A „kenőcs”-re használt héber szavak nem csupán azokra a krémszerű készítményekre használatosak, melyek folyékonnyá válnak, ha bedörzsölik őket a bőrbe, hanem azokra az olajtartalmú készítményekre is, melyek szobahőmérsékleten folyékonyak (2Mó 30:25; Zs 133:2).

Akárcsak ma, a kenőcsök régen is főként kozmetikai és gyógyászati készítményekként voltak használatosak. Jótékony hatásuk elsősorban a bennük lévő olajnak volt köszönhető. Mivel a zsírok és az olajok magukba szívják az illatokat, és magukban tartják azokat, a kenőcskészítők illatos készítményeket is elő tudtak állítani; ezeket az illatuk miatt becsülték nagyra (Én 1:3). Az olaj bőrpuhító és tisztító tulajdonságai miatt, illetve a hozzáadott illatanyagok jóvoltából a kenőcsök kifejezetten hasznosak voltak a bőr sérüléseinek és irritációjának a megelőzésére, továbbá a test illatosítására is szolgáltak a nagyon meleg országokban, ahol sokszor alig volt víz. Bizonyára vendégszeretetre vallott, ha valaki ilyen készítményeket kínált fel a vendégeinek, amikor megérkeztek hozzá. Ez tűnik ki Jézus szavaiból is, amit akkor mondott, amikor megkenték a lábát illatos olajjal (Lk 7:37–46).

Amikor egy holttestet temetésre készítettek elő, különleges készítésű kenőcsöt használtak; ennek elsősorban minden bizonnyal fertőtlenítő és illatosító szerepe volt (2Kr 16:14; Lk 23:56). Jézus erre gondolt, amikor elmagyarázta, hogy az, hogy a leprás Simon házában megkenték a lábát értékes, illatos olajjal – melynek az illata megtöltötte az egész házat –, jelképesen ’a temetésére való felkészítése’ volt (Mt 26:6–12; Jn 12:3). Az értékes illatszereket, ebben az esetben például a nárdust, általában gyönyörű, lezárt alabástrompalackokban vagy üvegcsékben tartották (Mk 14:3; lásd: ALABÁSTROM).

A szent felkenetési olaj és füstölőszer: Az első olaj, melyről szó van a Bibliában, a szent felkenetési olaj. Ezzel az olajjal szentelték fel a hajléknál használt eszközöket, illetve az ott szolgáló papokat (2Mó 30:25–30). Személyes célokra tilos volt használni ezt a különleges olajat; halálbüntetés járt érte. Ez a törvény megmutatja, hogy a hajlék és az ott szolgálatot végzők szentek voltak (2Mó 30:31–33).

Jehova megadta Mózesnek a szent felkenetési olaj receptjét. Csak ’a legkiválóbb illatszereket’ lehetett használni: mirhát, édes fahéjat, édes kálmost, kassziát és a legtisztább olívaolajat, mindegyiket a meghatározott mennyiségben (2Mó 30:22–24). Jehova a szent füstölőszer  receptjét is közölte. Ez az anyag nemcsak egyszerűen füstölt, hanem egy különleges, illatos füstölőszer volt (2Mó 30:7; 40:27; 3Mó 16:12; 2Kr 2:4; 13:10, 11). Az elkészítéséhez szükség volt gyantacseppekre, ónixra, illatos galbanumra és tiszta tömjénre, az előírt mennyiségekben. Isten azt mondta róla, hogy ez egy ’fűszerkeverék, kenőcskészítő munkája, sóval fűszerezett, tiszta és szent’. A füstölőszer egy részét finom porrá törték, és valószínűleg átszitálták, hogy egy egyenletes finomságú anyagot kapjanak, mely alkalmas volt erre a különleges felhasználási módra. Halálos bűn volt, ha valaki saját célra használta (2Mó 30:34–38).

Mind a felkenetési olajat, mind a szent füstölőszert illatos balzsamolajjal készítették (2Mó 25:6; 35:8, 28). Úgy tűnik, ésszerű arra következtetni, hogy a szent olaj elkészítéséhez használt illatanyagokat porrá törték, majd olajban megfőzték. (Vö.: Jób 41:31.) A főzetet hagyták leülepedni, aztán különválasztották az olajat, és átszűrték.

A felkenetési olaj és az illatos füstölőszer elkészítése nem próba szerencse alapon történt, hiszen Jehova előrebocsátotta: ’minden bölcs szívűnek a szívébe bölcsességet adok, hogy készítsék el a felkenetési olajat és az illatos füstölőszert a szentélybe’ (2Mó 31:6–11; 35:10–15; 37:29; 39:33, 38). Ezután a papok közül néhányan azt a megbízatást kapták, hogy kenőcskészítők legyenek; ők keverték össze a hozzávalókat, és ügyeltek arra, hogy mindig legyen elegendő alapanyag (1Kr 9:30; 4Mó 4:16). Amikor azonban Izrael eltért a tiszta imádattól, Jehova már nem gyönyörködött ennek a különleges olajnak és a füstölőszernek a készítésében és használatában (Ézs 1:13).

Kenőcsök és illatanyagok a kereskedelemben: A szentélynél használt szent olajokon, illatszereken és füstölőszereken kívül voltak más készítmények is. Salamon idejére mindenféle ’illatszert’ és illatos port használtak, melyekkel illatossá tették a házakat, a ruhákat, az ágyakat, és melyekkel az uralkodó család tagjai illatosították magukat, illetve azok, akik megengedhették maguknak (Esz 2:12; Zs 45:8; Pl 7:17; Én 3:6, 7; 4:10). És nemcsak a lévita papok készítettek ilyen készítményeket. Időnként még a nők között is voltak ügyes kenőcskészítők, Nehémiás napjaiban pedig volt egy szakmai testület, amelyhez a kenőcskeverők tartoztak (1Sá 8:13; Ne 3:8).

Az ókori világban nagy kereslet volt az illatszerekre, ezért nemcsak a fogyasztási cikkekkel kereskedtek, hanem az előállításukhoz szükséges alapanyagokkal is. A főként kenőcsökhöz használt mirhán és a tömjénen, a füstölőszerek alapanyagán kívül más anyagokat is – például nárdust, sáfrányt, illatos nádat, fahéjat, aloét, kassziát, illetőleg különféle fűszereket, gyantákat és illatos növényeket – gyakran messzi földekről szállították, hogy eljuthassanak a kenőcskészítők fazekaiba és műhelyeibe (Én 4:14; Je 18:11, 13).