A szuverén Úr uralma, mindenek fölött való hatalom, mely korlátlan uralkodói joggal jár; egy úr, király, császár vagy hasonló személy uralma vagy uralkodói hatalma; állami főhatalom.

A Héber Iratokban gyakran találkozni az ʼAdhó·nájʹ szóval, az ʼAdhó·nájʹ Jehwiʹ kifejezés pedig 285-ször fordul elő benne. Az ʼAdhó·nájʹ az ’úr’, ’gazda’ jelentésű ʼá·dhónʹ szónak egy többes formája. Ami az ʼadhó·nímʹ többes számú alakot illeti, ez emberekre mint ’urakra’ vagy ’gazdákra’ vonatkozik egyszerű többesként. Az ʼAdhó·nájʹ szó azonban további toldalék nélkül mindig Istenre utal a Szentírásban, és a többes szám ilyenkor kiválóságot vagy fenséget fejez ki. A fordításokban ez a kifejezés legtöbbször „Úr” formában jelenik meg, ha pedig együtt szerepel Isten nevével (ʼAdhó·nájʹ Jehwiʹ), mint például a Zsoltárok 73:28-ban, akkor így fordítják: ’Úr Isten’ (Kár.); ’az Úr, az Isten’ (Káldi [72:28]); ’Uram, az ÚR’ (ÚRB); ’a Jehova Úr’ (Kom.); ’a legfőbb Úr, Jehova’ (ÚV). Moffatt a Zsoltárok 47:9; 138:5; 150:2-ben használja a ’legfőbb Úr’ jelentésű kifejezést, de nem az ʼAdhó·nájʹ megfelelőjeként.

A görög de·szpoʹtész olyan valakire utal, aki a legfőbb hatalom birtokosa, vagy aki abszolút tulajdonjoggal és korlátlan hatalommal bír (Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words. 1981, 3. köt. 18., 46. o.). Az ’úr’, a ’gazda’ és a ’tulajdonos’ szóval szokták fordítani, illetve a Lukács 2:29-ben, a Cselekedetek 4:24-ben és a Jelenések 6:10-ben, ahol Isten közvetlen megszólításaként szerepel, az ’Úr’ (egyebek közt Kár., Kat.), a ’Mindenható Úr’ (Vida [Cs 4:24]) és a „legfőbb Úr” (ÚV) fordítással találkozunk. A Jelenések 6:10-ben a Knox- és Moffatt-fordítás, továbbá a The New English Bible és a Revised Standard Version a ’legfőbb Úr’ jelentésű kifejezéssel él, a Kingdom Interlinearban pedig az ’úr’ szó megfelelője szerepel.

Amikor a Szentírás héber és görög szövegében az ʼAdhó·nájʹ és a de·szpoʹtész szavak Jehova Istenre utalnak, akkor az ő uralkodói hatalmának a kiválóságát érzékeltetik. A magyar nyelvben ezt a jelentésárnyalatot a „legfőbb” jelzővel fejezzük ki.

Jehováé a legfőbb uralom: Jehova Isten a világegyetem legfőbb ura, mert ő a Teremtő, az Isten, és Mindenhatóként felette áll mindennek (1Mó 17:1; 2Mó 6:3; Je 16:14). Ő a Tulajdonosa mindennek, ő minden hatalom és erő Forrása, a legfőbb Uralkodó (Zs 24:1; Ézs 40:21–23; Je 4:11; 11:15). A zsoltáríró így énekelt róla: „Jehova megszilárdította trónját az egekben, és mindenre kiterjed királyságának uralma” (Zs 103:19; 145:13). Jézus tanítványai is így imádkoztak Istenhez: „Legfőbb Úr, te vagy az, aki alkottad az eget [és] a földet” (Cs 4:24). Izrael nemzete esetében maga Isten gyakorolta a kormányzás mindhárom jogkörét: a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói jogkört. Ézsaiás próféta ezért kijelentette: „Jehova a Bíránk, Jehova a Törvényadónk, Jehova a Királyunk; ő ment meg minket” (Ézs 33:22). Mózes az 5Mózes 10:17-ben figyelemre méltóan ír Istenről mint a legfőbb uralkodóról.

Mivel Jehova a legfőbb Úr, joga és hatalma van ahhoz, hogy uralkodói hatalommal ruházzon fel személyeket. Dávidot Izrael királyává tette, és a Szentírás úgy beszél ’Dávid királyságáról’, mintha az az övé lett volna. Maga Dávid azonban elismerte, hogy Jehova a legfőbb uralkodó: „Tiéd, ó, Jehova, a nagyság, a hatalom, a szépség, a kiválóság és a méltóság; mert minden, ami az egekben és a földön van, a tiéd. Tiéd a királyság, ó, Jehova, aki fölemelkedsz mindenek fejévé” (1Kr 29:11).

Földi uralkodók: A föld nemzeteinek uralkodói a legfőbb Úr, Jehova türelme folytán vagy engedélyével gyakorolhatnak korlátozott uralmat. Az, hogy a politikai kormányzatok nem Istentől kaptak felhatalmazást, tehát nem azért működnek, mert ő adott nekik hatalmat vagy erőt, jól látszik a Jelenések 13:1, 2-ből. Ezek a versek úgy írnak a hétfejű, tízszarvú vadállatról, mint amely a Sárkánytól, vagyis Sátántól, az Ördögtől kapta „erejét és trónját, s nagy hatalmat  is kapott” (Je 12:9; lásd: ÁLLATOK JELKÉPES ÉRTELEMBEN).

Tehát, bár Isten megengedte, hogy különféle emberi uralmak jelenjenek meg és tűnjenek le, egy hatalmas király, miután keserves tapasztalatok árán felismerte, hogy csakugyan Jehova a legfőbb Úr, ezt mondta: „uralma időtlen időkig tartó uralom, és királysága nemzedékről nemzedékre fennáll. A föld valamennyi lakóját semminek tekinti; a saját akarata szerint cselekszik az egek seregével és a föld lakóival. Nincs, aki lefoghatná a kezét, vagy azt mondhatná neki: »Mit cselekszel?«” (Dá 4:34, 35).

Ezért amíg Isten megengedi, hogy ember alkotta kormányzatok uralkodjanak, addig a keresztények kötelesek megtartani Pál apostol utasítását: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak, mert nincs hatalom, csak Istentől; a létező hatalmak Isten által állnak fenn a maguk viszonylagos állásában.” Az apostol ezután rámutat, hogy amikor ezek a kormányzatok megbüntetik azt, aki rosszat tesz, akkor a ’felsőbb hatalom’ vagy uralkodó – még ha nem is Isten hű imádója – közvetett módon Isten szolgájaként jár el büntetés-végrehajtói szerepben, haragot fejezve ki azzal szemben, aki a rosszat gyakorolja (Ró 13:1–6).

Jóllehet ezek a hatalmak „Isten által állnak fenn a maguk viszonylagos állásában”, a Szentírás szerint nem arról van szó, hogy Isten hozta volna létre ezeket a kormányzatokat, vagy hogy támogatná őket. Inkább arról van szó, hogy oly módon irányítja őket, hogy azok tevékenysége összhangban legyen a földön élő szolgáit érintő nagyszerű szándékával. Mózes kijelentette: „Amikor a Legfelségesebb örökséget adott a nemzeteknek, amikor szétválasztotta Ádám fiait egymástól, határt szabott a népeknek, Izrael fiainak száma szerint” (5Mó 32:8).

Isten Fia mint Király: A ’Jehova trónján’ ülő utolsó jeruzsálemi király bukása után (1Kr 29:23) Dániel próféta látomást kapott a jövőről, amikor is Isten Fia lesz kinevezve Királynak. Jehova pozíciója világosan látható abból, hogy ő mint az Öregkorú uralkodói hatalmat ad a Fiának. A beszámoló így szól: „Néztem tovább az éjszakai látomást, és íme, egy emberfiához hasonló valaki jött az egek felhőivel. Bebocsátást nyert az Öregkorúhoz, és egészen elé vitték. Majd uralkodói hatalmat, méltóságot és királyságot kapott, hogy a népek, nemzetek és nyelvi csoportok mind őt szolgálják. Uralma időtlen időkig tartó uralom, amely nem múlik el, és királysága nem semmisül meg” (Dá 7:13, 14). Ha ezt a részt összehasonlítjuk a Máté 26:63, 64-gyel, nem marad kétségünk afelől, hogy Dániel látomásában az ’emberfia’ Jézus Krisztus, aki bebocsátást nyer Jehova színe elé, és uralkodói hatalmat kap. (Vö.: Zs 2:8, 9; Mt 28:18.)

Kétségbe vonják, hogy Jehovának joga van uralkodni: A gonoszság csaknem azóta létezik, hogy a bibliai kronológia szerint ember él a földön. Az egész emberiség haldoklik, az Isten elleni bűnök és törvényszegések pedig megsokasodtak (Ró 5:12, 15, 16). Mivel a Biblia szerint Isten tökéletes kezdetet adott az embernek, a következő kérdések merülnek fel: Hogyan jelent meg a bűn, a tökéletlenség és a gonoszság? És miért engedte meg a mindenható Isten, hogy mindezek évszázadokon át létezzenek? A válaszok azzal függnek össze, hogy kétségbe vonták Isten uralkodói jogát, ez pedig egy rendkívül fontos kérdést vetett fel az emberiséggel kapcsolatban.

Mit kíván meg Isten a szolgáitól? Jehova Isten az évszázadok során szavaival és tetteivel egyaránt bebizonyította, hogy ő a szeretet és a ki nem érdemelt kedvesség Istene, aki tökéletesen igazságos, és ennek megfelelően is ítél, és aki irgalmasan bánik azokkal, akik szolgálni akarják őt (2Mó 34:6, 7; Zs 89:14; lásd: IGAZSÁGOSSÁG; IRGALOM). Még a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz is kedves (Mt 5:45; Lk 6:35; Ró 5:8), és gyönyörködik abban, hogy az uralmát szeretet hatja át (Jr 9:24).

Ezért hát olyan embereket szeretne látni a világegyetemében, akik azért szolgálják, mert szeretik őt és a nagyszerű tulajdonságait. Ezeknek az embereknek először is Istent kell szeretniük, másodszor pedig a felebarátjukat (Mt 22:37–39). Szeretniük kell Jehova uralmát, vágyniuk kell rá, és minden egyéb uralom elé kell helyezniük (Zs 84:10). Olyanoknak kell lenniük, akik akkor is Jehova uralmát választanák, ha lehetőségük volna függetlenül élni, mert tudják, hogy ő sokkal bölcsebben, igazságosabban és jobban uralkodik, mint bárki más (Ézs 55:8–11; Jr 10:23; Ró 7:18). Az ilyen személyek nem önző indítékból szolgálják Istent, és nem is pusztán azért, mert félnek a korlátlan hatalmától, hanem azért, mert szeretik az igazságosságát és a bölcsességét, és megismerték a nagyságát és a szerető-kedvességét (Zs 97:10; 119:104, 128, 163). Egyetértve Pál apostollal így kiáltanak fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily kikutathatatlanok az ítéletei, és kinyomozhatatlanok az útjai! Mert »ki ismerte meg Jehova gondolkodását, vagy ki lett a tanácsadója«? Vagy: »Ki adott Neki előbb, hogy azt vissza kellene fizetnie annak?« Mert  őtőle, őáltala és őérte van minden. Övé legyen a dicsőség örökké! Ámen” (Ró 11:33–36).

Az ilyen személyek megismerik Istent; az pedig, hogy valaki igazán ismeri Jehovát, azt jelenti, hogy szereti őt, és ragaszkodik az uralmához. János apostol így ír: „Mindaz, aki egységben marad vele, nem gyakorol bűnt; aki bűnt gyakorol, az egy sem látta, és nem is ismerte meg őt.” Továbbá: „Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent, mert az Isten szeretet” (1Jn 3:6; 4:8). Jézus mindenkinél jobban ismerte az Atyját. Ezt mondta: „Mindent átadott nekem az Atyám, és senki sem ismeri teljesen a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri teljesen senki, csak a Fiú, és mindaz, akinek a Fiú ki akarja őt nyilatkoztatni” (Mt 11:27).

Hiányzott belőlük a szeretet és az értékelés: Jehovának az uralkodáshoz való jogát egy olyan valaki vonta kétségbe, aki bár élvezte az Isten uralmából fakadó áldásokat, nem értékelte és nem bővítette az Istenről szerzett ismeretét, így nem is erősödött a Jehova iránti szeretete. Ez a személy Isten egyik szellemteremtménye, egy angyal volt. Amikor Jehova megteremtette az első emberpárt, Ádámot és Évát, ez az angyal alkalmat látott arra, hogy megtámadja Istennek az uralkodáshoz való jogát. Először azt akarta elérni – és sikerrel is járt –, hogy Éva, majd pedig Ádám is, kivonja magát Isten uralma alól. Olyan uralmat kívánt létrehozni, amely verseng Jehováéval.

Éva, akit először környékezett meg, nyilván nem értékelte a Teremtőjét és Istenét, és nem élt azzal a lehetőséggel, hogy megismerheti őt. Hallgatott egy alsóbbrendű lény szavára, aki látszólag egy kígyó volt, de valójában a lázadó angyal volt. A Biblia nem utal rá, hogy Éva valamiképpen meglepődött volna azon, hogy beszélni hallja a kígyót. Arról viszont beszámol, hogy a kígyó „óvatosabb volt minden mezei vadnál, melyet Jehova Isten alkotott” (1Mó 3:1). Hogy evett-e a kígyó ’a jó és rossz tudása fájának’ tiltott gyümölcséből, és utána mutatkozott-e olyannak, mint aki bölcs lett, és beszélni tud, arról nem olvasunk. A lázadó angyal a kígyó által szólt Évához, és felkínálta neki (ahogy az asszony gondolta) a függetlenség lehetőségét, azt állítva, hogy ’olyan lesz, mint Isten: tudni fogja, mi a jó, és mi a rossz’. Végül is sikerült elhitetnie Évával, hogy nem fog meghalni (1Mó 2:17; 3:4, 5; 2Ko 11:3).

Ádám engedett Éva rábeszélő szavainak. Amikor lázadással szembesült a háznépében, szintén elmulasztott értékelést és szeretetet kimutatni az iránt, aki teremtette és gondoskodott róla, és nem állt ki lojálisan Istene mellett a próbában. Nyilván már elvesztette a hitét Istenben, és abban sem hitt, hogy Ő minden jót meg tud adni lojális szolgájának. (Vö. azzal, amit Jehova a 2Sá 12:7–9 szerint azután mondott Dávidnak, hogy az vétkezett Betsabéval.) Ádám a jelek szerint még meg is haragudott Jehovára, hiszen amikor Isten kérdőre vonta helytelen cselekedete miatt, ő így felelt: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fa gyümölcséből, ezért ettem” (1Mó 3:12). Ádám a feleségétől eltérően nem hitte el ugyan a Kígyónak azt a hazugságát, hogy nem fog meghalni, de ő is, és Éva is szándékosan léptek a függetlenség, az Isten elleni lázadás útjára (1Ti 2:14).

Ádám nem mondhatta, hogy ’Isten teszi őt próbára’. Az események inkább a következő alapelv szerint alakultak: „mindenki úgy van próbára téve, hogy a saját kívánsága vonzza és csábítja. Mikor aztán a kívánság megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, mikor teljességre jut, halált hoz világra” (Jk 1:13–15). Így tehát a három lázadó – az angyal, Éva és Ádám – arra használta fel az Istentől kapott szabad akaratát, hogy feladva a bűntelenséget a szándékos bűn útjára lépjen. (Lásd: BŰN; TÖKÉLETESSÉG.)

A vitakérdés: Mi lett hát kétségbe vonva? Kit mocskolt be és hozott rossz hírbe a később Sátánnak, az Ördögnek nevezett angyal ezen támadása, amelyet aztán Ádám is támogatott a lázadásával? Vajon Jehova felsőbbsége, az a tény került támadás alá, hogy ő a legfőbb uralkodó? Vajon Isten uralma lett volna veszélyben? Nem, hiszen Jehováé a legfőbb hatalom és erő, amelyet senki nem vehet el tőle sem égen, sem földön (Ró 9:19). A támadásnak éppen ezért arra kellett irányulnia, hogy Isten jogosan, megérdemelten és igazságosan uralkodik-e; arra, hogy helyesen, igazságosan és az alattvalói legjobb érdekeit szem előtt tartva gyakorolja-e az uralmát, vagy sem. Erre utal az Évának feltett kérdés is: „Valóban azt mondta Isten, hogy nem ehettek a kert minden fájáról?” A Kígyó ezzel arra célzott, hogy egy ilyen tilalom hihetetlen, és hogy Isten indokolatlan korlátokat emel, visszatartva valamit, ami jogosan illetné meg az emberpárt (1Mó 3:1).

Mi volt ’a jó és rossz tudásának a fája’?

Ádám és Éva azzal nyilvánította ki lázadó szellemét, hogy vett ’a jó és rossz tudása fájának’ gyümölcséből. A Teremtő mint a világmindenség szuverén ura teljes joggal hozott törvényt a fára  vonatkozóan, hiszen Ádámnak – aki teremtett személy lévén nem volt teljesen független – megvoltak a maga korlátai, és ezt el kellett volna ismernie. A világegyetem békéje és összhangja megköveteli, hogy minden értelmes teremtmény elismerje és támogassa a Teremtő legfőbb uralmát. Ádám ezt azzal ismerte volna el, hogy nem eszik annak a bizonyos fának a gyümölcséből. A földet majdan benépesítő emberek atyjaként még a legkisebb dologban is engedelmesnek és lojálisnak kellett volna lennie. Az érintett alapelv ez volt: „Aki hű a legkevesebben, az a sokon is hű, és aki igazságtalan a legkevesebben, az a sokon is igazságtalan” (Lk 16:10). Ádám képes lett volna tökéletesen engedelmeskedni. Magában a fa gyümölcsében nyilvánvalóan semmi rossz sem volt. (A tilalom nem a nemi érintkezésre vonatkozott, hiszen Isten azt a parancsot adta az emberpárnak, hogy ’töltsék be a földet’ [1Mó 1:28]. Egy valóságos fának a gyümölcséről volt szó, ahogy írja is a Biblia.) Hogy mit képviselt a fa, azt jól összefoglalja a The Jerusalem Bible (1966) az 1Mózes 2:17-hez fűzött lábjegyzetében:

„Ez a tudás egy kiváltság, amelyet Isten magának tart fenn, és amelyet az ember a bűn által igyekszik megszerezni ([1Mó] 3:5, 22). Tehát nem jelent mindentudást, amely nem sajátja a bukott embernek; nem is erkölcsi ítélőképesség, hiszen ennek már a bűnbeesés előtt is birtokában volt az ember, és Isten ezt nem tagadhatta meg egy értelmes lénytől. Arra utal inkább, hogy valakinek hatalmában áll, hogy saját maga határozza meg, mi a jó, mi a rossz, és aszerint is cselekedjen; a teljes erkölcsi függetlenség követeléséről van itt szó, amivel az ember kifejezi, hogy nem hajlandó elismerni teremtményként betöltött szerepét. Az első bűn az volt, hogy megtámadták a legfőbb Úrnak, Istennek az uralkodási jogát; ez a büszkeség bűne volt.”

Sátán önzéssel vádolja Isten szolgáit: A vitakérdésnek egy további oldala azokban a szavakban fogalmazódott meg, amelyeket Isten az ő hű szolgájával, Jóbbal kapcsolatban hallott Sátántól: „Talán a semmiért féli Jób az Istent? Nem te emeltél-e sövényt köréje, a háza köré, és mindene köré, amije csak van mindenfelé? Keze munkáját megáldottad, jószága pedig megszaporodott széles e földön. De nyújtsd csak ki a kezed, kérlek, és nyúlj hozzá mindenhez, ami az övé. Vajon nem fog-e szemtől szemben megátkozni téged?” Az Ördög még ezt is állította: „Bőrt bőrért. Az ember mindenét odaadja a lelkéért” (Jób 1:9–11; 2:4). Vagyis Sátán azt hozta fel vádként, hogy Jób a szívében nincs összhangban Istennel, és csak önző megfontolásból, haszonlesésből szolgálja engedelmesen Jehovát. Sátán tehát megrágalmazta Istent azzal, hogy nem jogosan uralkodik, Isten szolgáit pedig azzal, hogy nem támogatják feddhetetlenül ezt az uralmat. Lényegében azt mondta, hogy Jehova nem tud olyan embert mutatni a földön, aki feddhetetlenül kiállna Isten uralma mellett, ha ő, mármint Sátán próbára tehetné az illetőt.

Jehova megadta a lehetőséget a kérdés tisztázására, de nem azért, mert bizonytalan volt abban, hogy igazságosan uralkodik-e. Semmit sem kellett önmagának bizonyítania. Értelmes teremtményei iránti szeretetből adott időt az ügy rendezésére, megengedve, hogy Sátán az egész világmindenség előtt próbára tegye az embereket. A teremtményeinek emellett megadta azt a kiváltságot, hogy hazugnak bizonyítsák az Ördögöt, és megtisztítsák a rágalmaktól nemcsak Isten nevét, hanem a sajátjukét is. Sátánt a maga énközpontú magatartásával „helytelenített gondolkodásmódra adta át”. Amikor az Ördög megkörnyékezte Évát, nyilván a saját érvelésével is ellentmondásba került (Ró 1:28). Azzal vádolta Istent, hogy tisztességtelenül, igazságtalanul uralkodik, de közben kétségkívül bízott is Jehova igazságosságában: úgy gondolhatta, hogy ha bizonyítani tudja a teremtmények hűtlenségére vonatkozó vádjait, akkor Isten majd kötelességének fogja tartani, hogy életben hagyja őt.

A vitakérdés tisztázása létfontosságú: A vitakérdés tisztázása valójában minden élő számára létfontosságú volt, mivel a kérdés azt is érintette, hogy hogyan viszonyulnak Isten uralmához. Ha egy ilyen vitakérdés egyszer tisztázódik, soha nem kell újra foglalkozni vele. Jehova kétségkívül azt akarta, hogy e vitakérdéssel összefüggésben minden kérdés teljesen ismertté váljon és érthető legyen. Isten olyan lépéseket tett, amelyek segítenek bizalmat kiépíteni abban, hogy ő nem változik, amelyek megerősítik, hogy ő a legfőbb Úr, és amelyek még kívánatosabbá teszik ezt az uralmat azoknak, akik mellette foglalnak állást, illetve tudatosítják bennük, hogy ez az uralom a legjobb. (Vö.: Ma 3:6.)

Erkölcsi vitakérdés: A kérdés tehát nem a hatalom, a nyers erő körül forog; itt elsősorban erkölcsi kérdésről van szó. De mivel Isten láthatatlan, és Sátán mindent megtesz azért, hogy teljesen elhomályosítsa az emberek gondolkodását, azt is kétségbe vonják, hogy Jehovának van-e hatalma, sőt olykor azt is, hogy létezik-e egyáltalán (1Jn 5:19; Je 12:9). Az emberek nem értették, hogy Isten miért türelmes és kedves, és még lázongóbbá váltak (Pr 8:11;  2Pt 3:9). Ezért Isten feddhetetlen szolgálatához hitre és a szenvedések elviselésére van szükség (Héb 11:6, 35–38). Mindamellett Jehova szándéka az, hogy mindenki előtt ismertté tegye a nevét, és egyértelművé váljon, hogy ő a legfőbb Úr. Az egyiptomi fáraónak ezt mondta: „azért tartottalak életben, hogy megmutassam neked a hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön” (2Mó 9:16). Ehhez hasonlóan Isten időt adott ennek a világnak és istenének, Sátánnak, az Ördögnek, megengedve, hogy létezzenek, és egyre messzebbre menjenek gonoszságukban, de meghatározta elpusztításuk idejét (2Ko 4:4; 2Pt 3:7). A zsoltáríró prófétai imája így szólt: „hogy megtudják az emberek, hogy te, akinek neve Jehova, egymagad vagy a Legfelségesebb az egész föld felett” (Zs 83:18). Maga Jehova esküdött meg: „nekem fog meghajolni minden térd, és rám esküszik minden nyelv, így szólva: »Bizony Jehovában van a teljes igazságosság és erő. . .«” (Ézs 45:23, 24).

Mi mindenre hatott ki a vitakérdés? Mivel az embert rávették, hogy bűnt kövessen el, és mivel egy angyal is vétkezett, a kérdés Isten égi teremtményeire is kihatott, őket is érintette, mi több, Isten egyszülött Fiát is, aki a legközelebb állt Jehova Istenhez. Ő, aki mindig azt tette, ami kedves volt Atyja szemében, égett a vágytól, hogy szolgálatával bizonyítsa, hogy Jehova jogosan uralkodik (Jn 8:29; Héb 1:9). Isten ki is jelölte erre a feladatra, és elküldte a földre, ahol mint fiúgyermek megszületett egy Mária nevű szűztől (Lk 1:35). Tökéletes volt, és ezt a tökéletességet és feddhetetlenséget élete végéig megőrizte, egészen a gyalázatos haláláig (Héb 7:26). Halála előtt ezt mondta: „Ítélet van most e világ felett; most fogják kivetni e világ uralkodóját”; továbbá: „jön a világ uralkodója, és nincs felettem hatalma” (Jn 12:31; 14:30). Sátán semmiben sem tudta hatalma alá vonni Krisztust, hogy megtörje a feddhetetlenségét; ítéletet vont magára, mint aki kudarcot vallott, és akire kivettetés vár. Jézus ’legyőzte a világot’ (Jn 16:33).

Jézus Krisztus igazolja, hogy Jehova igazságosan uralkodik: Jézus Krisztus így minden kétséget kizáróan, tökéletesen bebizonyította, hogy az Ördög hazug, és teljességgel tisztázta azt a kérdést, hogy van-e ember, aki minden próba vagy megpróbáltatás ellenére is hű marad Istenhez. A szuverén Isten ezért Jézust nevezte ki, hogy megvalósítsa a szándékait. Őáltala fogja kiirtani a gonoszságot a világegyetemből, és elpusztítani az Ördögöt. Jézus élni fog a kapott hatalommal, és ’minden térd meg fog hajolni, és minden nyelv nyíltan megvallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Istennek, az Atyának dicsőségére’ (Fi 2:5–11; Héb 2:14; 1Jn 3:8).

A Fiú a neki adott birodalomban az Atyja nevében uralkodik, és ’semmivé tesz’ minden kormányzatot, minden hatalmat és erőt, amely szembehelyezkedik Jehova uralmával. Pál apostol feltárja, hogy Jézus Krisztus ezután a legnagyobb tisztelettel fog adózni Jehovának, a legfőbb Úrnak, hiszen amikor „minden alávettetett neki, akkor maga a Fiú is aláveti magát Annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenkinek” (1Ko 15:24–28).

A Jelenések könyvéből kiderül, hogy miután véget ér Krisztus ezeréves uralma, amikor is ő megsemmisít minden olyan hatalmat, amely versengeni akar Jehova uralmával, az Ördög el lesz oldozva egy kevés időre. Sátán megpróbálja majd újra felvetni a vitakérdést, de nem adatik sok idő arra, ami már le lett zárva. Ő és a követői teljességgel el lesznek pusztítva (Je 20:7–10).

Mások is kiállnak Jehova mellett: Bár Krisztus a hűségével minden tekintetben bebizonyította, hogy Istennek van igaza a vitakérdésben, mások is lehetőséget kapnak ennek bizonyítására (Pl 27:11). Pál apostol rámutatott, milyen hatásai vannak Krisztus feddhetetlen életútjának, az áldozati halálát is ideértve: „e g y megigazulást hozó cselekedet eredménye. . . mindenfajta ember számára az ő igazságossá nyilvánításuk az életre” (Ró 5:18). Krisztus lett a gyülekezetnek mint „testnek” a Feje (Kol 1:18). Ennek a „testnek” a tagjai hozzá hasonlóan mindhalálig feddhetetlenek maradnak, ő pedig örül annak, hogy társörököseiként, társkirályokként együtt uralkodnak vele a Királyságában (Lk 22:28–30; Ró 6:3–5; 8:17; Je 20:4, 6). A régi idők hűségesei, akik előretekintettek Isten gondoskodására, megőrizték feddhetetlenségüket, noha tökéletlen, hús-vér emberek voltak (Héb 11:13–16). Sokan mások is ezt teszik még, akik elismerésük jeléül térdet hajtanak, szívből elismerve, hogy Isten igazságosan és jogosan uralkodik. Ahogy a zsoltáríró énekelte prófétai énekében: „Minden, mi lélegzik, dicsérje Jahot! Dicsérjétek Jahot!” (Zs 150:6).