Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Kedvesség

Kedvesség

Tevékeny érdeklődés mások jóléte iránt; barátságos, előzékeny viselkedés, beszéd, tett; szívesség. A Keresztény Görög Iratokban leginkább a khré·sztoʹtész szót használják a „kedvesség” kifejezésére. Jehova Isten élen jár a kedvesség kimutatásában, és ő a legjobb példa, mivel oly sokféle módon nyilvánítja ki e tulajdonságot mások iránt, még a hálátlanok és a gonoszok iránt is, megbánásra ösztönözve őket (Lk 6:35; Ró 2:4; 11:22; Tit 3:4, 5). A keresztények pedig – akik Krisztus kellemes (khré·sztoszʹ) igája alatt vannak (Mt 11:30) – azt a buzdítást kapják, hogy öltsék magukra a kedvességet (Kol 3:12; Ef 4:32), és fejlesszék ki a szellem gyümölcsét, amely a kedvességet is magában foglalja (Ga 5:22). Ily módon Isten szolgáiként ajánlják magukat (2Ko 6:4–6). „A szeretet. . . kedves” (1Ko 13:4).

A „kedvesség” (v. ésszerűség; szó szerint: ’rugalmasság’; gör.: e·pi·ei·kiʹa) kiemelkedő vonása Krisztus Jézusnak (2Ko 10:1, Rbi8, lábj.). Málta lakosai rendkívüli „emberséget” (v. „emberi érzésből fakadó kedvességet”, szó szerint: „emberiség iránti vonzalmat”; gör.: phi·lan·thró·piʹa) tanúsítottak Pál iránt (Cs 28:2, Rbi8, lábj.).

Isten szerető-kedvessége: Miként a Keresztény Görög Iratokban, úgy a Héber Iratokban is gyakran meg van említve a kedvesség. A héber chéʹszédh 245-ször fordul elő úgy, hogy a kedvesség gondolatát hordozza. Az ezzel rokon chá·szadhʹ ige jelentése: ’lojálisan (v. ’szerető-kedvességgel’) cselekszik’, és többet foglal magában, mint pusztán azt, hogy valaki szeretettől indíttatva gyöngéd törődést vagy kedvességet mutat, bár ezek az érzések is benne vannak a jelentésében (Zs 18:25, Rbi8, lábj.). A chéʹszédh olyan kedvesség, amely szeretettel kötődik a tárgyához mindaddig, amíg az azzal kapcsolatos szándéka meg nem valósul. A Theological Dictionary of the Old Testament c. mű szerint a chéʹszédh „tevékeny, másokkal együttműködő és kitartó . . . Nem csupán egy fajta emberi gondolkodásmódot jelent, hanem mindig azt a tettet is, amely ebből a gondolkodásmódból fakad. Ez olyan tett, amely megóvja vagy jobbá teszi az életet. Közbelépés olyan valaki érdekében, aki szerencsétlenséget, nyomorúságot él át. A barátság vagy ragaszkodás kifejeződése. Azt teszi, ami jó, és nem azt, ami rossz” (G. J. Botterweck és H. Ringgren szerk.; 1986, 5. köt. 51. o.). A chéʹszédh tehát kiterjedtebb értelemben „szerető-kedvesség”. A vele párosuló hűség, összetartás és próbára tett lojalitás miatt lehet úgy is fordítani, hogy „lojális szeretet”. A héber chéʹszédh szó többes számban is előfordul. Ilyenkor azt a gondolatot hordozza magában, hogy valaki telve van szerető-kedvességgel vagy lojális szeretettel, és úgy lehet fordítani, hogy ’szerető-kedvesség tettei’, vagyis ’lojális szeretet tettei’ (Zs 17:7; 25:6, Rbi8, lábj.).

A szerető-kedvesség Jehova Isten drága tulajdonsága, amelyben ő örömét leli, és a szolgáival való bánásmódjában mindig tükröződik (Zs 36:7; 62:12; Mi 7:18). Ha ez nem így volna, szolgái már rég elvesztek volna (Si 3:22). Ezért Mózes mind Jehova neve miatt, mind pedig azért, mert Ő a szerető-kedvesség Istene, közbenjárhatott a lázadó Izrael érdekében (4Mó 14:13–19).

A Szentírás rámutat, hogy Jehova szerető-kedvessége, vagyis lojális szeretete többféleképpen és különféle körülmények között mutatkozik meg: például úgy, hogy megszabadít valakit és megőrzi az életét (Zs 6:4; 119:88, 159), úgy, hogy oltalmaz és megvédelmez valakit (Zs 40:11; 61:7; 143:12), illetve úgy, hogy enyhülést hoz a bajban (Ru 1:8; 2:20; Zs 31:16, 21). Emiatt épülhet fel valaki a bűn elkövetése után (Zs 25:7), ez tartja fenn, és ez támogatja (Zs 94:18; 117:2). Isten választottait is ez a tulajdonság segíti (Zs 44:26). Isten szerető-kedvessége kiviláglott Lót (1Mó 19:18–22), Ábrahám (Mi 7:20) és József (1Mó 39:21) esetében. Ezenkívül akkor is méltányolták Isten szerető-kedvességét, amikor Izsáknak ki lett választva a felesége (1Mó 24:12–14, 27).

Izrael nemzetének a megalakulásával, és azt követően is, Jehovának a szövetséggel kapcsolatos szerető-kedvessége továbbra is méltányolva volt (2Mó 15:13; 5Mó 7:12). Igaz volt ez Dávid esetében (2Sá 7:15; 1Ki 3:6; Zs 18:50), csakúgy, mint Ezsdrás és társai esetében (Ezs 7:28; 9:9), akárcsak más „ezrekkel” kapcsolatban (2Mó 34:7; Jr 32:18). Jehova a Dáviddal kötött Királyság-szövetséghez híven még Jézus halála után is kimutatta szerető-kedvességét, hiszen feltámasztotta ezt a ’lojálisát’, beteljesítve a próféciát: „Nektek adom a Dávid iránti szerető-kedvesség megnyilvánulásait, amelyek megbízhatók” (Zs 16:10; Cs 13:34; Ézs 55:3).

A szerető-kedvesség az, amivel Jehova magához vonz embereket (Jr 31:3). Ezek az emberek bíznak az ő szerető-kedvességében (Zs 13:5; 52:8), reménykednek benne (Zs 33:18, 22), imádkoznak érte (Zs 51:1; 85:7; 90:14; 109:26; 119:41) és vigasztalást nyernek általa (Zs 119:76). Továbbá hálát adnak Jehovának a szerető-kedvességéért (Zs 107:8, 15, 21, 31), áldják és dicsérik őt érte (Zs 66:20; 115:1; 138:2), valamint beszélnek róla másoknak (Zs 92:2). Dávidhoz hasonlóan nekik sem szabad soha megpróbálniuk elrejteni (Zs 40:10), hiszen ez a szerető-kedvesség jó (Zs 69:16; 109:21), és sok örvendezés származik belőle (Zs 31:7). Ez az Istentől származó szerető-kedvesség bizony kellemes ösvény, amelyen járnunk kell (Zs 25:10).

Más bibliai szövegek Isten szerető-kedvességének túláradó bőségét (Zs 5:7; 69:13; Jón 4:2), nagy voltát (4Mó 14:19) és tartósságát (1Ki 8:23) hangsúlyozzák. A szerető-kedvesség egészen az egekig ér (Zs 36:5; 57:10; 103:11; 108:4), betölti a földet (Zs 33:5; 119:64), ezer nemzedékre kiterjed (5Mó 7:9), és „időtlen időkig” tart (1Kr 16:34, 41; Zs 89:2; Ézs 54:8, 10; Jr 33:11). A 136. zsoltárban mind a 26 versben megismétlődik a kifejezés: „szerető-kedvessége időtlen időkig tart”.

Jehovának ez a csodálatos tulajdonsága, a szerető-kedvessége gyakran párosul más nagyszerű vonásaival: irgalmával, könyörületességével, igazságával, megbocsátásával, igazságosságával, békéjével és jogosságával (2Mó 34:6; Ne 9:17; Zs 85:10; Jr 9:24).

Az ember szerető-kedvessége: A fentiekből egyértelmű, hogy akik vágynak Isten helyeslésére, azoknak ’szeretniük kell a kedvességet’, valamint ’szerető-kedvességgel és irgalommal kell bánniuk egymással’ (Mi 6:8; Za 7:9). Ahogy a példabeszéd is mondja, „ami a földi emberben kívánatos, az a szerető-kedvessége”, és ez gazdag jutalommal jár (Pl 19:22; 11:17). Isten emlékezett arra a szerető-kedvességre, melyet Izrael az ifjúsága idején mutatott ki, és örömét lelte benne (Jr 2:2). Ám amikor olyanná vált, „mint a reggeli felhők, és mint a harmat, mely korán tovatűnik”, Jehova nem lelte benne örömét, mert – mint mondta – „a szerető-kedvességben gyönyörködöm, és nem az áldozatban” (Hó 6:4, 6). Amikor Izrael nem mutatott szerető-kedvességet, feddésben részesült, és ez a feddés valójában szerető-kedvesség volt Isten részéről (Hó 4:1; Zs 141:5). Emellett Izrael tanácsot is kapott, nevezetesen, hogy térjen vissza Istenéhez azáltal, hogy szerető-kedvességet és igazságosságot tanúsít (Hó 12:6). Ahhoz, hogy valaki jóindulatot szerezzen az Isten és az ember szemében, mindig ki kell mutatnia ezeket a tulajdonságokat (Jób 6:14; Pl 3:3, 4).

Számtalan példa van a Bibliában arra, hogy emberek szerető-kedvességet mutattak mások iránt. Sára például ilyen lojális szeretetet mutatott a férje iránt, amikor egy ellenséges területen úgy védte meg, hogy a bátyjának nevezte őt (1Mó 20:13). Jákob azt kérte Józseftől, hogy ugyanezt a tulajdonságot mutassa ki iránta azzal, hogy megígéri, nem Egyiptomban temeti el őt (1Mó 47:29; 50:12, 13). Ráháb azt kérte az izraelitáktól, hogy mutassanak iránta szerető-kedvességet azzal, hogy életben hagyják a háznépét is, miként ő is szerető-kedvességgel bánt az izraelita kémekkel (Jzs 2:12, 13). Boáz megdicsérte Ruthot a szerető-kedvességéért (Ru 3:10), Jonatán pedig azt kérte Dávidtól, hogy bánjon szerető-kedvességgel vele és a háznépével (1Sá 20:14, 15; 2Sá 9:3–7).

Igencsak eltérő indítékból és körülmények között mutattak az emberek kedvességet vagy szerető-kedvességet mások iránt. A spontán megnyilvánuló kedvesség abból fakadhat, hogy valaki a szokásokhoz híven vendégszerető vagy a természeténél fogva melegszívű, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető Isten utánzója. (Vö.: Cs 27:1, 3; 28:1, 2.) Egy Bétel városában lakó férfi iránt például azért mutattak kedvességet, mert igazából szívességet vártak tőle cserébe (Bí 1:22–25). Máskor azért mutattak szerető-kedvességet valaki iránt, mert ez a valaki egy múltban tett szívesség miatt kérte ezt, talán azért, mert szorult helyzetben volt (1Mó 40:12–15). De előfordult, hogy az, akitől kérték, elfelejtkezett az ígéretéről, és nem mutatott szerető-kedvességet (1Mó 40:23; Bí 8:35). A példabeszéd is azt mondja, hogy sok ember híreszteli a maga szerető-kedvességét, de kevés olyan hű ember van, aki annak megfelelően is cselekszik (Pl 20:6). Saul és Dávid nem feledkezett meg a szerető-kedvességről, melyet mások mutattak irántuk (1Sá 15:6, 7; 2Sá 2:5, 6), és úgy tűnik, hogy Izrael királyai valamilyen szinten híresek voltak a szerető-kedvességükről (1Ki 20:31), talán a pogány uralkodókhoz képest. Egyszer azonban Dávid szerető-kedvességét gorombán visszautasították, mert félreértették a mögötte húzódó indítékot (2Sá 10:2–4).

Pál elmondja, hogy a Törvény nem az igazságos emberért készült, hanem a rosszakért, akik szerető-kedvesség nélküliek, és még más is hiányzik belőlük (1Ti 1:9). Az itt ’szerető-kedvesség nélkülieknek’ fordított görög a·noʹszi·osz azt is jelenti, hogy „illojálisak” (2Ti 3:2).

Ki nem érdemelt kedvesség: A görög khaʹrisz több mint 150-szer fordul elő a Görög Iratokban, és a szövegkörnyezettől függően többféleképpen fordítják. Minden esetben megmarad a khaʹrisz fő gondolata, ez pedig nem más, mint hogy valaki kedves (1Pt 2:19, 20) és megnyerő (Lk 4:22). Tágabb értelemben olykor valamilyen kedves ajándékra (1Ko 16:3; 2Ko 8:19) vagy kedves adakozásra utal (2Ko 8:4, 6). Máskor arra az érdemre vagy hálára vonatkozik, amelyet valamilyen különösen kedves cselekedet vált ki (Lk 6:32–34; Ró 6:17; 1Ko 10:30; 15:57; 2Ko 2:14; 8:16; 9:15; 1Ti 1:12; 2Ti 1:3).

A legtöbb magyar bibliafordítás azonban többnyire a „kegyelem” szóval adja vissza a khaʹriszt. Ám a „kegyelem” szó, melynek számos jelentése van, az olvasók többségének nem adja vissza azokat az árnyalatokat, melyek a görög szóban rejlenek. Szemléltetésül: A János 1:14-ben, ahol a Károli-fordítás azt mondja, hogy „az Íge testté lett. . . teljes vala kegyelemmel és igazsággal”, vajon mit kell érteni a „kegyelem” szó alatt? Talán azt jelenti, hogy ’jóindulat’ vagy ’kegy’, esetleg valami mást?

R. C. Trench tudós a Synonyms of the New Testament c. műben azt mondja, hogy a khaʹrisz arra utal, hogy „egy személy magától tesz szívességet, anélkül, hogy valaki megkérné rá vagy viszonzást várna – így a szó. . . újfajta hangsúlyt kap [a Keresztény Görög Iratokban]. . ., hogy megláttassa, Isten az emberek iránt teljes mértékben és abszolút értelemben önszántából mutat szerető-kedvességet. Ennélfogva Arisztotelész a [khaʹrisz] meghatározásánál teljes egészében azt nyomatékosítja, hogy ezt a tulajdonságot valaki saját jószántából mutatja ki, nem vár érte viszonzást, és az illető indítéka kizárólag a bőkezűség és a nagylelkűség” (London, 1961, 158. o.). Joseph H. Thayer a lexikonjában ezt írja: „A [khaʹrisz] szó azt a gondolatot hordozza, hogy a kedvesség olyasmit adományoz valakinek, amire az illető nem szolgált rá. . . az Út. [Újtestamentum] írói mindenekelőtt úgy használják a [khaʹrisz] szót, hogy arra a kedvességre vonatkozik, amellyel Isten gyakorol kegyet még az arra méltatlanok iránt is, megbocsátja a bűnösöknek a vétkeiket, valamint felkínálja nekik a Krisztus általi örök megmentés lehetőségét” (A Greek-English Lexicon of the New Testament. 1889, 666. o.). A khaʹrisz szó nagyon közel áll egy másik görög szóhoz, mégpedig a khaʹri·szma szóhoz, melyről William Barclay az A New Testament Wordbook c. (1956, 29. o.) művében kijelenti: „A [khaʹri·szma] szó legalapvetőbb jelentése ingyenajándék vagy ki nem érdemelt ajándék, valami olyan, amit érdemtelenül kap meg valaki úgy, hogy nem a munkájával szerezte meg.” (Vö.: 2Ko 1:11Int.)

Amikor a khaʹrisz a fenti értelemben fordul elő, vagyis olyan kedvességre utal, amelyet valaki egy arra érdemtelen személy felé mutat ki, miként az a Jehova által kimutatott kedvességre is igaz, a „ki nem érdemelt kedvesség” kifejezés jól visszaadja a görög szó gondolatát (Cs 15:40; 18:27; 1Pt 4:10; 5:10, 12).

Egy munkás jogosult arra, amiért megdolgozott, vagyis a fizetségért; számít a fizetésére, mint ami jogosan megilleti, mint ami egy fajta adósság, amivel tartoznak neki, így amikor kifizetik neki, az nem ajándék, és nem valamilyen különleges ki nem érdemelt kedvesség (Ró 4:4). Ámde az, hogy a halálra ítélt bűnösök (mindannyian ilyennek születünk) megszabaduljanak ez alól az ítélet alól, és igazságossá legyenek nyilvánítva, valóban kedvesség, amelyet egyáltalán nem érdemelnek meg (Ró 3:23, 24; 5:17). Ha valaki úgy érvel, hogy akik a törvényszövetség hatálya alatt születtek, azok még inkább halálra lettek ítélve, mert ez a szövetség feltárta, hogy bűnösök, az ne feledje, hogy a zsidók iránt a ki nem érdemelt kedvesség is nagyobb volt, mert először nekik volt lehetőségük a megmentésre (Ró 5:20, 21; 1:16).

Isten az egész emberiség iránti ki nem érdemelt kedvességét egy különleges módon azzal bizonyította, hogy a váltság által megszabadította azt az ítélet alól szeretett Fiának, Krisztus Jézusnak a vére révén (Ef 1:7; 2:4–7). Ez által a ki nem érdemelt kedvesség által Isten megmentést hoz mindenfajta embernek (Tit 2:11), és erről a megmentésről a próféták is beszéltek már korábban (1Pt 1:10). Ezért ésszerű Pál érvelése és gondolatmenete: „Ha pedig ki nem érdemelt kedvességből van, akkor már nem cselekedetek folytán; különben a ki nem érdemelt kedvesség már nem bizonyul ki nem érdemelt kedvességnek” (Ró 11:6).

Pál az összes többi írónál gyakrabban említi Isten ki nem érdemelt kedvességét: a 14 levelében több mint 90-szer. A hébereknek írt levél kivételével az összes levelében az üdvözlésnél megemlíti Isten vagy Jézus ki nem érdemelt kedvességét, valamint kivétel nélkül minden egyes levele zárószavaiban újra beszél róla. Más bibliaírók szintén utalnak rá a leveleik kezdő- és zárósoraiban (1Pt 1:2; 2Pt 1:2; 3:18; 2Jn 3; Je 1:4; 22:21).

Pálnak minden oka megvolt rá, hogy hangsúlyozza Jehova ki nem érdemelt kedvességét, hiszen korábban „káromló és üldöző és arcátlan ember” volt. Majd kifejti: „Mégis irgalmasságot tanúsítottak irántam, mivelhogy tudatlan voltam, és hitetlenségben cselekedtem. A mi Urunk ki nem érdemelt kedvessége azonban mértéken felül bőséges volt, a Krisztus Jézusba vetett hittel és az iránta érzett szeretettel együtt” (1Ti 1:13, 14; 1Ko 15:10). Pál nem utasította vissza gorombán ezt a ki nem érdemelt kedvességet, ahogy némelyek ostobán megtették (Júd 4), hanem örömmel elfogadta, hálát adva érte, és másokat is arra ösztönzött, akik ugyanúgy elfogadták, hogy ’el ne tévesszék a célját’ (Cs 20:24; Ga 2:21; 2Ko 6:1).