A görög baʹpti·szma szó a ’bemerít, bemárt’ jelentésű baʹptó igéből származik (Jn 13:26), és a bemerítés folyamatára utal, ideértve az alámerülést és a felszínre jövetelt. A Bibliában a „keresztel” szó a „bemerít” szó szinonimája. Például az Újszövetség – Egyszerű magyar nyelvű fordítás a Róma 6:3, 4-et így adja vissza: „Vagy talán elfelejtettétek, hogy mi, akik bemerítkeztünk Krisztus Jézusba, az ő halálába merültünk bele? Amikor belemerültünk Jézus halálába, akkor el is temettek bennünket vele együtt.” (Lásd még: Csia, Vida.) A görög Septuaginta a ’bemerít, bemárt’ jelentésű szó alakjait használja a  2Mózes 12:22-ben és a 3Mózes 4:6-ban. (Lásd: Rbi8, lábj.) Amikor valakit bemerítenek a vízbe, átmenetileg ’eltemetik’ (hisz nem lehet látni), majd újra felszínre jön.

A keresztelkedés négy fajtáját fogjuk megvizsgálni: 1. János keresztsége; 2. Jézusnak és a követőinek a megkeresztelkedése vízben; 3. Krisztus Jézusba, illetve a halálába történő megkeresztelkedés; 4. tűzzel való keresztség.

János keresztsége: Zakariás és Erzsébet fia, János volt az első ember a földön, akit Isten azzal a feladattal bízott meg, hogy kereszteljen vízben (Lk 1:5–7, 57). ’Keresztelő Jánosnak’ nevezték (Mt 3:1; Mk 1:4), ami azt mutatja, hogy elsősorban János tette ismertté a keresztelkedést, azaz a vízbe merítést. A Szentírás igazolja, hogy nem saját indíttatásból végezte a szolgálatát és keresztelt, hanem Istentől kapta a megbízatását. Gábriel angyal arról jövendölt, hogy Isten fogja kiválasztani Jánost erre a munkára (Lk 1:13–17), és Zakariás arról prófétált a szent szellem ihletése alatt, hogy János a Legfelségesebb prófétája lesz, aki előkészíti Jehova útjait (Lk 1:68–79). Jézus szintén megerősítette, hogy János Isten megbízásából végezte a szolgálatát (Lk 7:26–28). Lukács tanítvány azt írta, hogy „Isten kijelentése eljutott Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. Elment tehát. . ., és prédikálta a keresztséget” (Lk 3:2, 3). János apostol ezt jelentette ki róla: „Megjelent egy ember, aki Isten képviselőjeként küldetett el: János volt a neve” (Jn 1:6).

Ha összevetjük egymással a Lukács 3:3 különböző fordításait, akkor még jobban megérthetjük, hogy mit jelentett János keresztsége. János azért ment el, hogy prédikálja „a keresztséget, mint ami a bűnök megbocsátásához vezető megbánás jelképe” (ÚV); „a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (KNB); „a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára” (Kecsk.); „a. . . bemerítést a bűnök bocsánatára” (Vida); „hogy ha. . . bemerítkeznek, akkor Isten megbocsátja bűneiket” (ÚEF). Ezekből a fordításokból világosan látható, hogy ez a keresztelkedés nem tisztított meg a bűntől. Ahhoz, hogy valaki megtisztuljon a bűneitől, meg kellett azokat bánnia, és változtatnia kellett az életén. A keresztelkedés ennek volt a jelképe.

János keresztségének tehát nem az volt a célja, hogy Isten különleges módon megtisztítson valakit. A megbánás jelképe volt, vagyis mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a keresztelkedő személy megbánta, hogy nem tartotta be a Törvényt, amely azért volt, hogy Krisztushoz vezessen (Ga 3:24). János felkészített egy népet, hogy ’láthassák Isten megmentő eszközét’ (Lk 3:6). A munkája tehát azt a célt szolgálta, hogy egy „felkészített népet készítsen elő Jehovának” (Lk 1:16, 17). Ilyen előkészítő munkáról prófétált Ézsaiás és Malakiás is (Ézs 40:3–5; Ma 4:5, 6).

Néhány tudós szerint János keresztsége és a keresztény keresztelkedés a Törvény által előírt ókori tisztulási szertartásokra (2Mó 29:4; 3Mó 8:6; 14:8, 31, 32; Héb 9:10; Rbi8, lábj.), illetve az egyes személyek megtisztulására vezethető vissza (1Mó 35:2; 2Mó 19:10). Ám ezek az ókori szokások nem segítenek megérteni a keresztelkedés valódi jelentőségét. Ezeknek az volt a célja, hogy szertartásilag tiszták legyenek az izraeliták. Csak egy példa van arra, hogy valaki teljesen a víz alá merült: a leprás Naámán hétszer mártózott meg a folyóban (2Ki 5:14). Ezzel egyszerűen csak meggyógyult a leprájából, nem került semmilyen különleges kapcsolatba Istennel. Ezenkívül a Szentírás szerint a prozelitákat körülmetélték, nem pedig megkeresztelték. A körülmetélés volt annak is a feltétele, hogy valaki fogyaszthasson a pászkából, vagy imádatot mutathasson be a szentélynél (2Mó 12:43–49).

Néhányak feltételezése szerint János keresztsége a zsidó esszénusok vagy a farizeusok szektájának a szokásaiból ered, de ennek semmi alapja sincs. Mindkét szektának egy sor előírása volt a gyakori szertartásos mosakodásra. Jézus azonban rámutatott, hogy ezek csupán emberek parancsai, akik a hagyományaikkal áthágják Isten parancsolatait (Mk 7:1–9; Lk 11:38–42). János nem az esszénusok, és nem is a farizeusok megbízásából keresztelt vízben. Elmondta, hogy Isten küldte őt (Jn 1:33). Nem az volt a feladata, hogy prozelitákká tegyen embereket, hanem hogy megkeresztelje azokat, akik már eleve a zsidó gyülekezet tagjai voltak (Lk 1:16).

János tudta, hogy ő csupán előkészíti az utat Isten Fia előtt, hogy a Messiás egy nagyobb mértékű szolgálatba foghasson. János azért keresztelt, hogy nyilvánvalóvá legyen Izraelnek a Messiás (Jn 1:31). A János 3:26–30 alapján a Messiás szolgálatának előtérbe kellett kerülnie, Jánosénak pedig háttérbe kellett szorulnia. Akiket Jézus tanítványai az Uruk földi szolgálata idején kereszteltek meg, és így váltak Jézus tanítványaivá, azok is a megbánás jeleként keresztelkedtek meg, akárcsak azok, akiket János keresztelt (Jn 3:25, 26; 4:1, 2).

Jézus megkeresztelkedése vízben: Jézust nyilván teljesen más okból keresztelte meg János, hiszen „Ő nem követett el bűnt, és csalárdság sem találtatott a szájában” (1Pt 2:22). Jézus  tehát nem vethette alá magát olyasminek, ami a megbánás jele volt. Kétségtelenül ezért szabódott János, amikor meg kellett őt keresztelnie. Jézus azonban ezt mondta neki: „Engedd ez alkalommal, mert így illik teljesítenünk mindazt, ami igazságos” (Mt 3:13–15).

Lukács leírta, hogy Jézus imádkozott, amikor megkeresztelkedett (Lk 3:21). A hébereknek írt levél írója pedig elmondja, hogy amikor Jézus Krisztus „a világba” jött (nem akkor, amikor megszületett, és még nem tudott se beszélni, se olvasni, hanem amikor elment, hogy megkeresztelkedjen, és megkezdje a szolgálatát), a Zsoltárok 40:6–8 (LXX) szavaival összhangban ezt mondta: „»Áldozatot és felajánlást nem akartál, de testet készítettél nekem. . .« . . . »Íme! Eljöttem (a könyvtekercsben meg van írva rólam), hogy cselekedjem az akaratodat, ó, Isten«” (Héb 10:5–9). Jézus a születésétől fogva a zsidó nemzet tagja volt. Isten szövetséget kötött ezzel a nemzettel (2Mó 19:5–8; Ga 4:4), Jézus tehát már szövetségben állt Jehova Istennel, amikor elment Jánoshoz, hogy keresztelje meg. Jézus ekkor többet tett annál, mint amit a Törvény megkövetelt tőle. Kimutatta, hogy kész eleget tenni az Atyja ’akaratának’, Jehova akarata pedig az volt, hogy Jézus áldozza fel a ’neki készített testet’, aminek köszönhetően ’el lesz távolítva’ a Törvény által előírt állatáldozat. Pál apostol megjegyzi: „A nevezett »akarat« által megszenteltek minket Jézus Krisztus testének egyszer s mindenkorra történő felajánlása révén” (Héb 10:10). Az Atya Jézusra vonatkozó akarata magában foglalta azt is, hogy megismertesse a Királyságot másokkal. Jézus ezt is vállalta a keresztelkedésével (Lk 4:43; 17:20, 21). Jehova szívesen fogadta, hogy Jézus kész mindezt megtenni, és felkente őt szent szellemmel, majd ezt mondta neki: „Te vagy az én szeretett Fiam; helyesellek téged” (Mk 1:9–11; Lk 3:21–23; Mt 3:13–17).

Jézus követőinek a megkeresztelkedése vízben: János keresztségét felváltotta az a keresztség, amelyre Jézus parancsot adott: „tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket, kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében” (Mt 28:19). I. sz. 33 pünkösdje óta Isten csak ezt a fajta vízben való keresztelkedést fogadja el. Néhány évvel 33 után egy buzgó férfi, Apollós pontosan tanította a Jézusra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségét ismerte. Emiatt segítségre szorult, akárcsak azok a tanítványok, akikkel Pál Efézusban találkozott. Ezek az efézusiak is János keresztségével keresztelkedtek meg, és nyilván azután, hogy az már nem volt érvényben, hiszen Pál 20 évvel azt követően látogatott Efézusba, hogy a törvényszövetség a hatályát veszítette. Az efézusiak ezután megtették, amit kellett, vagyis megkeresztelkedtek Jézus nevében, és megkapták a szent szellemet (Cs 18:24–26; 19:1–7).

A keresztény keresztelkedéshez meg kell érteni Isten Szavát, és tudatosan kell dönteni úgy, hogy valaki felajánlja magát, hogy Isten kinyilatkoztatott akaratát tegye. Ez nyilvánvaló abból, ami i. sz. 33 pünkösdjén történt. Az összegyűlt zsidók és prozeliták már ismerték a Héber Iratokat, és miután hallották Pétert, amint Jézusról, a Messiásról beszél, háromezren közülük „szívesen fogadták a szavát”, és „megkeresztelkedtek” (Cs 2:41; 3:19–4:4; 10:34–38). A Szamáriában élők előbb hittek Fülöpnek, aki a jó hírt prédikálta, és utána keresztelkedtek meg (Cs 8:12). Az etióp eunuch, mivel buzgó prozelita volt, ismerte Jehovát és a Héber Iratokat. Először neki is el kellett magyarázni, hogyan teljesedtek az írások Krisztuson, és csak miután ezt elfogadta, azután akart megkeresztelkedni (Cs 8:34–36). Péter elmagyarázta Kornéliusznak, hogy mindenki „elfogadható [Isten előtt], aki féli őt, és igazságosságot cselekszik” (Cs 10:35), és hogy Jézus Krisztus neve által mindenki elnyeri a bűnök megbocsátását, aki hisz benne (Cs 10:43; 11:18). Mindez összhangban van Jézus következő parancsával: „tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket. . ., és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek.” Helyénvaló módon azok keresztelkednek meg, akik elfogadják a tanítást, és tanítvánnyá válnak (Mt 28:19, 20; Cs 1:8).

Pünkösdkor a zsidókat – akik nyilván ismerték János keresztségét, és tudták, hogy mint nép, őket terheli a felelősség Jézus haláláért – „szíven találta”, amit Pétertől hallottak, ezért ezt kérdezték: „testvérek, mit tegyünk?” Péter így felelt: „Tanúsítsatok megbánást, és valamennyien keresztelkedjetek meg Jézus Krisztus nevében bűneitek megbocsátására, és megkapjátok a szent szellem ajándékát” (Cs 2:37, 38). Ha megfigyeljük, Péter olyasmire hívta fel a figyelmüket, ami új volt számukra. Vagyis hogy a bűneik megbocsátásához a bűnbánat mellett nem János keresztségére van szükség, hanem arra, hogy Jézus Krisztus nevében keresztelkedjenek meg. Nem említett olyasmit, hogy a keresztelkedés lemosná a bűnöket. Tudta, hogy ’Jézusnak, Isten Fiának a vére tisztít meg minden bűntől’ (1Jn 1:7). Később, miután Jézusról  úgy beszélt, mint ’az élet Főközvetítőjéről’, ezt mondta a zsidóknak a templomban: „Tanúsítsatok tehát megbánást, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a bűneitek, hogy felüdülés időszakai jöjjenek Jehova személyétől” (Cs 3:15, 19). Elmagyarázta nekik, hogy a bűnök megbocsátásához arra van szükség, hogy bánják meg mindazt, amit Krisztus ellen tettek, és ’térjenek meg’. A keresztelkedésről ekkor nem beszélt.

A zsidók a törvényszövetség hatálya alatt éltek, de Krisztus kínoszlopon való halála érvénytelenítette azt (Kol 2:14), és i. sz. 33 pünkösdjén az új szövetség lépett életbe. (Vö.: Cs 2:4; Héb 2:3, 4.) Ám a zsidók még kb. három és fél évig Isten különleges kegyét élvezhették. Ez alatt az idő alatt Jézus tanítványai kizárólag a zsidóknak, a prozelitáknak és a szamáriaiaknak prédikáltak. Majd i. sz. 36 táján Isten azt mondta Péternek, hogy menjen el egy római katonatisztnek, a nem zsidó Kornéliusznak a házába. Az, hogy Isten kitöltötte szent szellemét Kornéliuszra és a háznépére, egyértelművé tette Péter számára, hogy innentől kezdve a nem zsidók is megkeresztelkedhetnek vízben (Cs 10:34, 35, 44–48). Mivel Isten a körülmetélt zsidókkal kötött törvényszövetséget már nem ismerte el, csak a Jézus Krisztus által kötött új szövetséget, a zsidók – akár körül voltak metélve, akár nem – már nem voltak különleges kapcsolatban vele. Nem vitte őket közelebb Istenhez, hogy megtartották a Törvényt, hiszen az már nem volt érvényben, és az sem számított, hogy megkeresztelkedtek-e János keresztségével, hiszen ez is a Törvényhez kötődött. Akkor közeledhettek Istenhez, és akkor nyerhették el a kegyét, ha hittek a Fiában, és vízben megkeresztelkedtek Jézus Krisztus nevében. (Lásd: HETVEN HÉT: „Egy héten át” megerősíttetik a szövetség.)

Vagyis i. sz. 36 után Isten mindenkire egyformán tekintett, függetlenül attól, hogy zsidók voltak-e vagy sem (Ró 11:30–32; 14:12). A nemzetekből valók nem voltak a törvényszövetség hatálya alatt, és nem tartoztak ahhoz a néphez, amely különleges kapcsolatban volt Istennel, az Atyával (kivéve azokat, akik prozeliták lettek, és körülmetélkedtek). Most azonban egyénenként lehetőséget kaptak arra, hogy Isten népéhez tartozzanak. De ahhoz, hogy megkeresztelkedhessenek vízben, közeledniük kellett Istenhez, és hinniük kellett a Fiában, Jézus Krisztusban. A megkeresztelkedésükkel Krisztus példáját követték, és a parancsával összhangban cselekedtek (Mt 3:13–15; 28:18–20).

Egy keresztény életében a keresztelkedésnek fontos szerepe van abban, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Péter apostol a következőket írta, miután arról beszélt, hogy Noé megépítette a bárkát, melyben a családjával együtt túlélte az özönvizet: „Ami ennek megfelel, tudniillik a keresztség (nem a test szennyének eltávolítása, hanem az Istenhez intézett kérés jó lelkiismeretért), az most titeket is megment Jézus Krisztus feltámadása által” (1Pt 3:20, 21). A bárka kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy Noé Istennek szentelte az életét, hűségesen eleget téve az Ő akaratának. Ennek eredményeként életben maradt. Ehhez hasonlóan azok, akik a feltámasztott Krisztusba vetett hitük alapján Jehovának szentelik az életüket, és megkeresztelkednek, illetve azt teszik, amit Isten a szolgáitól kér, meg lesznek szabadítva a jelenlegi gonosz világrendszerből (Ga 1:3, 4). Többé már nem a pusztulás vár rájuk, mint ahogy a világra, hanem meg fognak menekülni, és Isten jó lelkiismerettel áldja meg őket.

Csecsemők keresztelése: A Biblia szerint, akik megkeresztelkedtek, azok előtte ’hallották a szót’, ’szívesen fogadták azt’, ’megbánást tanúsítottak’ (Cs 2:14, 22, 38, 41), és megfontolt döntést hoztak. Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a keresztelkedőnek elég idősnek kell lennie ahhoz, hogy hallgatni tudja a szót, higgyen, és meghozza ezt a döntést. Vannak, akik úgy vélik, hogy a csecsemőket meg kell keresztelni. Azokra az esetekre hivatkoznak, amikor egész ’háznépek’ keresztelkedtek meg, például Kornéliuszé, Lídiáé, a filippi börtönőré, Kriszpuszé és Sztefanászé (Cs 10:48; 11:14; 16:15, 32–34; 18:8; 1Ko 1:16). Szerintük ez arra utal, hogy ekkor kisgyermekeket is megkereszteltek. Ám Kornéliusz háznépéből azok keresztelkedtek meg, akik hallgatták a szót, szent szellemet kaptak, nyelveken szóltak és magasztalták az Istent. Csecsemők erre nem képesek (Cs 10:44–46). Lídia „az Isten imádója volt. . ., és Jehova szélesre tárta a szívét, hogy odafigyeljen a Pál által mondottakra” (Cs 16:14). A filippi börtönőrnek ’hinnie kellett az Úr Jézusban’, ami azt sugallja, hogy a családjából a többieknek is hinniük kellett ahhoz, hogy megkeresztelkedhessenek (Cs 16:31–34). „Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró pedig hívővé lett az Úrban, és ugyanígy az egész háznépe is” (Cs 18:8). Mindebből arra lehet következtetni, hogy akkor keresztelkedhetett meg valaki, ha hallotta a szót, hitt Istenben és dicsőítette őt, amit csecsemők nem tudnak megtenni. A szamáriaiak azután keresztelkedtek meg, miután hallották „az Isten királyságáról és a Jézus Krisztus nevéről szóló jó hírt”, és hittek. A Szentírásból kiderül, hogy ekkor „férfiak  és asszonyok” keresztelkedtek meg, nem pedig csecsemők (Cs 8:12).

Pál apostol korintusziaknak mondott kijelentése, hogy a gyermekek a hívő szüleik révén „szentek”, nem annak a bizonyítéka, hogy a csecsemőket megkeresztelték. Ez pont az ellenkezőjét támasztja alá. Azok a gyermekek, akik túl kicsik ahhoz, hogy ilyen döntést hozzanak, a hívő szülő által válnak elfogadhatóvá, és nem a keresztség úgynevezett szentsége által. Ha helyénvaló lenne a csecsemők megkeresztelése, akkor nem csak a hívő szülő révén lehetnének „szentek” (1Ko 7:14).

Igaz, Jézus a következőket mondta: „ne akadályozzátok [a kisgyermekeket] tovább abban, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké az egek királysága” (Mt 19:13–15; Mk 10:13–16). De Jézus nem megkeresztelte a gyerekeket, hanem megáldotta őket, és semmi sem utal arra, hogy valamiféle szertartás keretében tette volna rájuk a kezét. Ezenkívül a szavaiból kiderül, hogy nem azért „ilyeneké az Isten királysága”, mert megkeresztelkedtek, hanem azért, mert taníthatók és bíznak másokban. Elvégre a keresztények ezt a parancsot kapták: „a rosszaságra nézve legyetek kisgyermekek; a felfogóképességben azonban felnőtté legyetek” (Mt 18:4; Lk 18:16, 17; 1Ko 14:20).

Az egyháztörténész August Neander ezt írta az első századi keresztényekről: „a csecsemők keresztelése ebben az időszakban ismeretlen volt . . . Az, hogy először csak Iréneusz idejében [i. sz. kb. 120/140 – kb. 200/203] találkozunk a csecsemők megkeresztelésével (semmiképpen sem korábban), és először csak a harmadik évszázad folyamán ismerték el apostoli hagyománynak, az apostoli eredet elismerésének inkább ellene, semmint mellette szóló bizonyítéka” (History of the Planting and Training of the Christian Church by the Apostles. 1864, 162. o.).

Teljes alámerülés: A cikk elején megadott meghatározásból nyilvánvaló, hogy a keresztelkedés teljes alámerülés, azaz bemerülés a vízbe, nem csupán vízzel való meghintés. Ezt azok a keresztelkedésről szóló történetek is alátámasztják, amelyek a Bibliában találhatók. Jézus egy nagyobb folyóban, a Jordánban keresztelkedett meg, és utána „feljött a vízből” (Mk 1:10; Mt 3:13, 16). János a Jordán völgyében Szálim közelében keresztelt, „mert ott bőven volt víz” (Jn 3:23). Az etióp eunuch akkor kérte meg Fülöpöt, hogy keresztelje meg, amikor „valami vízhez” értek. „Mindketten bementek a vízbe”, majd „kijöttek a vízből” (Cs 8:36–40). Mindez azt sugallja, hogy nem bokáig érő vízben, hanem nagyobb vízben keresztelkedtek, hisz bementek a vízbe, és kijöttek belőle. Ezenkívül az is teljes alámerülésre mutat, hogy a Bibliában a keresztség egy fajta temetést is szemléltet (Ró 6:4–6; Kol 2:12).

A történelmi forrásművek is azt bizonyítják, hogy a keresztényeknél eredetileg alámerítés volt. A New Catholic Encyclopedia kijelenti: „Nyilvánvaló, hogy a keresztelés a korai egyházban bemerítés által történt” (1967, II. köt. 56. o.). Egy ismert francia enciklopédiában ez olvasható: „Az első keresztények bemerítkezéssel keresztelkedtek meg olyan helyen, ahol volt hozzá víz” (Larousse du XX^e Siècle. Párizs, 1928).

Keresztelkedés Krisztus Jézusba és a halálába: Jézus jól tudta, hogy amikor megkeresztelkedik a Jordánban, egy olyan életútra lép, amely az áldozati halálával ér véget. Tudta, hogy ártatlanul kell meghalnia, vagyis hogy a tökéletes ’testét, melyet Isten készített neki’, fel kell áldoznia váltságul az emberekért (Mt 20:28). Tisztában volt vele, hogy halálalvásba kell merülnie, de fel fog támadni a harmadik napon (Mt 16:21). Minderről Jézus úgy beszélt, mintha a halálba keresztelkedne meg (Lk 12:50). Elmondta a tanítványainak, hogy a szolgálatával már megkezdődött ez a fajta keresztség (Mk 10:38, 39). Akkor keresztelkedett meg, azaz merült alá teljesen a halálba, amikor i. sz. 33 niszán hó 14-én a kínoszlopra szegezték. Ez a keresztség azzal fejeződött be, hogy Jehova Isten, az Atyja feltámasztotta őt a harmadik napon, ami olyan, mintha „feljött” volna a halálból. Jézus halálba való keresztsége semmiképpen sem egyenlő a vízben való keresztségével. A szolgálata elején keresztelkedett meg vízben, a halálba való keresztsége azonban akkor csak elkezdődött.

Jézus Krisztus hűséges apostolai János keresztségével keresztelkedtek meg vízben (Jn 1:35–37; 4:1). Szent szellemmel azonban még nem keresztelkedtek meg akkor, amikor Jézus elmondta, hogy jelképes értelemben egy olyan keresztségen is át fognak esni, mint ő, vagyis hogy meg fognak keresztelkedni a halálba (Mk 10:39). A Jézus halálába való keresztség tehát nem azonos a vízben való megkeresztelkedéssel. Pál a római gyülekezetnek írva ezt mondta erről: „nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, a halálába keresztelkedtünk meg?” (Ró 6:3).

Jehova Isten keresztel meg egyes embereket Krisztus Jézusba és a halálába. Ő kente fel Jézust, amivel Krisztussá, azaz Felkentté tette (Cs 10:38). Isten tehát megkeresztelte Jézust szent szellemmel, hogy majd Jézus által a követői is megkeresztelkedhessenek szent szellemmel.  Ennélfogva Jézus égi reménységű társörököseinek ’meg kell keresztelkedniük Krisztus Jézusba’, azaz a felkent Jézusba, aki a felkenetésekor szellemtől született, hogy Isten fiává legyen. Így váltak eggyé Krisztussal, a Fejükkel, és így lettek része a testének, ami nem más, mint a gyülekezet (1Ko 12:12, 13, 27; Kol 1:18).

Amikor a felkent keresztények megkeresztelkednek Krisztus Jézusba, egy különös életútra lépnek. Ettől a pillanattól fogva feddhetetleneknek kell lenniük a próbák során, nap mint nap halállal kell szembenézniük, s végül feddhetetlen keresztényként meg kell halniuk. Pál apostol ezt a következőképpen magyarázta el a római keresztényeknek: „Eltemettettünk azért vele a halálába való keresztségünk által, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halottak közül az Atya dicsősége által, ugyanúgy mi is új életet éljünk. Mert ha az ő halálának hasonlóságában vele eggyé lettünk, bizonyos, hogy feltámadásának hasonlóságában is azok leszünk” (Ró 6:4, 5; 1Ko 15:31–49).

Pál azt mondta a saját életútjáról, hogy az a Krisztus ’szenvedéseiben való részesség’, és további magyarázatként még ezt írta a filippi gyülekezetnek: „alávetve magamat az övéhez hasonló halálnak, hogy lássam, vajon eljuthatok-e valamiképpen a halottak közül való koraibb feltámadásra” (Fi 3:10, 11). Csakis a Mindenható Isten, az égi Atya keresztelheti meg ily módon azokat, akik Jézus Krisztusba és a halálába keresztelkednek vele egységben. Ezt Krisztus által teszi meg, amikor feltámasztja őket, hogy eggyé legyenek Jézus Krisztussal abban, hogy hasonló feltámadásban részesülnek, mint ő, azaz égi, halhatatlan életre támadnak fel (1Ko 15:53, 54).

Az, hogy egy csoport „megkeresztelkedhet”, illetve „bemerítkezhet” egy szabadítóba, jól látható Pál apostolnak a szavaiból, amikor azt írja Izrael gyülekezetéről, hogy „mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesbe a felhő és a tenger által”. Ekkor felhő takarta a nemzetet, védelmezve őket, és két oldalt a vizek fal gyanánt álltak. Emiatt mondható el, hogy jelképes értelemben bemerítkeztek. Mózes arról jövendölt, hogy Isten hozzá hasonló prófétát támaszt majd, és Péter szavaiból kiderül, hogy ez a prófécia Jézus Krisztuson teljesedett (1Ko 10:1, 2; 5Mó 18:15–19; Cs 3:19–23).

Mit jelent az, hogy valaki ’abból a célból keresztelkedik meg, hogy halott legyen’?

Az 1Korintusz 15:29-et különféleképpen adják vissza a bibliafordítások: „mit cselekesznek azok, a kik a halottakért keresztelkednek meg?” (Kár., ÚRB, Kat.); illetve „mit tesznek majd azok, akik abból a célból keresztelkednek meg, hogy halottak legyenek?” (ÚV).

Sokféleképpen értelmezik ezt a verset. A legáltalánosabb elképzelés szerint Pál itt arra a szokásra utalt, hogy valakit más helyett kereszteltek meg, azaz egy élő személyt egy halottért, hogy az az elhunyt javát szolgálja. Nem lehet bizonyítani, hogy Pál napjaiban lett volna ilyen szokás. Ráadásul egy ilyen hagyomány nem lett volna összhangban azokkal az írásszövegekkel sem, amelyek egyértelműen kijelentik, hogy a ’tanítványokat’ keresztelték meg, akik ’szívesen fogadták a szót’, és „hittek” (Mt 28:19; Cs 2:41; 8:12).

A Liddell és Scott által készített lexikon meghatározása szerint a görög hü·perʹ előrag egyebek mellett azt jelenti, hogy ’valakiért; valamiért’. Az 1Korintusz 15:29-ben ez az előrag birtokos esetben szerepel (A Greek-English Lexicon. H. Jones [átd.]; Oxford, 1968, 1857. o.). Néhány szövegkörnyezetben a ’valakiért; valamiért’ jelentése: ’abból a célból’. Jacob Elsner már 1728-ban példákat hozott fel arra, hogy több görög író is célhatározói értelemben használta a hü·perʹ birtokos esetét. Rávilágított, hogy az 1Korintusz 15:29-ben ilyen értelemben fordul elő ez a szerkezet (Observationes Sacræ in Novi Foederis Libros. Utrecht, II. köt. 127–131. o.). Az Új világ fordítás ezzel összhangban a hü·perʹ előragot ebben a versben így fordítja: „abból a célból”.

Ha egy kifejezést nyelvtanilag többféleképpen is lehet fordítani, akkor a szövegkörnyezet segít abban, hogy melyik a helyes értelem. Figyeljük meg a 29. vers szövegkörnyezetét: Az 1Korintusz 15:3, 4 az abba vetett hitről beszél, hogy Jézus Krisztus meghalt, majd feltámadt. Az 5–11. versek bizonyítékokat sorolnak fel arra, hogy ez a hit biztos alapokon nyugszik. A 12–19. versek arról beszélnek, milyen súlyos következményei vannak, ha valaki nem hisz ebben. A 20–23. versek azt taglalják, hogy Krisztus feltámadása a biztosíték arra, hogy mások is fel fognak támadni. A 24–28. versek pedig azt ecsetelik, hogy mindez miképpen járul hozzá ahhoz, hogy Isten minden értelmes teremtménye egységben legyen. A 29. vers egyértelműen szerves része ennek az okfejtésnek. De kiknek a feltámadásáról ír? Vajon azokéról, akiknek a keresztelkedéséről van szó? Vagy olyanokéról, akik már a szóban forgó keresztelkedés előtt meghaltak? Lássuk, mit mutatnak az utána következő versek: A 30–34. versekből egyértelműen  látszik, hogy a 29. vers élő keresztények jövőjéről beszél. A 35–58. versekből pedig kiderül, hogy hűséges, égi reménységű keresztényekről van szó.

Mindez összhangban van a Róma 6:3-mal, amely ezt írja: „nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, a halálába keresztelkedtünk meg?” Ebből a versből egyértelmű, hogy a keresztények nem a halottak érdekében keresztelkednek meg, hanem ez a keresztség a saját jövőjükre lesz hatással.

Mit jelent hát, hogy ezek a keresztények Jézus „halálába” keresztelkedtek meg, illetve ’abból a célból, hogy halottak legyenek’? Bemerítkezésükkor olyan életútra léptek, amely feddhetetlenséget követelt tőlük, és amelynek a végén meg kellett halniuk, akárcsak Krisztusnak. Ezzel együtt járt az a reménység is, hogy hozzá hasonlóan halhatatlan szellemi életre támadnak fel (Ró 6:4, 5; Fi 3:10, 11). Ez a keresztség nem egy pillanat alatt zajlott le, mint a vízben való keresztelkedés. Jézus több mint három évvel a vízben való bemerítkezése után egy olyan keresztségről beszélt, amely még nem ért véget az ő esetében, a tanítványai pedig még előtte álltak (Mk 10:35–40). Mivel ez a keresztség végül ahhoz vezet, hogy égi életre támad fel egy keresztény, egyértelmű, hogy azzal veszi kezdetét, hogy Isten szelleme úgy kezd hatni rajta, hogy ilyen reményt keltsen benne, és nem a halállal ér véget, hanem azzal, hogy halhatatlan, szellemi életre támad fel (2Ko 1:21, 22; 1Ko 6:14).

Az ember szerepe Isten szándékában: Érdemes megjegyezni, hogy a vízben való keresztelkedéssel különleges kapcsolatba kerülünk Jehovával. A szolgáivá válunk, hogy cselekedjük az akaratát. Nem mi döntjük el, hogy mi Isten ránk vonatkozó akarata, hanem Ő határozza meg, hogy mi a szerepünk a szándékában. A múltban Izrael egész nemzete különleges kapcsolatban állt Jehovával, hisz a tulajdona volt (2Mó 19:5). De Jehova Isten csak Lévi törzsét választotta ki, hogy a szentélyben szolgáljon, és azon belül is csak Áron családjából kerülhettek ki a papok (4Mó 1:48–51; 2Mó 28:1; 40:13–15). Királyokat pedig kizárólag Dávid családjából választott (2Sá 7:15, 16).

Ehhez hasonlóan, akik keresztényekként megkeresztelkednek, Isten tulajdonává válnak, a szolgáivá, akiket Isten arra használ fel, amire akar (1Ko 6:20). A Jelenések könyvében találhatunk erre példát, amely azt írja, hogy pontosan 144 000-en fognak részesülni a végső ’elpecsételésben’ (Je 7:4–8). De ők már e végső elpecsételés előtt el lettek pecsételve Isten szent szellemével, amely egy fajta előzetes záloga az égi örökségüknek (Ef 1:13, 14; 2Ko 5:1–5). Az ilyen égi reménységű keresztényeknek ezt is írja a Biblia: „Isten elhelyezte a tagokat a testben [Krisztus testében], mindegyiküket, ahogy kedvére volt” (1Ko 12:18, 27).

Jézus a következő szavaival arra utalt, hogy van egy másik csoport is: „más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók; őket is elő kell hoznom, és figyelni fognak a hangomra, és e g y nyáj lesznek e g y pásztorral” (Jn 10:16). Ők nem a „kicsiny nyáj” tagjai (Lk 12:32), de nekik is közeledniük kell Jézus Krisztus által Jehovához, és meg kell keresztelkedniük vízben.

Ezt támasztja alá János apostol látomása is, amely a Jelenések könyvében van feljegyezve. A látomásban János először a 144 000 ’elpecsételtet’ látja, majd ’egy nagy sokaságot, melyet senki nem volt képes megszámolni’. „Ezek azok, akik. . . megmosták köntösüket, és megfehérítették a Bárány [Jézus Krisztus] vérében”, ami arra utal, hogy hisznek az Isten Bárányának a váltságáldozatában (Je 7:9, 14). Emiatt Isten kiárasztja rájuk a kegyét – ami abból látható, hogy „az Isten trónja előtt” vannak –, mégsem azonosak azokkal, akiket Isten kiválaszt, hogy a 144 000 ’elpecsételt’ közé tartozzanak. A látomás még azt is bemutatja, hogy ez a „nagy sokaság” éjjel-nappal szent szolgálatot végez Istennek, aki megvédi őket és törődik velük (Je 7:15–17).

Tűzzel való keresztség: Sok farizeus és szadduceus ment Keresztelő Jánoshoz, aki ’viperafajzatoknak’ nevezte őket. Arról beszélve, aki utána jön, kijelentette: „Az majd szent szellemmel és tűzzel fog keresztelni titeket” (Mt 3:7, 11; Lk 3:16). A tűzzel való keresztség nem azonos a szent szellemmel való keresztséggel. Néhányan úgy gondolják, hogy a tűzzel való keresztség arra a tűznyelvre utal, amely a tanítványokon volt látható pünkösdkor. De ez nem lehet így, ugyanis itt csupán tűznyelvről van szó, és nem tűzben való bemerítkezésről (Cs 2:3). János továbbá arról beszélt, hogy a búza be lesz gyűjtve, a polyva pedig el lesz égetve olthatatlan tűzzel (Mt 3:12). Szavaiból tehát kitűnik, hogy a tűz nem áldás vagy jutalom lesz, hanem elpusztítja azt a „fát. . ., amely nem terem jó gyümölcsöt” (Mt 3:10; Lk 3:9).

Jézus is pusztító tűzről beszélt, amikor arról jövendölt, hogy ki lesznek irtva a gonoszok a jelenléte idején: „azon a napon, amelyen Lót kiment Szodomából, tűz és kén esett az égből, és mindnyájukat elpusztította. Ugyanígy lesz azon a napon, amikor az Emberfia kinyilatkozik” (Lk  17:29, 30; Mt 13:49, 50). A 2Tesszalonika 1:8-ban, a Júdás 7-ben és a 2Péter 3:7, 10-ben találhatunk még példát arra, hogy a tűz nem a megmentést jelenti, hanem a pusztulást.