Nyilvános helyen, rendszerint foglalkozásszerűen végzett kéregetés, gyűjtés.

A patriarchális rendszer, mely a Noé napjaiban történt világméretű özönvíz előtt és után létezett, kétségkívül megakadályozta, hogy az emberek elszigetelődjenek egymástól, végső nyomorba jussanak, és mások jótéteményeitől függjön az életük; vagyis gátolta egy nincstelen osztály kialakulását. Az ókori időktől fogva szinte mindenki vendégszeretetet mutatott az idegenek és az utazók iránt; legalábbis a bibliai beszámolókból ez tűnik ki, nagyon kevés kivételtől eltekintve (1Mó 19:1–3; 2Mó 2:18–20; Bí 19:15–21). A városok kialakulása gyengítette a patriarchális rendszert; valószínűleg ez, és az az önző hajlam, hogy az emberek kihasználják mások vendégszeretetét vagy jóindulatát, ahhoz vezetett, hogy koldulni kezdtek némelyek.

A koldulás, vagy a kéregetés nagyon régóta létezik Keleten. Ez még figyelemreméltóbbá teszi azt a tényt, hogy a Héber Iratokban semmi jel sem utal arra, hogy a nemzet megalakulásától a babiloni száműzetés idejéig Izrael népe közt előfordult volna bárminemű koldulás, vagy hogy a koldulás valamilyen problémát okozott volna. Amikor az izraeliták elhagyták Egyiptomot, a rabszolgaságuk helyét, „kértek [a héb. sá·ʼalʹ ige egyik formája] az egyiptomiaktól ezüst- és aranytárgyakat meg köntösöket. . . kifosztották az egyiptomiakat” (2Mó 12:35, 36). Ez azonban összhangban volt Isten parancsával és próféciájával, és nyilvánvalóan úgy tekintettek rá, mint ami igazságosan nekik járó kártérítés a hosszú évekig tartó rabszolgamunkáért, és mindazért az igazságtalanságért, melyet az egyiptomiak kezétől kellett elszenvedniük (2Mó 3:21, 22; vö.: 5Mó 15:12–15). Tehát ez nem teremtett jogalapot a koldulásra.

A mózesi törvényben voltak olyan határozott törvények, melyek a szegények érdekeit védték, és ha betartották ezeket, akkor nem volt semmi ok a koldulásra (3Mó 19:9, 10; 5Mó 15:7–10; 24:19–21; lásd: IRGALMAS ADOMÁNYOK). A Héber Iratokból határozottan az tükröződik, hogy akik ragaszkodtak az igazságossághoz, bíztak abban, hogy Isten gondoskodni fog róluk. Dávid is ezt jelentette ki időskorában: „nem láttam az igazságost teljesen elhagyatva,  sem utódját kenyeret kéregetni [’koldulni’, Kat.; a héb. biq·qésʹ egyik formája]” (annak ellenére, hogy ezek az igazságosak maguk is bőkezűek voltak másokkal) (Zs 37:25, 26; ellentét végett lásd a hitehagyott Jeruzsálem esetét: Si 1:11; 4:4). Másfelől a Példabeszédek 20:4 azt írja a lusta emberről, hogy ’koldul majd az aratáskor’, a Zsoltárok 109:10 pedig azt mondja a gonosz büntetéséről, hogy ’a fiainak kóborolniuk kell, koldulni fognak, ennivaló után járnak majd kietlen helyeikről’. Ebben a két utóbbi versben a „koldul” szót a héber sá·ʼalʹ szóból fordították, mely alapvetően azt jelenti, hogy ’kér’ (2Mó 3:22; 1Ki 3:11); ebben a két versben viszont egy buzgó és talán nyilvánosan elhangzó kérésről van szó, mely a koldulásra jellemző.

Úgy tűnik, hogy attól az időtől kezdve, hogy a zsidók visszatértek a száműzetésből (i. e. 537) egészen Jézus földre jöveteléig, az az elképzelés élt a zsidók között, hogy az alamizsna, vagyis a könyöradomány önmagában is megmentéshez vezet. Erre az elképzelésre jó bizonyíték az a kijelentés, amely az apokrif, i. e. második század elején íródott Sirák fia könyvében olvasható (3:33, KNB), mely szerint „az alamizsna. . . ellenáll a bűnnek”. Ez a nézet kétségtelenül hozzájárult a koldulás növekedéséhez. (Vö. a szétkürtölt adakozással, melyet Jézus elítélt a Máté 6:2-ben.)

Az idegen népek uralkodása alatt a zsidókat minden bizonnyal elnyomták, és az idegen uralomnak szerepe volt abban, hogy a zsidók sokszor nem teljesítették a mózesi törvényben leírtakat a családi földbirtokra vonatkozó jogokkal és hasonló rendelkezésekkel kapcsolatban. Ez, valamint a hamis vallási filozófiák, melyek egyáltalán nem alakítottak ki az emberben őszinte, elvek által vezérelt, felebaráti szeretetet (Mt 23:23; Lk 10:29–31), szintén hozzájárulhattak ahhoz, hogy Palesztinában egyre több koldus volt. Ezért a Keresztény Görög Iratokban többször is találhatunk utalást arra, hogy voltak koldusok azon a vidéken.

A leírás szerint Jézus és az apostolok idejében a koldusok között voltak vakok, sánták és betegek. Néhányan közülük talán a szemgyulladás miatt (mely még ma is elterjedt a Közel-Keleten) lettek vakok (Mk 10:46–49; Lk 16:20, 22; 18:35–43; Jn 9:1–8; Cs 3:2–10). Ahogyan ma is, az akkor élt koldusok is nyilvános helyeken, például forgalmas utaknál kéregettek, vagy közel azokhoz a helyekhez, ahol sokan megfordultak, például a templomnál. Bár nagy fontosságot tulajdonítottak annak, ha valaki alamizsnát adott, a koldusokat lenézték, ezért mondta a Jézus szemléltetésében szereplő sáfár, hogy „koldulni szégyellek” (Lk 16:3).

Az a két görög ige, mellyel a kéregetést fejezik ki, az ai·teʹó szóval rokon, amelynek a jelentése: ’kér’ (Mt 7:7).

A görög ptó·khoszʹ kifejezés, melyet Lukács akkor használt (16:20, 22), amikor Jézus a koldus Lázárról beszélt, egy olyan személyre használatos, aki leguggol és hajlong, és a legszegényebbekre, a nyomorgókra, a koldusokra utal. Ugyanez a kifejezés szerepel a Máté 5:3-ban azokkal kapcsolatban, akik „tudatában vannak szellemi szükségletüknek [„akik koldulnak a szellemért”, Rbi8, lábj.]” („a lelki szegények”, Kár., ÚRB). M. R. Vincent a Word Studies in the New Testament (1957, I. köt. 36. o.) c. művében ezt mondja az ebben a versben használt ptó·khoszʹ szóról: „Nagyon leíró és megfelelő itt ez a kifejezés, hiszen a teljes szellemi nélkülözésre utal, arra a tudatra, mely megelőzi az Isten királyságába való belépést, és amely nem elérhető valakinek a saját erőfeszítései árán, csakis Isten ingyen kegyelmének köszönhetően.”

Pál apostol is használja ezt a szót a Galácia 4:9-ben, amikor kifejezi az aggodalmát azok iránt, akik ’visszafordulnak a gyenge és nyomorúságos [ptó·khaʹ] elemi dolgokhoz’, melyeket előzőleg gyakoroltak. Ezek a dolgok ’nyomorúságosak’ voltak a Krisztus Jézuson keresztül elérhető szellemi gazdagsághoz képest.

Bár Jézus és az apostolai kedvesen bántak a koldusokkal, senkit sem ösztönöztek arra, hogy kolduljon; és bár nagylelkűen elfogadták mások vendégszeretetét, nem koldultak. Jézus azt mondta azoknak, akik csak azért követték őt, mert kenyeret szerettek volna kapni, hogy ne az az eledel foglalkoztassa őket, amely elvész, hanem az, amely megmarad az örök életre (Jn 6:26, 27). Péter ezt mondta egy sánta koldusnak a templomnál: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked”; és a szellem ajándékának felhasználásával meggyógyította a koldust (Cs 3:6). Az apostolok időnként éhesek voltak, és nem mindig volt otthonuk vagy ruhájuk, mégis keményen fáradoztak, és éjjel-nappal dolgoztak a saját kezükkel, hogy ne rakjanak költséges terhet senkire (1Ko 4:11, 12; 1Te 2:9). A keresztények között a következő alapelv volt érvényben: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Te 3:10–12).