(Léviéi, Lévihez tartozók):

Jákob és Lea harmadik fiának, Lévinek a leszármazottai (1Mó 29:32–34). A kifejezés időnként az egész törzsre utal, de általában azokat a lévitákat jelöli, akik nem tartoztak Áron papi családjához (Jzs 14:3, 4; 21:1–3); ezért a Szentírásban gyakran olvasható „a papok és a léviták” kifejezés (1Ki 8:4; 1Kr 23:2; Ezs 1:5; Jn 1:19). Papi feladatokat kizárólag Áron családjának férfi tagjai láttak el, a többi lévita pedig segített nekik (4Mó 3:3, 6–10). A papság akkor kezdett el működni, amikor felállították a hajlékot, hiszen előtte nem volt olyan család vagy törzs, melyet az áldozatok felajánlására jelöltek volna ki (2Mó 24:5).

Váltságul adták őket az elsőszülöttekért: Jehova a lévitákat választotta a többi törzs minden elsőszülöttje helyett (2Mó 13:1, 2, 11–16; 4Mó 3:41). Amikor megszámlálták az egy hónaposnál idősebb személyeket, 22 000 férfinemhez tartozó lévita volt, akiket ugyanennyi, más törzsekből való férfiért adtak cserébe. A Sínai-pusztában tartott népszámlálás során kiderült, hogy a többi törzsben 22 273 elsőszülött fiú volt. Ezért Isten megparancsolta, hogy a fennmaradó 273, nem Lévi törzséhez tartozó elsőszülöttért fejenként öt sekel (11 dollár) váltságdíjat kell adni Áronnak és a fiainak (4Mó 3:39, 43, 46–51).

Feladataik: A léviták három családhoz tartoztak, és ezek a családok Lévi fiainak – Gersonnak (Gersomnak), Kehátnak és Mérárinak – a leszármazottai voltak (1Mó 46:11; 1Kr 6:1, 16). A pusztában ennek a három családnak a hajlék közelében volt a kijelölt helye. A kehátita Áron családja a hajlék előtt, K-re táborozott. A többi kehátita a d. oldalon táborozott, a gersoniták a ny. oldalon, a méráriták pedig az é. oldalon (4Mó 3:23, 29, 35, 38). A lévitákra bízták a hajlék felállítását, lebontását és szállítását. Mielőtt a tábor útnak indult, Áron és a fiai levették a szenthelyet és a szentek szentjét elválasztó függönyt, és betakarták vele a bizonyság ládáját, az oltárokat, valamint a többi szent felszerelési tárgyat és eszközt. Mindezt a kehátiták hordozták. A gersoniták vitték a sátorlapokat, a takarókat, a lepleket, az udvar kárpitjait és a sátorköteleket (nyilván magának a hajléknak a köteleit), a méráriták pedig a deszkakeretekre, az oszlopokra, a csaplyukas talpakra, sátorcövekekre és -kötelekre ügyeltek (itt a hajlék körüli udvar köteleiről van szó) (4Mó 1:50, 51; 3:25, 26, 30, 31, 36, 37; 4:4–33; 7:5–9).

Dávid gondosan megszervezte a léviták munkáját. Munkafelügyelőket, tisztviselőket, bírákat, kapuőröket és kincstárnokokat nevezett ki,  valamint sok más embert, hogy a papok munkáját segítsék a templomban, az udvarokon és az étkezőkben, ahol a felajánlásokkal, az áldozatokkal, a megtisztítással, a mérésekkel és a különféle őrszolgálattal kapcsolatos feladatokat végezték. A lévita zenészeket a papi osztályokhoz hasonlóan 24 csoportra osztották, és ezek egymást váltva szolgáltak. A teendőket sorsvetéssel jelölték ki. A kapuőrök csoportjai számára szintén sorsvetéssel jelölték ki, hogy melyik kaput őrizzék (1Kr 23.; 25.; 26.; 2Kr 35:3–5, 10).

Mózes idejében a léviták 30 éves koruktól látták el a lévitáknak kijelölt mindenféle feladatot, például a hajléknak és tartozékainak a szállítását, amikor a tábor vonult (4Mó 4:46–49). Voltak feladatok, amelyeket már 25 éves koruktól végezhettek, de ezek kétségkívül nem jártak nagy fáradsággal, mint a hajlék szállítása (4Mó 8:24). Dávid király idejében a korhatár 20 évre csökkent. Dávid ezt azzal indokolta, hogy a hajlékot nem kell többé hordozni (nem sokkal ezután a templom fel is váltotta a hajlékot). A léviták 50 éves korukban vonultak vissza a kötelező szolgálatból (4Mó 8:25, 26; 1Kr 23:24–26; lásd: KOR). A lévitáknak jártasnak kellett lenniük a Törvényben; gyakran megkérték őket a nyilvános felolvasására, és arra, hogy oktassák rá a népet (1Kr 15:27; 2Kr 5:12; 17:7–9; Ne 8:7–9).

Miből éltek? A léviták főleg a többi törzstől kapott tizedből éltek. A nép tizedet adott a föld minden terméséből, illetve marhákat is adtak nekik. A léviták pedig ennek a tizednek a tizedét a papoknak adták (4Mó 18:25–29; 2Kr 31:4–8; Ne 10:38, 39). És bár mentesültek a katonai szolgálat alól, a papokkal együtt kaptak a hadizsákmányból (4Mó 1:45–49; 31:25–31; lásd: TIZED). A léviták nem kaptak földterületet Kánaánban, az ő részük Jehova volt (4Mó 18:20). De a többi izraelita törzs 48 várost adott nekik az Ígéret földjének különböző részein (4Mó 35:1–8).

Az igaz imádatot támogatták: Több, figyelemre méltó példából is kiderül, hogy a léviták lelkesen támogatták az igaz imádatot. Ez mutatkozott meg például akkor, amikor az izraeliták aranyborjút készítettek, és akkor is, amikor a léviták a királyság kettészakadását követően elmentek a Jeroboám uralma alatt lévő területről (2Mó 32:26; 2Kr 11:13, 14). Josafát, Ezékiás és Jósiás királyt, valamint Zorobábel és Nehémiás kormányzót meg az írnokként is szolgáló Ezsdrás papot is buzgón támogatták, amint ezek az emberek igyekeztek helyreállítani az igaz imádatot Izraelben (2Kr 17:7–9; 29:12–17; 30:21, 22; 34:12, 13; Ezs 10:15; Ne 9:4, 5, 38).

Jóllehet néhány lévita keresztény lett, de mint törzs, nem támogatta Isten Fiát a helyreállítási munkájában (Cs 4:36, 37). Sok lévita pap engedelmeskedett a hitnek (Cs 6:7). Amikor Jeruzsálem és a temploma i. sz. 70-ben elpusztult, a léviták családtörténeti feljegyzései elvesztek vagy megsemmisültek, így megszűnt a lévita papi rendszer. De ’Lévi törzse’ része a szellemi Izraelnek (Je 7:4, 7).

A Bibliában található Leviták könyve (Mózes harmadik könyve) erről a törzsről kapta a nevét. Ez a könyv részletesen ír a lévitákról és a feladataikról.