Uralkodó, akinek hatalma van mások felett. Jehova a Legfőbb Király, aki korlátlan hatalommal rendelkezik. Júda királyai alkirályok voltak, és az Ő uralmát képviselték a földön. Hozzájuk hasonlóan Jézus Krisztus is alkirály, de jóval nagyobb a hatalma, mint a földi királyoké, mivel Jehova a világegyetem feletti uralmat bízta rá (Fi 2:9–11). Jézus Krisztus tehát „királyoknak Királya és uraknak Ura” lett (Je 19:16; lásd: JÉZUS KRISZTUS; KIRÁLYSÁG).

Az első királyok: A király egy férfi uralkodó, aki a legfőbb hatalmat gyakorolja egy város, törzs, nemzet vagy birodalom felett, és általában az élete végéig teszi ezt. A Biblia beszámolója szerint Hám egyik leszármazottja, Nimród volt az első király a földön. Egy olyan királyság élén állt, amelyhez számos mezopotámiai város tartozott. Nimród fellázadt Jehova uralma ellen (1Mó 10:6, 8–10).

Ábrahám idejében, jóval azelőtt, hogy az izraelitáknak királyaik voltak, Kánaánban és a környező országokban már királyok uralkodtak (1Mó 14:1–9). A filiszteusoknak, edomitáknak, moábitáknak, midiánitáknak, ammonitáknak, szíreknek, hettitáknak, egyiptomiaknak, asszíroknak, babilóniaiaknak, perzsáknak, görögöknek és a rómaiaknak is már a korai időktől kezdve voltak királyaik. Ezek közül a királyok közül sokan kisebb területek felett, például egy-egy városállam felett uralkodtak. Adoni-Bézek például azzal kérkedett, hogy 70 ilyen királyt győzött le (Bí 1:7).

A Bibliában szereplő első igazságos király Melkisédek, Sálem király-papja volt (1Mó 14:18). Jézus Krisztuson kívül – aki Király és egyben Főpap is – Melkisédek az egyetlen olyan uralkodó, aki mindkét feladatkört betöltötte, és aki Isten helyeslését élvezte. Pál apostol rávilágít, hogy Isten Melkisédeket használta fel Krisztus mintaképi ábrázolataként (Héb 7:1–3; 8:1, 6). Isten egyetlen más hűséges szolgája, még Noé sem próbált meg király lenni, és Isten sem tette királlyá egyetlen hű szolgáját sem egészen addig, míg az utasítására fel nem kenték Sault.

Az izraeliták királyai: Kezdetben Jehova uralkodott Izrael felett, méghozzá láthatatlan Királyként a megbízottjai által. Mózes volt az első megbízottja, később pedig bírákat támasztott, kik közül az első Otniel volt, az utolsó pedig Sámson (Bí 8:23; 1Sá 12:12). Idővel az izraeliták királyt követeltek maguknak, hogy olyanok lehessenek, mint a körülöttük lévő nemzetek (1Sá 8:5–8, 19). A törvényszövetség, a benne megfogalmazott jogi rendelkezések alapján, lehetővé tette, hogy legyen egy Isten által kinevezett földi király, és Jehova a prófétája, Sámuel által a Benjámin törzséből származó Sault jelölte ki királynak (5Mó 17:14–20; 1Sá 9:15, 16; 10:21, 24). Saul azonban engedetlenné és elbizakodottá vált, így elvesztette Jehova kegyét és azt a lehetőséget, hogy királyi dinasztiát alapítson (1Sá 13:1–14; 15:22–28). Jehova ezután Júda törzsére fordította a figyelmét, és onnan választotta ki Izrael következő királyát, Dávidot, Isai fiát (1Sá 16:13; 17:12). Dávidnak megadatott az a kiváltság, hogy királyi dinasztiát alapítson, mivel hűségesen támogatta Jehova imádatát és betartotta a törvényeit (2Sá 7:15, 16). Izrael népe Dávid fiának, Salamonnak az uralma idején örvendett a legnagyobb bőségnek (1Ki 4:25; 2Kr 1:15).

Salamon fiának, Roboámnak az uralma idején a nemzet két királyságra szakadt. Az általában Izraelként emlegetett északi tíztörzs-királyságnak az első királya az Efraim törzséből való Nébát fia, Jeroboám volt (1Ki 11:26; 12:20). Jeroboám engedetlen lett, és rávette a népet az aranyborjú-imádatra. E bűn miatt a király elveszítette Jehova kegyét (1Ki 14:10, 16). I. e. 997-től 740-ig összesen 20 király uralkodott az északi királyságban; Jeroboám volt az első király, az utolsó pedig Elah fia, Hósea. A déli királyságban, Júdában 19 király uralkodott i. e. 997-től 607-ig; Roboám volt az első király, Sedékiás pedig az utolsó (Atália nem volt király, csak trónbitorló). (Lásd: KRONOLÓGIA; TEMETÉS.)

Isten által kinevezett képviselők: Jehova nevezte ki a népe királyait. Ezeknek a királyoknak az ő megbízottjaiként kellett tevékenykedniük, és nem a saját trónjukon, hanem „Jehova királyságának trónján” ültek, vagyis az ő teokratikus uralmának a képviselői voltak (1Kr 28:5; 29:23). Ellentétben néhány akkori keleti néppel Izrael nemzete nem istenítette a királyt. Júda összes királyát Jehova felkentjének tekintették, jóllehet a bibliai beszámoló nem írja konkrétan, hogy mindegyik királyt szó szerint is felkenték volna olajjal a trónra lépéskor. Viszont felkenetési olajat használtak, amikor létrejött egy új dinasztia; amikor trónkövetelési vita robbant ki Dávid időskorában, illetve Joás napjaiban; valamint Joakház esetében, amikor a fiatalabb fiú került a trónra az idősebb helyett (1Sá 10:1; 16:13; 1Ki 1:39; 2Ki 11:12; 23:30, 31, 34, 36). Mindenesetre úgy tűnik, hogy szokás volt az olajjal történő felkenetés.

A nép pásztoraként Júda királya volt a felelős a nemzet ügyeiért (Zs 78:70–72). Háború idején a király általában a sereg élén vonult ki (1Sá 8:20;  2Sá 21:17; 1Ki 22:29–33). Ő hozott bírói döntéseket komolyabb ügyekben, kivéve azokban az esetekben, amelyekben döntéshozatalkor a főpap Jehova véleményét kérte. Ilyen volt például néhány, államot érintő kérdés, illetve olyan helyzetek, amikor nagyon nehéz volt a döntés, vagy nem volt kellő tanúbizonyság (1Ki 3:16–28).

Mi korlátozhatta a királyt a hatalom gyakorlásában? A királyt a hatalom gyakorlásában egyrészt az istenfélelme korlátozhatta; másrészt Isten törvénye, amelynek engedelmeskednie kellett; harmadrészt a prófétáknak és a papoknak az erőteljes befolyása, valamint az idősebb férfiak tanácsa. A királynak készítenie kellett magának egy másolatot a Törvényről, és olvasnia kellett azt élete minden napján (5Mó 17:18, 19). Jehova különleges szolgájaként és képviselőjeként Jehovának tartozott számadással. De sajnos, Júda királyai közül sokan korlátot nem ismerve, zsarnoki módon, gonoszul uralkodtak (1Sá 22:12, 13, 17–19; 1Ki 12:12–16; 2Kr 33:9).

Vallási vezető: A törvény nem tette lehetővé, hogy a király pap legyen, mégis a királynak, mint nem papi személynek, vezető szerepet kellett betöltenie Jehova imádatában. Időnként megáldotta a nemzetet Jehova nevében, illetve képviselte a népet imában (2Sá 6:18; 1Ki 8:14, 22, 54, 55). Amellett, hogy óvnia kellett a népet a bálványimádattól, hatalma volt ahhoz, hogy a hűtlen főpapot megfossza a tisztségétől, ahogyan azt Salamon király is tette, amikor Abjátár főpap támogatta Adónia lázadó trónkövetelését (1Ki 1:7; 2:27).

Feleségei és a tulajdona: A házassági és családi szokásokat illetően Júda királyaira az volt a jellemző, hogy számos feleségük és ágyasuk volt, annak ellenére, hogy a Törvény előírta, hogy a király ne vegyen magának sok feleséget (5Mó 17:17). Az ágyasok a király tulajdonát képezték, és amikor új személy került a trónra, megkapta őket a király jogaival és egyéb tulajdonával együtt. Ha valaki feleségül vette vagy elbitorolta az elhunyt király valamelyik ágyasát, az felért a trónköveteléssel. Tehát az is trónkövetelésnek számított, hogy Absolon együtt hált az apja, Dávid király ágyasaival, vagy hogy Adónia feleségül kérte Abiságot, aki az idős Dávid mellett volt, és ápolta őt (2Sá 16:21, 22; 1Ki 2:15–17, 22). Absolon és Adónia tette felségárulás volt.

A magántulajdonán, a hadizsákmányon és az ajándékokon kívül (1Kr 18:10) a királynak idővel egyéb jövedelemforrásai is lettek. Egyebek mellett egy különleges terményadó, hogy a háznépét élelemmel lássák el; a leigázott királyságoktól szedett sarc; az országon átutazó kereskedőkre kivetett adó; és a vállalkozásokból származó haszon, ilyen hasznot hozott például Salamon kereskedelmi hajóraja (1Ki 4:7, 27, 28; 9:26–28; 10:14, 15).

Az északi királyság instabilitása: Izrael északi királyságában öröklés útján kerültek a trónra a királyok, kivéve olyankor, amikor orgyilkosság vagy lázadás történt. A hamis imádat miatt az északi királyságban állandó volt a nyugtalanság, és ennek következtében gyakran történt királygyilkosság, illetve trónbitorlás. Mindössze két dinasztia maradt fenn több mint két nemzedéken át: Omrié és Jéhué. Az északi királyságnak egyetlen királya sem ült Jehova felkentjeként „Jehova királyságának trónján”, ugyanis ők nem tartoztak a dávidi Királyság-szövetségbe (1Kr 28:5).

Nem zsidó királyok és alkirályok: A babilóniai királyok hivatalosan csak akkor váltak az egész Babilóniai Birodalom uralkodóivá, miután megfogták Marduk aranyszobrának a kezét. Ezt tette Nagy Círusz is, hogy a fennhatósága alá vonja a Babilóniai Birodalmat, anélkül hogy hadseregével meghódította volna az egész birodalom területét.

Más királyok úgy kerültek trónra, hogy egy felettük álló király, például az, aki meghódította a területet, kinevezte őket. Bevett szokás volt, hogy a királyok a meghódított területek felett a helyi, alárendelt, adófizető királyok által uralkodtak. Így lett Róma adófizető királya Júdea felett Nagy Heródes (Mt 2:1), és ekképpen hagyta jóvá Róma, hogy Aretász, a birodalom adófizető királyaként, a nabateusok királya maradjon (2Ko 11:32).

A nem zsidó királyokat az alattvalóik nehezebben közelíthették meg, mint az Isten népe fölött uralkodó királyokat. Míg az izraelita királyok viszonylag szabadon elvegyültek a nép között, addig a nem zsidó királyok rendszerint nagyon távolságtartóak voltak. Ha valaki a perzsa király belső udvarába egyértelmű engedély nélkül lépett be, menten halálfia volt, hacsak a király ki nem nyújtotta a jogarát, ezzel jelezve, hogy engedélyezi a belépést, ahogyan azt Eszter esetében is tette (Esz 4:11, 16). A római császárhoz viszont bebocsátást nyerhettek a római állampolgárok – ha meg akarták fellebbezni egy alsóbbrendű bíróság döntését –, de csak azt követően, hogy számos alacsonyabb rangú tisztviselő foglalkozott az adott üggyel (Cs 25:11, 12).