Kisütött ennivaló, amely olykor élesztőt vagy kovászt tartalmaz, és főként lisztből vagy darából készül. A kenyér (héb.: leʹchem; gör.: arʹtosz) a zsidók és más, ókori népek étrendjében fontos helyet foglalt el. A kenyérkészítés csínját-bínját széles körben elsajátították az izraeliták, egyiptomiak, görögök, rómaiak és mások. A Közel-Kelet egyes részein a mai napig rendkívül fontos a kenyér, más élelmiszerek csak másodlagosak mellette. Úgy tűnik, hogy időnként a Biblia általánosságban a táplálék kifejezésére használja a „kenyér” szót, mint az 1Mózes 3:19-ben és a mintaimában, amely egyebek között ezt a kérést is tartalmazza: „Add meg nekünk ma a mai napra való kenyerünket” (Mt 6:11; vö.: Pr 10:19, Rbi8, lábj.).

A héberek a kenyérkészítéshez általában búza- vagy árpalisztet használtak. A búza drágább volt, ezért az embereknek sokszor be kellett érniük az árpakenyérrel. Árpakenyérre utal a Bírák 7:13, a 2Királyok 4:42, az Ezékiel 4:12 és a János 6:9, 13. Egyes lisztfélék meglehetősen durvák voltak, mivel mozsárban zúzták a gabonát. De azért használtak ’finomlisztet’ is (1Mó 18:6; 3Mó 2:1; 1Ki 4:22). A mannát, melyről Jehova Isten gondoskodott az izraeliták számára a pusztai vándorlás során, kézimalomban őrölték meg, vagy mozsárban törték össze (4Mó 11:8).

Rendszerint naponta őröltek gabonát és sütöttek friss kenyeret, amely gyakorta kovásztalan volt (héb.: mac·cáʹ). A lisztet egyszerűen csak összekeverték vízzel, és a tésztát kovász vagy élesztő hozzáadása nélkül gyúrták össze. A kovászos kenyér készítésénél az volt a bevett szokás, hogy az előző sütésből eltett tésztadarabot mint kelesztőanyagot belemorzsolták a vízbe, és utána keverték hozzá a lisztet. Ezt a masszát azután dagasztották, és állni hagyták, hogy megkeljen (Ga 5:9). (Lásd: CIPÓ; KOVÁSZ, ÉLESZTŐ; LEPÉNY.)

Az izraeliták Jehovának bemutatott felajánlásai között voltak sült dolgok is (3Mó 2:4–13). Ha tűzfelajánlást mutattak be Jehovának, ahhoz nem volt szabad kovászt használni, de voltak bizonyos felajánlások, amelyeket nem égettek el az oltáron, és azokban lehetett kovász  (3Mó 7:13; 23:17). A pászka idején és az ahhoz kapcsolódó kovásztalan kenyerek ünnepén nem használhattak fel kovászos kenyeret (2Mó 12:8, 15, 18; lásd: JELENLÉT KENYERE).

Az, hogy a kenyérnek kiemelkedő szerepe volt a napi étrendben a bibliai időkben, abból is látszik, hogy a Szentírás nagyon gyakran utal rá. Például Melkisédek is „kenyeret és bort hozott”, mielőtt megáldotta Ábrahámot (1Mó 14:18). Amikor Ábrahám elküldte Hágárt és Ismáelt, „vett kenyeret és egy bőrtömlő vizet, majd odaadta Hágárnak” (1Mó 21:14). A bebörtönzött Jeremiás naponta kapott „egy kerek cipót” (Jr 37:21). Jézus Krisztus kétszer is megsokasította csoda útján a kenyeret, hogy óriási tömegeket tápláljon (Mt 14:14–21; 15:32–37). Jézus arra tanította a követőit, hogy imádkozzanak az adott ’napra való kenyerükért a napi szükséglet szerint’ (Lk 11:3). A zsoltáríró pedig helyénvalóan azonosította Jehova Istent úgy, mint aki gondoskodik a ’kenyérről, mely élteti a halandónak szívét’ (Zs 104:15).

Jelképes értelem: A „kenyér” szó a Bibliában többféleképpen fordul elő jelképes értelemben. Józsué és Káleb például azt mondta az összegyűlt izraelitáknak, hogy Kánaán lakói „kenyér. . . nekünk”, amin kétségkívül azt értették, hogy könnyen le lehet őket győzni, és ettől erőre kapnak (4Mó 14:9). Úgy tűnik, hogy a Zsoltárok 80:5-ből az a nagyfokú szomorúság tükröződik, mely összefüggésbe hozható azzal, hogy valaki Isten nemtetszését vonta magára; itt ugyanis ezt olvashatjuk Izrael Pásztoráról, Jehováról: „A könnyek kenyerét adod nekik eledelül”. Jehováról a Biblia úgy is beszél, mint aki „nyomorúságot ad [népének] kenyérként, és elnyomást vízként”, ami nyilvánvalóan azokra az állapotokra utal, amelyeket az ostrom idején később tapasztalnak majd, és amelyek annyira mindennaposak lesznek, mint a kenyér és a víz (Ézs 30:20).

A Példabeszédek könyve azokról szólva, akik annyira gonoszak, hogy „nem alszanak, míg rosszat nem tesznek”, kijelenti: „a gonoszság kenyerét eszik” (Pl 4:14–17). Igen, úgy tűnik, hogy a gonosztettek éltetik őket. Arról a személyről pedig, aki fondorlattal vagy csalással szerzi meg az élethez szükséges anyagi javakat, a Példabeszédek 20:17 ezt mondja: „Gyönyörűséges az embernek a hazugság kenyere, de azután a szája kaviccsal lesz tele.” A jó és szorgalmas feleségről ellenben ezt olvassuk: „a lustaság kenyerét nem eszi” (Pl 31:27).

A Biblia jó értelemben is használja jelképként a „kenyeret”. Az Ézsaiás 55:2 rámutat, hogy Jehova szellemi gondoskodásai sokkal fontosabbak az anyagiaknál, amikor kijelenti: „Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér, és miért fáradoztok azért, ami nem elégít meg? Figyelmesen hallgassatok engem, és egyétek, ami jó, találjon lelketek gyönyörűséget a kövér eledelekben.”

Jézus, amikor bevezette azt az új étkezést (i. sz. 33. niszán 14-én), amely később a haláláról való megemlékezéssé vált, „vett egy kenyeret, és miután áldást mondott, megtörte, és odaadva azt a tanítványoknak, ezt mondta: »Vegyétek, egyétek. Ez jelenti a testemet«” (Mt 26:26). A kenyér Jézus hús-vér testét jelentette, ’amely értük adatik’ (Lk 22:19; 1Ko 11:23, 24).

Körülbelül egy évvel korábban Jézus Krisztus szembeállította az ’égből alászálló kenyeret’ a mannával, melyet az izraeliták a pusztában fogyasztottak, és nyíltan kijelentette: „Én vagyok az élet kenyere.” Rámutatott, hogy ő „az az élő kenyér, mely az égből szállt alá”, majd hozzátette: „ha valaki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog; és bizony a kenyér, melyet én adok, a testem a világ életéért” (Jn 6:48–51). Ez az ’evés’ itt jelképesen értendő, vagyis az embernek hitet kell gyakorolnia Jézus tökéletes emberi élete feláldozásának értékében (Jn 6:40). Jézus az égbe menetele után bemutatta váltságáldozatának értékét az Atyja, Jehova Isten előtt. Ez által az érték által Krisztus életet tud adni az emberiség minden engedelmes tagjának. Ahogyan az ihletés által meg lett jövendölve, Jézus Betlehemben (jel.: ’kenyér háza’) született meg (Mi 5:2; Lk 2:11), és általa az egész hívő emberiség kap az életadó ’kenyérből’ (Jn 6:31–35).