozduljon a nap és a hold, mialatt harcot vív az amoritákkal; az utóbbi beszámoló „Az íj” c. költeményt ismerteti. Ezzel a gyászdallal siratta Dávid Sault és Jonatánt. Ezért úgy gondolják, hogy a könyv verseket, énekeket és más írásokat tartalmazhatott. Ezek történelmi szempontból bizonyára sok lényeges információt tartalmaztak, és jól ismertek voltak a héberek körében.

Más történelmi feljegyzések: A Királyok könyveiben és a Krónikák könyveiben még számos nem ihletett történelmi írásra történik utalás; egy példa erre ’az izraeli királyok napjainak krónikás könyve’ (1Ki 14:19; 2Ki 15:31). Ennek párja ’a júdabeli királyok időinek krónikás könyve’, amely a déli királyság királyaival foglalkozik, kezdve Salamon fiával, Roboámmal. Erre a könyvre 15-ször történik utalás (1Ki 14:29; 2Ki 24:5). Az 1Királyok 11:41-ből látható, hogy van más feljegyzés is, amely Salamon uralkodását tárgyalja, ez ’a Salamonról szóló krónikás könyv’.

A száműzetést követően, a Krónikák könyveinek az összeállításakor és megírásakor Ezsdrás legalább 14-szer utal más forrásanyagokra, ezek közé tartozik ’Izrael királyainak könyve’, ’a Dávid király napjairól szóló beszámoló’, valamint ’Júda és Izrael királyainak könyve’ (1Kr 9:1; 27:24; 2Kr 16:11; 20:34; 24:27; 27:7; 33:18). Ezsdrás említett olyan könyveket is, amelyek korábbi ihletett írók könyvei (1Kr 29:29; 2Kr 26:22; 32:32). Megjegyzi, hogy Jehova más prófétái is készítettek feljegyzéseket, de ezek nem szerepelnek az ihletett Szentírásban (2Kr 9:29; 12:15; 13:22). Nehémiás említést tesz ’a krónikás könyvről’ (Ne 12:23). A Biblia beszél perzsa állami feljegyzésekről is. Ezekben egyebek mellett olyan beszámolók voltak, melyek a királynak végzett különféle szolgálatról szóltak; az egyik például arról szólt, hogy Márdokeus feltárta, hogy merényletet terveltek ki a király ellen (Ezs 4:15; Esz 2:23; 6:1, 2; 10:2).

A Prédikátor könyvének bölcs írója arra figyelmeztet, hogy nincs értelme az olyan könyvekkel való vég nélküli foglalatoskodásnak, melyek világi okfejtést tartalmaznak és ellentétesek Isten bölcsességével, illetve nem segítik elő az igaz Isten félelmét és parancsolatainak a megtartását (Pr 12:12, 13). Vegyük példaként Efézus városát, ahol burjánzott a spiritizmus és a démonizmus. Akik hívőkké lettek, miután hallották a Krisztusról szóló jó hírt, összehordták a mágiáról szóló könyveiket, és nyilvánosan elégették azokat. Összeszámolva a könyvek árát, az értéküket 50 000 ezüstnek találták (ha dénárról volt szó, akkor ez 37 200 dollárnak felel meg) (Cs 19:19).

A 2Mózes 17:14 szerint Jehova azt parancsolta Mózesnek, hogy írja le az Amálek ellen szóló ítéletét „a könyvbe”. Ez azt mutatja, hogy Mózes ekkor, i. e. 1513-ban már írta a feljegyzéseit,  az első olyan beszámolókat, amelyekről tudjuk, hogy ihletettek.

A Szentírás ilyen elnevezésekkel is utal a Bibliára, illetve egyes részeire: ’a szövetség könyve’, amely alighanem a 2Mózes 20:22-től a 23:33-ig terjedő rész törvényeit foglalja magában (2Mó 24:7); valamint ’a könyvtekercs’, mely a Héber Iratokat jelenti (Héb 10:7).

Jelképes értelem: A „könyv” szó nemegyszer jelképes értelemben fordul elő a Bibliában, például ezekben a kifejezésekben: „a könyvedből” (mármint Isten könyvéből) (2Mó 32:32); „emlékkönyvet” (Ma 3:16), „az élet könyvében” (Fi 4:3; Je 3:5; 20:15). Úgy tűnik, ezek alapvetően mind ugyanazt jelentik, Isten emlékkönyvét, amelybe azoknak a neve van beírva, akik megkapják az örök élet jutalmát (az égben v. a földön). Nyilván feltétele van annak, hogy valakinek a neve belekerülhessen Isten ’könyvébe’, ugyanis a Szentírás feltárja, hogy ebből a könyvből ’ki lehet törölni’ a neveket (2Mó 32:32, 33; Je 3:5). Tehát csak azoknak a neve marad beírva a könyvbe, akik mindvégig hűségesek maradnak. (Lásd: ÉLET.)

[Táblázat a 157. oldalon]

—

KLASSZIKUS

KERESZTÉNY

század

tekercs

kódex

tekercs

kódex

II.

—

—

1?

4

III.

291

20

9?

38

IV.

26

49

6?

64