Általában egy furunkulus, egy bizonyos területre korlátozódó, fájdalmas bőrduzzanat. Nem egy korábbi sérülés miatt alakul ki, hanem egy olyan baktérium okozza, amely a szőrtüszőket, illetve a verejték- vagy faggyúmirigyeket támadja meg. Héberül sechínʹ. A kelés először egy kis vörös duzzanattal kezdődik, amely idővel kifakad, és végül a közepén található gennytömlő is kiürül. Időnként több kelés is kialakul a fertőzött területen. A karbunkulus sokkal veszélyesebb, mint a furunkulus, mivel nagyobb területet érint, olykor fájdalmasabb, és olyan tünetek kísérik, mint a fejfájás, láz és gyengeség. Előfordul, hogy halálos kimenetelű.

Amikor Jehova hatodszorra sújtotta csapással az egyiptomiakat, fájdalmas, ’hólyagos kelések’ lettek rajtuk és az állataikon (2Mó 9:8–11). Ezek borzalmas, duzzadt kiütések lehettek, gennyes váladékkal, és valószínűleg a testük egy nagyobb részét beborították a gennyhólyagok. Ám ez a rövid szentírási beszámoló nem teszi lehetővé, hogy azonosítsuk ezt a betegséget valamelyik modern kori rendellenességgel.

Az izraeliták azt a figyelmeztetést kapták, hogy ha nem engedelmeskednek Istennek, akkor „Egyiptom keléseivel” fogja sújtani őket. Majd ezt olvassuk: „Jehova rosszindulatú keléssel  [héb.: bis·chínʹ ráʽ] sújt téged mindkét térdeden és mindkét combodon, sőt tetőtől talpig, amiből nem tudsz felgyógyulni” (5Mó 28:15, 27, 35).

A Törvény utalt arra, hogy egy begyógyult kelés helyén leprás kiütés vagy folt keletkezhetett. Néhány esetben a tünetek annyira egyértelműek voltak, hogy a beteget azonnal tisztátalannak és leprásnak nyilvánították; máskor hétnapos vesztegzárat rendeltek el. Ha ezután úgy találták, hogy a fertőzés nem terjedt tovább, akkor ezt pusztán ’a kelésen lévő gyulladásként’ azonosították, és a pap tisztának nyilvánította a személyt (3Mó 13:18–23).

Sátán „rosszindulatú keléssel [héb.: bis·chínʹ ráʽ]” verte meg Jóbot „a lába talpától a feje tetejéig” (Jób 2:7). Nem tudjuk, hogy pontosan mi a neve annak a betegségnek, amelyben Jób szenvedett. Fájdalmában Jób egy cserépdarabbal vakargatta magát (Jób 2:8). A testét férgek borították, a bőre kérges lett (Jób 7:5), a lehelete undorítóvá vált (Jób 19:17), nagy fájdalmai voltak, a bőre elfeketedett, és lefoszlott róla (Jób 30:17, 30).

Júda királyának, Ezékiásnak kelés alakult ki a testén, és „halálosan megbetegedett”. Ézsaiás tanácsára szárított, aszalt fügéből készült lepényt tettek a kelésre borogatásként. Ezután Ezékiás lassanként felépült (2Ki 20:1, 7; Ézs 38:1, 21). Mindazonáltal a felépülése nemcsak a természetes gyógyulási folyamatnak volt köszönhető, hanem annak is, hogy Jehova meggyógyította őt (2Ki 20:5).