Egy személy életének az ideje, általában években, hónapokban és napokban számolják. A héber idióma, amelyet egy személy életkorának a kifejezésére használnak, úgy fordítható, hogy valaki ennyi meg ennyi évnek „volt a fia”. Például Józseffel kapcsolatban szó szerint azt olvashatjuk, hogy amikor meghalt, „száztíz évnek volt a fia”, vagyis „száztíz éves korában” halt meg (1Mó 50:26). A „kor” szó utalhat valakinek az érettségére is. A héber szév vagy szé·váʹ (kor; öregkor) szavak egy olyan alapszóból erednek, amelynek a jelentése ’megőszül’, és úgy is visszaadják, hogy ’ősz haj’ (1Sá 12:2; Pl 20:29). Az öregkorra és a korosodásra több héber szó is utal, amelyek mind a zá·qánʹ (szakáll) főnévből erednek (3Mó 19:27). A görög hé·li·kiʹa kifejezés elsősorban egy személy ’élettartamára’ vagy ’korára’ utal, de utalhat valakinek a ’termetére’ is (Mt 6:27; Jn 9:21; Lk 2:52; 19:3). A Görög Iratokban szerepelnek még a géʹrasz (’öregkor’; Lk 1:36), pre·szbüʹtész (’idős férfi’; Tit 2:2), pre·szbüʹtisz (’idős asszony’; Tit 2:3) szavak is. E két utóbbi szó a pre·szbüʹte·rosz szóval rokon, melynek a jelentése ’idősebb férfi; vén’. (Lásd: VÉN.)

A Törvény hatálya alatt a férfiak 20 éves korukban váltak alkalmassá a katonai szolgálatra (4Mó 1:3). Annak a férfinak, aki születésétől fogva vak volt, de Jézus visszaadta a látását, legalább 20 évesnek kellett lennie, hiszen a szülei ezt mondták az őket faggató zsidóknak: „Tőle kérdezzétek meg. Nagykorú. Beszéljen ő a maga nevében” (Jn 9:21, 23). Sáráról az olvasható, hogy ’már túl volt a koron’ ahhoz, hogy gyermeke születhessen, mivel akkor már kb. 90 éves volt (Héb 11:11).

A Törvényben meg volt határozva, hogy hány éves kortól vált alkalmassá valaki a templomi szolgálatra, és az is, hogy hány éves korban járt le a kötelező szolgálat. Néhányan úgy gondolják, hogy ellentmondás figyelhető meg a 4Mózes 4:3, 30, 31 és a 8:24–26 között, mivel az első utalás szerint a léviták 30 évesen kezdték el a szolgálatukat, míg a második szerint már 25 évesen. Ám úgy tűnik, hogy itt a szolgálatuk kétféle osztályozásáról van szó. Néhány rabbinikus írás szerint egy lévita 25 éves korában kezdte el a szolgálatát a hajléknál, de csak könnyebb feladatokat végzett, majd amikor betöltötte a harmincat, komolyabb munkákat is kapott. Arra a tényre hívják fel a figyelmet, hogy a 4Mózes 4:3, 47-ben szereplő ’munka’ meg a ’fáradságos munka és a terhek hordozásának szolgálata’ kifejezések nem szerepelnek a 4Mózes 8:24-ben, ahol a 25 éves korhatár van megadva. Mások azt feltételezik, hogy a 30 évesnél idősebb lévitáknak a hajlék és a felszerelés szállítása volt a feladatuk, míg a 25 és 30 év közöttiek csak akkor végeztek szolgálatot, amikor a hajlékot újra felállították a táborban. Azok, akik azt a nézetet pártolják, hogy 30 évesen a léviták nehezebb feladatokat kaptak, úgy érvelnek, hogy ebben a korban az ember erősebb és érettebb, valamint kifinomultabb az ítélőképessége is. A görög Septuagintában 25 éves kor szerepel mind a 4Mózes 4:3-ban, mind a 8:24-ben. Később, Dávid napjaiban a hajléknál végzett szolgálat korhatárát lecsökkentették 20 évre; idővel ezt a szolgálatot a templomi szolgálat váltotta fel (1Kr 23:24–32; vö. még: Ezs 3:8).

A léviták 50 éves korukban vonultak vissza a kötelező szolgálatból. A 4Mózes 8:25, 26-ban olvasható kijelentés azt mutatja, hogy az 50 év feletti léviták már nem kaptak megbízatásokat, és nem is várták el tőlük, hogy elvállaljanak ilyeneket, de önkéntesen továbbra is segíthettek azoknak, akik a kötelező szolgálatukat töltötték. Azt feltételezik, hogy nem csupán azért lett megszabva a léviták visszavonulásának korhatára, mert tekintettel voltak a korukra, hanem azért is, hogy ne szolgáljanak túl sokan egyszerre ilyen feladatkörben. A korhatár nem volt érvényes az Árontól származó főpapokra. Ők halálukig végezték ezt a szent szolgálatot, ha képesek voltak rá (4Mó 35:25). Áron, Izrael első főpapja már több mint 80 éves volt, amikor ki lett választva erre a szolgálatra, és közel 40 évig szolgált ebben a tisztségben (2Mó 7:7; 4Mó 33:39).

A görög „aión” szó: A „kor” szó utalhat egy adott időszakra is az emberi történelemben, akár meg tudjuk határozni a kezdetét és a végét, akár nem. Néhány bibliafordításban gyakran ezzel a szóval adják vissza a görög ai·ónʹ szót (t. sz.: ai·óʹnesz). A görög nyelvvel foglalkozó lexikonszerkesztők szerint ez a szó jelenthet  ’egy egyértelműen meghatározott és kijelölt időtartamot, vagyis korszakot’, valamint ’élettartamot, életet’ vagy ’kort, generációt’. Mivel egy korszaknak, vagyis kornak lehet eleje és vége, illetve örökké is tarthat, az ai·ónʹ egy olyan időszakra is utalhat, amely végtelen, ám van kezdete. A Márk 3:29 szerint Jézus azt mondta, hogy az, aki a szent szellem ellen szól káromlást, „örök [örök érvényű, maradandó] bűnben vétkes”, ez azt jelenti, hogy a bűne sohasem válik semmissé a jövőben. Egy hasonló kifejezést használ a Szentírás a gyümölcstelen fügefával kapcsolatban: ebben az esetben a „soha többé” kifejezés az eredeti görögben azt mondja, hogy „korokon át” (Mt 21:19). Jézussal kapcsolatban pedig egy angyal azt ígérte, hogy „királyként fog uralkodni Jákob házán örökké [szó szerint: ’korokba nyúlóan’]” (Lk 1:33; lásd: IDŐTLEN IDŐK).

Ám az ai·ónʹ szó nem csupán az idő kifejezésére szolgál, hanem utalhat azoknak a dolgoknak, eseményeknek és jellemzőknek az állandó állapotára, amelyek megkülönböztetnek egy bizonyos időszakot, vagyis korszakot. Ahogyan azt R. C. Trench is kijelenti a művében: „Mivel ilyen értelemben fejez ki időt, végső soron magában foglalja mindazt, ami az időnek alávetett világban létezik. . . illetve erkölcsi értelemben azt is, ahogyan az események alakulnak a világban” (Synonyms of the New Testament. London, 1961, 203. o.). (Lásd: VILÁG; VILÁGRENDSZER.)