Az apostolok idejében Kappadócia Kis-Ázsia k. részén egy óriási szárazföldi terület volt, melyet általában hideg éghajlat és meglehetősen ritkás erdőségek jellemeztek. Területének nagy része a tengerszint feletti 900 m-es magasságban fekvő fennsík volt. Bár határai a történelem folyamán változtak, alapvetően É-on Pontusz, Ny-on Galácia és Likaónia, D-en Cilicia és a Taurus-hegység, K-en pedig Armenia és az Eufrátesz felső szakasza határolta. Kappadóciában nagy területen legeltettek juhokat, és szarvasmarhából meg pompás lovakból sem volt hiány. Fő gabonája a búza volt.

Círusz idejében a Perzsa Birodalom részévé vált, és eredeti területe két satrapiára, Pontuszra és Kappadóciára lett osztva. A Szíriában uralmon lévő Szeleukida-dinasztia idején adófizető királyok uralkodhattak. Ennek i. sz. 17-ben Tiberius római császár vetett véget, így Kappadócia római provincia lett, amely prokurátor igazgatása alatt állt. Vespasianus i. sz. 70-ben megnövelte a provincia területét, amikor hozzácsatolta Armeniát, és így fontos határvidéket létesített keleten. Kappadóciának a területét behálózó utak miatt volt jelentősége. Ezek egyike a Földközi-tenger partján fekvő Tárzuszból a Taurus-hegység Kilikiai kapuként ismert hegyszorosán keresztül Kappadócián át Pontusz tartományba vitt, a Fekete-tenger kikötőibe.

Kappadócia őslakosai nyilvánvalóan a jafetita ágból származó indoeurópaiak voltak, de az i. e. második században zsidó települések is voltak azon a vidéken. A kappadóciai zsidók ott voltak i. sz. 33 pünkösdjén Jeruzsálemben (Cs 2:9). Valószínűleg ennek köszönhetően jutott el már igen korán a keresztényi hit Kappadóciába, és az ottani keresztényeknek is szólt Péter első levele (1Pt 1:1).