A Szentírásban a „lélek”-nek fordított héber (neʹfes [נֶפֶשׁ]) és görög (pszü·khéʹ [ψυχή]) szavak utalhatnak egy személyre, egy állatra vagy azok életére.

A legtöbben a „lélek” szónak olyan mellékértelmeket tulajdonítanak, melyek nem egyeznek meg az ihletett bibliaírók által használt héber és görög szavak jelentésével. Ezt a tényt sokan  elfogadják. 1897-ben C. A. Briggs professzor a Journal of Biblical Literature (XVI. köt. 30. o.) c. kiadványban leírta, mire jutott a neʹfes szó használatának a tanulmányozása után: „a lélek szón ma meglehetősen mást értenek, mint a héber נפש [neʹfes] szón, és egy figyelmetlen olvasó nagyon könnyen félreértheti.”

Egy rabbiképző egyetem munkatársa, H. M. Orlinsky kijelentette: „A Biblia nem azt mondja, hogy lelkünk van, ugyanis a »nefes« maga az ember, akinek szüksége van élelemre; az ereiben folyó vér; a lénye” (The New York Times. 1962. október 12.).

Honnan ered az a tanítás, hogy az ember lelke láthatatlan és halhatatlan?

A problémát az okozza, hogy a „lélek” szóhoz társított értelem elsősorban az ókori görög filozófiából, illetve hamis vallásos elgondolásokból ered, nem pedig abból, ahogyan a Héber Iratok vagy a Keresztény Görög Iratok használja. Platón, a görög filozófus például idézi Szókratészt, és ezt mondja: „A lélek . . . ha tisztán válik el a testtől és nem cipel belőle semmit se magával . . . önmagához hasonló láthatatlanhoz távozik, az istenihez és halhatatlanhoz és bölcshöz, ahova megérkezve boldog lesz, mert elszakadt a bolyongástól és az esztelenségtől és a félelmektől. . . és az összes többi emberi bajoktól, és. . . a hátralévő időt valóban az istenekkel tölti?” (Platón: Phaidón. 80 d, e; 81 a).

A görög filozófia szerint a pszü·khéʹ (lélek) anyagtalan, megfoghatatlan, láthatatlan és halhatatlan. A Szentírás ezzel szemben rámutat, hogy amikor a földi teremtményekről van szó, mind a pszü·khéʹ, mind a neʹfes olyasvalamire utal, ami anyagi, megfogható, látható és halandó.

A New Catholic Encyclopedia ezt írja: „A nepes [neʹfes] a »lélek« szavunk értelménél sokkal több mindent foglal magában. Az életre (2Mó 21:23; 5Mó 19:21), illetve mindarra utal, amiben az élet alapvetően megmutatkozik: a leheletre (1Mó 35:18; Jób 41:13 [21]), a vérre [1Mó 9:4; 5Mó 12:23; Zs 140 ‹141›:8], a vágyakra (2Sá 3:21; Pl 23:2). Az Ósz.-ben [Ószövetségben] nem az ember egy részét jelenti, hanem az egész embert, az élő emberi lényt. Ugyanígy az Úsz.-ben [Újszövetségben] is az emberi életre utal: egy egyén, egy tudattal rendelkező lény életére (Mt 2:20; 6:25; Lk 12:22, 23; 14:26; Jn 10:11, 15, 17; 13:37)” (1967, XIII. köt. 467. o.).

Egy római katolikus fordítás, a The New American Bible a bibliai kifejezések szójegyzékében (27–28. o.) ezt írja: „Az Újtestamentumban a ’megmenti a lelkét’ (Mk 8:35) kifejezés nem azt jelenti, hogy megmenti az ember »szellemi« részét, ellentétben a »testével« (a platóni értelmezés szerint), hanem az egész személyt menti meg, ezzel hangsúlyozva, hogy a személy – azontúl, hogy valós és fizikai – él, vannak vágyai, van benne szeretet, akarat stb.” (P. J. Kenedy & Sons, New York, 1970).

A neʹfes szó feltehetően a ’lehel’ alapjelentésű szóból származik, és szó szerint azt jelenti, hogy ’lélegző’. Koehler és Baumgartner Lexicon in Veteris Testamenti Libros c. műve (627. o.) így határozza meg: „lélegzés, mely élővé teszi az embert és az állatokat (1Mó 1:20); lélek (nagyon is eltérően a görögök lélekről alkotott elképzelésétől), amelynek a székhelye a vérben van (1Mó 9:4 kk. [és a következők]; 3Mó 17:11; 5Mó 12:23: 249-szer). . . lélek = élő lény, személy.”

A görög lexikonok és szótárak a pszü·khéʹ szót a következőképpen definiálják: „élet”; „éntudat”; „egy emberi lény, érzései v. élményei szempontjából szemlélve”; „élőlény”. Ezenkívül némelyik elmondja, hogy még a nem bibliai görög művekben is használták „az állatokra”. Természetesen ezek a művek – melyek elsősorban klasszikus görög írások alapján készültek – azokat a jelentéseket is tartalmazzák, melyeket a pogány görög filozófusok adtak ennek a szónak, így például „eltávozott szellem”, „anyagtalan és halhatatlan lélek”, „a világegyetem szelleme”, valamint „a mozgás és az élet anyagtalan eleme”. És mivel egyes pogány filozófusok azt tanították, hogy a lélek a halálkor elhagyja a testet, ezért a pszü·khéʹ szót használták a „pillangóra vagy lepkére” is, hiszen ezek a rovarok nagy változáson mennek át, hernyóból szárnyas teremtmények lesznek (Balázs: Szómutató szótár. 632. o.; Görög–magyar szótár az Újszövetség irataihoz. 1026. h.; Liddell és Scott: A Greek-English Lexicon. H. Jones [átd.]; 1968, 2026–2027. o.; Donnegan: New Greek and English Lexicon. 1836, 1404. o.).

Az ókori görög írók különféleképpen és következetlenül használták a pszü·khéʹ szót, hiszen befolyásolták őket a saját elképzeléseik és a vallásuk filozófiái. A „lélek” szó általános jelentései Platón filozófiájához vezethetők vissza (ezt széles körben elismerik), akiről a következőket mondták: „Bár van, amikor arról beszél, hogy a[z állítólagosan] három részből összetevődő lélek egyik része, »az intelligens«, szükségszerűen halhatatlan, és a másik kettő halandó,  de beszél arról is, hogy a testnek két lelke van, egy halhatatlan és isteni, valamint egy halandó” (A. McCaig: The Evangelical Quarterly. London, III. évf. [1931] 121. o.: „Gondolatok arról, hogy az emberi természetnek három része van”).

Mivel a nem bibliai művekben ilyen sok következetlenségre lelhetünk, fontos, hogy magát a Szentírást vizsgáljuk meg, hogy az írók ihletés alatt mit akartak kifejezni a pszü·khéʹ és a neʹfes szavakkal. A neʹfes szó a Héber Iratok maszoréta szövegeiben 754-szer szerepel, míg a pszü·khéʹ szó a Keresztény Görög Iratok Westcott és Hort által összeállított szövegében 102-szer fordul elő önállóan, vagyis összesen 856-szor vannak benne a Bibliában. (Lásd: ÚV, függ.: 1819. o.) Mivel ilyen sokszor fordulnak elő, ez lehetővé teszi, hogy tisztán lássuk, mit értettek ezek alatt a szavak alatt a bibliaírók, és hogy nekünk milyen jelentéseket kell értenünk alattuk. Ha megvizsgáljuk ezeket a szavakat, látni fogjuk, hogy bár sok mindent jelenthetnek, és különböző jelentésárnyalataik vannak, de a bibliaírók következetesek voltak a használatukban, nem voltak olyan ellentmondásos és zavaros elképzeléseik az ember természetéről, mint az úgynevezett klasszikus kor görög filozófusainak.

Az első lelkek a földön: A neʹfes szó először az 1Mózes 1:20–23-ban fordul elő a Szentírásban. Isten ezt mondta az ötödik teremtési „napon”: „»Pezsdüljenek a vizek az élő lelkek [neʹfes] sokaságától, és repdeső teremtmények repüljenek a föld felett. . .« És Isten megteremtette a nagy tengeri szörnyeket, és mindenféle mozgó, élő lelket [neʹfes] teremtett, amely a vizekben kezdett nyüzsögni a maga neme szerint, és mindenféle szárnyas repdeső teremtményt a maga neme szerint.” Az ’élő lelkek’ kifejezésben a Szentírás a hatodik teremtési „nap” esetében a ’háziállatokra, a csúszó és mászó állatokra és a föld vadállataira’ használja a neʹfes szót (1Mó 1:24).

Miután Isten megteremtette az embert, utasításokat adott neki, és a neʹfes szóval a következőképpen utalt az állatokra: ’minden lélek, amelyben élet van [szó szerint: ’minden, amiben élő lélek ‹neʹfes› van’]’ (1Mó 1:30). Például az 1Mózes 2:19; 9:10–16-ban, a 3Mózes 11:10, 46; 24:18-ban, a 4Mózes 31:28-ban és az Ezékiel 47:9-ben a neʹfes szintén állatokra értendő. Figyelemre méltó, hogy a Keresztény Görög Iratok is állatokra utal a görög pszü·khéʹ szóval. Példa erre a Jelenések 8:9; 16:3, ahol a tengerben levő teremtményekről van szó.

Vagyis a Szentírásból egyértelműen látszik, hogy a neʹfes és a pszü·khéʹ szavak utalhatnak az embernél alacsonyabb rendű állatokra. Ám a Biblia az emberre is használja ugyanezeket.

Az emberi lélek: Ádámra ugyanazt a héber kifejezést használja a Szentírás, mint az állatokra: neʹfes chaj·jáʹ (élő lélek). Azt írja, hogy Isten megformálta az embert a föld porából, az orrába lehelte az élet leheletét, és „így lett az ember élő lélekké” (1Mó 2:7). Az ember különbözik az állatoktól, ám nem azért, mert ő neʹfes (lélek), míg az állatok nem. Azért különbözik az állatoktól, mert a beszámoló szerint egyedül az ember lett „Isten képmására” teremtve (1Mó 1:26, 27). Isten az embert erkölcsi érzékkel és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, mint amilyenek neki is vannak, továbbá sokkal nagyobb hatalmat és bölcsességet adott neki, mint az állatoknak. Ezért tud uralkodni az ember az alacsonyabb rendű teremtmények felett (1Mó 1:26, 28). Az ember szervezete sokkal összetettebb, mint az állatoké. (Vö.: 1Ko 15:39.) És Ádámnak megvolt a lehetősége arra – bár elvesztette –, hogy örökké éljen; ezt az alacsonyabb rendű teremtményekről sehol sem olvashatjuk (1Mó 2:15–17; 3:22–24).

Az igaz, hogy a beszámoló azt írja, hogy ’Isten az ember orrába lehelte az élet leheletét [a nesá·máʹ egy alakja]’, és az állatok teremtésénél ez nincs megemlítve. Azonban az ember teremtéséről szóló beszámoló sokkal részletesebb, mint az állatokéról szóló. Továbbá amikor az 1Mózes 7:21–23 arról ír, hogy a bárkán kívül „minden test” elpusztult az özönvízkor, az emberek mellett az állatokról is ezt mondja: „Minden, aminek az orrában az életerő lehelete [a nesá·máʹ egy alakja] működött, vagyis minden, ami a szárazföldön volt, meghalt.” Ebből egyértelmű, hogy az állatokban lévő élet lehelete ugyancsak a Teremtőtől, Jehova Istentől származik.

Ugyanez a „szellemről” (héb.: rúʹach; gör.: pneuʹma), az életerőről is elmondható, vagyis ugyanolyan szellem van az emberekben, mint az állatokban. Ezt tanúsítja a Prédikátor 3:19–21 is, ahol az áll, hogy „egy szellemük [werúʹach] van mindegyiküknek”.

Élő teremtmény: A Biblia kijelenti, hogy az ember ’élő lélekké lett’, vagyis ő maga volt a lélek, nem pedig benne volt egy anyagtalan, láthatatlan és megfoghatatlan lélek. Pál apostol szavai megmutatják, hogy a keresztény tanítás megegyezik a korábbi héber tanítással. Idézi az 1Mózes 2:7 szavait, és ezt mondja: „Így is van megírva: »Az első ember, Ádám, élő lélekké  [pszü·khénʹ zóʹszan] lett.« . . . Az első ember a földből való, és porból alkották” (1Ko 15:45–47).

A teremtési beszámolóból az derül ki, hogy az élő lélek fizikai testből és az élet leheletéből tevődik össze. „Az életerő lehelete [szó szerint: ’az élet szellemének, azaz tevékeny erejének ‹rúʹach› a lehelete’]” (1Mó 7:22) kifejezés azt sugallja, hogy a belélegzett levegő (oxigén) tartja fenn mind az emberben, mind az állatokban az életerőt, vagyis a „szellemet”. Ez az életerő a teremtmények minden egyes sejtjében megtalálható, ahogy erről az ÉLET és a SZELLEM szócikkek is írnak.

Mivel a neʹfes magát a teremtményt jelenti, elvárható, hogy olyan fizikai sajátosságai és jellemzői legyenek, mint magának a teremtménynek. És ez pontosan így van. A Szentírás szerint a neʹfes (lélek) húst, kövérjét, vért vagy hasonló dolgokat eszik (3Mó 7:18, 20, 25, 27; 17:10, 12, 15; 5Mó 23:24); éhes, szomjas, és vágyik az ételre és az italra (5Mó 12:15, 20, 21; Zs 107:9; Pl 19:15; 27:7; Ézs 29:8; 32:6; Mi 7:1); megkövéredik (Pl 11:25); böjtöl (Zs 35:13); tisztátalant érint, például tetemet (3Mó 5:2; 7:21; 17:15; 22:6; 4Mó 19:13); ’zálogba veszik’ vagy ’elrabolják’ (5Mó 24:6, 7); munkát végez (3Mó 23:30); ha fáradt, a hideg víz felüdíti (Pl 25:25); megvásárolják (3Mó 22:11; Ez 27:13); bemutatják fogadalmi felajánlásként (3Mó 27:2); vasba verik (Zs 105:18); álmatlan (Zs 119:28); levegő után kapkod (Jr 15:9).

Meg kell jegyezni, hogy sok szövegben olyan kifejezések fordulnak elő, hogy lelkem, lelked, lelke stb. Ez azért van így, mert a neʹfes és a pszü·khéʹ jelentheti az embert saját magát. Vagyis e szavak jelentését a magyarban sokszor személyes névmásokkal is vissza lehet adni. Ezért mondja a Lexicon in Veteris Testamenti Libros (627. o.), hogy az „én neʹfesem” azt jelenti, hogy „én” (1Mó 27:4, 25; Ézs 1:14); a „te neʹfesed” azt, hogy „te” (1Mó 27:19, 31; Ézs 43:4; 51:23); az „ő neʹfese” azt, hogy „ő” (4Mó 30:2; Ézs 53:10; 4Mó 30:5–12); stb.

A görög pszü·khéʹ szót is így használja a Szentírás. A Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words (1981, 4. köt. 54. o.) azt mondja, hogy „egyenértékű lehet a személyes névmásokkal, és a hangsúly miatt használhatják: 1. személy, Jn 10:24 (’mi’); Héb 10:38; vö. 1Mó 12:13; 4Mó 23:10; Bí 16:30; Zs 120:2 (’én’); 2. személy, 2Ko 12:15; Héb 13:17”; stb.

Az élet: A neʹfes és a pszü·khéʹ jelenthetik azt is, hogy élet. Nem valamilyen erőre vagy elvont fogalomra utalnak, hanem egy teremtmény életére, legyen az ember vagy állat.

Tehát amikor Ráhel megszülte Benjámint, kiment belőle a neʹfese (’lelke’, vagyis az élete), és meghalt (1Mó 35:16–19). Amikor pedig Illés próféta csodát tett, a sareptai özvegy halott fiába visszatért a neʹfese („lelke”, vagyis az élete), és „életre kelt” (1Ki 17:17–23).

Mivel egy teremtmény élete elválaszthatatlan a vértől, illetve függ tőle (a kiontott vér a személy v. a teremtmény életét jelenti [1Mó 4:10; 2Ki 9:26; Zs 9:12; Ézs 26:21]), a Szentírás úgy beszél a neʹfesről (lélek), mint ami „a vérben van” (1Mó 9:4; 3Mó 17:11, 14; 5Mó 12:23). Ezt nyilvánvalóan nem szó szerint kell érteni, hiszen a Biblia azt is mondja, hogy ’a lelketek vére’ (1Mó 9:5; vö.: Jr 2:34). Az sem logikus, hogy az eddig említett versek mindegyikében pusztán a vérről vagy annak életfenntartó tulajdonságairól lenne szó.

Amikor a Szentírás arról beszél, hogy Isten a harmadik teremtési „napon”, illetve azt követően, megteremtette a növényeket (1Mó 1:11–13), nem használja a neʹfes (lélek) szót, elvégre a növényeknek nincs vérük.

A következő helyeken a görög pszü·khéʹ szó ’egy teremtmény élete’ értelemben szerepel: Máté 6:25; 10:39; 16:25, 26; Lukács 12:20; János 10:11, 15; 13:37, 38; 15:13; Cselekedetek 20:10. Mivelhogy Isten szolgái abban reménykednek, hogy ha meghalnak, fel lesznek támasztva, tulajdonképpen az a reményük, hogy újra „lelkek”, vagyis élő teremtmények lesznek. Ezért mondhatta Jézus, hogy aki „elveszíti a lelkét [életét] énértem és a jó hírért, megmenti azt. Csakugyan, mi haszna van abból az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkét pedig elveszti? Csakugyan, mit adna az ember cserébe a lelkéért?” (Mk 8:35–37). És ezt is kijelentette: „Aki kedveli a lelkét, elpusztítja azt, aki azonban gyűlöli a lelkét ebben a világban, örök életre fogja megóvni azt” (Jn 12:25). Ezek és az ezekhez hasonló bibliaversek megmagyarázzák, mit kell értenünk Jézus szavain, melyek a Máté 10:28-ban vannak feljegyezve: „ne ijedjetek meg azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni; hanem inkább azt féljétek, aki a lelket is, a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” Az emberek meg tudják ölni a testet, de nem tudják visszafordíthatatlanul megölni a személyt, hiszen ő él Isten szemében. (Vö.: Lk 20:37, 38.) Isten fel tudja és fel is fogja támasztani a hűségeseit, hogy azok újra élhessenek. Tehát Isten szolgái csak átmenetileg veszítik el a „lelküket”, vagyis az életüket, nem örökre. (Vö.: Je 12:11.)

 Halandó és elpusztítható: Másfelől a Máté 10:28 azt is mondja, hogy Isten „a lelket [pszü·khénʹ] is, a testet is el tudja pusztítani a gyehennában”. Ebből látható, hogy a pszü·khéʹ nem olyasvalamire utal, ami halhatatlan vagy elpusztíthatatlan. Sőt mi több, egyetlen olyan vers sincs a Szentírásban (sem a Héber Iratokban, sem a Keresztény Görög Iratokban), melyben a neʹfes és a pszü·khéʹ szavak előtt például olyan jelzők állnának, hogy halhatatlan vagy elpusztíthatatlan. (Lásd: HALHATATLANSÁG; ROMLATLANSÁG, ROMOLHATATLANSÁG.) Ellenben számtalan bibliavers (mind a Héber Iratokban, mind a Keresztény Görög Iratokban) ezt mondja a neʹfesről és a pszü·khéʹ-ről (lélek): meghal (1Mó 19:19, 20; 4Mó 23:10; Jzs 2:13, 14; Bí 5:18; 16:16, 30; 1Ki 20:31, 32; Zs 22:29; Ez 18:4, 20; Mt 2:20; 26:38; Mk 3:4; Héb 10:39; Jk 5:20); ’kiirtják’ vagy elpusztítják (1Mó 17:14; 2Mó 12:15; 3Mó 7:20; 23:29; Jzs 10:28–39; Zs 78:50; Ez 13:19; 22:27; Cs 3:23; Je 8:9; 16:3), például kard által (Jzs 10:37; Ez 33:6); megfulladhat (Jób 7:15; Jón 2:5); alászáll a verembe, vagyis a seolba (Jób 33:22; Zs 89:48), és megmenekül onnan (Zs 16:10; 30:3; 49:15; Pl 23:14).

Halott lélek: Az „elhunyt lélek” vagy a „halott lélek” kifejezés sokszor előfordul a Bibliában, és egyszerűen azt jelenti, hogy ’halott ember’ (3Mó 19:28; 21:1, 11; 22:4; 4Mó 5:2; 6:6; Ag 2:13; vö.: 4Mó 19:11, 13).

Vágy: Időnként a neʹfes szóval egy személy vágyára utalnak, mely eltölti és uralja, míg be nem teljesül. A Példabeszédek 13:2 például azt mondja a csalárdul cselekvőkről, hogy ’a lelkük erőszak’. Ez azt jelenti, hogy mindenük az erőszak, vagyis megtestesítik az erőszakot. (Vö.: 1Mó 34:3, Rbi8, lábj.; Zs 27:12; 35:25; 41:2.) Izrael hamis pásztorait a Biblia ’telhetetlen lelkű kutyáknak’ nevezi, akik nem tudnak megelégedni (Ézs 56:11, 12; vö.: Pl 23:1–3; Ha 2:5).

Egész lélekkel végzett szolgálat: Ahogy láttuk, a „lélek” szó alapvetően az egész személyt jelenti. Néhány bibliavers azonban azt mondja, hogy ’teljes szívünkből és lelkünkből’ keressük, szeressük és szolgáljuk Istent (5Mó 4:29; 11:13, 18), az 5Mózes 6:5-ben pedig ez áll: „Szeresd Jehovát, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes életerődből.” Jézus szavai szerint Istent egész lélekkel és erővel, valamint ’egész elmével’ kell szolgálni (Mk 12:30; Lk 10:27). De miért vannak más dolgok is megemlítve a lélek mellett, amikor a lélek magában foglalja azokat? Ezt a következőképpen szemléltethetnénk: Tegyük fel, egy személy eladja magát (a lelkét) valakinek, hogy a rabszolgája legyen. Ám talán nem teljes szívvel szolgál az urának, nincs azon minden igyekezetével, hogy a kedvében járjon, és ezért nem megfeszített erővel dolgozik, vagy nem forog minden gondolata akörül, hogy mit tehetne még az ura javára. (Vö.: Ef 6:5; Kol 3:22.) Tehát a lélek mellett kétségkívül azért van megemlítve a szív, az erő és az elme is, hogy felhívja ezekre a figyelmet. Nem szabad megfeledkeznünk ezekről, miközben szolgáljuk az Istent, akinek a tulajdona vagyunk, illetve a Fiát, akinek az élete volt az az ár, melyen Jehova megvásárolt bennünket. Az „egész lélekkel” végzett szolgálat az egész személyt magában foglalja, azt, hogy az ember minden porcikájával, minden képességével és minden vágyával szolgálja Istent. (Vö.: Mt 5:28–30; Lk 21:34–36; Ef 6:6–9; Fi 3:19; Kol 3:23, 24.)

A lélek és a szellem nem ugyanaz: A „szellem” szót (héb.: rúʹach; gör.: pneuʹma) nem szabad összekeverni a „lélek” szóval (héb.: neʹfes; gör.: pszü·khéʹ), mivel mindkettő mást jelent. Ezért mondja a Héberek 4:12 Isten Szaváról, hogy „egészen odáig hatol, hogy szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízületeket és velőjüket”. (Vö. még: Fi 1:27; 1Te 5:23.) Amint már beszéltünk róla, a lélek (neʹfes, pszü·khéʹ) maga a teremtmény. A szellem (rúʹach, pneuʹma) általában az élő teremtménynek, vagyis a léleknek az életerejére utal, jóllehet a héber és a görög szavaknak más jelentéseik is vannak.

A görög pszü·khéʹ és pneuʹma szavak jelentése közti különbséget jól mutatja Pál apostol fejtegetése is. A korintusziaknak írt első levelében arról beszélt, hogy a felkent keresztények szellemi életre támadnak fel, és szembeállítja azt, ami „fizikai [pszü·khi·konʹ, szó szerint: ’lelki’]”, azzal, ami „szellemi [pneu·ma·ti·konʹ]”. Ezzel rámutatott, hogy ezeknek a keresztényeknek a halálukig „lelki” testük van, olyan, amilyen az első embernek, Ádámnak is volt. A feltámadásukkor azonban szellemi testet kapnak, olyat, mint amilyen a megdicsőített Jézus Krisztusé (1Ko 15:42–49). Júdás is valamelyest hasonló ellentétről ír: „állatias emberek [pszü·khi·koiʹ, szó szerint: ’lelki ‹emberek›’], akiknek nincsen szellemiségük [szó szerint: ’nincs bennük szellem ‹pneuʹma›’]” (Júd 19).

Isten lelke: Az előzőek fényében úgy tűnik, hogy amikor a Szentírásban Isten azt mondja magáról, hogy „lelkem” (3Mó 26:11, 30; Zs 24:4; Ézs 42:1), az egy újabb példa arra, hogy a Biblia antropomorf kifejezéseket használ, vagyis fizikai és emberi tulajdonságokkal ruházza fel Istent, hogy segítsen egy gondolat megértésében. Azt is írja például, hogy Istennek van  szeme vagy keze. Amikor Jehova azt mondja, hogy „neʹfesem”, nyilván azt érti alatta, hogy „én” vagy „jómagam”. Egyébként pedig „az Isten Szellem [Pneuʹma]” (Jn 4:24; lásd: JEHOVA: Leírások róla).