A görög khri·szti·a·noszʹ szó csupán háromszor fordul elő a Keresztény Görög Iratokban, és Krisztus Jézus követőire, a kereszténység képviselőire utal (Cs 11:26; 26:28; 1Pt 4:16).

„Először [a szíriai] Antiókiában volt, hogy a tanítványokat isteni gondviselés által keresztényeknek hívták” (Cs 11:26). Lehetséges, hogy ezt a nevet már i. sz. 44-ben is használták, akkor, amikor a 26. vers szövegkörnyezetében leírt események történtek. Ám a szó nyelvtani alakja ezt nem feltétlenül támasztja alá, ezért néhányan úgy gondolják, hogy egy kicsit később kezdték használni. Bárhogy volt is, kb. i. sz. 58-ra már jól ismert volt ez a kifejezés Cezárea városában, és még a tisztviselők is használták. Például ez idő tájt történt, hogy II. Heródes Agrippa ezt mondta Pálnak: „Mindjárt meggyőzöl, és kereszténnyé teszel” (Cs 26:28).

A bibliaírók, amikor a hittársaikról, Krisztus követőiről beszéltek, vagy amikor megszólították őket, többféle kifejezést használtak rájuk: „az Úrban hívők”, „testvérek”, „tanítványok” (Cs 5:14; 6:3; 15:10), ’választottak’, ’hűségesek’ (Kol 3:12; 1Ti 4:12), Isten „rabszolgái”, „Krisztus Jézus rabszolgái” (Ró 6:22; Fi 1:1), ’szentek’, ’Isten gyülekezete’, illetve ’azok, akik segítségül hívják az Urat’ (Cs 9:13; 20:28; 1Ko 1:2; 2Ti 2:22). Ezek elsősorban a gyülekezeten belül voltak bevett kifejezések, és mindig társult hozzájuk valamilyen tanításbeli jelentéstartalom. A kívülállók általában úgy utaltak a kereszténységre, hogy „az Út” (Cs 9:2; 19:9, 23; 22:4), a keresztények ellenségei pedig „a názáretiek szektájának” vagy csak ’szektának’ nevezték (Cs 24:5; 28:22).

Először a szíriai Antiókiában váltak ismertté Krisztus követői úgy, mint keresztények. Eléggé valószínűtlen, hogy a zsidók mondták volna rájuk először azt, hogy „keresztények” (görög eredetű), vagyis „messianisták” (héber eredetű). A zsidók nem fogadták el, hogy Jézus a Messiás, azaz a Krisztus, ezért nem ismerték volna el őt hallgatólagosan Felkentnek, Krisztusnak azzal, hogy a követőit „keresztények”-nek nevezik. Néhányan úgy vélik, hogy a pogányok ragasztották rájuk ezt az elnevezést gúnynév gyanánt, de a Biblia arra utal, hogy Istentől kapták ezt a nevet: „a tanítványokat isteni gondviselés által keresztényeknek hívták” (Cs 11:26).

Az ebben a versben szereplő görög khré·ma·tiʹzó igét általában egyszerűen úgy fordítják, hogy „nevezték”, és a legtöbb fordítás a Cselekedetek 11:26-ban valóban így adja vissza. Ám néhány fordításból az derül ki, hogy Istennek szerepe volt a „keresztény” név kiválasztásában. Ebben a tekintetben figyelmet érdemlő fordítás az Új világ fordítás, a Young’s Literal Translation és a The Simple English Bible. A Young-féle fordítás ezt írja: „A tanítványokat először Antiókiában nevezték keresztényeknek Istennek köszönhetően.”

A görög khré·ma·tiʹzó szó abban az értelemben, ahogyan a Keresztény Görög Iratok használja, mindig olyasmire utal, ami természetfölötti, rejtélyes vagy Istenhez kötődik. Az Ógörög–magyar szótár (1213–1214. o.) ezt a meghatározást adja meg erre a szóra: „választ ill. isteni kinyilatkoztatást ad, kinyilatkoztat, isteni tant hirdet. . . jóslatot ill. isteni kinyilatkoztatást kap”. A Görög–magyar szótár az Újszövetség irataihoz (1018. h.) c. mű a következőképpen adja meg a jelentését: „isteni kijelentés, jósige, jövendölés”. A Thayer-féle Greek-English Lexicon of the New Testament (1889, 671. o.) ezt írja: „isteni parancsot, figyelmeztetést ad, tanít az égből. . . isteni parancsot, figyelmeztetést, utasítást kap. . . isteni kinyilatkoztatásokat közöl, hírül adja Isten parancsait.” Thomas Scott ezt jegyezte fel az Explanatory Notes (1832, III. köt. 419. o.) c. munkájában erről a bibliaversről: „A szó azt sejteti, hogy mindez isteni kinyilatkoztatásra történt, hiszen általában az Újtestamentumban ez a jelentése, és úgy fordítják, hogy »intést kap Istentől«, még akkor is, ha maga az ISTEN szó nem szerepel a görögben.” Clarke Commentary c. műve ezt írja a Cselekedetek 11:26-ról: „A [khré·ma·tiʹszai] szó. . . melyet úgy fordítunk, hogy nevezték, az Újtestamentumban azt jelenti, hogy isteni irányítással kinevez, figyelmeztet vagy megnevez. Ebben az értelemben használja a Máté 2:12. . . Ha tehát isteni jóváhagyással adatott ez a név, akkor igen valószínű, hogy Saul és Barnabás kapta utasításba, hogy ezt a nevet kell használni; vagyis a keresztény elnevezés Istentől van.” (Lásd a következő verseket, amelyekben ez a görög szó szerepel: Mt 2:12, 22; Lk 2:26; Cs 10:22; Ró 7:3, Int; Héb 8:5; 11:7; 12:25.)

A Szentírás úgy beszél Jézus Krisztusról, mint Vőlegényről, és mint aki a felkent követőinek a Feje és Férje (2Ko 11:2; Ef 5:23). Ezért, ahogyan egy feleség örömmel veszi fel a férje nevét, úgy Krisztus „menyasszonya” is boldog, hogy olyan nevet kaphat, amely Krisztushoz  tartozóként azonosítja őt. Ennek köszönhetően a keresztényeket az első századi kortársaik a tevékenységükön kívül a nevük alapján is azonosítani tudták, mint olyan csoportot, mely teljesen elkülönül a judaizmustól. Az egyre növekvő keresztény gyülekezetben nem volt sem zsidó, sem görög, hanem mindnyájan egyek voltak a Vezetőjük és a Fejük, Jézus Krisztus irányítása alatt (Ga 3:26–28; Kol 3:11).

Mit jelent kereszténynek lenni? Jézus másokat is meghívott, hogy a követői legyenek: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a kínoszlopát, és állandóan kövessen engem” (Mt 16:24). Az igaz keresztényeknek hinniük kell abban, hogy Jézus Krisztus az Isten Felkentje és az egyszülött Fia, a megígért Mag, aki feláldozta az emberi életét váltság gyanánt, majd akit Isten feltámasztott, és magas állásba helyezett a jobbján, és akinek hatalmat adott, hogy legyőzze az ellenségeit, és igazolja Jehova szuverén uralmát (Mt 20:28; Lk 24:46; Jn 3:16; Ga 3:16; Fi 2:9–11; Héb 10:12, 13). A keresztények szemében a Biblia Isten ihletett Szava, az abszolút igazság forrása, és hasznos az emberek tanítására és fegyelmezésére (Jn 17:17; 2Ti 3:16; 2Pt 1:21).

Az igaz keresztények nemcsak megvallják a hitüket, hanem a tetteikkel is kifejezésre juttatják (Ró 10:10; Jk 2:17, 26). Mivel bűnösnek születtek, megbánják a bűneiket, megtérnek, átadják az életüket Jehova imádatára és szolgálatára, és megkeresztelkednek (Mt 28:19; Cs 2:38; 3:19). Kerülik a paráznaságot, a bálványimádást és a vér fogyasztását (Cs 15:20, 29). Levetik a régi egyéniségüket, melyre talán a haragkitörések, ocsmány beszéd, hazudozás, lopás, részegség és effélék jellemzők, és összhangba hozzák az életüket a bibliai alapelvekkel (Ga 5:19–21; 1Ko 6:9–11; Ef 4:17–24; Kol 3:5–10). Péter ezt írta a keresztényeknek: „egyikőtök se szenvedjen mint gyilkos vagy tolvaj vagy gonosztevő vagy mások dolgába avatkozó” (1Pt 4:15). A keresztények kedvesek, figyelmesek, szelídek, hosszútűrők, és szeretettel önuralmat gyakorolnak (Ga 5:22, 23; Kol 3:12–14). Gondoskodnak az övéikről, és úgy szeretik a felebarátaikat, mint önmagukat (1Ti 5:8; Ga 6:10; Mt 22:36–40; Ró 13:8–10). Az igaz keresztényeket leginkább a köztük megfigyelhető rendkívüli szeretet azonosítja. Jézus ezt mondta: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (Jn 13:34, 35; 15:12, 13).

Az igaz keresztények utánozzák a nagy Tanítónak, Jehova hű Tanújának, Jézusnak a példáját (Jn 18:37; Je 1:5; 3:14). A Vezetőjük ezt parancsolta: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket” (Mt 28:19, 20). E megbízatásnak eleget téve „nyilvánosan és házról házra” tanúskodnak, és mindenütt arra buzdítják az embereket, hogy meneküljenek ki Nagy Babilonból, és a reménységüket és a bizodalmukat Isten Királyságába vessék (Cs 5:42; 20:20, 21; Je 18:2–4). Az üzenetük valóban jó hír, de a hirdetése miatt a keresztényeknek Jézus Krisztushoz hasonlóan üldözést és szenvedést kell elviselniük. Jézus követői nem állnak a Tanítójuk felett; elég, ha olyanok, mint ő (Mt 10:24, 25; 16:21; 24:9; Jn 15:20; 2Ti 3:12; 1Pt 2:21). Péter azt tanácsolta, hogy ha valaki „mint keresztény szenved, ne szégyenkezzen, hanem továbbra is dicsőítse az Istent ebben a névben” (1Pt 4:16). A keresztények megadják „a császárnak” azt, ami a világ felsőbb hatalmainak jár (tiszteletet, adót), de nem avatkoznak bele a világ ügyeibe (Mt 22:21; Jn 17:16; Ró 13:1–7), ezért a világ gyűlöli őket (Jn 15:19; 18:36; 1Pt 4:3, 4; Jk 4:4; 1Jn 2:15–17).

Érthető, hogy az első században gyorsan a figyelem középpontjába kerültek a keresztények, akiknek erkölcsi tartásuk volt, becsületesek voltak, emellett buzgón és nyíltan felvillanyozó üzenetet hirdettek. Például Pál misszionáriusi útjai olyanok voltak, mint a futótűz, mely egyik várost a másik után borítja lángba. Az egyik útján járt a pizidiai Antiókiában, Ikóniumban, Lisztrában, Derbében és Pergában, egy másikon pedig Filippiben, Tesszalonikában, Bereában, Athénban és Korintuszban. Az emberek mindenütt elgondolkodtak a szavain, és állást foglaltak: vagy elfogadták, vagy elutasították Isten Királyságának a jó hírét (Cs 13:14–14:26; 16:11–18:17). Sok ezer személy hagyta ott a hamis vallását, és fogadta el tiszta szívvel a kereszténységet, majd Krisztus Jézushoz és az apostolokhoz hasonlóan buzgón belevetette magát a prédikálómunkába. Emiatt azonban a gyűlölet célpontjaivá lettek, mert a hamis vallás vezetői és a félrevezetett politikai elöljárók sokszor üldözést szítottak ellenük. Korábban a vezetőjüket, Jézus Krisztust, a Béke Fejedelmét zendülés vádjával kivégezték, majd pedig a békeszerető keresztényeket vádolták meg azzal, hogy „zavart keltenek” a városokban, ’felforgatják a lakott földet’, és hogy „mindenütt [ellenük] beszélnek” (Cs 16:20; 17:6; 28:22). Úgy tűnik, mire Péter megírta az első levelét (kb. i. sz. 62–64), a keresztények tevékenysége már jól ismert volt egyebek mellett „Pontuszban, Galáciában, Kappadóciában, Ázsiában és Bitíniában” (1Pt 1:1).

 A kívülállók beszámolói: Az első és második századi írók, akik nem voltak keresztények, szintén beszéltek a korai keresztényekről és arról, hogy milyen hatással voltak a pogány világra. Például Tacitus, egy római történetíró, aki i. sz. 55 táján született, leírja, hogy a szóbeszéd szerint Néró volt a felelős Róma felgyújtásáért (i. sz. 64), majd hozzáteszi: „Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság [a rómaiak által bűnnek tekintett tetteik] miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett . . . Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak” (Évkönyvek. XV. könyv, 44.) Suetonius, egy másik római történetíró, aki az i. sz. első század vége felé született, szintén beszámol olyan eseményekről, melyek Néró uralkodása idején történtek: „Kivégeztette [Néró] a keresztényeket, ezt a káros új babonának hódoló népséget” (A caesarok élete. Nero, 16.).

Josephus Flavius A zsidók története c. művében megemlít bizonyos eseményeket, melyekre Jézus élete alatt került sor, majd hozzáteszi: „S még ma is [kb. i. sz. 93-ban] megvan a keresztények felekezete, amely [Jézusról] vette a nevét” (XVIII. könyv, 3. fej., 3.). Ifj. Plinius, Bitínia kormányzója i. sz. 111-ben vagy 112-ben levelet írt Traianus császárnak a „keresztény nyavalya” miatt, részletezve, hogy mit tesz ellene, és a tanácsát kérte. „Megkérdeztem tőlük, keresztények-e” – írta Plinius. Ha elismerték, hogy keresztények, megbüntette őket. Ám mások „kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is voltak azok”. Amikor Plinius próbára tette őket, voltak, akik áldozatot mutattak be pogány isteneknek, sőt némelyek „káromolták Krisztust. . . márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők”. Traianus a válaszában megdicsérte Pliniust azért, ahogyan ezt az ügyet kezelte: „Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények” (Levelek. X. könyv, 96., 97.).

Az első századi keresztényeknek nem voltak templomaik, oltáraik, nem használtak feszületet, és nem voltak náluk díszes ruhákat vagy magasztos címeket viselő egyházi személyek. Nem tartottak meg semmilyen állami ünnepet, és nem vállaltak semmilyen katonai szolgálatot. „A rendelkezésre álló összes ismeretanyag gondos átvizsgálásából kiderül, hogy Marcus Aurelius [aki i. sz. 161 és 180 között uralkodott] idejéig egyetlen keresztény sem lett katona, és a kereszténnyé válása után egyetlen katona sem maradt a hadsereg kötelékében” (E. W. Barnes: The Rise of Christianity. 1947, 333. o.).

Ám ahogyan az Plinius leveléből kiderül, voltak olyan keresztények, akik megalkudtak, amikor próba alá kerültek. Ahogyan az meg lett jövendölve, a hitehagyás már elkezdődött az apostolok halála előtt is (Cs 20:29, 30; 2Pt 2:1–3; 1Jn 2:18, 19, 22). Kevesebb mint 300 év leforgása alatt a kereszténység jelképes búzaföldjét gyomként ellepték a hitehagyott antikrisztusok, majd a megátalkodott Nagy Konstantin (aki állítólag megölette legalább hét közeli barátját és rokonát) olyan események sorozatát indította el, melyek végül odavezettek, hogy létrejött a „kereszténység” leplébe burkolt államvallás.