1. Hám elsőként említett fia, akinek a következő hat fia volt: Széba, Havila, Szabta, Raáma, Szabtéka és Nimród (1Mó 10:6–8; 1Kr 1:8–10). Kús és a felsorolt utódai azok között voltak, akiktől ’szétágaztak a nemzetek a föld színén a vízözön után’ (1Mó 10:32). Így bár Kúsról mint személyről nincsenek részletek Mózes első könyvében, a Héber Iratok több helyen úgy használja a nevét, mint amely képviseli a leszármazottait, meg a földet vagy területeket, ahol azok letelepedtek (amint a 2-es számmal jelzettnél olvasható).

Megjegyzendő azonban, hogy Kús (talán Púttal együtt) nagy valószínűséggel az emberi család sötét bőrű ágának egyik első őse (Jr 13:23), amit az is jelez, hogy milyen vidékeken telepedtek le bizonyos leszármazottai. Ez cáfolja azoknak az elméletét, akik tévesen megpróbálják a fekete bőrű emberekre alkalmazni a Kánaánra kimondott átkot, hiszen Kánaánnak, Kús testvérének nem születtek fekete bőrű utódai, ő ugyanis inkább a Palesztinában élő, különböző kánaánita törzsek ősatyja volt (1Mó 9:24, 25; 10:6). A Biblia szerint tehát semmiféle kapcsolat sincs Kús bizonyos leszármazottainak a sötét bőre és a Kánaánra kimondott átok között.

 2. A Mózes első könyvének 10. fejezetében és a Krónikák első könyvének 1. fejezetében található nemzetségtáblázatokon, valamint a 7. zsoltár feliratán kívül (lásd a 3-as számmal jelzettnél) a Kús név az összes többi írásszövegben Hám ezen fiának leszármazottaira és a lakóhelyükre utal.

Kús neve a fia, Nimród révén összefügg Bábellel, és azzal a királysággal, melyet Nimród az özönvíz után alapított (1Mó 10:8–12). Kús nevét némelyek az ókori Kis városához kötik, melyet Alsó-Mezopotámiában, Babilon közelében tártak fel, és állítólag ebben a városban vették fel az i. e. harmadik évezredben élt babilóniai uralkodók „a világ királya” címet. Egy ókori feljegyzés, a „Šumer királylista”, mely főleg legendákból áll ugyan, a következő kijelentést is tartalmazza: „Az után, hogy a vízözön áradt el fölöttük, a királyság alászállt az égből. Kiš városban volt a királyság” (ÓKTCh. 85. o.). Albright professzor ezt mondja erről az ókori városról: „A Biblia nem említi Kist, hacsak nem Kis az 1Móz 10:8-ban említett Kús ősalakja, ami igen valószínű. Nimródról mindenesetre feltételezik, hogy Kis első uralkodója volt” (Young-féle Analytical Concordance to the Bible. W. Albright kiegészítő anyaga: „Nem régi felfedezések bibliai tájakon”, 1955, 14. o.). Tehát, noha Babilónia később teljesen szemita uralom alá került, úgy tűnik, van némi történelmi bizonyíték arra, hogy régen kusita uralom volt azon a vidéken, ami összhangban van a bibliai feljegyzésekkel.

’Kús földje’: Nem lehet bizonyossággal megállapítani, hogy hol volt az 1Mózes 2:13-ban említett ’Kús földje’, melyet eredetileg megkerült a Gihon, ’az Édenből eredő folyó’ négy főágának egyike (1Mó 2:10). A Septuaginta fordítói a „Kús” szó héber megfelelőjét a görög Etiópia névvel adták vissza ebben az írásszövegben. Igaz, hogy a Kús név már régen többé-kevésbé azonos jelentésű lett az ősi Etiópiával, de azért nem lehet önkényesen kijelenteni, hogy az 1Mózes 2:13-ban is feltétlenül erről van szó. Josephus a Septuaginta szóhasználatából kiindulva a Gihont a Nílussal azonosította (A zsidók története. I. könyv, 1. fej., 3. bek.). De mivel a Gihonnak közös forrása volt az Eufrátesszel és a Tigrissel, így semmiképpen sem lehetett azonos a Nílussal, hacsak nem feltételezzük, hogy a világméretű vízözön rendkívüli módon átalakította annak a területnek a domborzatát.

Az 1Mózes 2:13-ban szereplő „Kús” kifejezést ezért némelyik tudós az asszír feliratokon megjelenő kassúkkal vagy kasszitákkal kapcsolja össze, egy bizonytalan eredetű néppel, mely Közép-Ázsia fennsíkján lakott. P. English az egyik cikkében, mely a Journal of Near Eastern Studies (1959, XVIII. köt. 49–53. o.) c. folyóiratban jelent meg, bizonyítékokat tár fel arra, hogy az ősi időkben fekete bőrű emberek laktak a Fekete-tenger dk. csücskének vidékén, később pedig északabbra a Kaukázusban. Azt sugallja, hogy összefüggés van Abházia és Kazária vidékének a nevei – ahol ilyen törzsek éltek –, valamint a bibliai Kús között. Természetesen az a lehetőség is fennáll, hogy az 1Mózes 2:13-ban említett Kús a kusita családnak egy olyan részét jelenti, amely nem vándorolt D felé a kusiták zömével, hanem letelepedett Kis-Ázsia fentebb körülírt területén.

Megint mások úgy vélik, hogy ’Kús földje’, melyet a Gihon megkerült, az Arab-félszigeten volt, mivel a Habakuk 3:7-ben a „Kusán” név ’Midián földjével’ párhuzamosan jelenik meg, és Midián nagy része az Akabai-öböl közelében fekszik. Alighanem egy ilyen arab ’Kúsra’ utalva nevezték ’kusitának’ Mózes midiánita feleségét, Cippórát (2Mó 18:1–5; 4Mó 12:1).

Bábel tornya után: A bábeli szétszóródáskor, mely az emberek nyelvének összezavarása miatt következett be, Kús leszármazottainak zöme feltehetően D felé vándorolt. Bizonytalan, hogy úgy érkeztek-e Afrikába, hogy először az Arab-félszigetre mentek, és onnan keltek át a Báb-el-Mandeb néven ismert szűk szoroson, vagy pedig először Afrikában telepedtek le, és utána mentek át Arábiába; noha az, hogy alapjában véve Afrikával hozzák összefüggésbe „Kúst”, az utóbbi irány mellett szól. Kús fiának, Szébának a nevét K-Afrikához társítják, míg Haviláét, Szabtáét, Raámáét és Szabtékáét általában az Arab-félsziget különböző területeihez. (Lásd a fiúk nevei alapján a külön cikkeket.) Megjegyzendő, hogy míg ezeknek a fiúknak a nevei a jelek szerint fennmaradtak a tőlük eredő törzsekben, úgy tűnik, Nimród nevével nem ez a helyzet, hiszen az ő neve csak mint egyéné jelenik meg az ókori történelemben. Ez valószínűleg arra utal, hogy Nimród gyermektelen maradt.

Noha kellett élniük kusitáknak Arábiában, a Bibliában a Kús név a legtöbbször nyilvánvalóan egy afrikai vidékre utal, és ahol egyértelmű a kapcsolat, ott a fordítók egyszerűen ’Etiópiának’ fordítják „Kúst”. Rendszeresen említik együtt Egyiptommal (Ézs 20:3–5; 43:3; Jr 46:7–9) és Líbiával (2Kr 12:2, 3; Dá 11:43; Ná 3:9). Az Ézsaiás 11:11 a Nílus-deltától D-re fekvő vidékek ókori földrajzi elnevezéseit sorolja fel, melyek a következők: ’Egyiptom’ (v. „Micraim”, itt: Alsó-Egyiptom), ’Pátrosz’ (Felső-Egyiptom)  és ’Kús’ (Núbia-Etiópia). Az Ezékiel 29:10 arról beszél, hogy Egyiptom „Migdoltól fogva Sziénéig, és Etiópia [Kús] határáig” el lesz pusztítva. Ennek fényében Kús, vagyis az ókori Etiópia Sziénén (a mai Asszuánon) túl terülhetett el, és a régészeti bizonyítékok szerint folytatódott D felé, talán a mai Kartúmig. Kús tehát a mai Szudánt és a mai Egyiptom legdélibb részét foglalta el. Azt mondják, hogy ’Etiópia [Kús] folyói’ a Kék-Nílus és a Fehér-Nílus voltak, melyek Kartúmnál egyesülnek, valamint az Atbara, mely az ötödik vízeséstől (kataraktától) D-re torkollik bele a Nílusba (So 3:10).

’Az arabok, akik az etiópok [kú·símʹ] mellett voltak’ (2Kr 21:16), azok az arab törzsek lehettek, amelyek az Arab-félsziget dny. partján éltek, vagyis a Vörös-tenger Afrikával szemközti partján.

Kús földjének nagy része bizonyára víztelen, sivatagos terület volt. ’Etiópia folyóinak vidékét a szárnyas, zúgó rovarok földjének’ nevezik (Ézs 18:1), talán az Etiópiában és Egyiptomban rajzó sáskákra utalva. Némelyek szerint azonban a szúnyogokról van szó, mások pedig azzal érvelnek, hogy a „zúgó” szó héber megfelelője (celá·calʹ) hasonló hangzású, mint az, ahogyan a oromo törzsek (hamita nép, mely a mai Etiópiában él) a cecelegyet nevezik (tsaltsalya). Elefántcsont, ébenfa, arany, drágakövek, vas és illatos anyagok származtak erről a földről, és a Biblia megemlíti ’Etiópia kereskedőit’ (Ézs 45:14) és ’Kúsnak topázát’ (Jób 28:19).

Későbbi története: Akkortájt, amikor Izrael kivonult Egyiptomból, Kús, azaz Etiópia egyiptomi uralom alá került, és ez mintegy 500 évig tartott. Az alkirály, aki az egyiptomi fáraó fennhatósága alatt igazgatta ezt a területet, a „kúsi királyfi” címen volt ismert. Valószínűleg az i. e. második évezred vége felé Etiópia széttörte az egyiptomi igát. Fővárosa ezután Napatában, a negyedik vízesés közelében, később pedig Meroéban, Kartúmtól mintegy 210 km-re É-ÉK-re volt.

Sisák fáraó seregében, mely Roboám ötödik évében (i. e. 993) megtámadta Júdát, etióp harcosok is voltak (2Kr 12:2, 3). Asa király tizedik éve után, azaz i. e. 967 körül az etióp Zerah kivonult Júda ellen egymillió emberével, de az megsemmisítő csapást mért rá Marésahnál (2Kr 14:1, 9–15; 16:8).

A világi történelem szerint az i. e. nyolcadik század második felében Etiópia legyőzte Egyiptomot, és úgy 60 évig uralkodott fölötte. Ez a „XXV. (etióp) dinasztia” idején volt, melynek uralkodói között ott volt Taharka király is, akit a Biblia Tirhákának nevez. Ez a király felvonult Szanhérib seregei ellen, mialatt azok megszállták Júdát (i. e. 732), de az asszír feliratok tanúsága szerint Eltekénél vereséget szenvedett (2Ki 19:9; lásd még: ÚBJ, jegyz.; Ézs 37:8, 9).

Esár-Haddon és Assur-bán-apli asszír uralkodók az uralkodásuk idején betörtek Egyiptomba, és amikor Assur-bán-apli lerombolta Thébát Felső-Egyiptomban (mely a Ná 3:8–10-ban Nó-Ámon néven szerepel) (kb. i. e. 684), teljesen leigázta Egyiptomot, és egyúttal megszüntette az etióp uralmat a Nílus-völgyben. Ezzel beteljesedett az a prófécia, amelyet Ézsaiás próféta jelentett ki úgy fél évszázaddal korábban (Ézs 20:3–6).

A karkemisi csatában i. e. 625-ben az etióp erők Nékó fáraó seregében harcoltak, melyre Nabukodonozor vereséget mért (Jr 46:2, 9). Amikor Nabukodonozor serege később (feltehetően i. e. 588-ban) elözönlötte Egyiptomot, „nagy fájdalmak” támadtak Kúsban, és ’remegés jött az elbizakodott Etiópiára’, azaz Kúsra (Ez 29:19; 30:4–9).

A perzsa II. Kambüszész király (i. e. 529–522) III. Pszammetik fáraó idejében legyőzte Egyiptomot, és ez megnyitotta az utat azelőtt, hogy a perzsák leigázzák Etiópiát; így Ahasvérusról (I. Xerxészről) el lehetett mondani, hogy „Indiától fogva Etiópiáig [Kúsig]” uralkodott (Esz 1:1; 8:9). Megerősíti ezt egy felirat, melyen Xerxész kijelenti: „ezek (azok) a tartományok, amelyeknek én. . . királya voltam, Perzsián kívül felettük uralkodtam. . . Hinduš (Sind) [azaz India]. . ., a Kūša-beliek (ethiópiaiak)” (ÓKTCh. Xerxés daiva-felirata, 328. o.).

Meg lett jövendölve, hogy a júdai száműzöttek visszatérnek a hazájukba távoli országokból, például Kúsból (Ézs 11:11, 12; vö.: So 3:10). Dánielnek ’a vég idejéről’ szóló próféciájában Etiópia és Líbia követi az agresszív „északi király . . . nyomdokait”, más szóval az irányítását (Dá 11:40–43). Etiópia (Kús) ezenkívül ott lesz a „Magóg földjének Gógja” által irányított gonosz hadseregben, mely viharos gyorsasággal rátámad Jehova egybegyűjtöttjeire „az esztendők befejező részében” (Ez 38:2–5, 8). A zsoltáríró azonban valami biztatót jövendöl Kúsról, mégpedig azt, hogy azok között lesz, akik ajándékokat visznek Istennek (Zs 68:29–32).

3. A 7. zsoltár feliratából megtudhatjuk, hogy a zsoltár „a benjáminita Kús szavai miatt” van. Erről a valakiről sehol máshol nem tesznek említést. Ha a zsoltár Dávid pályafutásának kezdeti szakaszával függ össze, akkor Dávid valamelyik  ellenségéről lehet szó, aki Saul udvarához tartozott, ha pedig egy későbbi szakasszal, akkor talányosan a benjáminita Simeire vonatkozhat az utalás, aki átkozta Dávidot (2Sá 16:5–8).