A magyar „kronológia” szó a görög khro·no·lo·giʹa kifejezésből ered, mely ’időszámítást’ jelent. A kronológia lehetővé teszi az események sorrendbe rakását, egymáshoz viszonyítását, és az egyes események megfelelő dátumának a meghatározását.

Jehova „az Öregkorú” és az Örökkévalóság Istene (Dá 7:9; Zs 90:2; 93:2). Az, hogy Jehovának pontos időterve van, és ragaszkodik hozzá, nemcsak a mérnöki pontossággal megalkotott égitestek mozgásából látszik, hanem a tetteiről feljegyzett ihletett beszámolókból is kitűnik. Isten úgy irányította az eseményeket, hogy az ígéretei és a próféciái pontosan az előre meghatározott időben teljesedjenek, teljen el akár egy nap (2Mó 9:5, 6), egy év (1Mó 17:21; 18:14; 21:1, 2; 2Ki 4:16, 17), évtizedek (4Mó 14:34; 2Kr 36:20–23; Dá 9:2), évszázadok (1Mó 12:4, 7; 15:13–16; 2Mó 12:40, 41; Ga 3:17) vagy évezredek a beteljesedésükig (Lk 21:24; lásd: NEMZETEK MEGHATÁROZOTT IDEJE). Teljesen biztosak lehetünk benne, hogy Isten jövőre vonatkozó szándéka az előre meghatározott időben teljesedik, pontosan a kijelölt napon és órában (Ha 2:3; Mt 24:36).

A Teremtőnek az volt a célja az emberrel, akit a saját képmására és hasonlatosságára alkotott meg (1Mó 1:26), hogy mérje az időt. A Biblia már az elején kijelenti, hogy azért lettek megalkotva a „világítótestek az égbolton, hogy megkülönböztessék a nappalt az éjszakától, és. . . jelekként [szolgáljanak], valamint évszakok, napok és évek mutatóiként” (1Mó 1:14, 15; Zs 104:19).  (Azzal kapcsolatban, hogy hogyan mérték ezeket az időegységeket az emberi történelem kezdete óta, lásd az ÉV; HÉT IV.; HOLD I.; NAP I.; NAPTÁR szócikkeket.) Az időszámítás és az ezzel kapcsolatos feljegyzések készítése Ádám napjaitól egészen mostanáig tart (1Mó 5:1, 3–5).

Érák: A pontos időszámításhoz szükség van valamilyen viszonyítási pontra, amelyhez képest előre vagy vissza lehet számolni az idő mértékegységeinek a segítségével (ezek pl. az órák, napok, hónapok, évek). Ilyen kiindulópont lehet egy egyszerű napfelkelte (egy nap óráinak számolásához), vagy az újhold (egy hónap napjainak számolásához), vagy a tavasz kezdete (egy év hosszának számolásához). Hosszabb időtartamok számolásához, melyek több évet is magukban foglalhatnak, az emberek „érákat” dolgoztak ki, valamilyen kiemelkedő eseményt használva kezdőpontnak. Így tehát, ha a keresztény országokban valaki azt mondja, hogy „ma időszámításunk szerint (i. sz.) 2014. október 1-je van”, az azt jelenti, hogy aznap a kétezer-tizennegyedik év tizedik hónapjának első napja van, attól az időponttól számítva, melyre sokan Jézus születését teszik.

Az effajta időszámítási módszert viszonylag későn kezdték el alkalmazni a történelemben. A görög éra feltételezhetően a legkorábbi példa erre az időszámítási módra, de úgy tűnik, hogy ezt is csak az időszámításunk előtti (i. e.) negyedik században kezdték el alkalmazni. A görögök olimpiászok, vagyis négyéves időtartamok alapján számolták az időt, az első olimpiásztól, i. e. 776-tól kezdve. Továbbá gyakran azonosítottak éveket úgy, hogy bizonyos tisztviselők hivatali idejére utaltak. A rómaiak pedig bevezettek egy olyan érát, amelyben az éveket Róma városának megalapításától (a hagyomány szerint i. e. 753-tól) számolták. Gyakran úgy is jelöltek bizonyos éveket, hogy annak a két konzulnak a nevére utaltak, akik abban az adott évben töltötték be ezt a hivatalt. Csak később, az i. sz. VI. században vezette be Dionysius Exiguus szerzetes a ma is széles körben ismert időszámítást, melyet keresztény érának neveznek. A mohamedán (iszlám) népek a hidzsrától (Mohamed menekülése Mekkából i. sz. 622-ben) számolják az éveket. Az ókori egyiptomiak, asszírok és babilóniaiak esetében azonban semmi jel sem utal arra, hogy hosszabb időn át következetesen használtak volna hasonló időszámítási rendszert.

Ami a bibliai feljegyzéseket illeti, ezekben egyetlen érarendszer sincs konkrétan megemlítve, melynek kezdőpontjához datálni lehetne minden egyes későbbi eseményt. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy nem volt olyan időszámítás, melynek segítségével megfelelő időrendbe tehették volna a múlt eseményeit. Az a tény, hogy a bibliaírók a beszámolóikban konkrét számadatokra tudtak utalni – akár egy több száz éves időszakra vonatkozóan is –, azt mutatja, hogy az időszámítás érdekelte az izraelitákat és az elődeiket is. Ezért írhatta Mózes a következőket: „a négyszázharminc év végén [attól az időtől számolva, hogy Ábrahám átkelt az Eufráteszen Kánaán földje felé tartva; nyilvánvalóan ekkor lépett érvénybe az Ábrahámmal kötött szövetség], ugyanazon a napon történt, hogy Jehova minden serege kiment Egyiptom földjéről” (2Mó 12:41; lásd: KIVONULÁS; vö.: Ga 3:16, 17). Az 1Királyok 6:1 kijelenti, hogy „a négyszáznyolcvanadik évben, azt követően, hogy Izrael fiai kivonultak Egyiptom földjéről”, Salamon király elkezdte építeni a jeruzsálemi templomot. Ennek ellenére sem az Ábrahámmal kötött szövetség érvénybelépése, sem a kivonulás nem vált egy elterjedt időszámítás kezdőpontjává, melyet felhasználtak volna a későbbi események feljegyzéseihez.

Tehát nem várhatjuk el, hogy a Bibliában feljegyzett kronológiai adatok teljesen összhangban legyenek a modern időszámítási rendszerekkel – például a keresztény időszámítással –, amelyekben az eseményeket egy meghatározott, múltbeli kezdőpont alapján matematikailag számítják ki. Gyakoribb volt, hogy az események idejét úgy állapították meg, ahogyan az emberek általában a mindennapokban teszik. Ma valaki talán úgy határozza meg egy esemény idejét, hogy azt mondja: „a szárazság utáni évben”, vagy „öt évvel a II. világháború után”. Ehhez hasonlóan a bibliaírók egy akkori, viszonylag aktuális eseményhez viszonyították az általuk feljegyzett eseményeket.

Nem lehet biztos végkövetkeztetésre jutni minden kronológiai kérdéssel kapcsolatban, mivel nem mindig ismert pontosan, hogy milyen dátumot használt kiindulópontként a bibliaíró. Sőt, több ilyen viszonyítási pontot is használhatott, amikor egy történelmi időszak említésekor datált bizonyos eseményeket. A különböző kiindulópontok mégsem jelentenek bizonytalanságot vagy zavartságot az író részéről; nem lehet helyesen megítélni a módszereit egyszerűen egyéni elképzelésekre hagyatkozva, az események feljegyzésének modern kori módszerei alapján. Bár fennáll a lehetősége annak, hogy a másolók hibáztak néhány kritikus pontnál, nem  lenne bölcs ezt feltételezni, ha nincs rá elegendő bizonyíték a Szentírás különböző kéziratainak szövegében. A meglévő bizonyítékok meggyőzően mutatják, hogy más művekkel szemben a Biblia könyveit kiemelkedő pontossággal és odafigyeléssel másolták, megőrizve azok belső összhangját. (Lásd: BIBLIAI KÉZIRATOK; ÍRNOK, ÍRÁSTUDÓ.)

A bibliai kronológia és a történelem: Gyakran elhangzik, hogy fontos lenne törekedni arra, hogy „összhangba hozzák” vagy „összeegyeztessék” a bibliai beszámolókat az ókori világi feljegyzések kronológiájával. Mivel akkor mondható valamire, hogy igaz, ha egyezik a tényekkel vagy a valósággal, egy ilyenfajta összehangolás valóban fontos lenne – feltéve, ha az ókori feljegyzésekről egyértelműen megállapítható, hogy pontosak, következetesek és megbízhatóak, vagyis hogy a pontosság mércéiként szolgálhatnak. Mivel a kritikusok gyakorta úgy beszélnek a bibliai kronológiáról, mint ami alacsonyabb rendű a pogány népek kronológiájánál, érdemes lehet megvizsgálni azoknak a nemzeteknek és népeknek az ókori feljegyzéseit, akik valamilyen módon kapcsolatban voltak a Bibliában megemlített népekkel és eseményekkel.

A Biblia egy történelmi könyv, és ez kiváltképp elmondható róla, ha az ókori írásokkal hasonlítjuk össze. Az egyiptomiak, asszírok, babilóniaiak, médek, perzsák, illetve más népek történelme túlnyomórészt hiányos; a történelmük kezdete vagy homályos, vagy egyértelműen mitikusan van ábrázolva. Ezért van az, hogy a Sumer királylistaként ismert ókori dokumentum így kezdődik: „Amikor a királyság alászállt az égből, Eridu városában volt a királyság. Eridu városban Aulim volt a király, 28 800 évig uralkodott; Alalgar 36 000 évig uralkodott: 2 király, 64 800 évig uralkodtak ott. Eridu várost elhagyom. Királysága Badtibira városba ragadtatott el. Badtibira városban Enmenluanna 43 200 évig uralkodott; Enmengalanna 28 800 évig uralkodott; Dumuzi isten, a pásztor 36 000 évig uralkodott: 3 király, 108 000 évig uralkodtak ott” (ÓKTCh. 85. o.).

Ami a világi forrásokból ismert ezekről az ókori nemzetekről, az vesződségek árán összerakosgatott információfoszlányokból származik; ezek vagy emlékműveken és táblákon, vagy a görög és római kor történetíróinak később keletkezett írásaiban találhatók meg. Noha a régészek több tízezer asszír-babiloni ékírásos agyagtáblát tártak fel, továbbá rengeteg, Egyiptomból származó papirusztekercset, ezek legnagyobb része vallásos szöveg, illetve üzleti életben használt dokumentum, például szerződés, eladásról szóló dokumentum vagy ezekhez hasonló okirat. A pogány népeknek jóval kevesebb történelmi feljegyzésük maradt fenn, melyek táblákon, hengereken, sztéléken vagy emlékművek feliratain találhatóak. Ezek főképp az uralkodóik dicsőítéséről szólnak, valamint a katonai hadjárataikat ecsetelik fennkölt hangnemben.

Ezzel ellentétben a Biblia szokatlanul összefüggően és részletesen számol be egy kb. 4000 éves történelmi időszakról. És nemcsak hogy figyelemre méltó módon, megszakítás nélkül számol be az eseményekről az ember teremtésétől fogva egészen az i. e. V. századig, Nehémiás kormányzóságának az idejéig, de Dániel próféciájának (előre megírt történelem) köszönhetően – mely Dániel könyvének 11. fejezetében található – az is elmondható, hogy a Szentírás főbb vonalakban beszél arról az időszakról is, mely Nehémiás idejétől kezdődött, és a Jézus és az apostolai idejéig tartott. A Biblia élénk és valósághű beszámolója végigköveti Izrael nemzetének történetét, annak születésétől kezdve: őszintén bemutatja az erősségeit és a gyengeségeit; a sikereit és a kudarcait; azt, amikor helyesen imádta Istent, és azt, amikor hamis imádatba kezdett; az áldásokat, melyekben részesült, és a veszedelmet, melyet az elmarasztaló ítéletek következtében szenvedett el. Persze az őszintesége önmagában még nem bizonyítja azt, hogy pontos a kronológiája, viszont szilárd alapot ad arra, hogy bízni lehessen a bibliaírók hűségében, és abban, hogy szívből törekedtek az igazság leírására.

A Biblia krónikásai – például a Királyok első és második, valamint a Krónikák első és második könyvének írói – kétségkívül részletes feljegyzésekhez fértek hozzá. Ez abból látható, hogy hosszú nemzetségtáblázatokat tudtak összeállítani, melyek akár több száz nevet is tartalmaztak, továbbá Júda és Izrael minden egyes királyának az uralmát tényszerűen és összefüggően írták le, beleértve azt is, hogy milyen kapcsolatban voltak egymással és más nemzetekkel. A mai történetírók még most sem tudják pontosan meghatározni egy-egy asszír és babilóniai király uralkodási idejét, sőt még néhány későbbi dinasztiához tartozóét sem. Azt illetően viszont nincs ilyen bizonytalanság, hogy hogyan követték egymást a királyok Júdában és Izraelben.

A Biblia utal ’a Jehova háborúiról szóló könyvre’ (4Mó 21:14, 15), ’az izraeli királyok napjainak  krónikás könyvére’ (1Ki 14:19; 2Ki 15:31), ’a júdabeli királyok napjainak krónikás könyvére’ (1Ki 15:23; 2Ki 24:5), ’a Salamonról szóló krónikás könyvre’ (1Ki 11:41), ezenkívül számos, ezekhez hasonló krónikára vagy hivatalos feljegyzésre, melyekre Ezsdrás és Nehémiás hivatkozott. Ez megmutatja, hogy a leírt információ nem pusztán az emlékezeten vagy a szájhagyományon alapult, hanem gondosan utánajártak, és mindent dokumentáltak. A Biblia történetírói más nemzetek kormányzati feljegyzéseire is utaltak, sőt a Biblia egyes részei Izraelen kívül íródtak, például Egyiptomban, Babilonban vagy Perzsiában. (Lásd: ESZTER KÖNYVE; EZSDRÁS KÖNYVE; KÖNYV.)

Az, hogy az izraeliták megtartották a sabbatéveket és a jubileumi éveket – melyek hét-, illetve ötvenéves időegységeket alkottak –, minden bizonnyal hozzájárult az évek pontos számolásához, legalábbis addig, amíg lojálisan betartották a mózesi törvényt (3Mó 25:2–5, 8–16, 25–31).

A bibliai feljegyzéseket leginkább a bennük lévő, időről alkotott szemlélet különbözteti meg a pogány nemzetek korabeli írásaitól, nemcsak az, ahogyan a múltról és a jelenről írnak, hanem az is, ahogyan a jövőről (Dá 2:28; 7:22; 8:18, 19; Mk 1:15; Je 22:10). Az egyedülálló próféciák miatt a kronológiai pontosság sokkal fontosabb volt az izraelitáknak, mint bármely más pogány népnek, hiszen a próféciák gyakran konkrét időszakokról szóltak. Isten könyve, a Biblia nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Isten pontosan a meghatározott időben teljesíti be a szavát (Ez 12:27, 28; Ga 4:4), és kiemeli, hogy a pontos próféciák igazolják az istenségét (Ézs 41:21–26; 48:3–7).

El kell ismerni, néhány nem bibliai dokumentum régebbi, mint a bibliai feljegyzések eddig talált legkorábbi másolatai. Bizonyos ókori pogány dokumentumok, melyeket kőbe vagy agyagba véstek, lenyűgözőek lehetnek, de ez még nem garantálja azt, hogy pontosak, és hogy nincs bennük semmi téves információ. Nem az a fontos, hogy milyen anyagra írtak egy szöveget, hanem az, hogy ki írta, milyen céllal, tiszteletben tartotta-e az igazságot, és igazságos alapelvek vezérelték-e; ezek szolgáltatnak biztos alapot arra, hogy bízni lehessen a szövegben a kronológiát vagy más területet illetően. A nagyon régről származó világi dokumentumok korának kétségtelenül kisebb jelentősége van, mint annak, hogy a tartalmuk minősége jóval alulmarad a Bibliával szemben. A bibliai beszámolókat nyilvánvalóan olyan anyagokra, például papiruszra és pergamenre jegyezték fel, melyek könnyen elenyésznek. A rendszeres használatuk és az Izrael területére jellemző időjárás (mely eltért Egyiptom különösen száraz éghajlatától), megmagyarázzák, hogy miért nem maradtak fenn eredeti kéziratok. Ám a Biblia Jehova ihletett könyve, ezért gondosan másolták, így máig is megőrizte eredeti tartalmát (1Pt 1:24, 25). A Biblia történetírói Istentől kapott ihletés által írták le a beszámolóikat, és ez garancia arra, hogy a Biblia kronológiája megbízható (2Pt 1:19–21).

C. W. Ceram, régészettel foglalkozó író megjegyzése arról, hogy a modern tudomány hogyan datálja az eseményeket, jól szemlélteti, hogy miért nem lehet a világi történelem alapján megítélni a bibliai kronológia pontosságát: „Ha egy fiatal első ízben az ókori történet tanulmányozásával foglalkozik, előbb-utóbb eljön a nap, amikor tiszteletteljes remegés vesz erőt rajta annak a biztonságnak láttára, amellyel a modern történettudós az évezredekkel korábbi események időpontjait meghatározzza. Ez a tisztelet csak nő a tanulmányok folyamán, ha az illető a történeti források közelébe kerül, és látja, milyen szegényesek, pontatlanok vagy hazugok voltak már keletkezésük pillanatában is, – és ha látja, hogy milyen töredékes állapotban jutottak ránk, mennyi pusztítást végzett bennük a mindent kikezdő idő vagy emberi rosszakarat” (A hettiták regénye. Budapest, 1964, Gondolat, 91. o.). Később úgy beszél a történelmi kronológia felépítéséről, mint ami pusztán feltételezéseken alapul, és félő, hogy minden porcikája darabjaira hullik.

Ez az értékelés talán szélsőségesnek hangzik, de mivel világi feljegyzésekről van szó, nem alaptalan. A következőkben olvasható információ egyértelművé fogja tenni, hogy nincs ok arra, hogy bárki is megkérdőjelezze a Biblia kronológiájának pontosságát csupán azért, mert bizonyos világi feljegyzések mást mondanak. Épp ellenkezőleg, csak akkor lehet valaki biztos az ókori események világi keltezésében, ha az összhangban van a bibliai beszámolókkal. Amikor azoknak a pogány népeknek a feljegyzéseit vizsgálja valaki, melyeknek valamilyen kapcsolata volt Izrael népével, nem szabad elfelejteni, hogy a bennük található látszólagos eltérések némelyike egyszerűen azzal magyarázható, hogy a mai történészek nem tudják helyesen értelmezni az ókorban alkalmazott módszereket, ahogy a bibliai történetírók módszereit sem. Viszont több bizonyíték is van arra, hogy a pogány történetírók és a kronológiával foglalkozó személyek szembetűnő gondatlansággal és  pontatlansággal dolgoztak, vagy akár tudatosan meg is hamisították a szöveget.

Az egyiptomi kronológia: Az egyiptomi történelem több ponton is összekapcsolódik Izrael történelmével. Ebben a kiadványban i. e. 1728 van megjelölve annak dátumaként, hogy Izrael belépett Egyiptomba, míg a kivonulásnak egy 215 évvel későbbi dátum, i. e. 1513. Sisák fáraó i. e. 993-ban, Roboám ötödik évében támadta meg Jeruzsálemet; Szó, Egyiptom királya egy időben uralkodott Hóseával (kb. i. e. 758–740); Nékó fáraó pedig valószínűleg i. e. 629-ben vívta azt a csatát, amelyben Jósiás meghalt (1Ki 14:25; 2Ki 17:4; 2Kr 35:20–24). A fenti dátumok eltérnek azoktól a dátumoktól, melyeket a modern kori történészek általában megadnak. Például a kivonulás időpontját illetően a különbség egy évszázadnyi vagy akár még több is, majd ez fokozatosan lecsökken, és Nékó fáraó idejével kapcsolatban már csak kb. 20 év. A következőkben arról lesz szó, hogy miért ragaszkodunk inkább a bibliai kronológiához.

Napjaink történészei főként bizonyos dokumentumokra támaszkodnak, például egyiptomi királylistákra vagy évkönyvekre. Ilyen egyebek között a Palermói kő néven ismert töredék, mely az egyiptomi történelem állítólagos első öt „dinasztiáját” mutatja be; a darabokból álló torinói papirusz, mely a királyok neveit és az uralkodási idejüket sorolja fel az „óbirodalomtól” kezdve egészen az „újbirodalomig”; illetve egyéb kőbe vésett feliratok, melyek szintén töredékesek. Ezeket a különféle listákat és egymástól független feliratokat egy i. e. harmadik században élt egyiptomi pap, Manethón az írásaiban kronológiai sorrendbe rendezte. A művei, melyek az egyiptomi történelemmel és vallással foglalkoznak, 30 dinasztiába rendszerezik az egyiptomi uralkodókat. Az egyiptológusok még napjainkban is ezt a felosztást használják. Ezeket az információforrásokat, valamint a csillagászati számításokat (melyek a holdfázisokkal és a Kutyacsillag [Szóthisz] felkelésével foglalkozó egyiptomi szövegekből származnak) alapul véve készítettek egy kronológiai táblázatot.

Az egyiptomi kronológia hiányosságai: Az egyiptomi kronológiában rengeteg bizonytalanság van. Manethón munkái, melyek rendszerezik a hiányos listákat és más feliratokat, csupán a később élt történetírók írásaiban maradtak fenn. Ilyenek például Josephus (i. sz. első század), Sextus Julius Africanus (i. sz. harmadik század, vagyis több mint 500 évvel Manethón ideje után élt), Euszebiosz (i. sz. negyedik század) és Szünkellosz (i. sz. nyolcadik század vége vagy kilencedik század eleje). Ahogyan azt W. G. Waddell is kijelenti, a történetírók csak részleteket idéznek Manethón írásaiból, és gyakran elferdítik azokat, ezért „rendkívül nehéz biztonsággal megállapítani, hogy mi származik valóban Manethóntól, és mi hibás vagy hamis”. W. G. Waddell rámutat arra, hogy Manethón forrásanyagként felhasznált olyan, minden történelmi alapot nélkülöző hagyományokat és legendákat is, melyek „hősökként mutatták be a királyokat, figyelmen kívül hagyva a kronológiai sorrendet”. Majd a következőket mondja: „Manethón műveiben már a megírásukkor is sok hiba volt: nem mindegyik úgy keletkezett, hogy az írnokok és az átdolgozók eltorzították a szöveget. Sokszor a királyok uralkodási ideje képtelenségnek bizonyult: egyes esetekben a Manethón által említett királyok neveit és sorrendjét nem lehetett változatlanul hagyni az emlékműveken található információk fényében” (Manetho. Előszó, VII., XVII., XX., XXI., XXV. o.).

T. Nicklin egyiptomi kronológiával foglalkozó könyve (Studies in Egyptian Chronology. Blackburn, Anglia, 1928, 39. o.) beszél arról a lehetőségről, hogy bizonyos személyek egyidejűleg uralkodtak, nem pedig egymás után, és hogy ezért olvashatók Manethón szövegeiben túlságosan hosszú időszakok: „A manethóni dinasztiák [felsorolása] nem olyan uralkodók listája, akik egész Egyiptom felett uralkodtak, hanem részben többé-kevésbé független fejedelmek listája, részben pedig. . . olyan fejedelmek családfáinak a felsorolása, akiktől egész Egyiptom felett uralkodó személyek származtak.” Waddell professzor (1–9. o.) elmondja, hogy „talán több egyiptomi király is uralkodott egy és ugyanazon időben. . . tehát a királyok nem egymást követték a trónon, hanem több király egy időben uralkodott különböző területek felett. Ezért jön ki olyan sokra az összesített évek száma.”

Mivel a Biblia szerint a világméretű özönvíz i. e. 2370-ben történt, az egyiptomi történelemnek ezután kellett elkezdődnie. Az egyiptomi kronológia előzőekben tárgyalt hiányosságai kétségtelenül megmagyarázzák, hogy napjainkban a történészek miért vezetik vissza az egyiptomi történelmet egészen i. e. 3000-ig.

Az egyiptológusok nagyobb bizalommal vannak az ókori feliratok iránt. Ám az egyiptomi írnokok gondossága, szavahihetősége és erkölcsi feddhetetlensége korántsem támadhatatlan. J. A. Wilson professzor kijelenti: „Fontos vigyázni  arra, hogy mekkora történelmi értéket tulajdonítunk az egyiptomi feliratoknak. Az akkori világot. . . az istenek mítoszai és csodái hatották át.” Ezután arról beszél, hogy az írnokok valószínűleg még manipulálták is az események kronológiáját, hogy ezzel az éppen uralmon lévő királyt dicsőítsék, majd ezt mondja: „Egy történész gondolkodás nélkül elfogadja egy adat hitelességét, hacsak nincs egyértelmű oka arra, hogy kételkedjen; de késznek kell lennie változtatni az álláspontján, amint az új leletek más megvilágításba helyezik a dolgokat” (The World History of the Jewish People. 1964, 1. köt. 280–281. o.).

Az Izraelre vonatkozó feljegyzések hiánya: Ez a hiány nem meglepő, hiszen az egyiptomiak, azonkívül, hogy nem jegyeztek fel számukra kellemetlen eseményeket, attól sem riadtak vissza, hogy eltüntessék a korábbi királyok feljegyzéseit, ha azok nem voltak az éppen uralkodó fáraó ínyére. Ezért történt az, hogy Hatsepszut királyné halála után III. Thotmesz levésette az emlékművek domborműveiről a királyné nevét és a róla készült ábrázolásokat. Ez a szokás kétségtelenül magyarázatot ad arra, hogy miért nincs ismert egyiptomi feljegyzés az izraeliták 215 éves egyiptomi tartózkodásáról vagy a kivonulásról.

Az a fáraó, aki a kivonulás idején uralkodott, nincs megnevezve a Bibliában; ezért az azonosítására tett kísérletek csak feltételezéseken alapulnak. Ez részben azt is megmagyarázza, hogy a modern történészek számításai a kivonulás idejét tekintve, miért térnek el egymástól akár több mint kétszáz évvel is: az i. e. 1441-től i. e. 1225-ig terjedő időszakon belül többféle időpontra teszik ezt az eseményt.

Az asszír kronológia: III. Salmanassár idejétől (az i. e. első évezred elejétől) kezdve az asszír feliratok említést tesznek az izraelitákról, és időnként megemlítik Júda és Izrael bizonyos királyainak nevét is. Az asszír feliratok magukban foglalják az építkezési feliratokat, melyek egyebek közt a paloták falain találhatók, a királyi krónikákat, a királylistákat, például a Horszábádból származó listát, illetve a limmulistákat, vagy más néven eponümoszlistákat.

Az asszír építkezési feliratok és krónikák: Albert Olmstead az Assyrian Historiography (1916, 5–6. o.) c. művében a következőt mondja az asszír építkezési feliratokról: „Bár. . . felhasználjuk az építkezési feliratokat, hogy kitöltsük a hézagokat az évkönyvekben [királyi krónikák, melyek felsorolják az egyes évek eseményeit], ezeket egyáltalán nem tekintjük mérvadónak, ha ellentmondanak az eredeti [szövegnek].” Az író ezután rámutat, hogy ezeknek a feliratoknak nem az volt a céljuk, hogy elmondják egy uralkodó összefüggő történetét. Majd hozzáteszi: „Ugyanennyire fontos, hogy ezeken ritkán figyelhető meg kronológiai sorrend . . . Nyilvánvaló, hogy óvatosan kell használni őket.”

A krónikákról ezt mondja: „Ezeknek van egy általános kronológiája, és még ha találunk is szándékosan ejtett vagy más hibákat, legalább a relatív időrend nagyjából helyes bennük . . . De óriási tévedés lenne azt feltételezni, hogy a krónikák mindig megbízhatóak. Korábban a történészek túl gyakran fogadták el ezeknek a beszámolóknak az állításait, hacsak nem volt egyértelmű bizonyítékuk arra, hogy pontatlanok. Az elmúlt pár évben jó néhány új leletet tártak fel, amelyeket fel lehet használni a szargonida korból származó dokumentumok bírálatához . . . Ehhez hozzávéve a más népektől, például a héberektől vagy a babilóniaiaktól származó forrásokat, aligha van szükség egy belső vizsgálatra ahhoz, hogy meggyőződjünk róla, a krónikák messze nem megbízhatóak.”

Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük még D. D. Luckenbill szavait is: „Hamar rájöhet az ember, hogy a királyi írnokok fő motivációja egyáltalán nem az volt, hogy pontosan úgy számoljanak be az eseményekről, ahogy azok megtörténtek évről évre a király uralkodásának ideje alatt. Úgy tűnik, időnként a hadjáratokkal kapcsolatos információkat látszólag minden ok nélkül megváltoztatták, de még gyakrabban látható az, hogy a király hiúsága miatt kellett játszaniuk a történelmi pontossággal” (Ancient Records of Assyria and Babylonia. 1926, I. köt. 7. o.).

A királyi krónikákat rendszerint többször is megváltoztatták egy király uralkodása alatt. A későbbi változatok új eseményekről is beszámoltak, de gyakran tapasztalható, hogy manipulálták a korábbi évekre vonatkozó tényeket és számokat, a király szeszélyeinek eleget téve. Olmstead professzor utal rá, hogy Assur-bán-apli a krónikáiban „hidegvérrel, fokozatosan magának tulajdonította az apja két utolsó egyiptomi hadjáratát, míg a végső változatban, már minden érdemet magáénak vallott” (Assyrian Historiography. 7. o.).

Jóval több példát is fel lehetne hozni arra, hogy ezek a leletek egyértelműen megbízhatatlanok, függetlenül attól, hogy szándékosan vagy véletlenül ejtettek bennük hibát. A sarcfizetők listájának összeállítói még attól sem riadtak vissza, hogy olyan vazallus király nevét  említsék meg a listájukban, aki akkor – más feljegyzések tanúsága szerint – már halott volt. George Smith beszél egy esetről, amikor Esár-Haddon sarcfizetőinek a listája 13 év múltán már a fiának, Assur-bán-aplinak lett tulajdonítva. Ezután azt mondja, hogy ez utóbbi lista „minden valószínűség szerint a korábbi dokumentum pontos másolata, és még csak meg sem kísérelték kideríteni, hogy ezek a királyok valóban uralkodtak-e még, és tényleg fizettek-e sarcot” (The Assyrian Eponym Canon. London, 1875, 179. o.).

Eponümoszlisták (limmulisták): A fenti bizonyítékok ellenére a modern kori, kronológiával foglalkozó szakemberek általánosságban véve úgy vélik, hogy az eponümoszlistákra, vagy más néven limmulistákra valamilyen oknál fogva nem jellemző az ilyenfajta változtatás, ezért szinte teljes mértékben kifogástalanok és mentesek a hibáktól. Ezek az eponümoszlisták tulajdonképpen bizonyos tisztviselők nevének és rangjának a felsorolásai, vagy olyan listák, amelyekben a neveik találhatóak, mellettük pedig egy rövid megjegyzés egy hadjáratról vagy más jelentős eseményről. Például az egyik eponümoszlista egyebek között a következőket írja:

Ebből a részletből látható, hogy a listában nincsenek dátumok megadva, hanem úgy tartják, hogy az egyes nevek egy-egy évet jelképeznek, és ez feltehetően lehetővé teszi az évenkénti számolást. A történészek igyekeznek szinkronizálni az asszír és a bibliai történelmet az eponümoszlisták révén, különösen az i. e. 911-től i. e. 649-ig terjedő időszakot, amelyhez az ezeken a listákon szereplő neveket vagy eponümoszokat kötik. Egy sarkalatos pont, hogy egy olyan napfogyatkozásra hagyatkoznak, amely egy bizonyos Bursagalének, Guzana helytartójának a neve mellett van megemlítve. A napfogyatkozás sziván (május–június) havában volt, és a történészek általában i. e. 763. június 15-ére teszik. Hogy megbízható-e ez a dátum, illetve, hogy hogyan próbálják meg ez alapján szinkronizálni az asszír történelmet az izraeli és a júdai történelemmel, arról a „ Csillagászati számítások” alcímben lesz szó.

Mivel az eponümoszlistákban csak rendkívül kevés információ van lejegyezve (összevetve a krónikákkal és más feliratokkal), nyilvánvaló, hogy meglehetősen nehéz felfedezni bennük a hibákat. Amikor egyértelmű ellentmondás van az eponümoszlisták és a krónikák között – például ha egy bizonyos hadjáratot egy király uralkodásának egy másik évére tesznek, vagy egy másik eponümosz idejére –, akkor a történészek általában a krónikákat tartják hibásnak, és nem az eponümoszlistákat. Ám még az úgynevezett asszír szinkronisztikus történetről (egy híres tábla, amely egy tömör, több évszázadot felölelő beszámolót tartalmaz Asszíria és Babilónia kapcsolatáról) sem hangzott el kedvező vélemény a pontosságot illetően. A. T. Olmstead bizonyítékot hoz fel arra, hogy ez a dokumentum csupán egy korábbról származó építkezési felirat másolata, majd ezt mondja: „Tehát ezt a dokumentumot nem tekinthetjük történelemnek a szó klasszikus értelmében, csupán egy olyan feliratnak, amelyet Assur [Asszíria főistene] és az ő népe dicsőségére készítettek. . . Ha figyelembe vesszük ezt, többé már nem fog összezavarni bennünket a sok hiba, melyek akár a királyok sorrendjét is érinthetik, és amelyek oly nagymértékben csökkentik ennek a dokumentumnak az értékét, pedig óriási szükségünk lenne a tanúságára” (Assyrian Historiography. 32. o.).

Tisztában kell lenni azzal, hogy a különböző rendszerek, melyek megfigyelhetőek az eponümoszlistákban, rendkívül nehézzé teszik napjaink tudósai számára, hogy pontos kronológiát készítsenek. Különösen azért van ez így, mert a több évszázadot felölelő adatokat olyan írnokok állították össze, akik számára vajmi kevéssé volt fontos a történelmi pontosság és az alaposság. Az is egyértelmű, hogy a modern történészek jogosnak gondolják kiigazítani az asszír eponümoszlistákban található adatokat, ha más bizonyítékok és tényezők miatt ezt szükségesnek találják.

A korábban tárgyalt gondolatok alapján az a következtetés vonható le az asszír történetírásról, hogy vagy nem értik helyesen a modern történészek, vagy sok kívánnivalót hagy maga után. Bármi legyen is a helyzet, nem érezzük szükségét annak, hogy a bibliai kronológiát az asszír feljegyzésekben található történelemhez igazítsuk. Ezért Asszíria, Júda és Izrael történelmének  a bibliai beszámolókban megtalálható, biztosabb alapokon álló szinkronizmusairól lesz csak szó.

 A babilóniai kronológia: Babilon a bibliai beszámolóban alapvetően II. Nabukodonozor idejétől kezdve jelenik meg. Nabukodonozor apjának, Nabú-apla-uszurnak az uralkodásával alakult meg az úgynevezett Újbabilóniai Birodalom; illetve Nabú-naid és a fia, Belsazár uralkodásával ért véget, amikor a perzsa Círusz (Kürosz) elfoglalta Babilont. Ez az időszak igencsak foglalkoztatja a bibliatudósokat, hiszen ekkor történt, hogy Babilon elpusztította Jeruzsálemet, és ekkorra esik a zsidók 70 éves száműzetésének nagy része is.

A Jeremiás 52:28 azt mondja, hogy Nabukodonozor hetedik évében a zsidó száműzöttek első csoportját elhurcolták Babilonba. Ezzel összecseng a Babiloni krónika (British Museum 21 946) egyik ékírásos felirata, melyen ez áll: „A 7. évben, a Kiszlév hónapban Akkád királya mozgósította seregeit, és Hattu ellen vonult. Megtámadta Júda (fő)városát és Addar 2-án elfoglalta a várost. A királyt [Joákin] foglyul ejtette, és egy szíve szerint való királyt [Sedékiás] helyezett (az ország) fölé. Súlyos adót vett át tőle, és azt Babilonba vitte” (Tóth: Bibliai atlasz. Részletek a Babiloni krónikából, 48. o.; vö.: 2Ki 24:1–17; 2Kr 36:5–10; KÉP: 2. köt. 326. o.). Nabukodonozor uralkodásának utolsó 32 évéről nincsen történelmi beszámoló krónika formájában, csupán egy felirattöredék tesz említést egy Egyiptom elleni hadjáratáról, mely a 37. évében történt.

Avél-Mardukkal (Evil-Merodák, 2Ki 25:27, 28) kapcsolatban olyan táblákat találtak, melyeket az uralkodásának második évére datálnak. Avél-Mardukot feltételezhetően Nergal-sar-uszur követte a trónon; találtak olyan szerződéseket tartalmazó táblákat, melyeket a 4. évére kelteznek.

A babilóniai és a bibliai kronológiák összehangolásában egy babilóniai agyagtábla nyújt segítséget. Ez a tábla a következő csillagászati adatokat tartalmazza II. Kambüszésznek, II. Círusz fiának a hetedik évéről: „7. év, tammúz, 14. éjszaka, 1 és ²⁄3 kettős órával [3 órával és 20 perccel] az éjszaka eljövetele után, egy holdfogyatkozás; teljes egészében látható; túlment az északi félkorongon [hold korongja]. Tebetu, 14. éjszaka, két és fél kettős órával [5 órával] a reggel előtt [az éjszaka vége felé], a hold korongja elsötétült; teljes egészében látható; a fogyatkozás elérte a déli és az északi részt” (J. N. Strassmaier: Inschriften von Cambyses, König von Babylon. Lipcse, 1890, 400. sz., 45–48. sor; F. X. Kugler: Sternkunde und Sterndienst in Babel. Münster, 1907, I. köt. 70–71. o.). Ez a két holdfogyatkozás kétségtelenül azoknak a holdfogyatkozásoknak felel meg, melyek i. e. 523. július 16-án és i. e. 522. január 10-én voltak láthatók Babilonban (Theodor von Oppolzer: Canon der Finsternisse. 1887, 335. o.). Vagyis e tábla szerint II. Kambüszész hetedik éve i. e. 523 tavaszán kezdődött.

Mivel II. Kambüszész hetedik éve i. e. 523 tavaszán kezdődött, uralkodásának első éve i. e. 529-ben volt, a trónra kerülésének éve és II. Círusz utolsó éve Babilónia királyaként i. e. 530-ban volt. A legkésőbbi tábla, melyet II. Círusz uralkodására tesznek, a 9. évének 5. hónapjának 23. napjára van datálva (R. Parker – W. Dubberstein: Babylonian Chronology, 626 B.C.–A.D. 75. 1971, 14. o.). II. Círusz 9. éve Babilon királyaként i. e. 530-ban volt, ebből számolva az első éve i. e. 538-ban volt, a trónra lépésének éve pedig i. e. 539-ben.

Bérószosz: Az i. e. harmadik században egy babilóniai pap, Bérószosz görög nyelven megírta Babilon történetét. Az írását minden valószínűség szerint ékírásos dokumentumokra alapozta. A műveiről ezt írta Olmstead professzor: „Mindössze töredékek, kivonatok és foszlányok jutottak el hozzánk. A legfontosabb töredékek pedig egy olyan hagyomány által maradtak fenn számunkra, melyre nincs hasonló példa: Ma Euszebiosz Khronikon c. művének elveszett eredeti görög szövege örmény fordításának, annak is a modern latin fordításához kell fordulnunk. Euszebiosz egyrészt Alexandrosz Polühisztortól vett át gondolatokat, aki közvetlenül Bérószosztól merített, másrészt Abüdénosztól merített, aki nyilvánvalóan Jubától kölcsönzött gondolatokat, aki pedig Polühisztortól, és így Bérószosztól. Ezt csak még bonyolultabbá teszi, hogy Euszebiosz időnként nem ismerte fel azt, hogy Abüdénosz írásai csak gyenge utánzatai Polühisztoréinak, ezért mindkettő szavait idézi, ráadásul egymás mellett! De ez még nem a legrosszabb. Bár általában a Polühisztortól vett írásait részesítik előnyben, úgy tűnik, hogy Euszebiosz Polühisztornak egy nagyon szegényes kéziratát használta fel a munkáihoz” (Assyrian Historiography. 62–63. o.). Josephus, az i. sz. első században élt zsidó történetíró szintén azt állítja, hogy ő maga is Bérószosztól idézett. De kézenfekvőnek tűnik, hogy az állítólag Bérószosztól származó kronológiai adatokat nem igazán lehet bizonyító erejűnek tekinteni.

 Egyéb tényezők, melyekből eltérések adódhatnak: Azok, akik az ókori történelmet csak rövid ideig tanulmányozzák, abban a tévhitben élhetnek, hogy az ékírásos táblákat (amilyeneket pl. Bérószosz használt) mindig az eseményekkel egy időben írták, vagy röviddel utánuk. Ám az ékírásos üzleti feljegyzésektől eltekintve, melyek csakugyan egy időben készültek a feljegyzett eseménnyel, a babilóniai történelmi szövegek – sőt, sok csillagászati szöveg is – legtöbbször arról tanúskodnak, hogy jóval a feljegyzett esemény után készültek. Ezért D. J. Wiseman asszirológus szerint az úgynevezett Babiloni krónika egy része, mely a Nabú-nászir uralkodásától Samas-sum-ukín idejéig tartó időszakról szól (a történészek szerint ez az időszak i. e. 747–648-ig tartott), „egy másolat, melyet Dáriusz huszonkettedik évében [a lábjegyzet ezt mondja: „azaz i. e. 500/499, ha I. Dáriuszról van szó”] készítettek egy korábbi, sérült szöveg alapján” (Chronicles of Chaldaean Kings. London, 1956, 1. o.). Tehát nemcsak hogy ez az írás 150 vagy akár 250 évvel később készült, mint amikor az események játszódtak, hanem egy sérült, korábbi dokumentum másolata volt, talán az eredeti dokumentumé, talán nem. Ugyanez az asszirológus ezt mondja az Újbabiloni krónika szövegéről, mely a Nabú-apla-uszur idejétől Nabú-naid idejéig terjedő időszakról szól: „Az Újbabiloni krónika szövege olyanfajta kis betűs írással van írva, melyből önmagában nem lehet konkrét dátumot meghatározni, tehát bármikor íródhatott, akár az eseményekkel egy időben is, de akár az akhaimenida uralom végén is.” Ez annak a lehetőségnek is teret enged, hogy a Perzsa Birodalom letűnésekor íródott, amelyre i. e. 331-ben került sor, úgy 200 évvel Babilon eleste után. Ahogy az előzőekből látható, az adatok – így a számok is – könnyen módosulhatnak, sőt az évszázadok folyamán a pogány írók el is ferdíthették azokat. Mindezeknek a figyelembevételével nem lenne bölcs ragaszkodni ahhoz, hogy a hagyományosan elfogadott adatok, melyeket az újbabilóniai királyok uralkodási idejére vonatkozóan adnak meg, pontosak.

Mivel nem állnak rendelkezésre korabeli feljegyzések, illetve könnyen módosulhattak az adatok, lehetséges, hogy egy vagy több újbabilóniai uralkodó hosszabb ideig uralkodott annál, mint amit a hagyományos dátumok mondanak. Nem lehet következetesen és határozottan érvelni amellett, hogy ez nem lehetséges, csupán azért, mert nem tártak még fel olyan táblákat, melyek az uralkodók későbbi éveit ölelik fel. Vannak olyan királyok, akik sokkal hosszabb ideig uralkodtak, és nem találtak olyan táblákat, melyek ezt megerősítenék. Például III. Artaxerxész (Okhosz) (aki a történészek szerint 21 évig uralkodott [i. e. 358-tól 338-ig]) és Arszész (kétévnyi uralkodást tulajdonítanak neki [i. e. 337-től 336-ig]) esetében sincs ismert korabeli ékírásos bizonyíték, mely segítene meghatározni az uralkodásuk hosszát.

Valójában a történészek olyan babilóniai királyokról sem tudják, hogy hova helyezzék el őket az időben, akikről léteznek feljegyzések. A. W. Ahl professzor kijelenti: „A Borszippában talált, szerződéseket tartalmazó táblákon olyan babilóniai királyok nevei is szerepelnek, melyek sehol máshol nem jelennek meg. Ezek a királyok nagy valószínűséggel I. Dáriusz utolsó napjaihoz kapcsolhatók, de akár I. Xerxész első napjaihoz is, ahogyan Ungnad feltételezi” (Outline of Persian History. 1922, 84. o.). De ez csak egy feltételezés.

A perzsa kronológia: Számos fontos bibliai esemény történt a perzsa korszak idején: Babilon bukása, mely után Círusz felszabadította a zsidókat, és véget ért Júda 70 éven át tartó pusztán hagyatása; a jeruzsálemi templom újjáépítése, melyet „Dáriusz [I. Dáriusz, perzsa uralkodó] király uralkodásának hatodik évében” fejeztek be; valamint Jeruzsálem falainak helyreállítása, melyet Nehémiás vitt véghez a Hosszúkezű Artaxerxész 20. évében kiadott rendelet szerint (2Kr 36:20–23; Ezs 3:8–10; 4:23, 24; 6:14, 15; Ne 2:1, 7, 8).

Ptolemaiosz kánonjából megállapítható, hogy Babilon bukásának az időpontja i. e. 539, és ez kitűnik más forrásokból is. Diodórosz történetíró, valamint Africanus és Euszebiosz szerint is, Círusz első uralkodási éve – mint perzsa uralkodóé – az 55. olimpiász 1. évére tehető (i. e. 560/559), míg az utolsó uralkodási éve a 62. olimpiász 2. évére (i. e. 531/530). Az ékírásos táblák egy kilencéves babiloni uralmat tulajdonítanak Círusznak, ami igazolja, hogy i. e. 539-ben hódította meg Babilont (Jack Finegan: Handbook of Biblical Chronology. 1964, 112., 168–170. o.; Babylonian Chronology, 626 B.C.–A.D. 75. 14. o.; lásd ebben a szócikkben „ A babilóniai kronológia” alcímet, illetve a PERZSIA, PERZSÁK szócikket).

Számos feljegyzés áll rendelkezésünkre a perzsa királyokról, ám ezekből nem állapítható meg, hogy milyen hosszan uralkodtak. Például több olyan táblát találtak Perszepoliszban, melyek dátumokat tartalmaztak ugyan, de a királyok neveit nem.

 Csillagászati számítások: Van, aki azt állítja, hogy „a csillagászati számítások segítségével a relatív időrendet [amely csupán az események sorrendjét határozza meg] abszolút kronológiává tudjuk alakítani, vagyis egy olyan időrenddé, amely a mi naptárunk szerint adja meg a dátumokat” (Martin Noth: The Old Testament World. 1966, 272. o.). Bár az égitestekről a Teremtő gondoskodott, hogy az emberek mérni tudják az időt, a csillagászati adatok és az emberi történelem múltbeli eseményeinek az összekötése több tényezőtől és emberi értelmezéstől is függ, így fennáll a hiba lehetősége.

A csillagászati adatok és az ókori történelem eseményeinek vagy dátumainak szinkronizmusai gyakran a napfogyatkozásokon és a holdfogyatkozásokon alapulnak. Ám „bármelyik városban vagy településen 50 évente átlagosan 40 holdfogyatkozást és 20 részleges napfogyatkozást lehet megfigyelni, [de] teljes napfogyatkozást csak 400 évente egyszer” (Encyclopædia Britannica. 1971, 7. köt. 907. o.). Tehát csak abban az esetben határozható meg ilyen módon egy történelmi esemény pontos dátuma, ha konkrétan fel van jegyezve, hogy teljes napfogyatkozás volt az adott időpontban, és az, hogy pontosan hol látták. Sok esetben azonban az ókori ékírásos szövegekből (vagy más forrásból) származó anyagok, melyek a nap- és a holdfogyatkozásokkal foglalkoznak, nem tartalmaznak ilyen konkrét részleteket.

Egy példa erre az a napfogyatkozás, mely alapján a történészek össze akarják hangolni az asszír és a bibliai kronológiát. Az asszír eponümoszlistákban az olvasható, hogy ez a napfogyatkozás (tavasztól számítva) a harmadik hónapban volt, Bursagale eponümosza idején. A modern kronológusok ezt a napfogyatkozást i. e. 763. június 15-ére teszik. Ettől a dátumtól 90 évet (vagy 90 nevet az eponümoszlistákon) visszaszámolva, eljutnak az i. e. 853-as évhez, amikorra III. Salmanassár hatodik évét és a karkari csatát teszik. Azt állítják, hogy Salmanassár azok között sorolja fel az izraeli Aháb királyt, akik szövetséget kötöttek egymással, és részt vettek a karkari csatában Asszíria ellen. Majd 12 évvel később (Salmanassár 18. évében) az asszír király úgy beszél Jéhuról, Izrael királyáról, mint aki sarcot fizet neki. Ebből arra következtetnek, hogy Aháb utolsó éve i. e. 853-ban volt, míg Jéhu uralkodásának kezdete i. e. 841-ben. Mennyire megbízhatóak ezek a számítások?

Először is, bár azt feltételezik, hogy teljes napfogyatkozásról van szó, az eponümoszlisták nem írnak erről. És bár a legtöbb történész az eponümoszlistákban szereplő utalást az i. e. 763-ban történt napfogyatkozással azonosítja, nem minden történész tesz így, néhányuk inkább i. e. 809-et adja meg. Ebben az évben egy olyan napfogyatkozás volt, amely legalább részben látható volt Asszíria területéről (ahogyan az i. e. 857-ben és i. e. 817-ben stb. is volt) (Canon der Finsternisse. 17., 19., 21. táblázat). A modern kori történészek ódzkodnak attól, hogy más dátumra tegyék az i. e. 763-ban bekövetkezett napfogyatkozást, mivel ez „nagy zavart okozna az asszír történelemben”, de láthattuk, hogy maguk az asszírok már eléggé nagy zavart okoztak a saját történelmükben.

Ezenkívül eléggé valószínűtlen, hogy Aháb király ott volt a karkari csatában. Tehát még ha Aházia és Jórám uralkodási idejét (ők Aháb után és Jéhu előtt uralkodtak) valamiképpen le is tudnánk csökkenteni csupán 12 évre (vö.: 1Ki 22:40, 51; 2Ki 1:2, 17; 3:1), a bizonyítékok akkor sem tennék lehetővé a precíz szinkronizmust a karkari csata és Aháb ideje között. Az, hogy Salmanassár említést tett Jéhuról, minden bizonnyal még nem jelenti azt, hogy Jéhu első uralkodási évéről beszélt. Tovább csökkenti ennek a szinkronizmusnak a megbízhatóságát az a vád, hogy az asszírok manipulálták a hadjárataik évszámait, valamint úgy beszéltek bizonyos személyekről, mint akik sarcot fizettek a királyuknak, de valójában már nem is éltek. Az ehhez a szócikkhez tartozó „ Kiemelkedő dátumok Júda és Izrael királyainak ideje alatt” c. táblázat kb. i. e. 920-ra teszi Aháb halálát, míg Jéhu királyi uralmának a kezdetét kb. i. e. 904-re.

Ptolemaiosz kánonja: Klaudiosz Ptolemaiosz egy görög csillagász volt, aki az i. e. második században élt, vagyis több mint 600 évvel az újbabilóniai időszak vége után. A kánonja, vagyis a királylistája a csillagászati számításait is tartalmazza. A legtöbb modern történész elfogadja a Ptolemaiosz által megadott adatokat az újbabilóniai királyokkal és az uralkodási idejükkel kapcsolatban.

Ptolemaiosz a történelmi információit valószínűleg a szeleukida korszakból származó forrásanyagokból merítette, melyek több mint 250 évvel azután készültek, hogy Círusz bevette Babilont. Tehát nem meglepő, hogy Ptolemaiosz számadatai megegyeznek Bérószoszéival, aki egy babilóniai pap volt a szeleukida korszakban.

Holdfogyatkozások: A holdfogyatkozásokat arra használják fel, hogy megpróbálják igazolni az újbabilóniai királyokkal kapcsolatos dátumokat, melyeket Ptolemaiosz kánonja és az  ékírásos feljegyzések alapján határoztak meg. De hiába számította ki és jegyezte fel pontosan Ptolemaiosz néhány korábbi holdfogyatkozás idejét (egy modern csillagász szerint a Ptolemaiosz által megadott évszámoknak kb. a hatvan százaléka pontos), ez még nem bizonyítja azt, hogy a továbbadott történelmi feljegyzései is pontosak, vagyis hogy mindig valós történelmi tényeken nyugszik az, ahogyan összekapcsolta a holdfogyatkozásokat bizonyos királyok uralmával.

A Nagy Heródes halálának dátumával kapcsolatos bizonytalanság jól mutatja, hogy milyen nehézségekkel nézhet szembe az, aki a holdfogyatkozások alapján próbálja keltezni az eseményeket. Josephus írásai szerint Heródes halála nem sokkal egy holdfogyatkozás után, illetve a pászka ideje előtt történt (A zsidók története. XVII. könyv, 6. fej., 4.; 8. fej.; 9. fej., 1–3.). Sok tudós szerint ez i. e. 4-ben volt, és erre egy március 11-ére (a Julianus-naptár szerint március 13-ára) eső holdfogyatkozást hoznak fel bizonyítékul. E miatt a számítás miatt napjainkban számos kronológiával foglalkozó szakember i. e. 5-re teszi Jézus születésének idejét.

Ám az i. e. 4-re eső holdfogyatkozás csupán 36 százalékos volt, és csak nagyon kevés ember figyelmét kelthette fel, hiszen a kora reggeli órákban volt látható. I. e. 1-ben viszont volt két másik holdfogyatkozás, és mindkettőre igaz az, hogy nem sokkal a pászka előtt volt. A december 27-én (a Julianus-naptár szerint december 29-én) megfigyelhető részleges holdfogyatkozás talán Jeruzsálemből is látható volt, de nem valószínű, hogy ez egy feltűnő jelenség volt. Az Oppolzer-féle Canon der Finsternisse c. mű (343. o.) alapján végzett számítások szerint a hold akkor ért ki a föld árnyékából, amikor Jeruzsálemben sötétedett, és mire teljes sötétség lett, a hold már teljes fényében ragyogott. Másrészről, ez a holdfogyatkozás nem szerepel Manfred Kudlek és Erich Mickler átfogó listáján. Tehát a történelem mai állása szerint bizonytalan, hogy Jeruzsálemben mennyire volt látható ez a jelenség, illetve, hogy látható volt-e egyáltalán. Az előzőeknél még fontosabb lehet az a holdfogyatkozás, amely i. e. 1. január 8-án (a Julianus-naptár szerint január 10-én) a kora hajnali órákban következett be, amikor még sötét volt. Ez egy teljes holdfogyatkozás volt, a hold 1 óra 41 percre sötétbe borult. Bárki észrevehette, aki abban az időben fenn volt, még akkor is, ha az eget felhő borította. Tehát az itt tárgyalt időszakban több holdfogyatkozás is volt, melyek mindegyikére igaz, hogy nem sokkal a pászka előtti időszakra esett. Vagyis a jelenlegi ismereteink fényében az i. e. 1. január 8-ára eső holdfogyatkozás volt az, melyet a legnagyobb valószínűséggel észrevettek az emberek (Solar and Lunar Eclipses of the Ancient Near East From 3000 B.C. to 0 With Maps. Neukirchen-Vluyn, Németország, 1971, I. köt. 156. o.).

De nem mindegyik szöveg alapul holdfogyatkozáson azok közül a szövegek közül, melyeket a történészek az ókori történelem bizonyos eseményeinek és időszakainak datálására használnak fel. Feltártak csillagászati naptárakat is, amelyek megadják, hogy Babilonból nézve egy adott napon a hold (bizonyos csillagokhoz vagy csillagképekhez viszonyítva) milyen helyzetben volt a felkelésekor, illetve a letűnésekor (pl. azt írják, hogy „a hold egy könyökre volt az oroszlán hátsó lábától”). Ezenkívül beszámolnak arról is, hogy ugyanebben az időben mely pontokon voltak láthatóak bizonyos bolygók. Napjaink kronológiával foglalkozó szakemberei azt mondják, hogy az égitestek effajta együttállása csak több ezer év elteltével ismétlődik meg. Ezek a csillagászati naptárak utalnak egyes királyok uralkodási idejére, és úgy tűnik, hogy a bennük foglalt számadatok megegyeznek azokkal, melyek Ptolemaiosz kánonjában szerepelnek. Bár ez néhányak számára megdönthetetlen bizonyítéknak tűnhet, több tényező is nagyban csökkenti a bizonyító erejét.

Először is, a Babilonban végzett megfigyelésekben lehettek hibák. A babilóniai csillagászok sokat foglalkoztak a hold vagy a nap felkelésekor, illetve lenyugvásakor észlelhető, a horizonthoz közel végbemenő égi jelenségekkel. Ám Babilonból nézve, a horizontot gyakran homokviharok homályosították el. Mindezekkel kapcsolatban O. Neugebauer professzor azt mondja, hogy Ptolemaiosz fájlalta, hogy „a használható bolygóészlelések hiányoznak [az ókori babiloni feljegyzésekből]. Megjegyzi, hogy a régi megfigyeléseket kevés hozzáértéssel végezték, mert csak a feltűnésre és eltűnésre meg a stacionárius pontokra voltak tekintettel, s ezek természetüknél fogva nehezen észlelhető jelenségek” (Egzakt tudományok az ókorban. Budapest, 1984, Gondolat, 110. o.).

Másodszor, a feltárt csillagászati naptárak többsége nem az Újbabilóniai Birodalom vagy a Perzsa Birodalom idején íródott, hanem a szeleukida korszakban (i. e. 312–65), de tartalmaznak adatokat ezekkel a korábbi időszakokkal kapcsolatban is. A történészek úgy tartják, hogy ezek a naptárak korábban készült dokumentumok  másolatai. A valóság az, hogy nincsenek korabeli csillagászati szövegek, melyek alapján elkészíthető lenne az Újbabilóniai Birodalom és a Perzsa Birodalom teljes kronológiája (a hetedik század végétől a negyedik század végéig).

Végül, bár az ezekben a szövegekben szereplő csillagászati adatok (a jelenlegi ismeretek és értelmezés alapján) alapvetően pontosak, akárcsak a Ptolemaiosz által megadottak, ez még nem bizonyítja azt, hogy a hozzájuk társított történelmi adatok is hitelesek. Ahogyan Ptolemaiosz is csupán vázként használta fel az ókori királyok uralkodási idejét (már amennyire tisztában volt ezekkel), hogy elhelyezze az időben az egyes csillagászati jelenségeket, úgy ezeknek a csillagászati szövegeknek az írói (v. másolói) is, akik a szeleukida korszakban éltek, egyszerűen csak belefűzték a csillagászati adataikat az akkoriban elfogadott, „közkedvelt” kronológiába. Ez az elfogadott vagy közkedvelt kronológia tartalmazhatott hibákat azoknál a kritikus pontoknál, melyekről korábban volt szó ebben a szócikkben. Szemléltetésül: egy ókori csillagász (v. írnok) talán azt állítja, hogy egy bizonyos égi jelenség abban az évben történt, ami a mi naptárunk szerint i. e. 465 lenne, és ezen állítását igazolnák a modern kori pontos számítások is. De ha még azt is állítja, hogy amikor ez az égi jelenség végbement (i. e. 465-ben), az Xerxész király 21. éve volt, akkor ez az állítása már egyáltalán nem állná meg a helyét. Egyszerűen megfogalmazva a csillagászati adatok pontossága nem garantálja a történelmi adatok pontosságát.

Régészeti számítások: A RÉGÉSZET szócikkből kiderül, hogy milyen problémákba ütközik az, aki az ásatások során feltárt tárgyi leletek alapján próbál meghatározni bizonyos dátumokat. Röviden szólva elmondható, hogy a dátum nélküli feliratok esetében a tárgyi leletek – például egy agyagedény-töredék – alapján történő kormeghatározás csupán viszonylagos. Vagyis egy régész csupán annyit mondhat, hogy „az ebben a dombban lévő geológiai réteg és a benne található tárgyi leletek kora valószínűleg megegyezik (vagy korábbra, vagy későbbre tehető) egy másik dombban lévő, adott geológiai réteg korával”. Tehát felállítható egy általános kronológiai sorrend, de ez mindig ki van téve a későbbi kiigazításoknak és változtatásoknak, melyek néhány esetben több évszázadot is kitehetnek. Például 1937-ben Barton történész egy „korai bronzkorból” származó agyagedényt az i. e. 2500–2000-ig terjedő időszakra tett, míg az ezt követő évben W. F. Albright a korai bronzkort az i. e. 3200–2200-ig terjedő időszakra értette.

G. Ernest Wright a következőket mondja: „A régészetben ritkán állíthatunk biztosat. Ehelyett szükséges a feltevéseinkre hagyatkoznunk, melyekre mindig jellemző a kisebb vagy nagyobb fokú bizonytalanság. [Ezeknek a feltevéseknek] a hitelessége azon múlik, hogy [a régészek] képesek-e jól értelmezni a dolgokat, és összefüggéseket találni az összefüggéstelen adatok között. Viszont ha új információk látnak napvilágot, szükség lehet egy korábbi feltevés megváltoztatására, vagy arra, hogy egy tudós valamelyest kiigazítsa a nézetét” (Shechem, The Biography of a Biblical City. 1965, Előszó, XVI. o.).

További példa az a kijelentés, mely a Robert Ehrich által szerkesztett Chronologies in Old World Archaeology c. műben olvasható, mely 1965-ben jelent meg, felváltva egy 1954-ben készült kiadványt. Tartalmaz egy összegzést „a relatív időrendek változó szövevényéről” – ahogy ezt a kiváló régészek megfogalmazzák – és az erről alkotott elképzelésekről. Az előszó (VII. o.) kijelenti: „E könyv célja az, hogy szép sorjában bemutassa az egymás mellett fekvő területek kronológiáját, úgy, ahogy azt 1964-ben elképzelték az adott területek szakértői. Az új információk ellenére az összkép még ezután is változhat, mivel a folyamatosan feltáruló adatok több feltevésünket is megdönthetik, talán még azelőtt, hogy ez a kötet megjelenne nyomtatásban.” Ezt akkor érdemes észben tartani, amikor megvizsgáljuk azt, hogy a régészek mit adnak meg bizonyos városok, például Jerikó korának, illetve azt, hogy mikorra teszik Palesztina izraeli meghódítását.

Görög, római és keresztény történetírók: Ezen írók munkáit a modern történészek nemcsak a görög, illetve római történelem forrásaiként használják fel, hanem akkor is ezekhez fordulnak, ha kitöltenek hézagokat, vagy igazolnak bizonyos adatokat az Egyiptommal, Asszíriával, Babilóniával, Perzsiával, Szíriával vagy Palesztinával kapcsolatos feljegyzésekben. Az ókori görög történetírók közé tartozik Hérodotosz (kb. i. e. 484–425), Thuküdidész (kb. i. e. 471–401), Xenophón (kb. i. e. 431–352), Ktésziasz (i. e. V. és IV. sz.), a későbbiekben Sztrabón, Diodórosz Szikeliótész, Alexandrosz Polühisztor (i. e. I. sz.) és Plutarkhosz (i. sz. I. és II. sz.). Római történetírók: Titus Livius (i. e. 59 – i. sz. 17), Gnaeus Pompeius Trogus, aki Livius kortársa volt, id. Plinius (i. sz. 23–79), Sextus Julius Africanus  (i. sz. III. sz.), aki valószínűleg Líbiában született. Ezeken kívül fontos információk találhatók Manethón és Bérószosz (már tárgyalt) írásaiban; Josephusnak, a zsidó történetírónak a beszámolóiban, melyek nagy segítséget nyújtanak az első századi történelemmel kapcsolatban (bár néha ellentmondás figyelhető meg a rendelkezésre álló kézirataiban); valamint Euszebiosz írásaiban is, aki egyháztörténész és Cezárea püspöke volt (kb. i. sz. 260–340).

Mindannyian az asszír és az újbabilóniai időszak után éltek, és csak az első négy történetíró élt a Perzsa Birodalom idején. Tehát az asszír és az újbabilóniai időszakkal kapcsolatban egyik író sem írt személyes tapasztalatból, inkább az akkori, hagyományosan elterjedt nézeteket jegyezték le, melyeket vagy másoktól hallottak, vagy néhány esetben olvastak róluk, majd lemásolták őket. Történelmi adataik hitelessége nyilvánvalóan a forrásaik hitelességétől függ.

Sőt, az, ami az írásaikból fennmaradt, igazából másolatok másolataiból származik, és a legrégebbi másolatok is csupán a középkorra keltezhetők. A szócikk korábbi részében már látható volt, hogy a másolók miatt hogyan veszítettek a hitelességükből Manethón és Bérószosz kronológiái. Ami más ókori történetírók hozzáértését és megbízhatóságát illeti, a következőket érdemes megjegyezni:

Az az elbeszélésmód, ahogyan Hérodotosz megközelíti a történelmet – vagyis, hogy felvet egy kérdést, megkeresi a rá vonatkozó információkat, majd következtetést von le – nagy elismerésnek örvend. Ám az is elmondható, hogy néha „hiányosak a történelmi adatai”, és hogy „egyaránt szolgált tárgyilagos és irracionális magyarázatokkal”. Említésre méltó az is, hogy „egyértelműen romantikus irányzatot képviselt”, és ezért legalább annyira volt mesemondó, mint történetíró (The New Encyclopædia Britannica. 1985-ös kiad. 5. köt. 881–882. o.; 1910-es kiad. XIII. köt. 383. o.). Ami Xenophónt illeti, érdemes megjegyezni, hogy „a tárgyilagosság, az alaposság és a kutatás nem az ő asztala volt”, és a beszámolóit „kitalált beszédekkel” díszítette (The New Encyclopædia Britannica. 1987, 12. köt. 796. o.). George Rawlinson azzal vádolja Ktésziaszt, hogy „egy tudatosan használt duplázási módszerrel” meghosszabbította a méd királyság időtartamát. Továbbá kijelenti: „Minden egyes királyság és időszak, mely szerepel Hérodotosz feljegyzéseiben, Ktésziasz írásaiban kétszer is megtalálható. Ezt gyengén és átlátszó módon próbálta álcázni, azzal az olcsó trükkel, hogy új neveket talált ki” (The Seven Great Monarchies of the Ancient Eastern World. 1885, II. köt. 85. o.).

A római királyság történelméről (a köztársaság megalakulását megelőző időszakról) az olvasható, hogy „összefonódik a mitológiával. Vagyis alig több mint legendák gyűjteménye, melyet nem igazán vetettek bírálat alá, és amelyben csak akkor figyelhető meg kronológiai sorrend, ha ez szükséges az elmesélt történet egységéhez, illetve ahhoz, hogy tartalommal töltsenek meg olyan hiányos részeket, mint például az Aeneas Trójából való menekülése és Róma megalapítása közötti időszak.” Még a köztársaság megalapítása (kb. i. e. 509) utáni időkre is jellemző volt az, hogy a történetírók előszeretettel jegyezték le a népszerű hagyományokat a történelmi tények mellett, anélkül hogy különbséget tettek volna köztük. „Valótlan származásokat, képzeletbeli konzuli hivatalnokokat [a római dátumok meghatározása gyakran a konzuli hivatalok alapján történt] és hadi győzelmeket találtak ki, és a családi hagyományok . . . teljesen összeolvadtak az állam történelmével.” A római évkönyvek íróiról elmondható: „Amit megtaláltak leírva, azt lemásolták; ahol pedig hiányosak voltak az ismereteik, ott az elképzeléseik kaptak helyet” (The Encyclopædia Britannica. 1911, XVI. köt. 820–821. o.).

Thuküdidész: A görög és római kor történetíróira jellemző pontatlanság és gondatlanság tekintetében Thuküdidész széles körben elismert kivételnek számít. Arról ismert, hogy alapos kutatásokat végzett. A The New Encyclopædia Britannica (1987, 11. köt. 741. o.) ezt írja róla: „Szakmai hozzáértéséhez alig érnek fel más ókori történetírók. Szigorú kronológiai rendet követ, és ahol ez ellenőrizhető, például az általa említett napfogyatkozások alapján, ott pontosnak is bizonyul.”

Időnként a görög és római kor történetíróihoz kell fordulni, ha információra van szükség bizonyos korokról, különösen a perzsa korszakról (amelyről Ezsdrás, Nehémiás és Eszter könyve ír) vagy az ettől a korszaktól egészen az apostolok idejéig terjedő időszakról. Továbbá az írásaik segítenek meghatározni az időket és az eseményeket Dániel próféciáinak a beteljesedésében (7–9.; 11. fej.), amely még az apostoli időkön is túlnyúlik. Azonban a korábbiak alapján látható, hogy az általuk leírt történelmet és kronológiát nem mindig kell egyenrangúnak tekinteni a Biblia feljegyzéseivel. Ha különbségek figyelhetők meg, teljes biztonsággal támaszkodhatunk a Bibliára, ugyanis vagy szemtanúk által  íródtak a beszámolók, vagy olyan személyek által, mint például Lukács, aki ’mindennek pontosan utánajárt az elejétől kezdve’ (Lk 1:1–4). Mivel Lukács és a többi bibliaíró beszámolója is pontos kronológiailag, konkrétan meghatározható, hogy mikor történtek Jézus életének és az apostolok idejének főbb eseményei (Mt 2:1, 19–22; Lk 3:1–3, 21–23; és még más események is).

Bibliai időszámítás: Az ókori világi feljegyzéseket nyilvánvalóan óvatosan kell kezelni. Látható, hogy sok területen pontatlanok, és nagyon valószínűtlen, hogy a bennük megfigyelhető kronológia kivétel lenne ezalól. Ezzel szemben a Biblia minden területen pontos, és messze a legtisztább képet festi arról az ókori időszakról, amelyet felölel. A kronológiája is megbízható. (Lásd: BIBLIA: Hitelessége.)

Amikor a bibliai időszakokat szeretné valaki a modern időszámítási módszerekkel kiszámítani, fontos észben tartania, hogy a tőszámok és a sorszámok különböznek egymástól. A tőszámok, például az 1, 2, 3, 10, 100 és így tovább, egész értékeket képviselnek. Ezzel szemben a sorszámokból (pl.: 3., 5., 22.) ki kell vonni egyet, hogy megkapjuk az egész részt. Tehát amikor ’Nabukodonozor tizennyolcadik évéről’ van szó, fontos, hogy a „tizennyolcadik” egy sorszámnév, és 17 teljes évet, valamint valamennyi napot, hetet vagy hónapot foglal magában (attól függően, hogy mennyi idő telt el a 17. év vége után) (Jr 52:29).

Amikor egy olyan időszak éveinek számát számolja valaki, amely időszámításunk előtt (i. e.) kezdődik és időszámításunk szerinti (i. sz.) időben fejeződik be, nem szabad elfelejteni, hogy például i. e. 1. október 1-je és i. sz. 1. október 1-je között csak egy év telik el, nem pedig kettő. Ez jól látható az alábbi számegyenesből:

Ennek az a magyarázata, hogy az évek dátumai sorszámok. Tehát az i. e. 2. október 1-jétől (kb. Jézus születésének idejétől) i. sz. 29. október 1-jéig (kb. Jézus keresztelkedésének dátumáig) terjedő időszak összesen 30 évet tesz ki: 1 teljes évet és 3 hónapot időszámításunk előtt, valamint 28 teljes évet és 9 hónapot az időszámításunk szerinti időben (Lk 3:21–23).

Az ember megteremtésétől napjainkig: A mai történészek nem tudják meghatározni az emberiség történelmének kezdeti dátumát. Akár Asszíria, akár Babilónia, vagy akár Egyiptom történelmét vizsgálják, ezeknek a népeknek a kronológiája egyre bizonytalanabbá és homályosabbá válik, ahogy visszafelé haladnak az i. e. második évezredig, az i. e. harmadik évezrednél pedig már teljes a zűrzavar. Ezzel szemben a Biblia összefüggő beszámolót tartalmaz, és így módszeresen vissza lehet számolni az emberiség történelmének kezdetéig. Ezt azoknak a hosszú időszakoknak az alapján lehet megtenni, melyekre a Biblia utal; ilyen például a kivonulástól a Salamon uralkodása alatt megkezdett templom építéséig eltelt 479 teljes év (1Ki 6:1).

Ahhoz, hogy a ma használatos naptári évek alapján lehessen számolni, meg kell határozni néhány fix pontot vagy dátumot, amelyből ki lehet indulni. Ezek olyan történelmi dátumok, amelyeket kétségbevonhatatlan bizonyítékok alapján el lehet fogadni, és megegyeznek bizonyos bibliai események időpontjaival. Ezektől a kiindulási pontoktól kezdve tudunk előre- vagy visszaszámolni az időben, és ezek alapján tudjuk meghatározni sok bibliai esemény naptári dátumát.

I. sz. 29, annak is az eleje, az egyik olyan dátum, amelynek a segítségével összhangba hozható a bibliai és a világi történelem. Ez az év Tibériusz császár uralkodásának 15. éve volt, akinek a római szenátus i. sz. 14. szeptember 15-én (a Gergely-naptár szerint) adta meg a császári címet. I. sz. 29-ben kezdte el Keresztelő János a prédikálómunkáját, és kb. hat hónappal később keresztelte meg Jézust (Lk 3:1–3, 21, 23; 1:36).

Egy másik dátum, amelyet kiindulópontként használhatunk, i. e. 539. Több történelmi forrásmű szerint a perzsa Círusz ebben az évben foglalta el Babilont. (A Círusz uralkodását taglaló világi források közé tartoznak Diodórosz, Africanus, Euszebiosz és Ptolemaiosz írásai, valamint a babilóniai agyagtáblák.) Uralkodása első évében Círusz kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a zsidók visszatérhettek a hazájukba a száműzetésből. Ahogyan az a CÍRUSZ szócikkben is látható, ez a rendelet minden valószínűség szerint i. e. 538 telén vagy i. e. 537 tavasza körül született. Vagyis a zsidóknak volt idejük megtenni a szükséges előkészületeket, majd a négy hónapos utat Jeruzsálembe, hogy i. e. 537 hetedik (tisri) hónapjára (vagyis kb. október 1-jére) megérkezzenek (Ezs 1:1–11; 2:64–70; 3:1).

 Ezeknek a kiindulási dátumoknak a segítségével sok bibliai esemény naptári dátumát meghatározhatjuk. A következő egyszerű váz alapján lehet felállítani a bibliai kronológiát:

Milyen alapok vannak a Bibliában és néhány esetben a világi történelemben egy ilyen kronológia felállítására? A következőkben további részleteket adunk meg arról, hogy mi alapján lettek meghatározva a felsorolt időszakok.

Ádám megteremtésétől az özönvízig: Az 1Mózes 5:1–29 és 7:6 szerint ez az időszak 1656 évig tartott, melyet a jobbra látható táblázat mutat.

Az özönvíz előtti időszakra vonatkozó számadatok a maszoréta szövegből származnak, melyen a Héber Iratok modern fordításai alapulnak. Noha ezek a számadatok különböznek a görög Septuagintában találhatóaktól, a pontosságra vonatkozó bizonyítékok a maszoréta szöveg mellett szólnak.

A Lange-féle Commentary on the Holy Scriptures (Genezis, 272. o., lábj.) kijelenti: „A belső bizonyítékok egyértelműen a héber szöveg mellett tanúskodnak, hiszen az arányok tekintetében következetes. A LXX-ban található számadatok nyilvánvalóan egy adott mintát követnek, ám a héber szövegben nem található ilyen. Ez utóbbit azért részesítik előnyben, mert egy hiteles leszármazási jegyzék . . . Fiziológiai szempontból is jobban kedvelik a héber szöveget, mivel az életkorok egyáltalán nem tesznek szükségessé egy olyan kései férfikort, mint amire a [Septuagintában található] számok utalnak . . . A Septuagintában minden egyes esetben hozzáadnak 100 évet [a férfikorhoz], hogy minél inkább megközelítsék a fiziológiai elképzeléseiken alapuló arányokat . . . Ehhez hozzátartozik az a tény, hogy valószínűleg a héber szöveg áll a legközelebb az eredeti szöveghez, mivel köztudott, hogy a másolók lelkiismeretes, sőt, babonás odafigyeléssel igyekeztek megőrizni a lemásolt szöveg pontosságát” (P. Schaff ford. és szerk.; 1976).

A tények határozottan cáfolják a mai történészek elképzelését, mely szerint az ember sokkal régebb óta él a földön, mint i. e. 4026. Azt állítják, hogy a „történelem előtti korban” évezredek teltek el, de ez csupán feltevés. Ez látható egy neves tudós, P. E. Klopsteg kijelentéséből: „Ha kedve van, kísérjen el egy képzeletbeli kirándulásra a történelem előtti korba. Tegyük fel, abba a korszakba, amikor a mai emberfajok kiemelkedtek a Homo genusból. . . Siessünk most át azokon az évezredeken, amelyekről a jelenlegi információink a legnagyobbrészt csak sejtésen és magyarázatokon alapulnak, és eljutunk az első írott feljegyzések korába, amelyből néhány tényt össze lehet gyűjteni.” (Kiemelés tőlünk; Science. 1960. december 30. 1914. o.)

Az özönvíz utáni időszak i. e. 2369-től kezdődik. Jóllehet néhányan bizonyos képírások korát az i. e. 3300–2800-ig terjedő időszakra teszik (P. J. Wiseman: New Discoveries in Babylonia About Genesis. 1949, 36. o.), ezek igazából nem dátumozott dokumentumok, és csupán régészeti feltevésekre hagyatkozva állapítják meg a korukat.

A radiokarbon-kormeghatározás (¹⁴C) megnyerő módszer lehet, ám megvannak a maga korlátai. A Science folyóirat 1959. december 11-ei számának 1630. oldalán ez olvasható: „Egy  jellegzetes példa rávilágít a ¹⁴C megbízhatatlanságára. Ez a Jarmo nevű, történelem előtti időből való falu kormeghatározása során történt. Ez a falu Irak északkeleti részén fekszik. Tizenegy kormeghatározás szerint Jarmo 6000 évig lakott terület volt, viszont az összes régészeti bizonyíték alapján legfeljebb 500 évig volt az.” Tehát nincs szilárd bizonyíték arra, hogy az özönvíz utáni társadalom kialakulása i. e. 2369 előtt lett volna.

I. e. 2370-től az ábrahámi szövetségig: Ezen időszak kronológiája a következőképpen foglalható össze:

A számadatok az 1Mózes 11:10-től a 12:4-ig terjedő versekből származnak. Logikus, hogy az Arpaksád születésével kapcsolatban említett „vízözön után” (1Mó 11:10) kifejezésben a „vízözön” szó az özönvíz kezdetére (i. e. 2370) utal, vagyis arra, amikor az eső eleredt az égből, és nem arra az időtartamra, amíg víz borította a földet. A „vízözön”-re használatos héber kifejezés is ezt az értelmet tükrözi. (Vö.: 1Mó 6:17; 7:4–6, 10–12, 17; 9:11.)

A Bábel tornyának megépítésére tett kísérlet dátumáról nem ír a Biblia. Az 1Mózes 10:25 szerint az emberek valamikor ’Péleg napjaiban’ szóródtak szét a földön, miután Jehova összezavarta a nyelvüket. Itt nem feltétlenül Péleg születésére utal a Szentírás. Valójában „az ő napjaiban” kifejezés nem arra utal, hogy Péleg születésekor vagy nem sokkal utána szóródtak szét az emberek, hanem arra, hogy ez valamikor az élete során történt, ami az i. e. 2269-től az i. e. 2030-ig terjedő időszakban bármikor lehetett. Tegyük fel, hogy az özönvíz után minden férfi 30 éves volt, amikor elkezdett gyermekeket nemzeni. Ha egy férfinak 90 éves koráig háromévente születtek gyermekei, és ezek közül minden második fiú volt, akkor kb. 180 évvel az özönvíz vége után (vagyis i. e. 2189-ben) a föld népessége már akár 4000 férfinál is többet számlálhatott. Ez az óvatos becslés összhangban van a torony építésének és az emberek szétszóródásának körülményeivel.

Jehova nyilvánvalóan akkor léptette életbe az Ábrahámmal kötött szövetséget, amikor Ábrahám Kánaán földje felé haladva átkelt az Eufráteszen. Mivel Ábrahám csak az apjának, Tárénak a halála után indult el Háránból, és lépett be Kánaán földjére, a szövetség életbelépésének az időpontja i. e. 1943-ra tehető (1Mó 11:32; 12:1–5).

I. e. 1943-tól a kivonulásig: A 2Mózes 12:40, 41 a következőt mondja: „Az Izrael’ fiainak pedig, kik Egyptomban laktak, zarándoksága négyszáz harmincz esztendeig tartott. Ezen négyszáz harmincz esztendőnek eltelése után ugyanazon egy napon indulának el Egyptom’ földéről az urnak minden seregei” (Szep.). A legtöbb bibliafordítás úgy adja vissza a 40-es verset, mintha a 430 év az izraelitáknak csak az egyiptomi tartózkodására utalna, de az eredeti héber szöveg lehetőséget ad a fenti fordításra is. Ezenkívül a Galácia 3:16, 17 szerint Pál ezt a 430 évet szintén az Ábrahámmal kötött szövetség érvényesítése és a törvényszövetség megkötése közötti időszakra teszi. Az ábrahámi szövetség minden bizonnyal akkor lépett életbe, amikor Isten ígéretében bízva, Ábrahám, útban Kánaán felé, átkelt az Eufrátesz folyón, és így belépett arra „a földre”, amelyre Isten vezette (1Mó 12:1; 15:18–21). Pontosan 430 évvel ezután, i. e. 1513-ban Isten kiszabadította Ábrahám leszármazottait Egyiptomból, és még ugyanabban az évben megkötötte velük a törvényszövetséget. Már nagyon régóta úgy tartják, hogy a 2Mózes 12:40, 41-ben szereplő időszakot attól kezdve kell számolni, hogy Izrael ősei beléptek Kánaán földjére. Ezt mutatja az is, ahogyan a görög Septuaginta visszaadja ezt a verset: „De Izrael fiainak lakozása, ameddig Egyiptom és Kánaán földjén lakoztak, négyszáz és harminc év hosszú [volt].”

Attól kezdve, hogy Ábrahám belépett Kánaán földjére, egészen addig, hogy Jákob Egyiptomba ment, 215 év telt el. Ezt a számot a következő adatokból kapjuk meg: azután, hogy Ábrahám eljött Háránból 25 év telt el Izsák születéséig (1Mó 12:4; 21:5), ezután 60 év telt el Jákob születéséig (1Mó 25:26), Jákob pedig 130 éves volt, amikor Egyiptomba ment (1Mó 47:9), vagyis összesen 215 év telt el (i. e. 1943–1728). Ez azt jelenti, hogy az izraeliták szintén egy 215 éves időszakon át voltak Egyiptomban (i. e. 1728–1513). A KIVONULÁS szócikkben további információ  olvasható arról, hogy az izraeliták hogyan tudtak annyira megsokasodni a 215 év alatt, hogy 600 000 „életerős férfi” lett közöttük (2Mó 12:37).

Jehova ezt mondta Ábrámnak (Ábrahámnak): „Tudd meg, hogy magod jövevény lesz egy olyan földön, amely nem az övé. Szolgálni fogják azokat, és nyomorgatják őket négyszáz évig” (1Mó 15:13; lásd még: Cs 7:6, 7). Ez a kijelentés még azelőtt hangzott el, hogy Izsák, a megígért örökös, vagy ’mag’ megszületett. I. e. 1932-ben megszületett Ábrám fia, Ismáel, akinek az anyja Hágár volt, az egyiptomi szolgálóleány, majd i. e. 1918-ban Izsák is megszületett (1Mó 16:16; 21:5). Ha a ’nyomorgatás’ végét jelző kivonulástól (1Mó 15:14) visszaszámolunk 400 évet, akkor i. e. 1913-hoz jutunk, amikor is Izsák kb. ötéves volt. Úgy tűnik, hogy Izsákot ekkorra már elválasztották, és már „jövevény” volt egy olyan földön, amely nem volt az övé. Megtapasztalta a megjövendölt nyomorgatást is, hiszen Ismáel, aki ekkor már kb. 19 éves volt, ’gúnyolódott’ rajta (1Mó 21:8, 9). Bár ma jelentéktelen dolognak tarthatják, hogy Ismáel gúnyolta Ábrahám örökösét, a patriarchák idejében ez egyáltalán nem volt az. Ez jól látható Sára reakciójából, és abból, hogy Isten jóváhagyta azt az elhatározását, hogy küldjék el Hágárt és a fiát, Ismáelt (1Mó 21:10–13). Az, hogy az Istentől ihletett Írásokban részletesen olvashatunk erről az esetről, szintén azt mutatja, hogy a megjövendölt 400 éves nyomorgatás ebben az időpontban kezdődött el, és nem ért véget egészen a kivonulás idejéig (Ga 4:29).

I. e. 1513-tól a királyság kettészakadásáig: „A négyszáznyolcvanadik évben, azt követően, hogy Izrael fiai kivonultak Egyiptom földjéről”, Salamon uralkodásának negyedik évében elkezdődtek a templomépítés munkálatai Jeruzsálemben (1Ki 6:1). A „négyszáznyolcvanadik” kifejezés egy sorszámot jelöl, és 479 teljes évet, valamint még valamennyi időt jelent, ebben az esetben még egy hónapot. A kivonulástól (i. e. 1513 niszán hónapjától) 479 évet számolva i. e. 1034-hez érünk, mely évnek a második hónapjában elkezdődött a templom építése (ziv hónap, ami áprilisnak, illetve májusnak egy részére esik). Ez Salamon uralmának a negyedik éve volt (ez szintén egy sorszám), tehát az uralkodása három teljes évvel korábban, i. e. 1037-ben kezdődött. Vagyis Salamon 40 éves uralkodása i. e. 1037. niszántól i. e. 997. niszánig tartott. I. e. 997-ben a királyság kettészakadt. Ennek az időszaknak a kronológiája a lenti táblázatban található.

Ezek a számok egyebek mellett a következő bibliaversekből származnak: 5Mózes 2:7; 29:5; Cselekedetek 13:21; 2Sámuel 5:4; 1Királyok 11:42, 43; 12:1–20. Néhány kritikus arra hívja fel a figyelmet, hogy ez alatt az időszak alatt négyszer is szerepel egy 40 éves időtartam. Azt állítják, hogy a bibliaírók ezzel „csupán valamilyen szabályszerűséget igyekeztek elérni”, és nem a pontos kronológiát jegyezték fel. Ám elmondható, hogy ezek az időszakok minden valószínűség szerint nem kerek 40 évet jelentettek, kivéve a 4Mózes 14:33, 34-ben feljegyzett időszakot, amely során az izraeliták Isten ítéletének következtében a pusztában vándoroltak, mielőtt beléptek Kánaán földjére. (Vö.: 2Mó 12:2, 3, 6, 17; 5Mó 1:31; 8:2–4; Jzs 4:19.) Ennélfogva Dávid uralma tulajdonképpen 40 és ¹⁄2 évig tartott, összhangban a 2Sámuel 5:5-tel. Úgy tűnik, akkoriban az volt a szokás, hogy a királyok uralkodási idejét niszántól niszánig számolták. Eszerint Saul király uralkodása csak 39 és ¹⁄2 évet tett ki, de a következő niszánig eltelő hónapokat is az ő uralmához számolták, ezért ezek hivatalosan nem tartoznak bele Dávid 40 éves uralmába. Legalábbis Mezopotámiában a sémi származású uralkodóknál ez volt a szokás; a király halálától a következő niszánig eltelő hónapokat a következő király „trónra lépési idejének” nevezték, míg hivatalosan az első uralkodási éve csak niszántól kezdődött el.

A Szentírásban nem szerepel annak az időszaknak a hossza, amely a Kánaánba való belépés és a bírák idejének lezárulása között telt el, erre csupán következtetni tudunk. Ha a kivonulás és a Salamon uralmának negyedik éve között eltelt 479 évből kivonjuk az ismert  időszakokat (pusztai vándorlás, Saul és Dávid uralkodása és Salamon első három éve), amelyek 123 évet tesznek ki, akkor 356 évet kapunk.

A Szentírásban nincs arról szó, hogy miként kellene felosztani ezt a 356 évet (vagyis az aközött eltelt időt, hogy Izrael i. e. 1473-ban belépett Kánaánba, és hogy Saul megkezdte az uralmát i. e. 1117-ben). De nyilvánvaló, hogy a 356 éven belüli időszakok között lényeges átfedések is vannak. Miért mondhatjuk ezt? Ha összeadnánk az elnyomással, a bírák tevékenységével és a békében eltelő éveket, melyekről a Bírák könyvében olvashatunk, akkor összesen 410 évet kapnánk. Ahhoz, hogy ezek az időszakok 356 évet tegyenek ki, néhány között átfedésnek kellett lennie, vagyis nem egymás után következtek; a legtöbb bibliamagyarázó szintén ezt állítja. A bibliai beszámolókban olvasható körülmények erre a magyarázatra engednek következtetni, hiszen gyakran az országnak csak néhány területén volt tapasztalható az elnyomás, és csak bizonyos törzseket érintett (TÉRKÉP: 1. köt. 743. o.). Vagyis, amikor a beszámolóban azt olvassuk, hogy az izraeliták legyőzték az elnyomóikat, és „az ország nyugalomban volt”, az valószínűleg nem minden esetben a 12 törzs által lakott teljes területre utalt, hanem arra a részre, ahol az elnyomás különösen nagy volt (Bí 3:11, 30; 5:31; 8:28; vö.: Jzs 14:13–15).

A Cselekedetek könyvének 13. fejezete szerint Pál apostol összefoglalta, hogy Isten hogyan bánt Izraellel attól fogva, hogy ’kiválasztotta az ősatyáikat’, az egyiptomi rabszolgaságukon, a kivonuláson, a pusztai vándorláson át egészen Kánaán meghódításáig és a föld felosztásáig, majd ezt mondta: „mindezt mintegy négyszázötven év alatt [vitte véghez]. Ezek után pedig bírákat adott nekik Sámuel prófétáig” (Cs 13:20). Jelentős félreértések adódhatnak abból, ahogyan a Károli-fordítás visszaadja ezt a verset: „azután mintegy négyszázötven esztendeig adott birákat mind Sámuel prófétáig”. Ám több minden szól az előző fordítás mellett, mely azt mondja, hogy a 450 éves időszak után kezdtek el tevékenykedni bírák, például a legrégebbi kódexek (egyebek között a Sínai kódex, az 1209. sz. Vatikáni kódex és az Alexandriai kódex) és a modernebb bibliafordítások (pl.: ÚRB; Kat.). A „mintegy négyszázötven év” akkor kezdődött, amikor Isten ’kiválasztotta Izrael ősatyáit’, ami úgy tűnik, hogy i. e. 1918-ban volt, amikor is Izsák, az Ábrahámnak ígért eredeti ’mag’ megszületett. És kb. i. e. 1467-ben fejeződött be, amikor lezárult Kánaán meghódításának az első szakasza, és lehetővé vált a föld szétosztása. Mivel ez a szám csak hozzávetőleges, nem okoz nagy zavart, ha egyévnyi vagy valamennyi eltérés van benne.

I. e. 997-től Jeruzsálem elhagyatásáig: Az Ezékiel 4:1–7 nyújt segítséget ahhoz, hogy megtudjuk, mennyi ideig uralkodtak összesen a királyok ez alatt az időszak alatt. Itt az olvasható, hogy Isten parancsára Ezékiel prófétának el kellett játszania Jeruzsálem ostromát. 390 napig kellett a bal oldalán feküdnie, hogy ’hordozza Izrael házának vétkét’, és 40 napig a jobb oldalán, hogy ’hordozza Júda házának vétkét’. Egy-egy nap egy-egy évnek felelt meg a beszámoló szerint. Tehát az így szimbolizált két időszak (a 390 év és a 40 év) nyilvánvalóan annyi időt tett ki, amennyi időn át Jehova megtűrte a két királyság bálványimádatát. A Soncino Books of the Bible szerint (mely a 20–21. oldalon Ezékiellel foglalkozik) a zsidók a következőképpen értik ezt a próféciát: „Az északi királyság bűne 390 éven át tartott ([a] Széder Olám [a legrégebbi héber krónika, amely a száműzetés után született], Rasi és Ibn Ezra [rabbik szerint]). Abarbanel, akit Málbim idézett, a Roboám idejében megkezdődött hitehagyástól számolja Szamária vétkét. . . egészen addig, amíg Jeruzsálem elesett . . . [Ezékiel] jobb [oldala] a déli irányt jelképezi, ti. Júda királyságát, amely délre, vagyis jobbra feküdt . . . Júda negyven évig tartó romlottsága nem sokkal Szamária eleste után kezdődött. Málbim szerint ez az idő Jósiás király tizenharmadik évétől van számolva. . . amikor is Jeremiás elkezdte a szolgálatát (Jer 1:2)” (A. Cohen szerk.; London, 1950).

Attól kezdve, hogy a királyság i. e. 997-ben kettészakadt, egészen i. e. 607-ig, Jeruzsálem elestéig 390 év telt el. Bár igaz, hogy Szamáriát, az északi királyság fővárosát már i. e. 740-ben, vagyis Ezékiás hatodik évében (2Ki 18:9, 10) bevették az asszírok, valószínűleg a nép egy része a déli királyság területére menekült még az asszír támadás előtt. (Jelentőségteljes még az is, amit Júdával kapcsolatban olvashatunk a királyság kettészakadása utáni időről a 2Kr 10:16, 17-ben.) De még fontosabb, hogy Jehova Isten továbbra is figyelt az északi királyságból származó izraelitákra, akik száműzetésben voltak, és a próféták üzenetei által még jóval Szamária eleste után is szólt hozzájuk. Ebből következik, hogy az érdekeik továbbra is képviselve voltak, méghozzá a főváros, Jeruzsálem által. Ennek az eleste i. e. 607-ben pedig nem azt jelentette, hogy Jehova csak Júdán hajtotta végre  az ítéletét, hanem azt, hogy egész Izraelen (Jr 3:11–22; 11:10–12, 17; Ez 9:9, 10). Amikor a város elesett, az egész nemzet reménye is szertefoszlott (kivéve azokét, akik kitartottak az igaz imádat mellett) (Ez 37:11–14, 21, 22).

A következő táblázat bemutatja, hogyan lehet ezt a 390 évet egy megbízható kronológiai sorrendbe tenni. Ha Roboámtól kezdve Sedékiásig összeadjuk a júdai királyok uralkodási éveit, akkor összesen 393 évet kapunk. Néhány bibliai kronológiával foglalkozó tudós igyekszik összehangolni a királyokkal kapcsolatos adatokat; több olyan időszakot is beiktatnak, amikor véleményük szerint két júdai király egy ideig párhuzamosan uralkodott, illetve úgynevezett „interregnumokkal” is számolnak (amikor nem uralkodott senki). A beszámoló alapján úgy tűnik, hogy csak egyszer fordult elő, hogy két király egy időben uralkodott: az olvasható Jórám királlyal kapcsolatban (legalábbis a maszoréta szövegben és a bibliai kéziratok legrégebbi változataiban), hogy akkor lett király, „amikor Josafát volt Júda királya” (2Ki 8:16). Ha ezt is beleszámoljuk, akkor a teljes időszak már valóban 390 évet fog kitenni.

A táblázat nem egy abszolút kronológiát akar bemutatni, hanem hozzávetőlegesen szeretné felvázolni a két királyság uralkodóinak uralkodási idejét. Az ókorban élt ihletett írók olyan eseményekre és számokra utaltak, amelyek jól ismertek voltak előttük és az akkor élt zsidók számára is. Így az, hogy különböző nézőpontból határozták meg bizonyos események kronológiáját, egyáltalán nem jelentett problémát abban az időben. A mi ismereteink ezen a téren hiányosak, ezért azzal is megelégszünk, hogy pusztán egy olyan rendszert állítunk fel, amely kellőképpen összhangban van a Bibliával.

I. e. 607-től a száműzetésből való visszatérésig: Ennek az időszaknak a hosszát maga Jehova határozta meg. Ezt mondta Júdáról: „Pusztasággá, döbbenet tárgyává lesz ez az egész föld, és Babilon királyát kell szolgálniuk e nemzeteknek hetven évig” (Jr 25:8–11).

A bibliai prófécia szerint ez a 70 év nem eshet máskorra, csak a Júda (Jeruzsálem elpusztulását követő) elhagyatásának idejétől a zsidó száműzöttek (Círusz rendelete szerinti) hazatéréséig terjedő időszakra. A prófécia egyértelműen kimondja, hogy a 70 év alatt Júda földje el lesz hagyatva. Dániel próféta is így értette ezt a próféciát, hiszen ezt mondta: „én, Dániel, felfigyeltem a könyvekben az évek számára, amellyel kapcsolatban Jehova azt mondta Jeremiás prófétának, hogy hetven évig tart Jeruzsálem pusztán hagyása” (Dá 9:2). A Krónikák második könyve beszámol arról, hogy Nabukodonozor elfoglalta Jeruzsálemet, majd a következőt mondja a 2Krónikák 36:20, 21-ben: „A kardtól megmaradtakat aztán elhurcolta mint foglyokat Babilonba, azok pedig szolgái lettek neki és a fiainak, amíg Perzsia királyi hatalma uralkodni nem kezdett, hogy beteljesedjen Jehova szava, amelyet Jeremiás szája által szólt, míg az ország lerója a sabbatjait. Elhagyatottságának napjain végig sabbatot tartott, hogy beteljen a hetven év.”

Jeruzsálem végső ostroma Sedékiás 9. évében kezdődött (i. e. 609-ben), és a város a 11. évében (i. e. 607-ben) esett el, amely Nabukodonozor 19. uralkodási évének felel meg (i. e. 625-től, Nabukodonozor trónra lépésének az évétől számolva) (2Ki 25:1–8). Ennek az évnek az ötödik hónapjában (áb hónapban, amelynek egy része júliusra, egy része pedig augusztusra esik) a várost felgyújtották, a falakat ledöntötték, a nép nagy részét pedig száműzetésbe hurcolták. Ám „az ország szegényei közül némelyeket” otthagytak, akik mindaddig ott is maradtak, amíg Gedáliát, Nabukodonozor megbízottját meg nem ölték. Ekkor a megmaradtak mind Egyiptomba menekültek, és így Júda valóban teljesen elhagyatott lett (2Ki 25:9–12, 22–26). Erre a hetedik hónapban került sor, vagyis etánim hónapban (más néven tisri hónapban, melynek egy része szeptemberre, a másik része pedig októberre esett). Vagyis Júda 70 éves elnéptelenedését kb. i. e. 607. október 1-jétől kell számolnunk. Ez az időszak i. e. 537-ben ért véget, amikor is a 7. hónapban, 70 évvel azután, hogy az ország teljesen elnéptelenedett, megérkeztek az első hazatérő zsidók (2Kr 36:21–23; Ezs 3:1).

I. e. 537-től Kornéliusz megtéréséig: Két évvel azután, hogy a zsidók visszatértek a száműzetésből (i. e. 536), újra lerakták a jeruzsálemi templom alapját, ám a templom építése csak I. (perzsa) Dáriusz uralkodásának hatodik évében fejeződött be (Ezs 3:8–10; 6:14, 15). Dáriusz csak azután szilárdította meg a hatalmát Babilonban, miután leverte III. Nabukodonozor lázadását i. e. 522 decemberében, majd röviddel ezután elfogta és megölte őt Babilonban, így ez tekinthető I. Dáriusz király trónra kerülési évének. Az első uralkodási éve tehát i. e. 521 tavaszán kezdődött (Babylonian Chronology, 626 B.C.–A.D.75. 30. o.). Dáriusz hatodik uralkodási éve i. e. 516. április 12-én kezdődött, és i. e. 515 márciusáig tartott. Mindezek alapján Zorobábel i. e. 515. március 6-án fejezte be Jehova templomának építését.

 A következő kulcsfontosságú dátum (Hosszúkezű) Artaxerxész uralkodásának 20. éve, amikor is Nehémiás engedélyt kapott arra, hogy elmenjen, és újjáépítse Jeruzsálemet (Ne 2:1, 5–8). A PERZSIA, PERZSÁK szócikkből látható, hogy miért részesítjük előnyben i. e. 455-öt az általánosan elterjedt i. e. 445-tel szemben. A Dániel 9:24–27-ben található ’hetven hétről’ szóló prófécia kezdőpontja Jeruzsálemnek és a falainak az újjáépítése. Ezek a hetek nyilvánvalóan ’évheteket’ (Dá 9:24, RS, AT, Mo) jelentettek, melyek összesen 490 évet tettek ki. Ahogy a HETVEN HÉT szócikkben látható, a prófécia a következőkre mutat előre: i. sz. 29-re, Jézus Messiásként való megjelenésére; i. sz. 33-ra, „a hét felén”, vagyis az utolsó évhét közepén bekövetkező halálára; és i. sz. 36-ra, amikortól már Isten nem részesítette különleges kegyben a zsidókat. Tehát a hetven évhét Kornéliusz megtérésével fejeződött be, 490 évvel i. e. 455 után (Cs 10:30–33, 44–48; 11:1).

Jézus pontosan az előre meghatározott évben jelent meg Messiásként, valószínűleg hat hónappal azután, hogy Keresztelő János elkezdett prédikálni, „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében” (Lk 1:36; 3:1, 2, 21–23). A római szenátus i. sz. 14. szeptember 15-én tette császárrá Tibériuszt, tehát uralkodásának 15. éve i. sz. 28 szeptemberétől i. sz. 29 szeptemberéig tartott. (Lásd: TIBÉRIUSZ.) A bizonyítékok arra mutatnak, hogy Jézus megkeresztelkedése és felkenetése i. sz. 29 őszén volt.

Jézus „mintegy harmincéves volt” a keresztelkedésekor (Lk 3:23), i. sz. 29-ben, ebből nyilvánvaló, hogy 30 évvel korábban, i. e. 2 őszén született. Ekkor Augusztusz volt a császár, és Szíria kormányzója Kviríniusz (Quirinius) volt (Lk 2:1, 2). Augusztusz i. e. 27-től i. sz. 14-ig uralkodott. A római szenátor P. Sulpicius Quirinius kétszer is volt Szíria kormányzója, először P. Quintilius Varust követően, akinek legátusi megbízatása Szíriában i. e. 4-ben ért véget. Néhány tudós szerint Quirinius első kormányzósága i. e. 3-tól i. e. 2-ig tartott. (Lásd: ÖSSZEÍRÁS.) Ekkor Nagy Heródes volt Júdea királya; korábban már szó volt azokról a bizonyítékokról, melyek szerint a király valószínűleg i. e. 1-ben halt meg. Tehát a jelenlegi bizonyítékok és legfőképpen a szentírási utalások szerint Isten Fia i. e. 2-ben született meg emberként a földön.

Az apostolok idejének későbbi szakasza: Számos ekkor történt esemény dátumát tudjuk megközelítőleg meghatározni. Például i. sz. 44-ben jövendölte meg a keresztény Agabusz próféta a nagy éhínséget, és ekkor szított üldözést I. Heródes Agrippa, ez vezetett Jakab apostol halálához és Péter bebörtönzéséhez (Cs 11:27–30; 12:1–4). Még ebben az évben meghalt I. Heródes Agrippa, a megjövendölt éhínség pedig a bizonyítékok szerint kb. i. sz. 46-ban következett be. Valószínűleg ekkor kezdte el Pál és Barnabás a segéllyel kapcsolatos szolgálatát (Cs 12:25).

Pál első korintuszi látogatása Gallió prokonzulsága idején volt (Cs 18:1, 11–18). A GALLIÓ szócikkben látható, hogy a hivatali ideje i. sz. 51 nyarától i. sz. 52 nyaráig tartott, bár néhány tudós szerint inkább i. sz. 52/53-ra tehető. Tehát Pál 18 hónapos korintuszi tevékenysége valószínűleg i. sz. 50 őszétől i. sz. 52 tavaszáig tartott. Ezt erősíti meg az is, hogy Pál két korintuszi társa, Akvila és Priszcilla nem sokkal Pál előtt érkezett Itáliából, mivel Klaudiusz császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát (Cs 18:2). Paulus Orosius, ötödik századi történetíró azt állítja, hogy ezt a rendeletét Klaudiusz a 9. évében adta ki, mely uralkodási év i. sz. 49-re vagy i. sz. 50 elejére tehető.

Pál bebörtönzése Cezáreában Félix kormányzóságának utolsó két évében volt, majd ezután Félix utódja, Porciusz Fesztusz elküldte Pált Rómába (Cs 21:33; 23:23–35; 24:27). Fesztusz hivatalba lépésének dátuma bizonytalan, mivel a történelmi bizonyítékokból nem vonható egyértelmű végkövetkeztetés. A legvalószínűbb időpont azonban i. sz. 58. Pál ezt követően érkezett Rómába, valamikor i. sz. 59 és 61 között.

A nagy tűzvész i. sz. 64 júliusában pusztított Rómában, majd ezt követően Néró ádáz üldözést szított a keresztények ellen. Valószínűleg röviddel ezután börtönözték be Pált másodszorra, majd ki is végezték (2Ti 1:16; 4:6, 7). Általában úgy tartják, hogy Jánost Domitianus császár uralkodása alatt száműzték Pátmosz szigetére (Je 1:9). A keresztények üldözése az ő uralma alatt érte el a tetőpontját (i. sz. 81–96), az utolsó három évben pedig különösen heves volt az üldözés. A hagyomány szerint Jánost Domitianus halálát követően engedték szabadon, és Efézusban halt meg kb. az első század végén. Tehát azzal, hogy János valamikor ebben az időben megírta a leveleit, teljessé vált a bibliai kánon, valamint lezárult az apostoli időszak.

 [Táblázat a 199–201. oldalon]

KIEMELKEDŐ DÁTUMOK Júda és Izrael királyainak ideje alatt

MEGJEGYZÉS: Ennek a táblázatnak az a célja, hogy összegezze a júdai és az izraeli királyokkal kapcsolatos kulcsfontosságú eseményeket. Az, hogy a Bibliában feljegyzésre kerültek a júdai királyok uralkodási évei, alapul szolgált más dátumok meghatározásához is. A júdai királyok uralkodási éveit az adott év tavaszától a következő év tavaszáig kell számolni. Az izraeli királyok uralkodási ideje egyeztetve lett a júdai királyok uralkodási idejével. A Bibliában számos szinkronizmus található, melyek lehetővé tették az itt említett dátumok meghatározását.

Továbbá a táblázat tartalmazza azoknak a főpapoknak és prófétáknak a neveit, akiket a Biblia a különböző királyokkal kapcsolatban megemlít. Ám a lista nem teljes. Az ároni papság valószínűleg megszakítás nélkül tevékenykedett, először a hajléknál, majd a templomnál, egészen a babiloni száműzetésig. A Biblia utal rá, hogy a benne megnevezett prófétákon kívül sokan mások is részt vettek a szent szolgálatban (1Ki 18:4; 2Kr 36:15, 16).

AZ EGYSÉGES KIRÁLYSÁG

Dátumok (i. e.)

SAUL megkezdi királyi uralmát a 12 törzs fölött (40 év)

Próféta: Sámuel

Főpapok: Ahija, Ahimélek

1117

Dávid születése

1107

Sámuel befejezi a Bírák könyvét

kb. 1100

Sámuel befejezi a Ruth könyvét

kb. 1090

Elkészül a Sámuel első könyve

kb. 1078

DÁVID megkezdi uralmát júdai királyként Hebronban (40)

Próféták: Nátán, Gád, Cádók

Főpap: Abjátár

1077

Dávid egész Izrael királya lesz; Jeruzsálemet teszi fővárosának

1070

Gád és Nátán befejezik a Sámuel második könyvét

kb. 1040

SALAMON megkezdi királyi uralmát (40)

Próféták: Nátán, Ahija, Iddó

Főpapok: Abjátár, Cádók

1037

Salamon templomának építése megkezdődik

1034

Salamon templomának építése befejeződik Jeruzsálemben

1027

Salamon megírja az Énekek énekét

kb. 1020

Salamon megírja a Prédikátor könyvét

1000 előtt

JÚDA KIRÁLYSÁGA

Dátumok (i. e.)

IZRAEL KIRÁLYSÁGA

ROBOÁM megkezdi királyi uralmát (17 év); a nemzet két királyságra szakad

Próféták: Semája, Iddó

997

JEROBOÁM megkezdi királyi uralmát az északi 10 törzs felett, valószínűleg először Sikemből, majd Tircából (22 év)

Próféta: Ahija

Az egyiptomi Sisák betör Júdába, és elrabolja a jeruzsálemi templom kincseit

993

ABIJA (ABIJÁM) megkezdi királyi uralmát (3)

Próféta: Iddó

980

ASA valószínűsíthetően megkezdi uralmát (41), ám az első uralkodási éve 977-től számolandó

Próféták: Azária, Oded, Hanáni

978

kb. 976

NÁDÁB megkezdi királyi uralmát (2)

kb. 975

BAÁSA megöli Nádábot, majd megkezdi királyi uralmát (24)

Próféta: Jéhu (Hanáni fia)

Az etiópiai Zerah felvonul Júda ellen

967

kb. 952

ELAH megkezdi királyi uralmát (2)

kb. 951

ZIMRI, egy hadvezér megöli Elahot, majd megkezdi királyi uralmát (7 nap)

kb. 951

OMRI hadvezér megkezdi királyi uralmát (12)

kb. 951

Tibni király lesz a nép egy része felett, még jobban megosztva a nemzetet

kb. 947

Omri legyőzi Tibnit, és egyedül uralkodik Izraelben

kb. 945

Omri megveszi Szamária hegyét, és itt építi meg a fővárosát

kb. 940

AHÁB megkezdi királyi uralmát (22)

Próféták: Illés, Mikája

 JOSAFÁT valószínűsíthetően megkezdi uralmát (25), ám első uralkodási éve 936-tól számolandó

Próféták: Jéhu (Hanáni fia), Eliézer, Jaháziel

Főpap: Amária

937

kb. 920

AHÁZIA, Aháb fia ’király lesz’ (2); valószínűsíthetően ekkor még él az apja;

Aházia uralkodási évei kb. 919-től számolhatók

Próféta: Illés

Jórám, Josafát fia valamilyen módon elkezd együtt uralkodni apjával

kb. 919

kb. 917

JÓRÁM, Aháb fia egyedüli királyként kezd uralkodni Izraelben (12); ám legalább egy szövegben az utód nélkül meghalt testvérének, Aháziának a rövid uralkodása is valószínűleg neki van tulajdonítva

Próféta: Elizeus

JÓRÁM hivatalos társuralkodója lesz Josafátnak, innen számolható Jórám uralkodása (8)

Próféta: Illés

913

Josafát meghal, és Jórám egyedüli királyként kezd uralkodni

kb. 911

AHÁZIA, Jórám fia megkezdi uralmát (1), ám feltehetőleg csak kb. 907-ben kenik fel királynak

Főpap: Jójada

kb. 906

ATÁLIA megszerzi a trónt (6)

kb. 905

JÉHU, egy hadvezér megöli Jórámot, majd megkezdi uralmát (28); ám úgy tűnik, uralkodási évei kb. 904-től számolandók

Próféta: Elizeus

JOÁS, Aházia fia megkezdi királyi uralmát (40)

Főpap: Jójada

898

876

JOAKHÁZ megkezdi királyi uralmát (17)

kb. 862

Joás valószínűsíthetően együtt kezd uralkodni apjával, Joakházzal

kb. 859

JOÁS, Joakház fia egyedüli királyként kezd uralkodni Izrael felett (16)

Próféta: Elizeus

AMÁCIJA megkezdi királyi uralmát (29)

858

Az izraeli Joás elfogja Amáciját, áttör Jeruzsálem falain, és elviszi a templom kincseit

858 után

kb. 844

II. JEROBOÁM megkezdi királyi uralmát (41)

Próféták: Jónás, Hóseás, Ámós

Elkészül a Jónás könyve

UZZIÁS (AZÁRIA) megkezdi királyi uralmát (52)

Próféták: Hóseás, Jóel (?), Ézsaiás

Főpap: (II.) Azária

829

Jóel könyve megírásának valószínűsíthető ideje

kb. 820

Uzziás egy sajátos értelemben ’király lesz’, ekkor valószínűleg felszabadul II. Jeroboám uralma alól

kb. 818

Elkészül az Ámós könyve

kb. 804

kb. 803

ZAKARIÁS bizonyos értelemben ’megkezdi uralmát’, ám nyilvánvalóan a királysága kb. 792-ig nem teljesen tekinthető az övének (6 hónap)

kb. 791

SALLUM megöli Zakariást, majd megkezdi királyi uralmát (1 hónap)

kb. 791

MENÁHEM megöli Sallumot majd megkezdi uralmát, ám úgy tűnik, uralkodási évei kb. 790-től számolandók (10)

kb. 780

PEKÁJA megkezdi királyi uralmát (2)

kb. 778

PÉKA megöli Pekáját, majd megkezdi királyi uralmát (20)

Próféta: Oded

 JÓTÁM megkezdi királyi uralmát (16)

Próféták: Mikeás, Hóseás, Ézsaiás

777

AHÁZ valószínűsíthetően megkezdi uralmát (16), ám uralkodásának első éve 761-től számolandó

Próféták: Mikeás, Hóseás, Ézsaiás

Főpap: Urija (?)

762

Aház feltételezhetően az asszír uralkodónak, III. Tiglát-Pilészernek a sarcfizetője lesz

kb. 759

kb. 758

HÓSEA megöli Pékát, majd ’uralkodni kezd’ helyette, de úgy tűnik, hogy csak kb. 748-ban szilárdul meg az uralkodása, vagy talán ekkor kap segítséget az asszír királytól, III. Tiglát-Pilészertől (9 év)

EZÉKIÁS valószínűsíthetően megkezdi uralmát (29), ám első uralkodási éve 745-től számolandó

Próféták: Mikeás, Hóseás, Ézsaiás

Főpap: (II. vagy III.) Azária

746

745 után

Elkészül a Hóseás könyve

742

Az asszírok megkezdik Szamária ostromát

740

Asszíria legyőzi Szamáriát, leigázza Izraelt; az északi királyság megszűnik

Szanhérib betör Júdába

732

Elkészül az Ézsaiás könyve

732 után

Elkészül a Mikeás könyve

717 előtt

Befejeződik a Példabeszédek könyvének összeállítása

kb. 717

MANASSÉ megkezdi királyi uralmát (55)

716

ÁMON megkezdi királyi uralmát (2)

661

JÓSIÁS megkezdi királyi uralmát (31)

Próféták: Sofóniás, Jeremiás, Hulda prófétanő

Főpap: Hilkija

659

Elkészül a Sofóniás könyve

648 előtt

Elkészül a Náhum könyve

632 előtt

JOAKHÁZ királyi uralma (3 hónap)

628

JOÁKIM megkezdi királyi uralmát, sarcot fizet Egyiptomnak (11)

Próféták: Habakuk (?), Jeremiás

628

Feltehetően elkészül a Habakuk könyve

kb. 628

II. Nabukodonozor, babiloni király sarcot fizettet Joákimmal

620

JOÁKIN megkezdi királyi uralmát (3 hónap 10 nap)

618

II. Nabukodonozor zsidó foglyokat és templomi kincseket visz Babilonba

617

SEDÉKIÁS megkezdi királyi uralmát (11)

Próféták: Jeremiás, Ezékiel

Főpap: Serája

617

II. Nabukodonozor újra betör Júdába; megkezdődik Jeruzsálem ostroma

609

Jeruzsálem falait áttörik a 4. hónap 9. napján

607

Jeruzsálem és  templom felégetése z 5. hónap 10. napján

607

Az utolsó zsidók is elhagyják Júdát a 7. hónap közepe táján

607

Jeremiás megírja a Siralmak könyvét

607

Elkészül az Abdiás könyve

kb. 607

MEGJEGYZÉS: Miután Szamária elesett, az izraeli királyság tíz törzsét száműzetésbe vitték. Ám Izrael földje nem néptelenedett el, szemben Júdával, mely Jeruzsálem i. e. 607-ben bekövetkező pusztulását követően pusztán lett hagyatva. Asszíria királya embereket vitt Babilonból, Kútából, Avvából, Hamátból, és Szefárvaimból Izrael városaiba, hogy azokban lakjanak. Az utódaik még i. e. 537-ben is Izrael városaiban laktak, amikor is a zsidók visszatértek Jeruzsálembe, hogy újjáépítsék a templomot (2Ki 17:6, 24; Ezs 4:1, 2).