Az ókori Keleten, ha valaki megjelent a királyi udvarban és közeledni akart az uralkodóhoz, azt csak a protokollt betartva és az uralkodó engedélyével tehette meg. Legtöbbször egy közvetítő fél járt el az uralkodónál egy ilyen, meghallgatást kérő személy érdekében, bemutatva őt, és kezességet vállalva azért, hogy az illető „ajánlólevelei” hitelesek. Bárki, aki hívatlanul lépett a perzsa király, Ahasvérus belső udvarába, az az életével fizetett. Ám amikor Eszter királyné az élete kockáztatásával bebocsátást kért a királyhoz, kegyet talált, és engedélyt kapott a belépésre (Esz 4:11, 16; 5:1–3). Júda azt mondta Józsefnek, hogy „olyan vagy te, mint a fáraó”, ugyanis József az egyiptomi udvarban második uralkodónak számított, éppen ezért József testvéreinek a tetteiből és szavaiból jól látszik, mennyire odafigyeltek az emberek arra, hogy nehogy magukra vonják egy király nemtetszését (1Mó 41:40, 41; 42:6; 43:15–26; 44:14, 18). Tehát sokszor igen nehéz volt bebocsátást nyerni egy földi uralkodóhoz, és nagy kiváltságnak számított, pedig csak egy tökéletlen emberről volt szó.

Isten jelenlétének szentsége: Pál azt mondta Athénban, hogy Isten „nincs messze egyikünktől sem” (Cs 17:27), és Isten Szaván, a Biblián végigvonul az a gondolat, hogy Ő megközelíthető. De annak, aki szeretne közeledni hozzá, meg kell felelnie bizonyos követelményeknek, illetve az engedélyére és helyeslésére van szüksége. Hogy a világegyetem szuverén uralkodójának a jelenlétéhez méltóság, tisztelet és rendezettség párosul, arra rámutat Dánielnek az a látomása, amely „az Öregkorú” fenséges, égi udvarát mutatja be, leírva, hogy ’az emberfia’ „bebocsátást nyert” Hozzá, és „egészen elé vitték” őt (Dá 7:9, 10, 13, 14; vö.: Jr 30:21). A Jób 1:6 és 2:1 arra utal, hogy Isten angyalfiai szintén meghívást kapnak, hogy bizonyos időpontokban megjelenjenek Isten közvetlen jelenlétében, és ésszerű úgy következtetni, hogy amikor Sátán is megjelent közöttük, az csakis a legfőbb Úr engedélyével történhetett.

 Mivel az ember a Teremtő képmására és hasonlatosságára lett megalkotva, és fel lett ruházva bizonyos mértékig Isten tulajdonságaival, valamint azzal a felelősséggel, hogy vigyázzon a bolygónkra, a Földre, illetve a rajta élő állatokra, ezért szüksége volt arra, hogy beszéljen az Istenével és Atyjával (1Mó 1:26, 27). Erről ír az 1Mózes 1:28–30; 2:16, 17.

Ádám és Éva tökéletes teremtményekként – akiket ennélfogva nem mardosott bűntudat, és akiknek nem volt lelkiismeret-furdalásuk – eredetileg szóban közeledhettek Istenhez, mégpedig úgy, hogy nem érezték szükségét annak, hogy legyen egy közbenjáró köztük és a Teremtőjük között. Úgy közeledhettek hozzá, miként a gyermekek az apjukhoz (1Mó 1:31; 2:25). De a bűnük, a lázadásuk véget vetett ennek a kapcsolatnak, és halálra lettek ítélve (1Mó 3:16–24). Hogy később próbáltak-e közeledni Istenhez, vagy sem, arról nem beszél a Szentírás.

Hit, jó cselekedetek és áldozatok által: Az a beszámoló, mely szerint Káin és Ábel felajánlások bemutatásával közeledett Istenhez, jelzi, hogy annak, hogy valaki Isten elé járuljon, az volt a feltétele, hogy legyen hite és jó cselekedetei. Ezért nem volt hajlandó Isten szívesen fogadni Káint, hacsak nem ’cselekszik jót’ (1Mó 4:5–9; 1Jn 3:12; Héb 11:4). Később, Énós idejében „kezdték hívni Jehova nevét”, de úgy tűnik, hogy ez nem őszinte indítékból történt (1Mó 4:26), hiszen Ábel után a következő hithű ember, aki meg van említve, nem Énós, hanem Énók, akiről a beszámolóban azt olvashatjuk, hogy „Istennel járt”, ebből pedig az látható, hogy a közeledése tetszésre talált (1Mó 5:24; Héb 11:5). Énók próféciájából, mely a Júdás 14, 15-ben lett feljegyezve, viszont kiderül, hogy az ő napjaiban élő emberek durva tiszteletlenséget mutattak Isten iránt. (Lásd: ÉNÓS.)

Mivel Noé igazságos és feddhetetlen életet élt a kortársai között, ezért Isten elé járulhatott, és Jehova megóvta őt (1Mó 6:9–19). Az özönvíz után áldozat bemutatása által közeledett Istenhez, akárcsak korábban Ábel. Ezért áldásban részesült, és Isten elmondta neki, hogy további kívánalmaknak kell megfelelnie ahhoz, hogy elfogadja őt; valamint tudatta vele, hogy szövetséget köt ’minden testtel’, szavatolva, hogy soha többé nem lesz egész világra kiterjedő vízözön (1Mó 8:20, 21; 9:1–11). Az a kifejezés, hogy „Jehova, Sém Istene”, alighanem azt jelzi, hogy Noénak ez a fia nagyobb tetszésre talált Isten előtt, mint a két testvére (1Mó 9:26, 27).

Melkisédek papsága: Bár Noé áldozott az oltáron a családja nevében, a bibliai feljegyzésben egészen Melkisédek idejéig nincs konkrétan megemlítve, hogy valaki ’papként’ szolgált volna mások képviseletében, hogy azok közeledhessenek Istenhez. Melkisédek papságát elismerte Ábrahám, mivel „tizedet adott neki mindenből” (1Mó 14:18–20). Melkisédek úgy van bemutatva a Héberek 7:1–3, 15–17, 25-ben, mint aki prófétailag Krisztus Jézust árnyékolta elő.

Más patriarchák Istenhez való közeledése: Ábrahám olyan kapcsolatban volt Istennel, hogy kiérdemelte, hogy Isten ’a barátjának’ nevezze (Ézs 41:8; 2Kr 20:7; Jk 2:23). Hite és engedelmessége, amely párosult azzal, hogy oltáron bemutatott felajánlások révén közeledett tiszteletteljesen Istenhez, azt hangsúlyozta, hogy mindez az Istenhez való közeledésének az alapjául szolgált (1Mó 18:18, 19; 26:3–6; Héb 11:8–10, 17–19). Szövetségi kapcsolatba került Istennel (1Mó 12:1–3, 7; 15:1, 5–21; 17:1–8). Ennek jeléül adatott a körülmetélkedés, amely egy ideig követelmény volt ahhoz, hogy valaki Isten előtt elfogadható legyen (1Mó 17:9–14; Ró 4:11). Ábrahám a helyzeténél fogva másokért is könyöröghetett (1Mó 20:7), mégis mindig nagy tiszteletet tanúsított Jehova jelenlétében, illetve a képviselője iránt (1Mó 17:3; 18:23–33). Jób, aki Ábrahám távoli rokona volt, papként szolgált a családja számára, égő áldozatokat mutatva be értük (Jób 1:5), valamint könyörgött a három ’társáért’, „Jehova pedig elfogadta Jób arcát” (Jób 1:5; 42:7–9).

Izsák és Jákob, az Ábrahámnak tett ígéret örökösei, úgy közeledtek Istenhez, hogy hittel hívták segítségül „Jehova nevét”, valamint oltárokat építettek, és felajánlásokat mutattak be (Héb 11:9, 20, 21; 1Mó 26:25; 31:54; 33:20).

Isten angyala arra utasította Mózest, hogy ne közeledjen az égő bokorhoz, és azt parancsolta neki, hogy húzza le a saruját, mivel „szent föld” az, ahol áll (2Mó 3:5). Mózes, Izrael nemzetének Isten által kijelölt képviselőjeként, egész életében különleges módon járulhatott Jehova elé, hiszen Jehova „szemtől szemben” beszélt vele (4Mó 12:6–13; 2Mó 24:1, 2, 12–18; 34:30–35). Melkisédekhez hasonlóan Mózes is Krisztus Jézust árnyékolta elő prófétailag (5Mó 18:15; Cs 3:20–23).

Hangsúlyt kap, hogy milyen fontos az elfogadható módon való közeledés: Jehova, mielőtt Izraelnek adta a törvényszövetség törvényeit, arra utasította a nemzet minden tagját, hogy harmadnapra szentelje meg magát azáltal, hogy kimossa a ruháját. Megvonták a határt, hogy meddig közeledhetnek, és senki – sem állat, sem ember – nem érinthette a Sínai-hegyet,  különben meg kellett halnia (2Mó 19:10–15). Mózes ezután „kivitte a népet a táborból az igaz Isten elé”, a hegy lábához állította őket, ő pedig felment a hegyre, hogy megkapja a szövetség feltételeit, s mindeközben mennydörgés és villámlás, füst és tűz vette körül őket, illetve kürtzengés hallatszott (2Mó 19:16–20). Majd Mózes azt a parancsot kapta, hogy ne engedje, hogy ’a papok és a nép előretörjenek, hogy feljöjjenek Jehovához, nehogy Ő rájuk rontson’ (2Mó 19:21–25). Az itt említett „papok” talán Izrael minden családjának a kiemelkedő férfi tagjait jelölik, akik mint ilyenek, ’rendszeresen Jehova elé járultak’ a családjuk nevében, akárcsak Jób.

A törvényszövetség hatálya alatt: A törvényszövetség által olyan elrendezés lépett életbe, melynek értelmében az egyén és a nemzet egy kinevezett papság és a Törvényben előírt áldozatok révén közeledhetett Istenhez, s mindez egy szent hajlékhoz, később pedig egy templomhoz kapcsolódott. A lévita Áron fiai szolgáltak papként a nép nevében. Másokra, még azokra a lévitákra is, akik nem Áron vonalához tartoztak, halál várt, ha oda akartak járulni az oltárhoz, vagy ha közeledni akartak a szent felszerelési tárgyakhoz, hogy ilyen szolgálatot végezzenek (3Mó 2:8; 4Mó 3:10; 16:40; 17:12, 13; 18:2–4, 7). A papoknak szigorú követelményeknek kellett megfelelniük mind a fizikai tisztaságra, mind a szertartási értelemben vett tisztaságra vonatkozóan, és amikor az oltárhoz vagy ’a szent helyhez’ közeledtek, Isten által elfogadott ruhát kellett viselniük (2Mó 28:40–43; 30:18–21; 40:32; 3Mó 22:2, 3). Ha valaki a szuverén Istenhez való közeledése során nem tartotta tiszteletben vagy megszegte Isten előírásait, halállal lakolt, éppen úgy, ahogy Áron saját fiai közül kettőnek az esetében is történt (3Mó 10:1–3, 8–11; 16:1). Az egész nemzetből csakis Áron – és az őt követő főpapok – léphetett be a szentek szentjébe, hogy megjelenjen a szövetségláda előtt, amely Jehova jelenlétével függött össze, de ő is csak az év egyetlen napján, az engesztelés napján tehette ezt meg (3Mó 16:2, 17). Ebben a kiváltságos helyzetében Áron Krisztus Jézust mint Isten Főpapját árnyékolta elő (Héb 8:1–6; 9:6, 7, 24).

A jeruzsálemi templom felszentelésekor Salamon király a nemzet nevében közeledett Jehovához. Imájában azt kérte, hogy Jehova éjjel-nappal tartsa nyitva a szemét e ház fölött, ahová a nevét helyezte, és hallgassa meg a király, a nemzet, valamint az Izraelhez csatlakozó idegen esdeklését, bárki ’imádkozzon’ is „e ház felé fordulva”. Jehova ily módon mindenki számára elérhető volt, a királytól kezdve a nemzet legjelentéktelenebb tagjáig (2Kr 6:19–42).

Izraelben a király, a pap vagy a próféta által közeledtek Istenhez, ha az egész nemzetet érintő ügyekről volt szó. Egyes esetekben a főpapnál lévő urim és tummim által kértek útmutatást Istentől (1Sá 8:21, 22; 14:36–41; 1Ki 18:36–45; Jr 42:1–3). Ha valaki megszegte Jehovának az arra vonatkozó törvényét, hogy miként közeledhet hozzá egy ember elfogadható módon, az büntetéssel járt, akárcsak Uzziás esetében (2Kr 26:16–20), sőt az is előfordulhatott, hogy Jehova teljesen megtagadta valakitől a kommunikáció lehetőségét, ahogyan az Saul esetében volt (1Sá 28:6; 1Kr 10:13). Hogy Jehova, a legfőbb Úr nem tűri meg, hogy bárki is félvállról vegye az ő jelenlétét és az azzal összefüggő tárgyakat, az jól látható Abinádáb fiának, Uzzahnak az esetéből, aki megfogta a szövetségládát, hogy megtámassza, de erre „Jehova haragja fellángolt Uzzah ellen; az igaz Isten lesújtott rá ott a tiszteletlenségéért” (2Sá 6:3–7).

A szertartások és az áldozatok önmagukban véve nem elegendőek: Noha egyesek úgy érvelnek, hogy Jehova imádata egy szertartásokat és áldozatokat magában foglaló imádati formából fejlődött erkölcsi követelményeket magában foglaló imádati formává, a valóságban mi sem áll távolabb ettől. A szertartások és az áldozatok önmagukban véve soha nem voltak elegendőek, hanem csak jelképes jogi alapot nyújtottak ahhoz, hogy valaki közeledhessen Istenhez (Héb 9:9, 10). Végső soron maga Jehova döntötte el, hogy kinek a közeledését fogadja el, ezért jelenti ki a Zsoltárok 65:4: „Boldog az, akit kiválasztasz, és közeledni engedsz, hogy udvaraidban lakozzék.” A Szentírásból végig kiemelkedik, hogy a hit, az igazságosság, a vérbűntől való mentesség, az igazmondás és az Isten kinyilatkoztatott akaratának való engedelmesség az az „ajánlólevél”, amellyel valaki közeledhet Istenhez. Tehát nem az juthat fel Jehova hegyére, aki egyszerűen csak ajándékot visz a világmindenség szuverén urának, hanem az, „akinek ártatlan a keze, és tiszta a szíve” (Zs 15:1–4; 24:3–6; 50:7–23; 119:169–171; Pl 3:32; 21:3; Hó 6:6; Mi 6:6–8). Ha ezek a tulajdonságok hiányoztak, akkor az áldozatok, a böjt, sőt az ima is utálatosság volt Isten szemében, és semmit sem ért (Ézs 1:11–17; 58:1–9; 29:13; Pl 15:8). Ha valaki helytelenséget követett el, előbb a megtört szellemről és az összetört szívről kellett tanúságot tennie, és csak azután talált tetszésre a közeledése (Zs 51:16, 17). A papi szolgálat sem nyerhette el Isten tetszését, ha a papok megvetették a  nevét, és elfogadhatatlan áldozatokat mutattak be neki (Ma 1:6–9).

Az Istenhez való közeledésről úgy is ír a Szentírás, mint amikor valaki egy bíróság előtt jelenik meg, és egy bíró elé viszik, hogy az ítéletet mondjon felette (2Mó 22:8; 4Mó 5:16; Jób 31:35–37; Ézs 50:8). Az Ézsaiás 41:1, 21, 22-ben Jehova azt mondja a nemzeteknek, hogy közeledjenek hozzá peres ügyeikkel és érveikkel, hogy ítéletet hozzon.

A közeledés alapja az új szövetség hatálya alatt: A törvényszövetség – amely állatáldozatokat kívánt – mintegy előképi jogi alapként előremutatott az Istenhez való közeledésnek egy magasztosabb alapjára (Héb 9:8–10; 10:1). Ez az új szövetség hatálya alatt érkezett el, amely lehetővé tette, hogy mindenki ’megismerje Jehovát’, „a legkisebbtől a legnagyobbig” (Jr 31:31–34; Héb 7:19; 8:10–13). Az új szövetség egyedüli Közvetítőjeként Krisztus Jézus lett „az út”, ő pedig kijelentette: „Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14:6, 13, 14). Krisztus halálával el lett távolítva az a válaszfal, amely elkülönítette a zsidókat a körülmetéletlen, nem zsidó nemzetektől – melyek nem tartoztak ahhoz a szövetséghez, amelyet Isten Izrael nemzetével kötött –, így elmondható, hogy „őáltala van nekünk – mindkét népnek – szabad utunk az Atyához e g y szellem által”, vagyis így közeledhetünk Hozzá (Ef 2:11–19; Cs 10:35). Az abbeli hit, hogy Isten „megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt”, valamint a váltságba vetett hit a feltétele annak, hogy valaki békésen közeledjen Istenhez Jézus Krisztus által, és kedvező fogadtatásra is találjon Isten előtt (Héb 11:6; 1Pt 3:18). Akik Krisztus Jézus által mint Főpapjuk és Közbenjárójuk által közelednek Istenhez, azok tudják, hogy Krisztus „mindenkor él, hogy szót emeljen érdekükben” (Héb 7:25), és bizalommal közeledhetnek „beszédbeli nyíltsággal a ki nem érdemelt kedvesség trónjához” (Héb 4:14–16; Ef 3:12). Közeledésükkor nem félnek attól, hogy elítélik őket (Ró 8:33, 34). Ennek ellenére továbbra is istenfélelemmel és tiszteletteljes félelemmel közelednek Istenhez, „mindenek Bírájához”, mivel ez illik egy ilyenfajta közeledéshez (Héb 12:18–24, 28, 29).

Amikor a keresztények közelednek Istenhez, szellemi áldozatokat és felajánlásokat mutatnak be (1Pt 2:4, 5; Héb 13:15; Ró 12:1). A Biblia rámutat, hogy a fizikai templomok, valamint az aranyból, ezüstből vagy kőből készült képmások mit sem érnek, ha valaki közeledni akar Istenhez (Cs 7:47–50; 17:24–29; vö.: Ef 2:20–22). A világ barátai Isten ellenségei. Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosak viszont – akik ’megtisztították a kezüket’, és ’tisztává tették a szívüket’ – ’közeledhetnek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzájuk’ (Jk 4:4–8).

Az égi reménységre elhívott felkent keresztények előtt megnyílt egy ’út, amelyen beléphetnek a szent helyre Jézus vére által’, és mivel jól ismerik a ’nagy papot az Isten háza felett’, ezért ’igaz szívvel, a hit teljes bizonyosságában járulhatnak oda’, vagyis közeledhetnek felé (Héb 10:19–22).

Hogy milyen fontos bizalommal közeledni Istenhez, azt a zsoltáríró helyénvalóan foglalja össze a következő szavakkal: „Mert íme, a tőled távol maradók elvesznek. Elnémítasz mindenkit, aki elhagy téged erkölcstelenül. Nekem azonban oly jó közelednem Istenhez. A legfőbb Urat, Jehovát tettem menedékemmé, hogy hirdessem minden tettedet” (Zs 73:27, 28; lásd: IMA).