Az ókorban a többnyire meleg éghajlatú Közel-Keleten, ahol az emberek általában nyitott saruban jártak a kiszáradt földön, és poros utakon gyalogoltak, szívélyes és vendégszerető tettnek számított megmosni valakinek a lábát, gyakran az étkezés előtt. A hétköznapi emberek egyszerű otthonában a házigazda gondoskodott a szükséges edényekről és a vízről, a látogatók pedig megmosták a saját lábukat (Bí 19:21). A vagyonosabb házigazda általában a rabszolgájával végeztette a lábmosást, mely alantas feladatnak számított. Abigail azzal jelezte, hogy hajlandó eleget tenni Dávid kívánságának, miszerint legyen a felesége, hogy ezt mondta: „Itt a te rabszolgaleányod szolgálóul, hogy uram szolgáinak lábát mossa” (1Sá 25:40–42). Ha a házigazda vagy a háziasszony saját kezűleg mosta meg a vendége lábát, akkor azzal rendkívüli alázatot és szerető törődést mutatott.

A lábmosás nemcsak a vendégszeretet jele volt, hanem lefekvés előtt is szokás volt lábat mosni (Én 5:3). Különösen figyelemreméltó a lévita papoknak adott előírás, hogy mossák meg a lábukat és a kezüket, mielőtt belépnek a hajlékba, vagy mielőtt szolgálatba állnak az oltárnál (2Mó 30:17–21; 40:30–32).

 Abban az időben, amikor Jézus Krisztus a földön volt, a házigazdának vizet kellett adnia a lábmosáshoz, meg kellett csókolnia a vendéget, és meg kellett kennie a fejét olajjal. Simon, a farizeus elmulasztotta e három módon kifejezni a vendégszeretetét Jézus iránt, amikor vendégül látta. Így amikor a zokogó bűnös asszony Jézus lábát a könnyeivel áztatta, a hajával megtörölte, csókolgatta, majd megkente illatos olajjal, Krisztus rámutatott Simon mulasztására, majd ezt mondta az asszonynak: „Megbocsáttattak bűneid” (Lk 7:36–50).

Amikor Jézus Krisztus a földi életének utolsó estéjén, i. sz. 33. niszán 14-én megmosta a tanítványai lábát, azt azért tette, hogy megtanítson nekik egy leckét és ’eléjük adja a példát’, nem pedig azért, hogy valamilyen szertartást vezessen be (Jn 13:1–16). Az apostolok többször vitáztak arról, hogy ki a legnagyobb közöttük. Még ugyanezen az estén, miután Jézus megmosta a lábukat, egy újabb heves vita támadt közöttük arról, hogy melyikőjük tűnik a legnagyobbnak (Lk 22:24–27). De amit Jézus tett, azt nem lehetett egykönnyen elfelejteni. Azon az estén Jézus és az apostolai csak egy szobát használtak, és nem voltak senkinek a vendégei. Ezért nem voltak szolgák a közelben, hogy megmossák a lábukat, ha viszont vendégek lettek volna, kétségkívül lettek volna szolgák. Egyik apostol sem volt kezdeményező abban, hogy elvégezze ezt az alantas feladatot a többiekért. Azonban Jézus az étkezés egy alkalmas pillanatában felkelt, félretette felsőruháit, körülkötötte magát egy törülközővel, vizet öntött egy mosdótálba és megmosta a lábukat. Így hangsúlyozta, hogy alázatosan viselkedve mindenki legyen a többiek szolgája, és gyakorlati módon mutassa ki a szeretetét, úgy, hogy az mások kényelmét szolgálja. A keresztény háziasszonyok hasonló módon jártak el, ami nyilvánvaló abból, hogy amikor Pál apostol arra utalt, hogy a keresztény özvegyek milyen jó cselekedeteket vittek véghez, akkor azt is megemlítette, hogy a vendégszeretet jeleként megmosták mások lábát (1Ti 5:9, 10). A Keresztény Görög Iratok nem beszél úgy az illendőségből végzett lábmosásról, mint ami a keresztények között egy megkövetelt szertartás lenne. Mindazonáltal a Jézus Krisztus által állított példa emlékeztető a keresztényeknek, hogy szolgálják szeretettel a testvéreiket még kis dolgokkal is, és azáltal is, hogy alantasnak tartott feladatokat végeznek el a javukra (Jn 13:34, 35; lásd: FÜRDÉS, MOSAKODÁS).