Emberi vagy állati végtag; a test megtámasztására és járásra szolgál. A papság beiktatásával kapcsolatban a ’beiktatási kos’ jobb combja a ’meglengetett felajánlás’ része volt (3Mó 8:22, 25–27). Bizonyos áldozatok esetében a jobb hátsó lábat, nyilván a láb legjobb minőségű, felső részét, a combját is a hivatalban lévő papnak kellett adni szent járandóságként (3Mó 7:32–34; 10:12, 14, 15). A 4Mózes 6:19 és az 5Mózes 18:3 arról ír, hogy a mellső láb vagy ’lapocka’ (szó szerint: ’kar’) ugyancsak a papok járandósága volt.

A Törvény szerint a szárnyas, nyüzsgő teremtmények közül egyedül azok a rovarok számítottak étkezési célból tisztának, melyeknek ’ugrólábaik’ (héb.: kerá·ʽaʹjim) voltak (3Mó 11:21). Máshol ugyanez a héber kifejezés az állati „lábszár”-ra vonatkozik. (Lásd: LÁBSZÁR.)

Jehova prófétai kijelentése így szólt Babilon ellen: „vesd le uszályod. Takard fel lábszárad, kelj át a folyókon” (Ézs 47:1, 2). Többé nem elkényeztetett királynő, akit kiszolgálnak; ehelyett jelképesen szólva fel kell takarnia lábszárait a csípőjéig, hogy fogolyként, mezítláb átkelhessen azokon a folyókon, melyeken a legyőzői átvonszolják.

Jelképes értelemben a lábak erőt, illetve az emberi fürgeséget és hatalmat is jelentették. A Zsoltárok 147:10-ben ez olvasható: „Nem a lónak erejében telik [Jehovának] kedve, nem is az ember lábai vannak örömére.” A Példabeszédek 26:7 a hasznavehetetlenség, illetve az alkalmatlanság jelképeként utal a sánta lábakra.

A jelek szerint a Római Birodalomban szokás volt, hogy „kegyelemdöfésként” megtörték azoknak a bűnözőknek a lábát, akiket oszlopon történő halálra ítéltek, így rövidítve a szenvedéseiket. A zsidók kérésére a katonák megtörték a Jézus Krisztus mellett oszlopra feszített férfiak lábát, Jézusét viszont nem, mert ő addigra már meghalt. Így teljesedett be a Zsoltárok 34:20-ban leírt prófécia (Jn 19:31–36; vö.: 2Mó 12:46; 4Mó 9:12).

A héber reʹghel és a görög pusz szavak alapvetően a láb legalsó részére, arra a testrészre utalnak, amelyen az ember vagy az állat áll. Mindkét kifejezés használatos szó szerinti és jelképes értelemben is.

Az ókorban főként gyalog közlekedtek, akárcsak napjainkban a föld számos területén. Az átlagemberek egy része mezítláb járt, noha a saru, amely szinte csak egy talprészből állt, elterjedt volt. (Lásd: SARU.) A házba belépve levették a sarut. A vendég lábainak megmosása a vendégszeretet elengedhetetlen, jóformán kötelező érvényű része volt. A házigazda, illetve egy szolga látta el ezt a feladatot, vagy legalább vizet biztosítottak hozzá (1Mó 18:4; 24:32; 1Sá 25:41; Lk 7:37, 38, 44).

Ha valaki szent helyen tartózkodott, levette a saruját. A hajlék és a templom körüli feladatokat ellátó papok ezért nyilvánvalóan mezítláb szolgáltak (2Mó 3:5; Jzs 5:15). A papi ruhák összeállításának az ismertetésekor nem esett szó a saruról (2Mó 28.; lásd: TESTHELYZETEK ÉS MOZDULATOK).

Krisztus megmossa a tanítványai lábát: Jézus Krisztus alázatosságra és egymás iránti szolgálatkészségre tanította a tanítványait, amikor Urukként megmosta a lábukat (Jn 13:5–14; vö.: 1Ti 5:9, 10). Ekkor mondta a következőket: „Aki megfürdött, annak nem szükséges megmosni mást, csak a lábát, különben teljesen tiszta.” Ezzel bizonyára arra célzott, hogy még ha megfürdött is valaki, a lába poros lesz már egy rövid gyaloglástól is, ezért azt gyakran kell megmosni. Jézus földi szolgálatának napjaiban a templomnál őrszolgálatot teljesítő papoknak és lévitáknak, miután már kora reggel megfürödtek, nem kellett újból teljesen lemosakodniuk aznap, csak a kezüket és a lábukat kellett megmosniuk. (Lásd még: 2Mó 30:19–21.) Amikor Jézus így szólt: „ti tiszták vagytok, de nem mind [Júdásra utalva ezzel]”, úgy tűnik, további szellemi jelentőséggel ruházta fel azt, amit ez alkalommal tett (Jn 13:10, 11). Az Efézus 5:25, 26 úgy mutatja be Jézust, mint aki megtisztítja a keresztény gyülekezetet ’a víznek fürdőjével az igazság szava által’. Jézus hűséges követőinek értelemszerűen ugyancsak alázatosan gondoskodniuk kellett testvéreikről, de nemcsak fizikailag, hanem sokkal inkább szellemileg. Így segítettek egymásnak, hogy tisztán őrizzék meg magukat a mindennapos kísértések és akadályok ellenére, amelyek megfertőzhettek egy keresztényt ebben a világban (Héb 10:22; Ga 6:1; Héb 12:13; lásd: LÁBMOSÁS).

„Járás”: A ’láb’, illetve a ’lábak’ rendszerint az egyén hajlamára vagy az általa választott  útra vonatkoznak, legyen az akár jó, akár rossz (Zs 119:59, 101; Pl 1:16; 4:26; 5:5; 19:2; Ró 3:15). Hasonló értelemben használatos a „jár” ige, például ebben a kijelentésben: „Noé az igaz Istennel járt.” Ez azt takarta, hogy olyan életutat választott, amely összhangban volt Isten akaratával és parancsolataival (1Mó 6:9; vö.: Ef 2:1, 2). Jelképesen szólva Isten a helyes ösvényre irányítja hűséges szolgái lábát, megmutatva nekik azt az utat, amelyen járniuk kell, hogy ne essenek szellemi csapdába, se gonosz kelepcébe, és időnként még attól is megoltalmazza őket, hogy az ellenség fogságába kerüljenek (1Sá 2:9; Zs 25:15; 119:105; 121:3; Lk 1:78, 79). Másfelől előidézi, hogy a gonoszok elveszítsék a talajt lábuk alól, és vereséget szenvedjenek (5Mó 32:35; Zs 9:15). Jehova figyelmeztet bennünket, hogy ne társuljunk rossz emberekhez, ne járjunk a rossz úton (Pl 1:10, 15; 4:27). Azt tanácsolja, hogy ügyeljünk a járásunkra, ha a házába megyünk. Őszinte szívvel kell közelednünk, hogy halljuk őt és tanuljunk tőle (Pr 5:1).

További jelképes értelem: Jelképes értelemben használt egyéb kifejezések: a ’láb’ vagy a ’talp nyugvóhelye’, azaz lakhely, birtok (1Mó 8:9; 5Mó 28:65); „talpalatnyi” rész, amely a tulajdonban lévő legkisebb földterületet jelenti (Cs 7:5; 5Mó 2:5; vö.: Jzs 1:3); a ’láb felemelése’, azaz valamilyen tevékenység elkezdése (1Mó 41:44); „ritkán tedd lábadat embertársad házába”, vagyis ne éljünk vissza vendégszeretetével (Pl 25:17); ’mezítláb járás’ a megalázottság, illetve a bánat kifejezésekor (a foglyokat rendszerint mezítláb hurcolták el) (Ézs 20:2); ’valami letevése valaki lábához’ ajándékként vagy felajánlásként (Cs 5:1, 2); ’lábhoz borulás’ a hódolat jeleként (Mk 5:22); ’láb alá vetés’ az alárendeltség kifejeződéseként (1Ko 15:27; Héb 2:8); ’eltaposás, összemorzsolás a láb alatt’ győzelemkor (Ma 4:3; Ró 16:20); ’láb rátétele az ellenség nyakára’ a leigázás vagy meghódítás jeleként (Jzs 10:24); a ’láb vérben mosása’ az ellenség kivégzésekor (Zs 68:22, 23); a ’láb betakarása’ (szó szerint: ’a lábak elrejtése’), ha valaki szükségét végzi (Bí 3:24, Rbi8, lábj.; 1Sá 24:4, Kat. [24:3]). A ’láb olajba mártása’ prófétai értelemben azt jelezte előre, hogy Áser törzsének kövér, azaz bőséges rész jut Izrael többi törzse között (5Mó 33:24). Ruth felhajtotta a takarót Boáz lábánál, majd lefeküdt oda, így jelezve neki, hogy tegyen lépéseket a törvény alapján a sógorházasság ügyében (Ru 3:4, 7, 8).

„Szépséges” lábak: Jehova különlegesnek tekinti és ’szépségesnek’ nevezi azok lábát, akik a Királyság jó hírét hirdetik (Ézs 52:7; Ró 10:15). A keresztényeknek fel kell saruzniuk lábukat „a béke jó hírének felszerelésével”, hogy kellőképpen vihessék a jó hírt (Ef 6:15). Jézus arra oktatta a tanítványait, hogy ha nem fogadják be őket és nem figyelnek szavaikra egy házban vagy városban, rázzák le a port a lábukról. Ezzel azt mutatják, hogy a ház vagy város nem fogékony lakosainak viselniük kell a következményeket, amelyek egy magasabb forrásból, az égből származnak (Mt 10:14).

’Vágd le a lábad’: Jézus beszélt a láb nem szó szerinti, hanem jelképes értelmű levágásáról: „Ha tehát a kezed vagy a lábad botlásba visz téged, vágd le, és dobd el magadtól”. Így utalt rá, hogy ne engedjük, hogy olyan testrészeink, mint a kéz vagy a láb megbocsáthatatlan bűnbe vigyenek minket. Ehelyett öljük meg ezeket a testtagokat, mintha levágnánk őket (Mt 18:8; Mk 9:45; vö.: Kol 3:5).

A keresztény ’testhez’ tartozik: Pál apostol az emberi testhez hasonlította a keresztény gyülekezetet. Ezzel azt hangsúlyozta, hogy mennyire függnek egymástól a testrészek: „Ha a láb azt mondaná: »Mivelhogy nem vagyok kéz, nem vagyok része a testnek«, ettől még nem lesz nem része a testnek” (1Ko 12:15).

Isten lábzsámolya: Jehova, a legfőbb Úr úgy ábrázolja magát, mint aki égi trónon ül, és a föld a lábzsámolya (Ézs 66:1). Elmondja Sionnak, hogy megékesíti szentélye helyét, majd hozzáteszi: „megdicsőítem lábam helyét” (Ézs 60:13, 14; lásd: LÁBUJJ; SAROK).